Kékfestők Pápán:

Afrika megkerülése után, az Indiákról hajókaravánok szállították Európába az indigó nevu festékanyagot, amely a kékfesto kelme eloállításának alapanyaga lett. A megfeleloen elokészített fehér kelmére, nyomófák segítségével vizet taszító anyaggal – pl. viasz – mintákat vittek fel, majd a textiliát indigó festékbe merítették, rövid szünetekkel többször egymás után, hogy az oxidáció a kívánt színt létrehozza. Ezután megfelelo eljárással kioldották a vizet taszító anyagot, szárították, mángorolták – egyfajta fényesíto vasalás – és végben vásárra vitték a kékfesto kelmét.

Pápán a XVII. századtól kezdve tudunk kékfesto iparosokról. Egyidoben több muhely is muködött a városban. A legnagyobb jelentoségre a Kluge család muhelye tett szert.

A jelenleg Kanadában élo Kluge família tíz generációra visszamenoen tudja kimutatni, hogy osei kékfestéssel foglalkoztak. A németországi Sorauból származtak. Magyarországon Carl Friedrich Kluge alapította elso muhelyüket, Sárvárott 1783-ban. 1786-ban költözött Pápára, a jelenlegi Kékfesto Múzeum helyén alapította meg üzemét. A muhelyt fia, Kluge Károly vette át és fejlesztette tovább. Ugyanúgy, mint apja o is hosszú vándorúton sajátította el a mesterség fogásait, szerezte be a különleges eljárásokhoz szükséges receptúrákat.

Utóda fia, Kluge Ferenc lett az üzem vezetésében. A XIX. század '60-as évei voltak a szakma igazi virágkorának évei. A család bovítette a muhelyt, többek között új szárítót építettek. A kékfestés rendkívül vízigényes mesterség. A szükséges ipari vizet a Tapolca patak biztosította, amely a muhely telekhatárán folyt. A vizet közlekedoedények módjára muködo kútból merítették ki, illetve a Tapolca partjára épített mosópadon használták fel. 1867-ben már a Kluge muhely a legjelentosebb kékfesto üzem Pápán.

1890 táján kézi hajtású mintázót , majd mintázógépet (Perrotine-gép) állítottak üzembe. Ezzel megkezdodött a céhes ipar keretein már jóval korábban túllépett muhely kisüzemmé, kisgyárrá alakulása. Eloször 12, majd 23 lóero teljesítményu gozgépet vásárolta, amely transzmiszsziókon keresztül az üzem teljes területének energiaszolgáltatója lett.

Az elso világháború alatti anyaghiány, majd a falusi emberek népviseletének elhagyása csökkentette a muhely termékei iránti keresletet. A II. világháború eloestéjén minden lehetoség adott volt egy nagyobb textilipari vállalkozás létrehozására, de ez akkor nem valósulhatott meg. Majd 1945 után a korábbi készleteket fokozatosan felélték, a muhely, mint magántulajdon közellenséggé vált. A gépi termelés után a kézi is leállt 1957-ben. A gyár és a berendezések enyészetnek indultak. Ezt gátolta meg egy ipari miniszteri rendelet, amely védett ipari muemlékké nyilvánította a berendezést, az épületeket és még meglévo készleteket.

A Kékfesto Múzeum 1962-ben nyílt meg.

Gondosan berendezett, felújított termei, épületei Közép-Európa egyetlen ilyen múzeuma. Különösen kiemelendo Body Irén muvészeti akadémikus, textiltervezo a pápai múzeumnak adományozott állandó kiállítása, amely annak bizonyítéka, hogy a mai kor követelményeinek megfelelo textiliákat is lehet eloállítani az osi mesterség formakincsével, technológiájával.

A berendezések, az alap-, nyers- és félkész anyagok, vegyszerek, mintafák és gépek olyan állapotban vannak, hogy bármelyik “pillanatban” indítani lehetne a termelést.

Évente több tízezer külföldi és hazai látogató keresi fel a múzeumot.

(Az összeállítás alapja: Domonkos Ottó – Tóth Sándorné: Pápa, Kékfesto Múzeum, Budapest, 1995. (Tájak - Korok - Múzeumok kiakönyvtára, 205.) címu kiadványa volt.)

<< vissza az előző oldalra