<< vissza az előző oldalra| KeresÚs a dokumentumban

BEVEZETÉS

 

 

Ha a történelem iránt érdeklődő olvasó azt a szót hallja: középkor, általában páncélos lovagok vonulása, fegyverek csörgése, csatazaj jut az eszébe; dicsőséges hadjáratok, mint a keresztesek szentföldi vállalkozásai; hosszú és keserves harcok, mint a franciák és angolok közt dúlt százéves háború, vagy a spanyol földek arab igától való megszabadításáért folyó reconquista. Pedig a középkor történetéhez ugyanúgy hozzátartoznak a hadviselő felek közti titkos vagy nyílt követjárások és diplomáciai alku­dozások, az egymással szembenálló uralkodók fényes külsőségek közt megrendezett találkozói és a békekötés ünnepi ceremóniái is. A jelen ki­advány ahhoz próbál segítséget nyújtani, hogy az érdeklődők ez utóbbiak világába is betekintést nyerhessenek.

A könyv lapjain szoros időrendben majdnem hatvan békekötés do­kumentumai sorakoznak. Célunk az volt, hogy sorra vegyük a középkori magyar államnak a külhatalmakkal vívott összes háborúját, majd felkutas­suk és magyarul közzétegyük az azokat lezáró szerződések teljes szöve­gét. Ezt az a körülmény is sürgeti, hogy a békeokmányok nagy többsége csak igen nehezen elérhető: a latin szövegek egy része 150-200 éves for­ráskiadványokban jelent meg, némelyek teljesen kiadatlanok, a doku­mentumok pedig így összegyűjtve és – néhány ritka kivételtől eltekintve – magyarul eddig sehol nem láttak napvilágot.

A békeszerződések teljes szövegét közölni általában csak a XIII. szá­zad első harmadától kezdve nyílt lehetőségünk, minthogy ebből a korból már nagyjából hiánytalanul fennmaradtak az okmányok. Ez alól is vannak kivételek, mint például az 1352-es nápolyi-magyar békekötés esete. Itt olyan dokumentumokat: krónikás említéseket, követjelentéseket és meg­bízólevelek szövegét közöltük, melyekből a megkötött béke tartalma ki­következtethető. Vannak olyan különös esetek is, mint az 1411-től 1433-ig több megszakítással folyó velencei-magyar háború befejezése, melyet tudomásunk szerint soha nem is zárt le békekötés. A felek 1433-ban fegy­verszünetet kötöttek, melyet 1437-ben újabb kilenc évre meghosszabbí­tottak. Ennek lejártakor mindkét felet egyéb külpolitikai ténykedések kö­tötték le, és sem újabb meghosszabbításra, sem békekötésre utaló adatok nem maradtak fenn. Ebben az esetben a háborúnak véget vető fegyverszü­net szövegét közöltük.

A XIII. századot megelőző korszakból csak egyetlen teljes szerződés­szövegünk maradt: az 1097-es velencei-magyar békeokmány. A többi esetben a békekötésről legteljesebben tudósító krónikás feljegyzéseket közöltük. Ez egyes alkalmakkor csak néhány sorra terjed, mégis fontos­nak tartottuk megjelentetésüket a teljességre törekvés érdekében.

Bár forrásközlésünk csak a háborúkat lezáró végső dokumentumok közlésére szorítkozik, az egyes szövegek bevezetői a békék létrejöttének folyamatát is megkísérlik bemutatni. Ennek menetéről általánosságban már itt annyit elmondhatunk, hogy a hadi helyzet döntetlen állása vagy az egyik fél szorultsága esetén a felek megbízottai első lépésben általában meghatározott időre szóló fegyverszünetet kötöttek, hogy a hadiesemé­nyek zajlása ne zavarja az alkudozásokat. A tárgyalások megbízólevéllel ellátott követek vagy küldöttségek között folytak, a végeredményről álta­lában feljegyzés vagy hivatalos formában kiállított oklevél készült. Ezután került sor az ünnepélyes királyi megerősítésre. Bizonyos esetekben létre­jött az uralkodók közti személyes találkozó is. A fejedelmek 1364-ben Brünnben közösen adtak ki békeoklevelet. Más esetekben az uralkodók min­degyike külön-külön a maga nevében bocsátotta ki a dokumentumot, majd a felek ezeket kicserélték. A magyar királyi levéltárba az idegen uralkodó által kiadott okmány került, a magyar király példánya pedig a volt ellenfél udvari archívumát gyarapította. Az így kiállított példányok a legtöbb esetben szóról szóra egyező szövegűek, néha azonban, mint az 1328-as brucki béke esetében is, a részrendelkezések között találhatók bizonyos eltérések.

Az uralkodók személyes találkozójára nem minden esetben került sor. Ilyenkor utólag ők állították ki a békeokleveleket (mint például az 1477-es osztrák-magyar béke esetében), vagy a békeküldöttségek által megfogalma­zott megállapodás szövegét írták át szóról szóra és erősítették meg egy ünne­pélyes formában kiállított királyi oklevélben (példa erre az 1463-as osztrák-magyar béke). A nemzetközi elismerés érdekében egyébként a felek sokszor a pápával is átíratták a békeokleveleket, így volt ez az 1271-es cseh-magyar és az 1463-as osztrák-magyar béke esetében is. A XV. században már beleegye­zésük jeleképpen sokszor a rendek is készítettek átírásokat és megerősítése­ket, erre ismét az 1463-as béke hozható fel példaként.

A szövegközlésnél azt az alapelvet követtük, hogy lehetőleg az ünne­pélyes formájú királyi oklevél szövege szerepeljen. Amennyiben a két uralkodó külön-külön állított ki oklevelet, lehetőség szerint a magyar ki­rály által kibocsátott dokumentum szövege szerepel; a másik példány esetleges szövegeltéréseit a lábjegyzetek között közöljük. Ha a királyi oklevél változatlan formában pusztán átírta a békeküldöttség okmányát, csak ez utóbbit hoztuk, lehetőség szerint itt is a magyar példányt. Amen­nyiben (például az 1225-ös grazi béke esetében) csak egyszerű feljegyzés maradt fenn a megállapodásokról, természetszerűen ezt közöltük.

Ezek után a bevezető sorok után induljunk el a korábbi évszázadok katonái, diplomatái és uralkodói nyomában, és lássuk magukat a doku­mentumokat!


A DOKUMENTUMOK

 

 

 

 

1.

 

 

894.

 

Magyar - morva békekötés (a fehér ló mondája)

 

 

A békekötéseinkről szóló legelső híradások még egyáltalán nem a klasszikus diplomácia formalitásait tükrözik. A nomád béke- és szövetségkötési külsőségek leglátványosabb példája az a szerződés, melyet krónikáink fehér ló-mondája mesél el.

Az eredetileg a Morva folyó medencéjében létrejött morva állam 833-tól kiterjesztette uralmát Nyitra környékére is („morva végek”). Ugyan­akkor a római kori Pannónia területe a keleti frank birodalom határtar­tománya lett, ahol szláv hűbéres állam jött létre. A frankok és morvák egymáshoz való viszonyát nagy változatosság jellemezte: fegyveres konf­liktusaik során hol egyik, hol másik fél hívta be szövetségesként az ekkor még Etelköz területén élő magyarokat. 862-ben Karlmann, Ostmark (kb. a mai Ausztria) kormányzója és a morvák szövetkeztek Karlmann apja, Né­met Lajos császár ellen, melyhez a magyarok is csatlakoztak. 881-ben eleink Bécs alatt tűnnek fel újra, ekkor a morvákkal egy táborban harcol­nak a frankok ellen, 892-ben viszont Arnulf keleti frank császár hívására pusztítják Morvaországot. 893-ban a frankok szövetséget kötöttek a bol­gárokkal, akik viszont 894-ben a Bizánc és a magyarok között létrejött szövetség harapófogójába kerültek. Ebben a bonyolult helyzetben a mor­vák számára a legkézenfekvőbb megoldásnak az kínálkozott, hogy a ma­gyarokkal keressék a megegyezés lehetőségét.

A magyarok és morvák közti szövetségkötés minden bizonnyal 894-ben jött létre, azzal a céllal, hogy a magyarok támadják meg a frank fennhatóság alatt álló Pannóniát. A szerződéskötés rítusa más nomád népekéhez hasonlóan zajlott. 815-ben például Omurtag bolgár kán és V. Leó bizánci császár úgy kötött békét, hogy ittak egy kettévágott kutya vé­réből, a földre öntöttek egy kupa vizet, megfordítottak egy nyerget és ma­gasra emeltek egy maroknyi füvet. Hasonló rítus (kutyára és farkasra való esküvés) szerinti békekötést ír le majd következő szemelvényünk is, sőt, mint ezt majd az 1351. évnél leírt litván-magyar békekötés is mutatja, a kereszténységet fel nem vett népeknél még a XIV. században is éltek ha­sonló szokások.

Krónikáink ezeket a szövetségkötési elemeket már más összefüggés­ben magyarázzák: a fehér ló, a nyereg, a föld és a víz átadását utóbb már nem béke- és szövetségkötésként, hanem „országvételként” értelmezik.

Az idézett szöveg a XI. századi, elveszett ősi Gesta Ungarorumból (A magyarok története) van, melyet XIV. századi krónikakompozícióink (a Bécsi Képes Krónika és a Budai Krónika) őriztek meg.

 

Hallván pedig a lakosoktól a föld jóságát, hogy a Duna a legjobb fo­lyóvíz, és hogy annál a tájnál a világon jobb föld nincsen, tanácsot tartot­tak, és Künd fiát, Kusidot[1] követül küldték, hogy menjen és tekintse meg az egész földet, és ismerje ki a föld lakosait. Midőn Kusid Magyarország közepére érkezett és a Duna mellékére ereszkedett, a helyet gyönyörűsé­gesnek, a földet körös-körül jónak és termékenynek, a folyó vizét és rétjeit kitűnőeknek találta, s megtetszett neki. Azután a tartomány Szvatopluk[2] nevű fejedelméhez ment, aki Attila után uralkodott. Köszöntötte őt övéi nevében, és előadta az okot, amiért jött. Ezt hallván, Szvatopluk nagyon megörült, mert azt gondolta, hogy telepesek, s azért jönnek, hogy a földet műveljék. Ezért a követet örömmel küldte vissza. Kusid pedig megtöltvén kulacsát a Duna vizéből, megrakván tömlőjét perjefűvel, és mutatót vévén a fekete homokos földből, visszatért övéihez. S amint elbeszélt mindent, amit hallott és látott, nagyon megörültek. A kulacs vizet, a földet és a fü­vet megmutatta nekik. Megízlelvén, úgy látták, hogy a föld igen jó, vize édes, és legelőjén olyan füvek teremnek, mint amilyenekről a követ be­szélt. Árpád pedig övéitől körülvéve, ivókürtjét megtöltötte a Duna vizé­ből, és az összes magyar előtt a kürtre a mindenható Isten kegyelmét kérte, hogy az Úr azt a földet engedje nekik örökre. Amint szavait vé­gezte, a magyarok háromszor kiáltották: „Isten, Isten, Isten!” Ekkor talál­ták fel ezt a szokást, amely a magyaroknál a mai napig megvan. Azután vissza­küldték ugyanazt a követet közmegegyezéssel az említett fejedelem­hez, és földjéért egy nagy fehér lovat küldtek neki arábiai arannyal meg­aranyozott nyereggel és aranyos fékkel. Ennek láttára a fejedelem még jobban megörült, mert úgy vélte, hogy azt, mint holmi telepesek, a földért küldötték. A követ pedig azt kérte a fejedelemtől, hogy adjon füvet, fát és vizet. A fejedelem erre elmosolyodva mondta: „Vegyenek, amennyit akar­nak ezért az ajándékért!” S így a követ visszatért övéihez. Erre Árpád és a hét vezér benyomult Pannóniába, nem mint jövevény, hanem mint a föld örökös jogú birtokosa. Ekkor másik követet küldtek a fejedelemhez, és ezzel az üzenettel bocsátották el: „Árpád és emberei azt mondják neked, hogy azon a földön, amelyet megvettek, ne maradj tovább semmiképpen, mivel a földedet lovon, füvedet fákon, vizedet nyergen megvették, és te szegénységed és kapzsiságod miatt a földet, füvet és vizet nekik enged­ted!” Midőn a fejedelemnek elmondták az üzenetet, így szólt: „Azt a lovat üssék agyon furkósbottal, a féket dobják a rétre, a nyerget pedig vessék a Duna vizébe!” Mire a követ így szólt: „S aztán az én uramnak mi kára lesz belőle? Ha a lovat agyonütöd, az ő kutyáinak adsz eledelt, ha az aranyos féket a fűbe dobod, kaszáláskor az ő emberei lelik meg, ha az aranyos nyerget a Dunába veted, az ő halászai vonják ki a partra, s azok viszik haza! Akié a föld, a fű, a víz, azé minden!” A fejedelem ezt hallván és fél­vén a magyaroktól, hirtelen hadat gyűjtött, meg segítséget kért barátaitól, és mindezeket összeszedvén, ellenük indult. A magyarok eközben a Duna mellé érkeztek, s egy gyönyörűséges mezőn hajnalhasadtával harcra kel­tek. Az Úr segedelme pedig a magyarokkal volt, kiknek színe előtt az em­lített fejedelem futásnak eredt. A magyarok pedig a Dunáig űzték, ott az­tán ijedtében a Dunába vetette magát, s annak sebes vizébe fulladt.

 

 

            Lelőhely: Budai Krónika.

            Átvéve: Györffy 130-132.


2.

 

899.

 

Magyar - keleti frank béke- és szövetségkötés

 

 

Az alábbi békekötés politikai hátterét a frank birodalom belső ha­talmi harcai képezik. Arnulf császár Észak-Itáliában Berengár királlyal került szembe, aki Itália császárságára tört. Arnulf küldöttsége 899 tava­szán járhatott a magyaroknál, és köthette meg a szövetséget, ezen felül pénzt és szövetféléket is küldött ajándékba. A frankok ellenfelei, a morvák minderről értesítették a pápát is. Theotmár salzburgi érsek (874-907), aki a levelet írta, 887 és 907 között a német birodalom főkáplánja is volt, tehát a császári kancelláriát is irányította, igyekszik uralkodóját tisztára mosni a morvák vádjaival szemben, hiszen pogány néppel pogány módra szövetséget kötni nem éppen dicséretes dolog a keresztény császár szá­mára. A politikai háttér azonban azt sugallja, hogy a szövetségkötés mé­giscsak létrejött, így került eme forrásszöveg is békeszerződéseink közé.

 

Ami azt illeti, hogy az említett szlávok[3] azzal vádoltak bennünket, hogy mi a magyarokkal megsértettük a katolikus vallást, és kutyára vagy farkasra és más istentelen és pogány dolgokra esküt tettünk és békét kö­töttünk velük, továbbá, hogy pénzt adtunk nekik, hogy menjenek Itáliába: ha a Te színed előtt tárgyaltatnék közöttünk ez az ügy, akkor az Isten előtt, aki mindeneket ismer, még mielőtt megtörténnének azok, és teelőt­ted, aki őhelyette gyakorlod az apostoli teendőket, nyilvánvalóvá válnék az ő hamisságuk, és bebizonyosodna a mi ártatlanságunk. Mivel ugyanis [a magyarok] a tőlünk távol lakó keresztényeinket mindig fenyegették, és szerfölötti üldözéssel gyötörték, azért semmit érő értékű pénzt ajándékoztunk nekik és csupán lenből való ruháinkat, hogy valamelyest megszelídítsük vadságukat, és hogy üldözésüktől nyugton maradhassunk.

 

                 Lelőhely: Theotmár salzburgi érsek és öt püspöktársa IX. János pápához       900 tavaszán írt levele.

                 Átvéve: Györffy 220-221.


3.

 

 

900.

 

Magyar - itáliai békekötés

 

 

A mostani forrás az előző dokumentum előzményeként indult ese­ménysor lezárásáról tudósít.

Az Arnulffal békét kötött és szövetségre lépett magyarok 899 tavaszán Pannónia déli részén áthaladva betörtek Lombardiába, ott keményen fosztogattak, majd egészen Milánóig és Paviáig nyomultak előre. Ezután a haddal ellenük indult Berengár király elől a Brenta folyóig húzódtak vissza, ahol végül szeptember 24-én meg is ütköztek: a csatában az itáliai sereg döntő vereséget szenvedett, amit a magyarok újabb fosztogató útjai követtek, most már a Pó folyótól délre. Végül a király – idézett forrásunk szerint – pénzen vásárolta meg a békét.

Az idézett krónikaszöveg szerzője János diakónus, Pietro Orseolo velencei dózse káplánja volt, ilyen minőségében 995 és 1002 között több diplomáciai megbízatást is teljesített. Krónikája a kezdetektől 1008-ig öleli fel Velence történetét.

 

 

A magyarok pogány és igen kegyetlen népe Itáliába jött, gyújtogatva és rabolva mindent elpusztított, az emberek legnagyobb részét leöldöste, de sokakat fogolyként életben is tartott. … Ez a háborgatás Itáliában és Velencében egy évig tartott. Berengár király[4] tehát túszok és ajándékok adásával rávette az említett magyarokat, hogy Itáliából vonuljanak ki mind­azzal a zsákmánnyal együtt, amit szereztek.

 

 

            Lelőhely: János diakónus Velencei krónikája.

            Átvéve: Györffy 215-216.


4.

 

 

904.

 

Magyar - itáliai békekötés

 

 

A 899-900-as észak-itáliai kalandozást öt évvel később egy másik kö­vette. Ennek előzményeiről semmi közelebbit nem tudunk, azt sem, hogy önálló akció volt-e, vagy ismét más hatalmak szövetségében harcolt a magyar sereg. Az alábbi krónikarészlet azonban megőrizte a hadjárat emlékét, és arról is tudósít, hogy ez is békekötéssel és fegyveres szolgá­latra való felfogadással végződött (az előbbire utal a kicsit körülménye­sen fogalmazott „nem kis mértékben barátaivá tette a magyarokat” kifeje­zés). Valószínű, hogy erre a békekötésre utal Frigyes aquileiai pátriárka sírfelirata is, mely szerint „az ő közbenjárása szerzett jó békét Itáliának”.

A szemelvény szerzője, Liudprand eredetileg II. Berengár (950-964) híve, ő ne­vezte ki kancellárjává is. Később azonban viszonyuk megromlott, és Liudprand I. Ottó német-római császár udvarába menekült. Művét 958-ban kezdte írni, azonban 962-ben félbehagyta, mivel ekkor Cremona püs­pöke lett.

 

 

Eközben a magyarok dühe, mivel a szászokkal, frankokkal, svábok­kal, bajorokkal nem bírtak, egész Itáliára kiterjedt anélkül, hogy bárki is szembeszállott volna velük. Mivel tehát Berengár nem tudta saját katonáit rendületlen híveivé tenni, nem kis mértékben barátaivá tette a magyarokat.

 

 

            Lelőhely: Liudprand: Antapodosis című műve.

            Átvéve: Györffy 251.


5.

 

 

924.

 

Magyar - német békekötés

 

 

A 895-ös honfoglalás során a magyarság csak Erdélyt és az Alföldet szállta meg, a Dunán még nem kelt át a frank hűbéres pannon-szláv állam hódoltatására, mindez csak 900 nyarán következett be. Ettől kezdve vi­szont állandósultak a harcok a bajorok irányába is. 918-ra Bajorország és Svábország a magyarok adózással megvásárolt szövetségesei lettek, így ezeken a területeken helyreállt a nyugalom. Ettől kezdve a magyar kalan­dozások fő csapásiránya a német területeken a bajorokkal ellenséges Frankország és Szász­or­szág lett, Madarász Henrik német király két törzs­tartománya, valamint Lotaringia. A hadjáratok közül forrásaink szerint a 924-ben lezajlott szászországi portyázást zárta békekötés. Ennek részletei­ről számol be Widukind krónikájában.

A szerző Corvei (Vesztfália) kolostorában élt, művében a szász nép és uralkodócsalád történetét ismerteti. 1004-ben halt meg.

 

 

És amikor a belső háborúk ismét elcsitultak, a magyarok ismét ke­resztül-kasul száguldozva egész Szászországban, a városokat és erődített helyeket tűzbe borították, és mindenfelé akkora öldöklést vittek végbe, hogy már végső pusztulással fenyegettek. … Történt azonban, hogy a ma­gyarok főemberei közül egyet elfogtak és megkötözve a király elé vittek. A magyarok pedig annyira kedvelték ezt a főemberüket, hogy kiváltása fejében mérhetetlen mennyiségű aranyat és ezüstöt ajánlottak fel. A király azonban elutasította az aranyat, és békét kért tőlük. Végül elérte azt, hogy a foglyot más ajándékok kíséretében visszaadva, kilenc évre békét kötöt­tek vele.

 

 

            Lelőhely: Widukind: A szászok története című műve.

            Átvéve: Györffy, 248-249.


6.

 

 

927.

 

Magyar - német békekötés

 

 

A 910-es évek kalandozó hadjáratai között 913-ban található egy, mely komoly vereséggel végződött: Arnulf bajor herceg és néhány sváb főúr az Észak-Burgundia felől zsákmányokkal visszatérő magyar seregre az Inn folyó mellett súlyos csapást mért. Ezután tárgyalások indultak meg Arnulf és a magyarok között, melynek sikeréhez az is hozzájárult, hogy Arnulf szövetségeseket keresett Konrád német király ellen. Konrád azon­ban nagy sereggel támadt a bajor hercegre, aki családjával együtt Ma­gyarországra menekült. Több sikertelen kísérlet után 918-ban tudta csak magyar támogatással visszaszerezni hercegségét. Bajorország ezután hosszú évekig jó viszonyban volt a magyarokkal, akik inkább Németország távolabbi területeit támadták. 926-ra tehető az a Svábország, Burgundia, Elzász, Lotaringia és Kelet-Franciaország végigpusztításával járó hadjá­rat, melyhez a híres szentgalleni kaland is köthető. A regensburgi évköny­vek szűkszavú bejegyzése a következő évre teszi a „békekötést” Arnulf bajor herceggel. Valószínűleg ez egy, 913 és 918 között létrejött barátsági szerződés megújítása lehetett, mely újabb hat évre elejét vette a magyarok német földre lépésének. Nyilván ez is évi adó fizetésével járt együtt.

 

 

A 927. évben: Arnulf békét köt a magyarokkal.

 

 

            Lelőhely: A regensburgi évkönyvek egy bejegyzése.

            Kiadása: Gombos I. 187.

            Fordította: Köblös József.


7.

 

 

934.

 

Magyar - bizánci békekötés

 

 

A nyugati irányú kalandozások lendületét rövidebb időre megtörte a 933-as merseburgi vereség. A következő évben a kalandozások új irányba fordultak: Bizánc ellen indult sarcoló hadjárat. Miután Simeon bolgár cár halálát követően fia, Péter szövetségre lépett Bizánccal, a magyarok a besenyőkkel szövetkezve támadtak a birodalomra. Más források szerint egy bolgár város falai alatt zajlott az első összecsapás, ahol a magyarok döntő vereséget mértek a bizánci seregekre. Ezzel szinte ellenállás nélkül vonulhattak egészen a fővárosig, végigpusztítva mindent, ami útjukba került. Idézett krónikaszövegünk, mely György barát 842-ig terjedő króni­kájának 842-től 948-ig terjedő kiegészítéséből való, igyekszik szépíteni az eseményeket. Valójában, amint ez a többi forrással való összevetésből kiderül, a bizánciak a fogolykiváltásra szánt összeg mellett évi adó fizeté­sére is kötelezhették magukat, aminek fejében a magyarok 9 évig nem támadtak újra Bizáncra.

 

 

Az indictio hetedik évében,[5] április havában történt a rómaiak[6] ellen a türkök[7] első hadjárata, akik a fővárosig száguldván minden thrák[8] lelket zsák­­mányul ejtettek. Elküldetett tehát Theophanes patrikios[9] proto-vestiarios[10] és paradynasteuon,[11] hogy egyezséget kössön velük. Theophanes csodálatos módon és okosan járt el velük szemben, amit csak akart, keresztülvitte, és részükről okosságáért és leleményességéért sok dicséretben és csodálatban részesült, Romanos császár[12] pedig tanúságot tett nagylelkűségéről és emberszeretetéről is, amennyiben nem kímélt semmi pénzt a foglyok kiszabadításáért.

 

 

            Lelőhely: Georgios barát krónikájának folytatása.

            Átvéve: Moravcsik 61.


8.

 

 

943.

 

 

Magyar - bizánci békekötés

 

 

Kilenc évi béke után ismét magyar támadás érte Bulgáriát és Bizán­cot. A hadjárat előzményeiről sajnos semmilyen forrás nem ad tájékozta­tást, a békekötés tényét is csak az alábbi krónikaszöveg őrizte meg.

 

 

Az indictio első évében, április havában nagy erővel ismét betörtek a türkök. Theophanes patrikios parakoimomenos[13] kimenvén békeszerződést kötött velük, s előkelő kezeseket kapott. Ettől kezdve sikerült a békét öt éven át megőrizni.

 

 

            Lelőhely: Georgios barát krónikájának folytatása.

            Átvéve: Moravcsik 61-62.


9.

 

 

948.

 

Magyar - bizánci békekötés

 

 

A 943-ban öt évre kötött béke hadjárattal való megszegéséről nincse­nek híradásaink, alább idézett szövegünk legfeljebb a szokott határ menti csatározásokat említi. Az öt év lejártával Bulcsú járt Bizáncban, minden bizonnyal azért, hogy újabb öt évre meghosszabbítsa a békét. Meg is ke­resztelkedett, ami ebben a korban egyértelműen a politikai szövetséges keresésének jele volt: a görög rítus felvétele Magyarországot Bizánc függő államai közé sorolta volna. Nem tudni, hogy a szövegben említett színlelés igaz-e; a tények inkább Bulcsú szándékának komolyságát iga­zolják. Ezt erősíti meg az is, hogy valószínűleg újabb öt évvel később, tehát 953-ban az ország második méltósága, a gyula is Bizáncba ment, ő is megkeresztelkedett, sőt, egy Hierotheos nevű szerzetest is magával ho­zott Magyarországra, akit maga a konstantinápolyi pátriárka szentelt Turkia (azaz Magyarország) püspökévé. Eme két alkalommal tehát nem csupán békekötés, illetve annak megújítása történt, hanem a bizánci rí­tusú kereszténység felvételével annak kinyilvánítása is, hogy a magyarok tartósan kívánnak építeni a bizánci szövetségre. Hogy ez később másként alakult és nyugati orientáció lépett a helyére, az már a 955-ös ausgburgi vereségnek és az annak nyomán kialakult új politikai helyzetnek lesz a következménye.

Az alábbi krónikarészlet a XI. század második felében élt kisázsiai származású Joannes Skylitzestől való. Krónikája 811-től 1057-ig tár­gyal­ja Bizánc történetét, a szöveget a császárok uralkodása szerint ta­golva.

 

 

De a türkök sem hagytak fel betöréseikkel, és szüntelenül pusztították a rómaiak területét, míg csak vezérük,[14] Bulcsú, színleg a keresztény hit felé hajolva, Konstantinápolyba nem jutott. Megkereszteltetvén Konstanti­nos császár[15] lett a keresztapja, és a patrikiosi méltósággal megtiszteltet­vén, sok pénz uraként tért vissza hazájába. Nem sokkal utóbb Gyula[16] is, aki szintén a türkök fejedelme volt, a császári városba jön, megkeresztel­kedik, s ő is ugyanazon jótéteményekben és megtiszteltetésekben részesül.

 

 

            Lelőhely: Joannes Skylitzes krónikája.

            Átvéve: Moravcsik 85.


10.

 

 

1031.

 

Magyar - német békekötés

 

 

A németekkel Magyarország Szent István uralkodásának első évtize­deiben békés viszonyban volt. 1024-ben a szász dinasztiából való II. Hen­rik halálával azonban megváltozott a helyzet. A száli frank II. Konrád hatalmi eszközökkel terjeszkedő politikát képviselt, és tervei közt szerepelt, hogy Itália, Burgundia, Cseh- és Lengyelország mellett Magyarországot is hódoltatja. 1026-ban a megüresedett bajor hercegségbe fiát, Henriket ültette be, ezzel Magyarország határai mentén ellenséges lett a légkör. 1027-ben császárrá koronázták, ekkor már Bizánccal akart szövetséget kiépíteni Magyarország ellen, a zarándokoknak öltözött és nálunk átha­ladó követeket azonban István visszafordította. A bajorok ezután provo­kációkat hajtottak végre a határ mentén, mire a magyarok betörtek a mai Kelet-Ausztriába, Ostarrichi mark területére. Erre Konrád mozgósította a birodalmi erőket, és 1030 nyarán hadat indított Magyarország ellen. Ist­ván a felperzselt föld taktikáját alkalmazta ellene: a nyugati határfolyók mocsarain és mesterséges védművein igen nehezen átvergődő császári hadak előtt a Rábáig minden területet kiürítettek, így a sereg itt már éhe­zett. A császár kénytelen volt visszafordulni, a magyar csapatok Bécsig üldözték őket, és a várost is bevették. A hadjáratot lezáró békét 1031 nya­rán kötötték, melynek értelmében a Lajta-Fischa köze és a Morva folyó nyugati oldalán egy területsáv Magyarországhoz került.

A békekötésről három rövidebb szemelvényt is közlünk.

 

 

A császár[17] a folyókkal és erdőkkel annyira védett országba betörni nem tudván, azonban mégis az őt ért sérelmet az ország határai mentén fosztogatással és gyújtogatással eléggé megtorolván hazatért azzal a szán­dékkal, hogy alkalmasabb időben fogja szándékait megvalósítani. Fia, Hen­rik[18] azonban, aki akkortájt még igen ifjú volt, Egilbert freisingi püspök befolyásolására fogadta a békét kérő István király küldöttségét, majd csu­pán az ország előkelőinek tanácsára, apja tudta nélkül beleegyezett a bé­kekötésbe. Jogosan és bölcsen cselekedett, mivel egy jogtalanul bántalma­zott, azonfelül kegyet kérő királyt fogadott barátságába.

 

 

            Lelőhely: Wipo császári káplánnak II. Konrád császárról írt életrajza.

            Kiadás: Gombos III. 2666.

            Fordította: Köblös József.

 

 

1033.[19]  Ugyanezen évben Henrik király és a bajor herceg Magyaror­szágra jött, majd, miután a magyarok királyával békét kötött, visszatért övéihez.

 

 

            Lelőhely: A nagyobb altaichi évkönyvek bejegyzése.

            Kiadás: Gombos I. 92.

            Fordította: Köblös József.

 

 

Az 1031. évben: Konrád császár fia: Henrik király és bajor herceg, valamint István magyar király kölcsönös esküvéssel békét kötött.

 

 

            Lelőhely: A hildesheimi évkönyvek bejegyzése.

            Kiadás: Gombos I. 141.

            Fordította: Köblös József.


11.

 

 

1043.

 

Magyar - német békekötés

 

 

Szent István halála (1038) után az általa utódnak jelölt Orseolo Péter lett a király, akivel azonban kapkodó, németellenes külpolitikája, a királyi tanács mellőzése, István özvegyének, Gizellának háttérbe szorítása majd bebörtönzése, és a magyar főpapságot ért sérelmek miatt az ország vezető rétegei hamarosan szembefordultak. Péter végül 1041-ben kénytelen volt Bajorországba menekülni.

Az előkelők István unokaöccsét, Aba Sámuelt emelték a királyi trónra, aki azonnal biztosítani próbálta a németekkel a békét. Követeit azonban III. Henrik, az új német császár dolguk végezetlenül küldte vis­sza, amiből arra következtetett, hogy a császár háborúra készül. Ezért a határvidék Ostarrichi felé eső területeit elpusztította, hogy a császári csa­patoknak ne legyen élelmük. Válaszul a császár 1042 nyarán sereggel tört Magyarországra, egészen Nyitráig hatolt, bevett kilenc várat, majd vis­szavonult. Aba ezeket a területeket hamarosan visszavette, és 1043-ban újra megkísérelte a békekötést. Henrik most is sereggel érkezett, de a Rábcánál nem tudott tovább nyomulni, így hajlott a béke megkötésére. Aba lemondott az 1031-ben Magyarországhoz került területekről, egy testőrsereg évi zsoldjá­nak megfelelő összeget (400 aranytalentum és 400 köpeny) fizetett, és ígéretet tett Gizella jogainak biztosítására.

Eme súlyos feltételek azonban hamarosan alá is ásták Aba népszerű­ségét, ami nem sokkal később bukásához vezetett. 1044-ben seregét a csá­szár verte tönkre Ménfőnél, ő maga is menekülés közben lelte halálát.

A békekötésről két külhoni és egy hazai forrást közlünk.

 

 

Az 1043. évben: Eljött tehát a király az ország határára, ahol serege felett szemlét tartott, és elhatározta, hogy habozás nélkül elözönli az ellen­séges földet. És miután gépeket készítettek azon építmény ellen, mellyel [a magyarok] a Rábcát elzárták, készültek a másnapi harcra. Végül könyörgő követek érkeztek, akik a lelket gyötrő fájdalomtól kétségbeesve békét és vétkeikért bocsánatot kértek, és megígérték, hogy bármit meg fognak tenni, ami csak kedves a király és a főurak számára. Akkor megegyeztek, hogy a fogságba esetteket – akikről fentebb szót ejtettünk – visszaen­gedik vagy eskü alatt váltságot fizetnek értük; az ország azon részét, melyet a néhai István kapott baráti viszony címén, vissza fogják adni, ezenfelül a király megtámadása miatt kiengesztelésképpen 400 talentum[20] aranyat fognak juttatni, és ugyanannyi köpenyt, Gizella királynénak pedig mindent vissza fognak szolgáltatni, amit férje, ama István neki adományozott, majd amaz, mármint Péter tőle utóbb elragadott. A magyar király esküt téve mindezeket megígérte, ezenfelül megerősítette hét kezes átadásával, akiket a mieink akartak, azon feltétellel, hogy ha a megállapodásokat végrehajt­ják, ezek Szent András ünnepén[21] visszajöhessenek, ha pedig nem hajtanák végre, pusztuljanak el.

 

 

            Lelőhely: A nagyobb altaichi évkönyvek bejegyzése.

            Kiadás: Gombos I. 96.

            Fordította: Köblös József.

 

 

1043. Henrik király ismét Pannóniára tört, és miután az őt nagy nehe­zen megnyerő Abától elfogadta a kibékülést, valamint az elégtételt, a tú­szokat, ajándékokat és az országnak a Lajta folyóig terjedő részét, vissza­vonult.

 

 

            Lelőhely: Hermann reichenaui szerzetes krónikája.

            Kiadás: Gombos II. 1143.

            Fordította: Köblös József.

 

 

A következő esztendőben Aba követeket küldött a császárhoz, és bé­két keresett, megígérte, hogy elengedi a nála lévő rabokat, és illő váltságot ad azokért, akiket vissza nem adhat. A császár nem akart addig egyez­kedni, amíg nem megy Bajorországba, hogy a békekötésnél azok is jelen legyenek, akiket a magyarok igaztalanul bántottak. A császár tehát eljött Magyarország határára, és másnapra meg akarta vívni a gyepüket, ame­lyekkel a magyarok elrekesztették a Rábca folyót. Eközben Aba király követei megkérték a császárt, szabjon méltányos határidőt, hogy vissza­küldhesse mind a rabokat, ezenfelül ajándékot is adjon neki. A császárt csábította az ajándék, meg más súlyos ügyek is gátolták, úgyhogy vissza­tért Burgundiába, Besançon városába.

 

 

            Lelőhely: Bécsi Képes Krónika.

            Átvéve: Geréb 51-52.


12.

 

 

1058.

 

Magyar - német békekötés

 

 

III. Henrik császár nem tett le arról a már apja által megfogalmazott tervről, hogy Magyarországot uralma alá hajtsa. 1050-ben tette az újabb előkészületeket egy hadjáratra. Először Gebhard regensburgi püspök pro­vokált határvillongásokat, majd a császár megbízásából Konrád bajor herceg­gel és Adalbert osztrák őrgróffal együtt újból felépítette a határ mellett Hainburg várát. Ezek után került sor az 1051. évi hadjáratra. A birodalmi seregben szinte valamennyi tartomány képviseltette magát, még cseh és lengyel egységek is voltak benne. A hadak két irányból nyomultak az országba: a császár a Mura felől, a Zala mentén közeledett, míg Gebhard püspök a Dunán hajózott lefelé. Endre – elődeihez hasonlóan – a felperzselt föld taktikáját alkalmazta: portyázó csapatai éjjelente fosz­togatták és fárasztották a birodalmi sereget. A Győrt elérő Gebhard püs­pököt a magyarok a császár nevében hamisított válaszlevéllel visszafor­dították, a fősereg pedig a Vértesben lévő Bodajknál már nem bírta to­vább a megpróbáltatásokat, és visszafordult. Kivonulásuk is súlyos vesz­teségekkel járt: a portyázó magyar csapatok útjukat a végsőkig megkese­rítették.

A császár azonban tervéről továbbra sem tett le. Endre békét fel­ajánló követeit elutasította, majd a következő évben hadjáratot vezetett Magyarország ellen. Ennek során Pozsony várát is ostrom alá fogta, ez azonban nem járt sikerrel. A magyar krónika itt meséli el a híres Zotmund-történetet: ez a pozsonyi búvár éjjel meglékelte a császár hajóit, így a teljes élelmiszerkészlet elsüllyedt. Tény, hogy a császár ismét ered­ménytelenül tért haza.

Endre 1053 elején újabb követeket küldött a császárhoz, aki azonban ismét nem volt hajlandó fogadni őket. A birodalom belharcai, majd Hen­rik 1056-ban bekövetkezett halála felszabadította Magyarországot a rá­nehezedő nyomás alól. Fia, az ifjú IV. Henrik elfogadta a békét, melyet nővérének, Juditnak és Endre fiának, Salamonnak eljegyzésével pecsétel­tek meg.

A békekötés körülményeiről két szemelvényt közlünk. Ezek az esemé­nyeket eléggé eltérően mutatják be. Minden bizonnyal az egykorú év­könyv-bejegyzések tekinthetők hitelesnek. A magyar krónika ama beállí­tása, hogy a béke rögtön az 1051-es hadjárat végén, a németek kérésére jött létre, annak lehet eredménye, hogy az utókor képzeletében már tömö­rítette, összemosta az eseményeket.

 

 

Látta a császár,[22] micsoda és mennyi veszedelem bénítja meg, elkül­dött András királyhoz[23] és Béla herceghez,[24] s örök, szilárd békét kért, azt mondotta ugyanis, ha András király szabad utat enged neki hazafelé, és éhségtől gyötört seregét eleséggel látja el, soha András királyt és utódait meg nem támadja, soha a magyar királyt szóval, tettel vagy tanáccsal meg nem bántja; sőt ha valaki utódai közül fegyvert fog Magyarország ellen, szálljon arra a mindenható Isten haragja, és átkozott legyen mindörökre. Zsófia nevű leányát is András király fiához, Salamonhoz[25] adja feleségül, örök békesség nyomatékának céljából, noha előbb már a francia király fiának adta nagy esküvéssel. Hit alatt meg is esküdött, hogy mindezt híven megtartja. András király és Béla herceg békeszeretők voltak, nem akarták a civódás magjait elszórni: békességet kötöttek hát a császárral, a császár pedig személyesen is esküvel erősítette meg, hogy híven megtartja azt, amit mondott.

 

            Lelőhely: Bécsi Képes Krónika.

            Átvéve: Geréb 64.

 

 

Ezekben a napokban a magyarok küldöttei igen gyakran jöttek és kérték, hogy kössenek békét, és hogy ez a későbbiekben valóban és igen szilárdan fennmaradjon, kérték, hogy a király[26] nővérét adják feleségül uruk fiához, aki a Salamon nevet viselte. Mivel pedig ez tetszett az ország előkelőinek, a király anyjával együtt Magyarország határaira ment, mind­két ország előkelőinek eskütétele mellett békét kötött, nővérét pedig át­adta.

 

 

            Lelőhely: A nagyobb altaichi évkönyvek bejegyzése.

            Kiadása: Gombos I. 102.

            Fordította: Köblös József.


13.

 

 

1058.

 

Magyar - bizánci békekötés

 

 

Erről a békéről egyedül a Joannes Skylitzes munkáját 1057-től 1079-ig folytató ismeretlen krónikás ír. Izsák császárnak a magyarok ellen in­dított hadjáratáról sem tudunk semmi konkrétumot, nem ismerjük okait és lefolyását sem. Megtörténtében és a békekötés tényében azonban nincs okunk kételkedni.

 

 

Amikor a magyarok a rómaiakkal való békét felmondták, és a bese­nyők odúikból, ahová elrejtőztek, kimásztak és a szomszédos földet pusz­tították, a császár[27] elkészítvén a háborúhoz szükséges dolgokat teljes erő­vel Triaditzába[28] vonul. Minthogy ott fogadta a magyarok követeit, és a lehetőséghez képest megerősítette és megszilárdította a velük való békét, a besenyők ellen tört.

 

 

            Lelőhely: Ioannes Skylitzes krónikájának folytatása.

            Átvéve: Moravcsik 95.


14.

 

1071.

 

Magyar - bizánci békekötés

 

1071-ben Magyarországot déli irányból váratlan besenyő támadás érte. A krónika szerint a bizánciak kezén lévő Nándorfehérvár besenyő határőrei voltak a fosztogatók, ezért Salamon király és unokatestvérei: Géza és László hercegek – akikkel a király egyébként nem volt túlságosan jó viszonyban – Szalánkeménben megállapodtak, hogy megostromolják a határvárost. Hajókkal sikerült is átvinni a seregeket, és ostromgyűrűt építettek ki Nándorfehérvár körül. A felmentésre küldött besenyő csapato­kat is megverték, végül két hónapos ostrommal, melynek során ostromgé­peket is bevetettek, sikerült a várost megadásra kényszeríteni. A fellegvá­rat védő görög parancsnok szabad elvonulást kapott, majd megindultak a béketárgyalások. Abból a tényből, hogy Dukas Mihály a békét nem Sala­mon királlyal, hanem a sokkal emberségesebbnek ismert Géza herceggel kötötte meg, az Árpád-fiak közt újabb konfliktus támadt.

A békekötés ellenére a harci cselekmények nem álltak le. 1072-ben a bizánciak visszafoglalták Nándorfehérvárt, mire Salamon és Géza újabb hadjáratot indított déli irányba. Ennek során nemcsak a határvárost fog­lalták vissza, hanem egészen Niš városáig nyomultak előre. Újabb béke­kötésre nincs adatunk, de a történészek feltételezése szerint ez 1074 fo­lyamán valószínűleg megtörtént. Ennek lehet egyik jele, hogy Dukas Mi­hály koronát küldött Gézának, mely a későbbiekben a Szent Korona alsó része lett.

 

Meghallotta a görög császár[29] Géza herceg[30] emberségét, és követe­ket küldött hozzá, hogy békét és barátságot kössenek, a herceg erre vis­szabocsátotta neki mind a foglyokat és mindazokat, akik lejöttek a várból.

 

            Lelőhely: Bécsi Képes Krónika.

            Átvéve: Geréb 79.


15.

 

 

1092.

 

Magyar - orosz békekötés

 

 

Szent László az orosz fejedelmekkel jó kapcsolatokat épített ki, ennek egyik jeleként lányát Szvjatoszlav kijevi nagyfejedelem fiához, a magyar udvarban tartózkodó Jaroszlav herceghez adta. 1092-ben azonban a tyerebovlji fejedelemmel, Vaszilkóval megromlott a viszony, mivel a kró­nika tudósítása szerint Ákos kun vezért ő biztatta arra, hogy törjön Ma-gyarországra. László a kunokat az Al-Dunánál megverte, majd Vaszilko ellen indult. A tyerebovlji fejedelem békét kért, amit a magyar király el is fogadott.

 

 

Ezután a dicső király[31] Oroszországba rontott, amiért a kunok az ő tanácsára támadták meg Magyarországot. Amikor a ruténok[32] látták, hogy a király keményen szorongatja őket, kegyességéhez folyamodtak, és min­denben hűséget fogadtak a királynak; a jámbor király ezt szívesen vette.

 

 

            Lelőhely: Bécsi Képes Krónika.

            Átvéve: Geréb 98.


16.

 

 

1097.

 

Magyar - velencei békekötés

 

 

Az alábbi dokumentum egy új, és még igen sokáig létező hadszíntérre irányítja figyelmünket: a dalmáciai térségre, ahol Magyarország és Ve­lence között évszázadokon át kemény hatalmi harcok folytak.

Az adriai tengermellék a IX-X. században igen érdekes szimbiózist mutatott: a tengertől a Dinári-hegység láncainak észak-keleti lejtőjéig, az Isztriától a Narenta folyóig terjedő területen élő horvátok és az Adriai-tenger szigetein élő latin eredetű dalmaták közösen alkottak laza állam­alakulatot, pontosabban a latin városok adófizetői voltak a horvát feje­delemnek. Ugyanakkor a horvát állam is hol frank, hol bolgár, hol bi­zánci függőségben élt. A tisztán bizánci függőségű Velence azonban igye­kezett ezt a területet megszerezni. 1000-ben el is foglalta a dalmát váro­sokat, és a dózse felvette a „Dalmácia hercege” címet.

A magyar királyok kezdetben jó viszonyban voltak a horvát fejedel­mekkel. I. Endre – miután az adriai kikötők a magyar állam számára is fontosak voltak a Rómával való érintkezés miatt – 1046 és 1050 között sereget is vezetett a horvátok megsegítésére, és a dalmát kikötőkből el is űzte a velenceieket. Az 1060-1090-es években is – rövidebb anarchikus időszakokat leszámítva – megmaradt ez a jó viszony. 1087-ben Zvonimir (Zelemér) horvát király halálával azonban gyökeresen megváltozott a helyzet. Horvátországban a latin rítust ellenző „nemzeti párt” állított királyt, Velence pedig ugrásra készen állt, hogy megszállja Horvátorszá­got. Ennek jeleként Komnenos Elek bizánci császár a velencei dózsénak adományozta a „Dalmácia és Horvátország hercege” címet.

Válaszképpen Szent László királyunk 1097-ben elfoglalta és hódol­tatta Horvátországot, és unokaöccsét, Álmos herceget tette királyává, Dalmácia azonban Velence kezén maradt.

A magyar krónika tudósítása szerint Kálmán király is vezetett hadjá­ratot Horvátországba, és le is győzött egy Péter nevű horvát királyt. Egyes történészek ezt a tudósítást hitelesnek tekintik, mások nem, az min­denesetre egy korabeli forrás alapján biztosra vehető, hogy 1097-ben Kálmán birtokolta az Adriai-tenger partján lévő Tengerfehérvár városát. A velencei-magyar összecsapás a küszöbön állt (a dózse 1094-től ismét felvette a „Dalmácia és Horvátország hercege” címet), a keresztes hadjá­ratok átvonulása a térségben azonban mindkét állam energiáit lekötötte, emellett Kálmán figyelmét elvonta az öccsével, Álmossal kialakuló ellen­tét is. Ezért Kálmán örömmel állt rá a békekötésre, melyet az 1096 végén hivatalba lépő dózse: Michiele Vitalis kért követei útján. Az elkészült ok­mány formailag barátsági szerződés lett, mely a fennálló helyzetet szente­sítette.

A dokumentum különleges értéke, hogy első, teljes szövegében ránk maradt békeszerződésünk. Eredetije nem maradt fenn, szövegét egy má­solat őrizte meg.

A béke utóéletéhez tartozik, hogy Michiele Vitalis 1102-ben bekövet­kezett halála után Kálmán király újból Tengerfehérvárra ment, és magát horvát királlyá koronáztatta. A dalmáciai városok hódoltatására azonban továbbra sem gondolt. 1103-ban Komnenos Elek császár szorosabbra fonta kapcsolatait Magyarországgal. Fia, János számára megkérte Szent László leányának, Piroskának kezét, Kálmánnak pedig lehetőséget adott a dalmát városok megszállására. Velence ugyanis egyre nyíltabban szem­befordult Bizánccal a keresztes hadjáratokban magára vállalt szerepe révén: ők lettek a keresztesek legfőbb tengeri szállítói, kikötőket foglaltak le saját maguk számára, sőt az is előfordult, hogy görög kikötővárosok­ban fosztogattak.

Mindezek következményeképpen Kálmán 1105-ben hadjáratot indított Dalmácia ellen: Zára, Sebenico, trau és Spalato sorra megnyitotta ka­puit, majd 1106-ra az északi szigetek és városok (Ossero, Veglia, Brazza, Arbe) is hódoltak neki. 1106-ban a pápa is elismerte Kálmánt Dalmácia és Horvátország királyának, és úgy látszik, Velencével is sikerült meg­egyezésre jutni, mert 1108-ban velencei gályák szállították Kálmán csa­patait Itáliába a Boemund, Otranto hercege elleni hadjáratra.

1115-ben azonban Velence támadást intézett Dalmácia ellen, Zára városát (a vár kivételével), Arbét és Tengerfehérvárat el is foglalta. Ezzel több évszázados magyar-velencei háborúskodás indult meg, melynek egyes fázisairól a később megkötött békék fognak tanúskodni.

 

Kálmán, az isteni kegyelem kedvezéséből és gondviseléséből a magya­rok királya[33], Vitalis Mihálynak, a velenceiek bátor hercegének[34] és az ő főembereinek üdvözletet és örök barátságot. Mivel a Szentírás napról napra kiáltja, mondván: ne térj le az útról,[35] csodálkozni kell azokon, akik más útra akarnak térni. Azért küldjük Hozzátok a levelet, hogy békét kös­sünk Veletek, amilyen fennállt elődeink között. Amiért sem leveletekre, sem követeteknek nem adtunk választ, azért még ne gondoljátok, hogy az gőgből és furfangból történt, hanem a közjó s annak maradandósága érde­kében, nagyon jól tudjuk ugyanis, hogy nem lehet tartós az, ami nem az egész ország tanácsából történik. Most viszont, ahogy kívántátok, egész országunk akaratából küldjük nemcsak levelünket, de saját követünket is. Tudja meg tehát Bölcsességtek, és előkelőitek bölcsessége, hogy mi és a mi országunk, Veletek s Tieitekkel igazán a szeretet fölbonthatatlan köte­lékére vágyunk. Mivel pedig mindazt, amit szeretnénk mondani, hiába is erőlködnénk mind írásba foglalni, azért olyan követet választottunk, aki­nek a szavát ne vessétek meg meghallgatni és megfontolni, sőt mint a mi maradandó szavunknak, úgy higgyetek neki. De valamit levélben is aka­runk közölni, ugyanis a maradandóság biztosításául mi és a mi előkelőink veletek és előkelőitekkel igaz esküvést akarunk közösen tenni, hogy ami­kor szükséges lesz, kölcsönösen hivatkozhassunk rá. Ugyanis erősebb és örökösebb az, amit minden oldalról erős kötelékkel fűznek egybe, mint ami ingatag alapra épül. Amit pedig jól elrendeztünk, azt közös akarattal tökéletesen végrehajtatjuk és igyekezzünk is arra, ha őszintén s hátsó gon­dolat nélkül beszéltünk. Egyébként igaz hajlandóságunkat és követeinket gyakran nem fogadtátok tisztelettel, ez mintha tudva és szándékosan tör­tént volna. Nagyobb tiszteletet és udvariasságot kérünk követünk iránt, éppúgy, mint saját magunk iránt. Mert az igaz szeretet nemcsak szóban, hanem tettben is megmutatkozik. A barátságot a nehézségek próbálják meg.

A barátsági szerződés a magyarok királya és a velenceiek hercege kö­zött:

Én, Kálmán, a magyarok királya, a magam és mind az enyémek nevé­ben veled, Vitalis Mihállyal, Velence, Dalmácia, Horvátország hercegeivel és a tieiddel mind, igaz és erős barátságot és egyezséget fogok a mai nap­tól tartani; Téged, a tieidet és hercegségednek alávetett minden várost, minden hatalmad alatt lévő várat és helyet, én és az enyémek megkímé­lünk, és semmiképpen sem fogunk háborgatni. És ha valaki az enyémek közül a tieitekhez nyúlna, vagy megtámadna és ismeretlen maradna, har­minc napon belül én adok elégtételt. Mindezt mindketten kölcsönösen és egyenlő feltételek mellett esküvel megerősítettük és megkötöttük. Mivel azonban az én előkelőim és véneim közt kétség támadt, hogy vajon nevez­hetlek-e téged Horvátország és Dalmácia hercegének, azt óhajtom és aka­rom, hogy a barátsági szerződés épségben maradása mellett közted és köztem, a tieid és az enyémek közt minden félreértés kiküszöböltessék aziránt, hogy mi illet meg kétségtelenül egyikünket vagy másikunkat elő­deink jogán, nehogy ebből valamiképpen viszály támadjon.

 

 

                 Lelőhely: Az eredeti példány lappang. Szövegét a velencei levéltár egyik                        kódexe őrizte meg (Codex Trevisanus 113. old.).

                 Átvéve: Makkai-Mezey 96-97.


17.

 

 

1108.

 

Magyar - német békekötés

 

 

Kereken ötven éve a német államokkal Magyarország elvben békében élt, az 1070-es évek (Salamon és Géza viszálya) óta pedig a valóságban sem fogtak fegyvert egymás ellen. A XII. század elején azonban Kálmán király és öccse, Álmos viszálykodása ismét jó alkalmat szolgáltatott a német császár számára, hogy hadjáratot vezessen Magyarország ellen. Ez az akció bele is illett abba a külpolitikai vonalba, amit V. Henrik császár 1106-tól képviselt: tervei közt szerepelt Lengyel- és Magyarország hó­doltatása is.

Kapóra jött tehát számára, hogy 1108-ban egy újabb összetűzés után, melynek részletei nem ismertek, Álmos hozzá szökött, és a birodalmi gyű­lés előtt kérte, hogy adjon segítséget számára a magyar trón megszerzé­séhez. A császár jelentős összbirodalmi sereget hívott hadba, és 1108 őszén ostromgyűrűbe fogta Pozsony várát, eközben hűbérese, a cseh her­ceg a Vág völgyét pusztította. Kálmán csak kisebb csatározásokba mert bocsátkozni, azonban segítségül hívta Boleszló lengyel királyt, aki a cse­heket hátba támadta. Henrik egyhavi próbálkozás után feladta az ostro­mot, és békét kötött Kálmánnal, melynek egyetlen feltétele Álmos hazaen­gedése volt. Ezzel a német hadjáratnak vége szakadt.

Az ország még el­szenvedett egy cseh betörést 1109-ben, mely egészen a Nyitráig pusztította a Felvidéket, de ez már nem járt együtt hódítási szándékkal. A hazatért Álmos rövid csend után 1113-ban újra a trónra tört, ekkor Kálmán fiával, Bélával együtt megvakíttatta, ezzel alkalmatlanná téve őket a királyságra.

A németekkel kötött béke eredeti szövege nem maradt fenn, mindkét harcoló fél részéről egy-egy elbeszélő forrásból idézünk.

 

 

Az Úr 1113.[36] évében a császár[37] hatalmas sereget mozgósított Álmos herceg érdekében, és Magyarország határára jött, hogy tárgyaljon a királ­lyal,[38] és békét szerezzen köztük; ez meg is történt. A király sok ajándékot küldött a császárnak, és így tisztességgel hazamenesztette. Ezután a király visszahozta Álmos herceget a békességre; a békekötést követően azonban a király elfogta a herceget …

 

 

            Lelőhely: Bécsi Képes Krónika.

            Átvéve: Geréb 105.

 

 

1109.[39] évben: Henrik császár a magyarok ellen ment, majd miután békét kötöttek, visszatért.

 

            Lelőhely: Sigebert gembloux-i szerzetes: Chronographia című műve.

            Kiadás: Gombos III. 2127.

            Fordította: Köblös József.


18.

 

 

1126.

 

Magyar - cseh békekötés

 

 

II. István uralkodása elején Magyarország szinte teljes külpolitikai elszigeteltségben volt. A dalmáciai fejleményekről már szó esett az 1097-es béke bevezetőjében, emellett István sikertelen hadjáratot vezetett az oroszországi Vlagyimir városa ellen is. Bizánccal a viszony semleges le­hetett, ezt sugallja a források hallgatása, Ausztriával azonban a helyzet pattanásig feszült volt: 1118-ban például magyarok ütöttek rajta az oszt­rák őrgrófságon, majd visszacsapásként III. Lipót tört be Magyaror­szágra. Az észak-nyugati országrész számára a cseh fejedelmek is állandó zaklatást jelentettek. Ők legutoljára 1109-ben pusztították a Felvidék nyugati részét, ezen akciójukat azonban nem zárta békekötés. István trónra léptekor megpróbált szövetségesi viszonyt kialakítani velük. 1116 tavaszán ő is, és I. Vladislav cseh fejedelem is sereggel vonult a határra, ahol tárgyalásokat kezdtek, de – sajnos a részleteket nem ismerjük – ezek egy ponton elakadtak, sőt az ellentétek annyira kiéleződtek, hogy végül a két sereg egymásra támadt, és a magyarok vereséget szenvedtek.

A cseh-magyar viszonyt tovább rontotta, hogy 1120-ban és 1123-ban István több előkelő cseh menekültet befogadott, akik Vladislav elől szök­tek hozzánk. 1126-ban azonban meghalt a cseh fejedelem, utóda, I. Soběslav pedig hajlandónak mutatkozott a magyar királlyal folytatandó tárgyalásokra.

1126 októberében a két király találkozóján meg is született a béke. Sajnos ennek részleteit nem ismerjük. Tényét Cosmas krónikája tartotta fenn. A szerző prágai dékán volt, aki diplomáciai megbízatással egyes püspökök kíséretében több európai királyi udvarban is megfordult; Köny­ves Kálmán királyunkat is személyesen ismerte. Műve három könyvből áll és a Chronica Boemorum címet viseli, Csehország történetét a kezdetektől 1125-ig tárgyalja. Az idézett szemelvény már a krónikát folytató ismeret­len személy tollából való.

 

1126. Sobezlaus herceg[40] és a magyarok királya, István[41] megbeszélés céljából találkoztak, és kölcsönösen ajándékokat adtak egymásnak.

 

 

            Lelőhely: Cosmas prágai dékán krónikájának folytatása.

            Kiadása: Gombos I. 805.

            Fordította: Köblös József.


19.

 

 

1127.

 

Magyar - német békekötés

 

 

Az előzőleg ismertetett magyar-lengyel békekötés mellett II. István ki­rály úgy is megpróbált kitörni külpolitikai elszigeteltségéből, hogy ren­dezte hazánk viszonyát a szomszédos Ausztriával. Ez a békekötés Konrád salzburgi érsekkel történt, aminek hátterében az áll, hogy a béke valójá­ban az osztrák őrgrófságot is magában foglaló bajor hercegséggel kötte­tett. Az érsek a bajor felet képviselte, aminek alapja az, hogy a salzburgi érseki tartomány területe nagyjából fedi a bajor hercegség területét.

A békekötés előzményeiről és részleteiről semmit nem tudunk. A tény­ről Konrád salzburgi érsek névtelen életrajzírója tudósít, az ő leírása alapján annyi valószínűsíthető, hogy a kiváltó ok nem valamilyen na­gyobb hadjárat, hanem a rendszeres kölcsönös portyázásokból eredő lét­bizonytalanság volt.

A békekötést követően mintegy húsz évig nyugalom jellemezte a két ország kapcsolatát. II. Béla alatt a Stauf-dinasztiából való III. Konráddal házassági kapcsolat létesítését is elhatározták: fia, Henrik Béla leányá­val, Zsófiával lett eljegyezve. II. Géza alatt azonban a viszony újból meg­romlott. A Stauf-Welf ellentét csitulásával III. Konrád már nem tartotta oly fontosnak eme frigy létrejöttét, így az eljegyzést felbontották. A csá­szár a cseh uralkodó felbujtására abba is beleegyezett, hogy Géza ellen­fele, a trónkövetelő Borisz Ausztriában gyűjthessen sereget. 1146-ban Borisz el is foglalta Pozsonyt, Géza azonban sikeresen visszavette, majd II. (Jasomirgott) Henrik bajor hercegre és osztrák őrgrófra támadt, és a Lajta folyó mellett meg is verte seregüket. Ennek következtében a továb­biakban igen hűvös lett a viszony hazánk és a német birodalom, ezen be­lül is az 1156-ban hercegség rangjára emelt Ausztria között.

 

[Konrád salzburgi érsek] látván, hogy a magyarok portyázásai miatt az őrgrófság[42] miként pusztul, királyukkal igen szilárd békét kötött. Minda­zok között, akik ezen őrgrófságot lakják, ő volt az első, aki békét terem­tett egészen helyes megfontolással és bölcs előrelátással, mely mindkét félnek tetszett és jelentős előnyöket hozott. Ezt a megegyezést megelő­zően ugyanis a magyarok sem szenvedtek el kevesebb zaklatást, mint a bajorok; mindkettejük portyázásai miatt mind ezek, mind azok földje nap­ról napra pusztult, bár a bajorok és a szlávok annyival több bajt szenved­tek, hogy tőlük mind az embereket, mind az állatokat és a fosztogatók kezébe került összes javakat elhurcolták, és földjüket végsőkig menően elpusztították. Eme békekötés után ilyen dolgok megtörténtéről szinte soha senki nem értesült.

 

 

            Lelőhely: Konrád salzburgi érsek névtelen életrajzírójának műve.

            Kiadás: Gombos III. 2326. Egy eléggé pontatlan magyar fordítás található: Mo.

                        tört. II. 259-260.

            Fordította: Köblös József.


20.

 

 

1129.

 

Magyar - bizánci béke

 

 

Az 1074-es magyar-bizánci békekötés után mintegy ötven évig nincs híradás a két ország közt fegyveres konfliktusról. A kapcsolatok ezalatt igen változóak voltak: Horvátország Szent László általi hódoltatásakor feszültté váltak, hiszen a Bizánc felsőbbségét elismerő Velence dalmáciai érdekeltsége került veszélybe. Később javultak, mert Komnenos Elek csá­szár János fia számára megkérte Szent László leányának, Piroskának ke­zét, ami Kálmánnak lehetővé tette Dalmácia hódoltatását is. II. István uralkodása elején a viszony semleges lehetett. Erre utal az a tény, hogy az 1120-as években, Dalmácia velencei kézre kerülésekor semmi adat nincs a magyar király közeledésére a Velencével ekkor már egyre feszültebb kapcsolatban álló Bizánc felé.

Jelentős változást az hozott, hogy Álmos, Kálmán király öccse vala­mikor 1125 körül újabb sikertelen akciót indított a magyar korona meg­szerzésére, majd Bizáncba menekült. II. István követelte kiadatását II. Komnenos János császártól, aki azonban ezt megtagadta. Erre 1127 nya­rán István hadjáratot indított Bizánc ellen, mely során elfoglalta és le­rombolta Nándorfehérvárt (Belgrád), majd Barancs, Niš, Szófia kifosz­tása után Philippopolisig (Plovdiv) nyomult előre. Válaszképpen 1128-ban János császár tört be Magyarországra: Haram környékén átkelt a Dunán, a várat elfoglalta, majd a Szerémségbe nyomult, és ostrom alá vette Zimony várát. 1129-ben újra István vezetett hadat, melyet Soběslav cseh fejedelem segélycsapatai erősítettek. Elfoglalta Barancs várát, majd hazatért. János is felvonult seregével, a magyarok által kiürített várat erősíteni kezdte, de ama hír hallatára, hogy István újabb hadakkal köze­ledik, Szerbián keresztül visszavonult. Az előrenyomuló magyar sereg komoly károkat nem tudott okozni a bizánciaknak.

Miután a háborúskodások okozója, Álmos herceg már 1127-ben meghalt, s a két évig tartó harcok egyik félnek sem hoztak tartós sikereket, tárgyalások indultak, melyeket a dokumentumban említett barancsi béke zárt le. Gyakorlatilag a status quo alapján kötötték, területi gyarapodást egyik fél számára sem hozott.

Második idézett szövegünk szerzője, Niketas Choniates ifjú korában Bizáncban részesült kitűnő neveltetésben, 1187-ben Philippopolis (Plovdiv) helytartója lett. Miután a keresztesek 1204-ben elfoglalták Bi­záncot, élete végét Nikaiában töltötte, Theodoros Laskaris császár udva­rában. 1213-ban halt meg. Krónikájában az 1118-tól 1206-ig zajló ese­ményeket foglalja össze.

 

 

Ezután hív közvetítők segítségével a császár meg a király találkoztak, hogy tárgyaljanak; Barancs városa közelében egy szigetre hajóztak. Itt főembereik közepette sokáig védekeztek és vádolták egymást, végül is békét kötöttek és hazatértek.

 

 

            Lelőhely: Bécsi Képes Krónika.

            Átvéve: Geréb 110.

 

 

Meghódította Phrangochoriont[43], mely a hunok[44] földjének legtermé­kenyebb része, mely lónevelő síkságokká lapul, s amely a Száva és a Duna folyók közt terül el, továbbá Zeugminont[45] is elfoglalta, majd közvetlenül Chramos[46] ellen vonulva nagy zsákmányt szerzett.[47] Ezután – egyéb össze­csapások után – ezzel a néppel is egyezségre lépett, a béke kérdésében is jól intézve dolgait, a többi barbár népet, amelyek nyugat felé a rómaiakkal határosak, akaratuk ellenére barátságra kényszerítve.

 

 

            Lelőhely: Niketas Choniates krónikája.

            Átvéve: Moravcsik 268.


21.

 

 

1153.

 

Magyar - bizánci békekötés

 

 

Bizánc felé az 1129-es barancsi béke után II. Béla (1131-1141) ural­kodása alatt a magyar királyság semleges magatartást tanúsított, ez jel­lemezte II. Géza (1141-1162) uralmának elejét is. A császárság energiái ezek alatt az évek alatt a keleti frontokon voltak lekötve, ahol seregei a kilikiai örmények és a kisázsiai szeldzsuk-törökök ellen harcoltak. Emel­lett fel kellett vennie a harcot Dél-Itáliában is egy új ellenféllel, a szicíliai normann királysággal. A különféle háborús konfliktusok következtében két nagy európai koalíció kezdett kikristályosodni: a bizánci – német – ve­lencei, valamint a normann – francia – pápai – német ellenpárti (Welf) szövetség. Szerbia és Magyarország helye egyértelműen a másodikban volt, amit többek között az 1127-es békénél említett 1146-os magyar-oszt­rák háború is jelzett.

Az 1149-es szerb felkelés során már valószínűleg magyar segédcsa­patok is részt vettek a Bizánc elleni harcokban. 1150 nyarán Komnenos Manuel császár ismét hadat vezetett Szerbiába, ahol végül legyőzte a szerb – magyar koalíciót, majd valamikor 1150 végén vagy 1151 elején megindult Magyarország ellen. Átkelt a Dunán, a Szerémséget pusztította, majd egy sikertelen próbálkozás után elfoglalta Zimonyt. Az ellene induló magyar sereg, melyet II. Géza oroszországi távollétében Belos horvát-dalmát bán  vezetett, kitért a támadás elől, így a császár visszatért Barancsba. Egy másik sereg Borisz magyar trónkövetelő vezetésével a Temesközt dúlta, majd az orosz hadszíntérről visszatérő Géza elől bizánci területre húzódott vissza. A két uralkodó seregei a Duna két partján vo­nultak fel egymás ellen, de – végül is nem tudni, miért – az összecsapás elmaradt, a felek békét, azaz inkább fegyverszünetet kötöttek (Ioannes Kinnamos szavaival: „[Géza] a császárhoz küldve békés húrokat penge­tett.”).

1151 és 1153 között nincs tudomásunk magyar-bizánci összecsapás­ról. Ezalatt mindenesetre az európai helyzet Magyarországnak kedvezett. 1152-től ugyanis I. (Barbarossa) Frigyes lett a német-római császár, aki ugyan szeretett volna Magyarország ellen vonulni, tervét azonban a né­met fejedelmek ellenezték, ugyanakkor Bizánccal is megromlott viszonya, mivel egyedül akarta Itáliát uralni.

1153-ban Géza követet küldött II. Roger normann királyhoz, és meg­erősítették Bizánc-ellenes szövetségüket. Ilyen hátteret maga mögött tudva a magyar király még ebben az évben felvonult a Duna vonalára, Mánuel császár pedig a folyó túlpartján ütött tábort. Az eseményekről sajnos csak bizánci krónikás feljegyzés tudósít, melynek tárgyilagossága erősen két­séges. Eszerint mihelyt Mánuel seregei megkezdték az átkelést a Dunán, Géza azonnal békét kért. Ennek feltételei a magyar félre nézve igen ked­vezőtlenek voltak: az 1150-51-es bizánci betöréskor ejtett foglyok közül tízezerért váltságdíjat kellett fizetnie (a többit ingyen elengedték), emellett ígéretet tett arra, hogy ezután Bizánc szövetségese lesz.

A béke utóéletéhez tartozik, hogy Géza nyilván sérelmesnek találta a feltételeket, mert hamarosan újabb támadást készített elő. A két sereg 1154-ben ismét felvonult egymás ellen, de ekkor sem került sor harcra. A krónikás feljegyzése szerint „[Géza] ismét a béke érdekében küldött kö­veteket, akkor megszűnt köztük a háború, és a béke szépségei mosolyog­tak rájuk”. Minden bizonnyal az 1153-as békét erősítették meg.

Az eseményekről Ioannes Kinnamos bizánci történetíró munkája tájé­koztat. A szerző ifjú korában elkísérte Mánuel császárt hadjárataira, vé­gigjárta az ázsiai és európai hadszíntereket. Ott volt Zimony 1165-ös ost­románál is. 1203 körül halt meg. Krónikája Komnenos János és Mánuel császárok korát mutatja be 1118-tól 1176-ig (a valószínűleg 1180-ig ter­jedő rész elveszett). Művét 1180 és 1183 között írhatta.

 

 

Mikor a paionok[48] királya megtudta, hogy mi történik, félve, mint mondtuk, hogy másodszor is szerencsétlenül jár, és így veszélyben forog az uralom, megegyezésre hajlott. Követeket küldött, és kérte, hogy tíz­ezernél nem több fogolyért büntetést fizethessen a hun[49], a többi részét pedig visszakapja. Azt mondta, hogy így baráti érzületet fog tanúsítani, míg csak él, a rómaiak irányában, s minden időben szövetségesük lesz. Ilyen feltételekkel létrejött a béke, s a rómaiak serege hazatért.

 

 

            Lelőhely: Ioannes Kinnamos: Epitomé című műve.

            Átvéve: Moravcsik 209.


22.

 

 

1155.

 

Magyar - bizánci békekötés

 

 

Az 1153-as magyar-bizánci béke 1154-es megújítása sem hozott nyu­galmat a két ország viszonyában. 1154 során még rosszabbra fordult Bi­zánc helyzete Dél-Itáliában. Frigyes német császár bizánci segítség nél­kül, egymaga kezdte meg Itália hódoltatását, míg a normannok vereséget mértek a bizánci flottára. Ilyen háttértől vezérelve Géza titkos megállapo­dást kötött Andronikosszal, Mánuel császár unokaöccsével, Barancs, Belgrád és Niš városok elöljárójával, melynek értelmében eme városok magyar kézre adása esetén a király Andronikost a császári trónra segíti. Az összeesküvést azonban leleplezték, Andronikos börtönbe került. Ennek ellenére Géza 1154 vége felé megindította csapatait Bizánc ellen. Elfog­lalta Barancsot, majd megvert egy bizánci sereget. A császár alig tudta útját állni, hogy Belgrád el ne szakadjon a birodalomtól. 1155-ben aztán bosszúhadjáratot indított Géza ellen. Fel is vonult a Dunához, Géza azonban – Ioannes Kinnamos szerint – megrettent és békét kért. A béke, melynek értelmében Géza elengedte a bizánci hadifoglyokat, és visszaadta a hadizsákmányt is, majdnem tíz évre gátat szabott az újabb fegyveres konfliktusoknak.

 

 

 

A paionok királya, miután látta, hogy helyzete szorongatóvá válik, a követség után nézett. Előkelői közül férfiakat küldvén a császárhoz, meg­üzente, hogy a római foglyokat tüstént visszaadja, s azután minden tekin­tetben, amit csak kíván, engedelmeskedni fog neki. A császár, noha eleinte nagyon úgy látszott, hogy nemet mond, és a békére vonatkozó szavakat visszautasítja, később engedett a könyörgőknek, és a követség kéréseit, a mondott feltételek mellett, teljesítette. Elvitték a rómaiak táborába azokat, akik az előző harcban kerültek, mint említettük, fogságba, meg a fegyve­reket, lovakat, és ami még más hadizsákmány volt. Az elpusztult lovak és málhás állatok helyett élőket hoztak a hunok saját nevelésű állatai közül. Így befejezvén a háborút hazatértek.

 

 

            Lelőhely: Ioannes Kinnamos: Epitomé című műve.

            Átvéve: Moravcsik 214.


23.

 

 

1164.

 

Magyar - bizánci békekötés

 

 

Nyolc évig tartó békesség után, 1163-ban ismét fellángolt a magyar-bizánci ellentét. Ennek szítói az 1161-ben meghalt II. Géza két bátyja: István és László (a későbbi II. László és IV. István ellenkirályok) voltak, akik többször is kísérletet tettek a magyar korona megszerzésére, majd Bizáncba menekültek. Géza halála után fiát koronázták királlyá III. Ist­ván néven, Mánuel azonban István herceget tekintette királynak. Miután a keleti fronton sikerrel zárta háborúit, és Frigyes német császár is letett a dél-itáliai hadjárat tervéről, minden erejét Magyarország ellen fordít­hatta.

Először követeket küldött a magyar főurakhoz, hogy István herceget ismerjék el királynak, ők azonban ezt megtagadták. Ezután felvonult a Duna vonalára, hogy követelésének katonai erővel is nyomatékot adjon, sőt egy kisebb csapatot át is küldött a Dunán. A bizánci inváziótól tartó előkelők végül kompromisszumos megoldást fogadtak el, és István helyett a kevésbé kompromittált Lászlót ismerték el királynak. III. István Ausztri­ába menekült, majd Pozsonyban rendezkedett be. Lászlót rövid országlása után 1163 januárjában öccse, István követte a trónon, aki viszont itthon igen népszerűtlen volt. Mivel mindenben teljesen kiszolgálta Bizánc érde­keit, egyre többen álltak át a hadsereggel közeledő törvényes király ol­dalára. III. István 1163 júniusában Székesfehérvárnál tönkreverte nagy­bátyja csapatait, őt magát elfogta, majd száműzte. IV. István Bizáncba távozott, és újra Mánuel segítségét kérte. A császár fel is vonult a határ­hoz, de miután látta, hogy az ellenkirály mögött senki sem áll, más meg­oldást keresett: követeket küldött III. Istvánhoz, hogy rábírja, jegyezze el lányával, Máriával öccsét, Bélát, aki apjuk, Géza uralkodásának végétől Dalmácia és Horvátország hercege címmel eme területek ura volt. A megállapodás létre is jött, Bélát átadták Mánuelnek, s vele együtt a kor­mányzása alatt álló területeket is, melyekhez – egyes értelmezések szerint – Mánuel a Szerémséget is hozzáértette. Béla Konstantinápolyba ment, ahol Mánuel despotes címmel ruházta fel, ezzel a császárság utáni máso­dik méltóság lett.

Az 1163-as megegyezés azonban nem volt hosszú életű: III. István az első adandó alkalommal kísérletet tett az értékes területek visszaszerzé­sére. 1163 és 1164 fordulóján jelentős magyar hadsereg szállta meg Dalmáciát, hogy megakadályozza a bizánci birtokba vételt, majd 1164-ben újabb magyar sereg támadt az ismét bizánci csapatokkal közeledő IV. Istvánra. Mánuel személyesen is segítségére sietett az egyre reménytele­nebb helyzetbe kerülő trónkövetelőnek, csapataival egészen Pécsig be­nyomult Magyarország területére. III. István most azonban jelentős kül­földi segélycsapatokkal is rendelkezett: többek közt táborában volt II. Vladislav cseh király is. Mánuel ezért nem akart harcba bocsátkozni, és a cseh uralkodót kérte meg a béke közvetítésére. A béke meg is született: III. István megígérte, hogy kiadja Béla részét, lemondott a Szerémségről is, Mánuel viszont megígérte, hogy nem támogatja többet IV. Istvánt.

A békekötésről bizánci források is megemlékeznek, itt azonban egy bővebb szemelvényt közlünk. Szerzője Vince prágai kanonok, aki Dániel prágai püspök jegyzője és káplánja volt, és 1174 után halt meg. Műve 1140-től 1167-ig meséli el hazája történetét.

 

 

… A görögök császára[50] … válogatott követeket küld Csehország ki­rályához[51], békés szóval s a régi barátsággal köszönti őt, és hírül adja: ő a béke érdekében jött Magyarországra, mert a király ifjabb testvérét[52] magá­nál tartja, és semmi különös nincs abban, hogy ezt teszi, mivel atyjának kérésére tartja magánál Magyarország királyát, s azon munkálkodik, hogy megszerezze az atyai királyság egy részét. Őt is arra inti és kéri, hogy ki­rályi jogánál fogva hasonló szándékkal fáradozzon ezért … A görög csá­szár említett követeinek szavait a cseh király elmondja Magyarország ki­rályának[53] és főembereinek, akik az ő belátására bízzák magukat. A cseh király azon fáradozik, ami a béke javát szolgálja, s övéi közül kiválasztott előkelőket és főembereket küld a császárhoz, hogy megtárgyalják azt, ami a béke javára válik. Mindkét részről sűrűn menesztenek követeket, hogy létrehozzák a békét, mind a két fél örül a leendő békének. Csehország ki­rályának közvetítése és tanácsa nyomán Magyarország egy részét a ma­gyar király testvérének adják, s megkötik a békét, amelyet mindkét részről esküvel erősítenek meg … Mivel Csehország király urának segítségével létrejött így a béke a császár és a magyar király között, a görögök és a magyarok hazatérnek. Ezek elrendezése után Csehország királya a magyar királlyal örvendezve visszatér az anyakirálynéhoz, ekkor a király, az anya­királyné és a magyarok egyaránt sokféle és tömérdek ajándékkal halmoz­zák el a cseh királyt.

 

 

            Lelőhely: Vince prágai kanonok: Annales seu Chronicon Boemorum című műve.

            Átvéve: Kristó-Makk 48-89.


24.

 

 

1165.

 

Magyar - bizánci békekötés

 

 

A cseh király közvetítésével létrejött 1164-es bizánci-magyar béke sem volt hosszú életű. III. István már 1165-ben megtámadta Bizáncot, mert vissza akarta szerezni a Szerémséget. Zimony várát ostrommal vette be, miközben a várbeliek megmérgezték az ott tartózkodó IV. Istvánt. Jú­niusban Mánuel csapatai is elérték Zimonyt, de csak harmadik nekifu­tásra tudták visszavenni. Ugyanakkor a másik fronton bizánci csapatok foglalták el Dalmáciát, és a II. Béla óta magyar fennhatóság alatt lévő Boszniát is. Ezzel III. István igen nehéz helyzetbe került, és békét kért.

A bizánci krónikás leírása a békekötés körülményeiről nyilván erősen szubjektív, annyit azonban hitelesen mond el, hogy István kénytelen volt elismerni a kialakult helyzetet, vagyis lemondott a Szerémségről és Dal­máciáról, melyek már amúgy is bizánci megszállás alatt álltak.

Mánuel ezután letett arról, hogy Magyarországot hűbéres állammá tegye. IV. István halála és az itáliai eseményekbe való komolyabb beavat­kozási szándékai egyaránt erre indították. Ezután inkább a már meghó­dított területek katonai biztosítására törekedett, neki is fogott az állandó harcokban megrongálódott délvidéki várak: Zimony, Belgrád és Barancs megerősítéséhez. III. István azonban nem nyugodott bele ebbe a hely­zetbe, és már 1166 tavaszán újra hadat indított Bizánc ellen; a Szerémséget sikerült is visszafoglalnia. Mánuel három csapatot küldött ellene: az egyik a Dunához vonult fel, a másik a Fekete-tenger, a harma­dik pedig Halics irányából tört Magyarországra, és okozott nagy pusztítá­sokat. Végül a Barbarossa Frigyes császár megbízásából Szófiában járt II. (Jasomirgott) Henrik osztrák herceg közvetítésével fegyverszünet jött létre a felek között. Ennek tartalmát nem ismerjük, de valószínű, hogy a status quo alapján jött létre.

A harci cselekmények sora ezzel nem zárult le. 1166 végén vagy 1167 elején magyar seregek vonultak Dalmáciába, ahol néhány várost vissza­vívtak. Egy másik sereg a Szerémséget foglalta vissza, és valahol a Száva mellett találkozott össze a bizánci erőkkel. Ezek 1167 július 8-án döntő győzelmet arattak a magyarokon. Mánuel azonban nem használta ki az ebből származó előnyöket. Bélát nem állította trónkövetelőnek, pedig több magyar főúr erre kérte követei útján. A bizánci krónikák egyike sem be­szélt arról, hogy a két uralkodó közt ekkor békekötés történt volna. Egyetlen forrásunk, Mügeln Henrik krónikája említ egy megegyezést III. István király és öccse között: „Ezután a király és öccse, Béla herceg meg­egyeztek egymással, hogy a királyság maradjon a királyé, s a hercegé a hercegség legyen.” Ez valószínűleg úgy értelmezendő, hogy István újból elismerte Béla országrészének, Dalmáciának és Horvátországnak bizánci fennhatóságát, sőt nyilván a Szerémség és Bosznia is megmaradt Bizánc kezén. A megegyezés is feltételezhetően nem pusztán István és Béla, ha­nem István és Mánuel közt jött létre.

1167-tel a több évtizedes bizánci-magyar fegyveres konfliktusok so­rának vége szakadt. 1172-ben, III. István halála után Béla lépett trónra, és 1180-ig, Mánuel haláláig baráti kapcsolatokat tartott fenn Bizánccal. Ekkor viszont – kihasználva a Bizáncban támadt belső zavarokat – neki­fogott, hogy a régebben Magyarországhoz tartozó területeket újból hó­doltassa. 1180-81 körül visszafoglalta Dalmáciát, 1182-ben a Szerémsé­get, Barancsot és Belgrádot, sőt két alkalommal is átmenetileg megszállta Ništ és Szófiát is. A végső rendezés 1185-ben következett be: az újonnan trónra lépő Angelos-dinasztia első tagjával, II. Izsák császár­ral megegyezett abban, hogy lányát, Margitot a bizánci uralkodó veszi feleségül. A házassági szerződésben lettek végleg rendezve a területi kér­dések: a Szerémség és Dalmácia visszakerült jogilag is a magyar király­ság fennhatósága alá, míg a Duna-Száva vonaltól délre eső, nemrég meghódított területeket Bizánc kapta Margit hozományaként. Ezzel a megállapodással végleg lezárult a két állam közel hatvan éves viszályko­dása.

 

A király…a Zeugme[54] városa körül történtekről pontos tudomást sze­rezvén, követeket küld a császárhoz: előkelő férfiakat és azt is, aki itt a püspöki méltóságot viselte, ismét megígérve, hogy visszaadja a rómaiak­nak Sirmiont[55] és hozzá egész Dalmatiát is. Ezek, miután a császár színe elé kerültek, elmondták, ami rájuk bízatott, és könyörögtek, hogy a császár immár szüntesse haragját. A császár először elutasította. „Ugyan nagyszerű dolog volna, ti követek – mondta -, hogy valaki, amit már elvettek tőle, azt átadni méltóztatik. A mienk Sirmion, elfoglaltuk Zeugmét, meghódítottuk a dalmatákat, mindazoknak urai lettünk, amiket elvesztettetek, s azután ideadtok. Talán van nálatok még egy másik Sirmion? Van-e más Zeugme és Dalmatia, melynek átadása végett jöttetek? Ha van, mutassátok meg, mi rögtön nyújtjuk a kezünket, hogy elfogadjuk. Mert tudjuk ugyan, hogy amennyire rajtatok áll, azokat sem bírjuk biztonságban (hiszen nektek ugyan nem okoz gondot bármi törvényszegés), de Isten segítségével, a mi erőnkkel azokon is uralkodunk. Ha pedig ezek most a mi kezünkben vannak, nektek pedig semmi sem maradt abból, amiről azt állítjátok, hogy azokat átadjátok, ugyan milyen feltételek mellett történik a megegyezés, mi lesz az, ami bennünket megbékít?” – Először így válaszolt, de azután ekképp fordította beszédét: „De hogy megtudjátok, mennyire készek vagyunk veletek, mivel keresztények vagytok, ingyen is egyezségre lépni, nosza, történjék meg ez az eskütétel!” Ezeket mondta a császár. Ők erre mindenre megesküdve eltávoztak, a császár pedig Bizáncba ment.

 

 

            Lelőhely: Ioannes Kinnamos: Epitomé című műve.

            Átvéve: Moravcsik 234-235.


25.

 

 

1193.

 

Magyar - lengyel békekötés

 

 

Lengyelország volt egyetlen olyan szomszédunk, mellyel a XII. század közepéig a magyar királyság nem került súlyosabb háborús konfliktusba. Kapcsolataink történetéből a legfontosabb momentumokat érdemes felidézni az alábbi békekötés előzményeként.

1107-ben Kálmán király csapatokat küldött III. Boleszló lengyel király megsegítésére, aki ellen féltestvére, Zbigniew lázadt fel. A következő évben Boleszló segítette a magyarokat: míg V. Henrik német császár Pozsonyt ostromolta, és Szvatopluk cseh herceg a Vág völgyét pusztította, a lengyelek Morvaországra törtek, hogy a cseheket visszavonulásra késztessék.

Az 1130-as években romlott a viszony. 1132-ben lengyel csapatok is támogatták az országba betörő Borisz trónkövetelőt; a Sajó mellett meg is ütköztek II. Béla seregével, ahol Boleszló vereséget szenvedett. A konfliktust nem béke zárta, hanem másképp rendezték. Miután Lengyelországot 1132 és 1135 között több támadás érte a cseh és a halicsi fejedelmek részéről, Boleszló 1135-ben a merseburgi birodalmi gyűlésen meghódolt Lothar császárnak, aki a II. Bélával rokoni kapcsolatban lévő Soběslav cseh fejedelem közbenjárására szorgalmazta a magyar-lengyel viszony rendezését is. Boleszló kötelezte magát Lothar felé, hogy ezentúl nem szít ellenségeskedést a magyarok irányában, vagyis nem fogja Boriszt támogatni.

Ezután valóban nincs tudósítás magyar-lengyel konfliktusról, sőt 1150-ben Boleszló és II. Géza együtt harcol Izjaszlav volhiniai fejedelem oldalán Kijev elfoglalásáért.

A békés kapcsolatokat azonban a viszony súlyos megromlása váltotta fel az 1180-90-es évek során a Halics ügyében kialakult érdekellentétek miatt. Az oroszországi Halics fejedelemsége ellen III. Béla 1188-ban sereggel indult, miután erre kapott felkérést az elűzött Vologyimer fejedelemtől. A székvárost el is foglalta, de Vologyimer helyett saját fiát, Endrét ültette a fejedelmi székbe, Vologyimert pedig börtönbe vetette. A bukott fejedelem 1190-ben megszökött fogságából, s előbb a német császári udvarba, majd Kázmér lengyel királyhoz ment segélykérés céljából. 1190 nyarán lengyel csapatok támogatásával el is űzte Endrét Halicsból, és visszaszerezte trónját. A helyzet Magyarország és Lengyelország között pattanásig feszült, és küszöbön állt a közvetlen összecsapás. Végül a felek mégiscsak békét kötöttek, amely kétszáz évig zavartalanul fenn is maradt.

A békekötésről két krónikás feljegyzést közlünk. Az első szerzője, Godysław Baszko 1215 és 1225 között született, 1280 és 1282 között halt meg; 1278-tól poznańi őrkanonok. Két művét ismerjük, az első a poznańi káptalan évkönyve az 1247 és 1273 közötti időszakról, a másik pedig a Lengyelország krónikája címet viseli. Ennek 1253-tól 1272-ig terjedő részét bizonyíthatóan ő írta, korábbi részeit egyesek Boguphalus poznańi püspöknek tulajdonítják. Idézett szemelvényünk Baszko második művéből való.

A másik szerzőnk Jan Długosz (1415-1480) krakkói kanonok. IV. Kázmér lengyel király követeként többször jár Magyarországon, a pápánál és a császárnál. Halála előtt lembergi érsekké nevezték ki. Műve Lengyelország történetének tizenkét könyve címet viseli, ez a szerző haláláig hazája teljes történetét felöleli. Ebből való a második helyen idézett mondat is.

 

Mivel az említett Miklós palotagróf Fulkó krakkói püspökkel együtt szerette volna, hogy a magyarok királyával is a korábbi helyzetnek megfelelően megújítsák a szövetséget[56], arra törekedett, hogy a magyar és lengyel királyt összehozza egy bizonyos helyen, ahol Szent Adalbertnek, a lengyelek patrónusának, és Szent István egykori magyar királynak szándéka alapján mindketten ígéretet tettek arra, hogy kötelesek lesznek ápolni a két ország közti baráti viszonyt és kíméletlenül üldözni egymás ellenségeit; a jövőben pedig egységesen és szüntelenül védelmezni fogják az együttes virágzást.

 

            Lelőhely: Godysław Baszko poznańi őrkanonok: Lengyelország                                      krónikája című műve.

            Kiadás: Gombos II. 1078.

            Fordította: Köblös József.

 

 

1193: A lengyelek és magyarok közt béke köttetett.

 

 

            Lelőhely: Długosz krakkói kanonok: Lengyel történet című műve.

            Kiadás: Gombos II. 1313.

            Fordította: Köblös József.


26.

 

 

1220-1221.

 

Magyar - orosz békekötés

 

 

Az orosz fejedelmekkel való külkapcsolatok történetéből utoljára az 1092-es békekötésről szóló krónikás tudósítást közöltük. Ez azonban egyáltalán nem tett pontot a konfliktusok végére, sőt a századfordulótól kezdve 135 éven át tartó, meg-megújuló erővel fellángoló ellentétek előjátékának tekinthető. A magyar királyok szinte mindegyike Kálmántól kezdve vezetett hadjáratot a fejedelemségek valamelyike ellen, melyek változó sikereket hoztak, maradandó eredményekkel azonban nem jártak.

A hadjáratok első korszaka 1100 és 1152 közé tehető. Ekkor a magyar királyok mint szövetségesek avatkoztak be egyes orosz fejedelmek oldalán másokkal szemben: 1123-ban II. István, 1138-ban II. Béla vezetett hadjáratot orosz földre, az első kudarccal, a második az orosz fejedelmek közti békekötés kierőszakolásával végződött. II. Géza hatszor is küldött csapatokat, ezek közül egyes hadjáratokban személyesen is részt vett. Miután Izjaszlav volhiniai fejedelem testvérét, Eufrozinát vette feleségül, ez adott indokot a Volhinia és Szmolenszk fejedelmei által létrehozott koalíció támogatására Szuzdal és Halics fejedelmei ellen. A hat hadjárat ugyan színes katonai eseményekben nem szűkölködött, a magyar fél számára azonban semmi tartós eredményt nem hozott, ezért Géza le is állította próbálkozásait. Ezután mintegy harminc éves szünet következett.

A hadjáratok második szakaszát III. Béla 1188-as katonai akciója indította el, melynek lefolyásáról és eredményéről az 1193-as lengyel-magyar béke kapcsán esett szó. Ennek a szakasznak jellemzője az, hogy nem csupán koalíciók segédcsapatokkal történő támogatására korlátozódott, hanem a halicsi fejedelemség Magyarországhoz csatolása volt a fő cél. Ennek jeleként Béla saját fiát tette meg Halics fejedelmévé, majd II. Endre az 1205-ös halicsi hadjárat után, melynek során az elhunyt Roman fejedelem fiát, a kiskorú Danyilót erősítette meg fejedelemségében, uralkodói címei közé felvette a „Halics és Lodoméria királya” titulust is. Az 1208-as és 1211-es hadjáratok még Danyilo uralmának megmentésére irányultak, a helyzet azonban gyökeresen megváltozott az 1214-ben a Szepességben létrejött lengyel-magyar megegyezéssel.

Ezt megelőzően lengyelek már az 1123-as, 1138-as, 1149/50-es és 1188-as események kapcsán is feltűntek a konfliktusokban valamelyik fél szövetségeseként. A korábbiak során a magyar és lengyel segédcsapatok egy oldalon harcoltak, 1188-93-ban egymás ellen, végül 1213-ban is szembekerültek a magyar és lengyel érdekek. Danyilo ekkor ugyanis lengyel segédcsapatokkal próbálta visszafoglalni fejedelemségét, ami keresztezte a magyar szándékokat Halics megszerzését illetően. Végül is 1214-ben Leszek krakkói fejedelem és II. Endre magyar király a Szepességben találkozott, és megállapodtak abban, hogy együtt fognak véget vetni a halicsi bojáruralomnak, Endre második fia, Kálmán feleségül veszi Leszek Salome nevű leányát, Halics trónjára Kálmán fog ülni, Přemysl Leszkóé, Lodoméria pedig Roman fiáé lesz. A megállapodást tettek követték: a lengyel-magyar sereg elfoglalta Halicsot, melynek trónjára Kálmán ült.

Kálmán halicsi királysága szintén nem szűkölködött változatos eseményekben. Kétszer űzték el (1215, 1229), egyszer esett fogságba (1219), háromszor ültették vissza (1216, 1226/1227, 1231), és már küszöbön állt negyedszeri elűzése, mikor 1234-ben váratlanul meghalt, és Halics megnyitotta kapuit Danyilo előtt. Hamarosan neki is menekülnie kellett, mert a bojárok elűzték. Magyarországra jött, hogy újra magyar segítséggel próbálja elfoglalni trónját, de az új király, IV. Béla többé nem volt hajlandó hadjáratot vezetni az orosz fejedelemségek ellen, így a majdnem másfél százados csatározásoknak vége szakadt.

A fentebb ismertetett sorozatos konfliktusok a források tanúsága szerint általában nem békekötésekkel, legalábbis nem a magyar király és valamelyik orosz fejedelem közti békekötéssel zárultak. Alábbi dokumentumunk egy ettől eltérő kivételről tudósít.

Ez a békekötés a Kálmán király körül zajló események egyikének lezárása. Kálmánt 1216-ban ültette másodszor Halics trónjára egy lengyel-magyar hadjárat Danyilo elűzése után. Országlása három évig tartott: 1219-ben Msztyiszlav novgorodi fejedelem foglalta el Halicsot, a megszálló lengyel és magyar csapatokat elűzte, Kálmánt pedig fogságba vetette. Bizonytalan, mikor sikerült végül is a békét megkötni, ára minden esetre az volt, hogy II. Endre hasonnevű harmadik fia eljegyezte Msztyiszláv kisebbik lányát.

A békekötésről a halics-lodomériai orosz évkönyvek egyik bejegyzése tudósít. Íróját nem ismerjük, csak annyit tudunk róla, hogy IV. Béla kortársa volt, és az évkönyvet valahol Nyugat-Galíciában írhatta.

 

 

Kálmán egy évig volt Msztyiszláv foglya, míg aztán a magyar király megbékélt Msztyiszlávval és megfogadta, hogy Msztyiszláv leányát, Máriát elveszi idősebb fiának, Bélának.[57] Erre elbocsátotta Kálmánt. E szerencsétlenség után Leszkó is kibékült Msztyiszlávval és a Romanovicsokkal.

 

 

            Lelőhely: A halics-lodomériai orosz évkönyvek bejegyzése.

            Átvéve: Hodinka 345.


27.

 

 

1225.

 

Magyar - osztrák békekötés

 

 

A XII. század közepétől a magyar királyság és az osztrák hercegség közti hűvös viszony kezdett felengedni. A pápaság és a császárság küzdelmében kezdetben a császár oldalán találni a magyar királyt, ennek jeleként Barbarossa Frigyes német császár Milánó elleni 1158-as hadjáratában II. (Jasomirgott) Henrik osztrák herceg seregében magyar segédcsapatok is harcoltak. Az 1160-as években III. István már a pápa oldalán áll, de az osztrák hercegekkel nem romlik meg a viszony: a magyar király például 1166-ban Henrik Ágnes nevű leányát veszi feleségül.

VI. Lipót hercegsége idején azonban a helyzet romlani kezd. Lipót ugyanis többször nyújtott menedéket a Magyarországon dúló belharcok során hozzá menekülő Árpád-sarjaknak: így 1199-ben Endrének Imre királlyal szemben a rádi csatát követően, majd III. Lászlónak Endre ellenében, mikor anyja 1205-ben a kiskorú királyt kimenekítette az országból. Ugyanígy tett 1223-ban is: ekkor Béla ifjabb király (a későbbi IV. Béla) viszonya mérgesedett el apjával, II. Endrével. A Bécsbe menekült ifjú Béla pártot is gyűjtött maga köré a vele tartó vagy hozzá szökött magyar főurakból. Endre csak a pápai diplomácia békítő közbenjárására vált hajlandóvá arra, hogy 1224-ben visszafogadja Bélát és követőit, majd arra is, hogy egy évvel később Lipóttal békét kössön.

A békekötés szövegét kivonatos formában egy közel egykorú forrás őrizte meg. Az eddigi szűkszavú krónikás feljegyzésekhez képest ebben az esetben sokkal részletesebb képet kapunk a békekötés tartalmáról.

 

Ez a tartalma ama békének, melyet Magyarország királya[58] és Ausztria valamint Stájerország hercege[59] újított meg Jakab nyitrai püspök úr[60] révén:

Hogy a megbízólevelek, melyekről a követek azt állították, hogy nem jogtalanul birtokolják, hanem az ország urainak adománya révén, csalárdság nélkül legyenek visszaadva.

A földeket pedig, amelyek el lettek foglalva, a szőlőkkel és a vetésekkel együtt visszaadták, és senkinek nem lesz lehetősége a füvet kaszálni, a fákat kivágni és a réteken legeltetni, hacsak nem az uraknak teljesített jogos és szokásos adó fejében; az adót pedig nem fogják sem növelni, sem csökkenteni.

Azok pedig, akik azt állítják magukról, hogy földjüket királyi kiváltságlevéllel vagy hűbéri adományképpen birtokolják, kötelesek birtokaikkal kapcsolatban kiváltságlevelükről vagy a hűbéri adományozásról bizonyítékot szolgáltatni, amit pedig ezeken felül tartanak elfoglalva, vissza fogják adni.

Az embereket és javakat ért összes kár fejében a herceg ezer márkát[61] fizetett a nyitrai püspöknek, amelyet ezen püspök át is vett a király nevében. A herceg ezenfelül ama kétezer márka kifizetésére, melyet ezer-ezer márka összegben két alkalommal, tudniillik Szent Mihály[62] és Gyertyaszentelő Boldogasszony[63] ünnepén kell megadni, kezesül állította Teha zsidót[64] annak beleegyezésével. Ha ez a zsidó ama kétezer márkát, melyről fentebb szó volt, nem fizetné meg, akkor a király mentes lesz ama ezer márka teljesítésétől, melyet évente tartozik fizetni a hercegnek. Mindez érvényét veszti, ha a herceg a király jóváhagyásával megtarthatja eme összeget.

Továbbá, ha a magyar harcosok földjeiket erődítményekkel ellátni akarnák, azt se a herceg, se az ő tudtával övéi ne akadályozzák, se nyíltan, se titokban. Szabad nekik a vízre malmokat is építeni, és a malmoknál bárki hasznosíthatja mindkét partot, ahogy neki tetszik. A vizet azonban nem lehet elvezetni a mederből, anélkül, hogy ne maradna a víz nagyobb része a mederben.

A herceg kész arra is, hogy a Pinkán épült várral[65] kapcsolatban a király jelenlétében bizonyítékot szolgáltasson arról, hogy az az ő tulajdona.

A tizedet is fizessék a szőlők és vetések után, akár prédiumokról[66], akár királyi adománylevéllel vagy hűbérbe adott szőlőről van szó.

Salamonról azt állította a herceg, hogy ki lett elégítve és megbékélt. Miklós ispánról azt állította, hogy elbocsátotta maga mellől. Rudolf Mazéval kapcsolatban azt mondta, hogy a királyhoz fogja küldeni menté­ben és visszatértében a győri püspök őrizete alatt, ama földet pedig mind­addig zárolni kell, amíg az eljárás során ki nem derül az igazság.[67]

Továbbá a király megígérte, hogy segítséget fog adni az egyik részről Ausztria hercege és Isztria őrgrófja[68], a másik részről pedig Bajorország hercege[69] közt létrejött béke helyreállításához, azzal, hogy elfogadtatja a fegyverszünetet Szent Mihály most következő ünnepéig. Ha pedig úgy találná, hogy Bajorország hercege Ausztria hercegével és az őrgróffal szemben valamely jogtalan ügylet részese lenne, akkor őt a fentiekkel, tudniillik a herceggel és az őrgróffal, valamint segítőikkel szemben semmiképpen nem fogja támogatni.

Továbbá a király tartani fogja magát az igen szilárd békéhez és az Ausztria hercegével kialakított baráti viszonyhoz, és be fogja tartani azt az esküt, melyet egykor Ausztria hercegének tett.

 

 

 

A fentiekkel kapcsolatban megadatik Konrád portói és santa rufinai püspök, szentszéki követ[70] részére az a lehetőség, hogy bármelyik felet kiközösítse, ha az az eme oklevélben rögzített megegyezéshez nem tartja magát. A herceg pedig mentes lesz ama kiközösítés alól, amely az általa és kezese által már kifizetett háromezer márkával kapcsolatos.

Mindezeket Graz mellett végezte el a nyitrai püspök úr a király helyett a herceg jelenlétében június 6-án, az Úr 1225. esztendejében, a 13. indictióban[71].

 

 

                 Lelőhely: Az eredeti békeokmány lappang. A fenti szöveg egy közel egyko-   rú kivonat, vagy a békeokmány kiállítását megelőző feljegyzés, melyet           a klosterneuburgi apátsági könyvtárban őriznek.

                 Kiadás: Burgenlandi Okmt. I. 101-102.

                 Fordította: Köblös József.


28.

 

 

1235.

 

Magyar - osztrák békekötés

 

 

Ausztria és Magyarország az 1225-ös grazi békét követően egészen VI. Lipót osztrák és stájer herceg 1230-ban bekövetkezett haláláig békés viszonyban állt egymással. Lipót utóda, II. (Babenberg) Frigyes azonban kezdettől fogva expanzív keleti külpolitikát képviselt. Már 1230-ban betört Magyarországra, elfoglalta Borostyán és Langeck várát is, de a magyar ellencsapás visszavetette a határok mögé. 1235-ben magyar csapatok támadtak Stájerországra, el is pusztítottak egy stájer sereget, majd még év végén Ausztriába is hadjárat indult. Végül II. Endre magyar király és Frigyes herceg ütközet nélkül fegyverszünetet kötött.

Frigyes 1235-ben indított megtorló hadjáratot, és ostrom alá fogta Léka várát. Endre és fiai nagy erőkkel vonultak fel ellene, erre harc nélkül visszavonult. A magyar csapatok egészen Bécsig üldözték, ahol végül békét kötöttek.

A békekötésről két évkönyv bejegyzései tudósítanak. A kölniből az is kiderül, hogy az osztrák fél súlyos összegeket fizetett érte.

 

 

Ezután a király[72] mindenfelé fosztogatással és tűzzel pusztított egészen Bécs városáig, miközben senki sem szegült szembe vele. Látván mindezt a herceg[73] kérte a béke áldásait. Majd, miután békét kötöttek, a herceg vendégül látta a királyokat[74], a király serege pedig visszatért övéihez.

 

            Lelőhely: A heiligenkreutzi évkönyvek bejegyzése.

            Kiadás: Gombos I. 776.

            Fordította: Köblös József.

Ekkortájt Magyarország királya Ausztriára tört, majd a föld végigpusztítása után sok ezer márkát kapott a hercegtől a békéért. Ezen herceg ugyanis korábban a magyarok határvidékét pusztította, nem kímélve semmilyen nemű és korú embert.

 

 

            Lelőhely: A nagyobb kölni évkönyvek bejegyzése.

            Kiadás: Gombos I. 485.

            Fordította: Köblös József.


29.

 

 

1244.

 

Magyar - velencei békekötés

 

 

Velence 1115-ös támadása a magyar kézen lévő dalmát városok ellen több évszázados magyar-velencei háborúskodás nyitánya volt. Ettől kezdve a kérdéses terület sűrűn cserélt gazdát.

1116-ban Velence a maradék dalmát vidékeket (Sebenico, Trau, Spalato és a szigetek) is hódoltatta. II. István ellenakciói sikertelenek voltak, végül a felek 1118-ban öt évre fegyverszünetet kötöttek. Ennek lejártával 1124-ben István visszaszerezte Dalmáciát, a következő évben azonban ez a tartomány újra Velence fennhatósága alá került. 1136-ban Spalatót és környékét II. Béla hódoltatta, de 1155-ben ezt a részt is újra Velence kezén találjuk. 1159-ben Zára kísérelte meg a magyar királysághoz csatlakozást, de a velencei flotta végül diadalmaskodott. Az 1163-as bizánci-magyar békében Béla herceg átadásával elvben Horvátország és Dalmácia is bizánci felségterület lett, de a következő években sűrűn cserélt gazdát. Végül 1167-től viszonylag tartósabban Bizánc vált a terület tényleges urává. 1180-81 táján III. Béla visszafoglalta, amit az 1185-ös házassági szerződésben jogilag szentesített is.

1187-ben Velence tett kísérletet Zára megszállására, de az akció sikertelen volt, végül Magyarország és Velence 1188-ban két évre fegyverszünetet kötött. Ezt 1190-ben újabb két évvel meghosszabbították. Ennek lejártával Velence ismét megkísérelte Zára megszerzését; ugyan ez nem sikerült, de több adriai sziget a kezére került.

1202-03-ban Zára a keresztesek pusztításának áldozata lett: az őket szállító velenceiek porig rombolták a várost, úgyhogy teljesen újjá kellett építeni. 1217-ben II. Endre önként adta át Zárát Velencének az ötödik keresztes hadjáratban való részvétele során, annak fejében, hogy a köztársaság gályái szállítsák hadait a Szentföldre. 1240-ben azonban Zára újból visszatért a magyar király hűségére.

A tatárjárás után Dalmáciában 1243-ban zavargások törtek ki: a spalatóiak Trau városát támadták, Ninoszláv bosnyák bán is beavatkozott a viszályokba. Ezt kihasználva Velence hajóhadával újból megtámadta és visszafoglalta Zárát, majd Nonát is megpróbálta leigázni, ez azonban nem sikerült. Végül a magyar király és a velencei dózse békét kötött, melyben Béla elismerte, hogy Zárát elvesztette.

A béketárgyalások menetét pontosan nem ismerjük, azonban a velencei levéltár egyik kódexe megőrizte számunkra a béke teljes szövegének másolatát, melyet alább közlünk. Az 1097-es velencei-magyar békeszerződés után ez a második fennmaradt teljes békeokmányunk.

 

 

Mi, Béla, Isten kegyelméből Magyarország királya[75] jelen oklevelünk tartalmával tudtára kívánjuk adni mindenkinek, hogy kezünkkel a Szentírást illetve és esküt téve megfogadtuk a nemes és kiváló Stefano Giustinianonak és Pietro Dandolonak, szeretett barátunk, Jacopo Tiepolo, Velence felséges dózséja[76] követeinek és ügyvivőinek, akik az említett dózse és Velence nevében voltak jelen, hogy minden egyes alulírt pontot meg fogunk tartani, megtartásukra igaz hittel minden álnokság és gonosz szándék nélkül törekedni fogunk, és ezeket sértetlenül megtartatjuk a mieinkkel is, amint a mondott dózse és utódai irányában az igaz, erős és örök békét és barátságot is meg fogjuk őrizni.

77-Ezek szerint tehát a dózse úrnak és a velenceieknek minden akadályoztatás és ellenérzés nélkül átengedjük Zára városát összes tartozékával együtt, amint egykor a zárai polgárok birtokolták, és soha nem fogunk sem személyesen, sem embereink által Zára és tartozékai sorsába avatkozni.-[77]

 

[78]-Továbbá nem fogjuk engedélyezni és nem járulunk hozzá, sőt híveinknek – különösen a Kacsicsoknak[79] és az összes zárainak, akik Zára városából kivonulva uralmunk alatt állnak – szigorúan parancsba fogjuk adni, hogy a dózse Zárában időző emberei közül senkit, és egyáltalán senki velenceit ne merjenek háborgatni, bántalmazni vagy megtámadni.

Továbbá az említett záraikat, akik városukból kivonultak, és a mi területünkön vannak vagy akarnak lenni, a zárai és nonai kerületekből négy hónapon belül eltávolítjuk, és a tengertől távolabb telepítjük le, ahonnan nem tudnak ártani a Zárában levő és egyéb velenceieknek.-78

80-Továbbá semmiféle egyezményt, szerződést vagy szövetséget nem kötünk, és senkivel nem társulunk a mondott dózse és utódai, valamint Velence ellen;-[80] ellenségeiknek tanácsot és segítséget nem nyújtunk, és nem is fogjuk tűrni, hogy mások nyújtsanak; ellenségeiket, illetve ezek követeit és embereit területünkön az említett dózse és Velence ellen át nem engedjük.

Továbbá, amikor csak hozzánk fordul majd a mondott dózse vagy utóda, jó baráthoz illően tanáccsal és segítséggel szolgálunk neki ellenségei és hűtlen alattvalói ellen, különösen a tengermelléken, amint barát a barátot segíteni szokta, amennyiben ezt országunk javára, becsületére és üdvére tehetjük.

A fentiek nagyobb bizonyossága végett jelen oklevelünket pecsétünkkel rendeltük megerősíttetni. Kelt Galas[81] melletti táborunkban, az Úr 1244. évében, a július kalendáját megelőző napon[82].

 

 

                 Lelőhely: Az eredeti békeokmány lappang. Másolatai egyike Velencében

                        a Museo Civico Correr 3629. sz. kódexének 20B fólióján található.         Fényképe a Magyar Országos Levéltárban DF 285460 jelzet alatt.   Emellett tartalmazza mindkét szöveget a velencei levéltár Liber pactorum c. kötete is (I. 338-339.).

              Kiadás: Fejér IV/1. 317-318. és VII/5. 263-265. (a király által kiállított

                     példány); Wenzel II. 155-156. (a dózse által kiállított példány).

                 Fordította: Süttő Szilárd.


30.

 

 

1254.

 

Magyar - cseh békekötés

 

 

II. Frigyes osztrák herceg 1246-ban bekövetkezett halálával férfi ágon kihalt a Babenberg-ház. A hercegséget Vencel cseh király fia, Přemysl Ottokár morva őrgróf és IV. Béla magyar király is magának követelte a Babenbergekkel fennálló vérségi kapcsolatokra hivatkozva. Ebben a helyzetben a pápa egy harmadik személyt: Badeni Hermann grófot ismerte el osztrák hercegnek. A politikailag zavaros helyzetben az osztrák és stájer urak saját szakállukra folytattak hatalmi politikát, és többször betörtek Magyarország területére is. Erre válaszképp 1250-ben megtorló hadjárat indult ellenük, mely egy ideig nyugalmat biztosított.

Az 1250-es hadjáratot követően nem sokkal meghalt Hermann herceg. Az osztrák és stájer rendek 1251 végére Ottokárt ismerték el uruknak, Béla azonban ezt nem volt hajlandó elfogadni (a pápa még nem döntött az ügyben), és 1252 nyarán haddal tört Ausztriára. Csapatainak egy része eme tartományt pusztította, másik része Morvaországra támadt, egyes seregek pedig Stájerországba törtek. Bécs környékét sikerült is elfoglalni, Ottokár is visszavonult, de a magyar seregek hazatérése után újra benyomult Ausztriába, és nekikezdett Stájerország hódoltatásának.

Béla 1253 júniusában ismét hadat vezetett Ottokár ellen. Ekkor a fő csapásirány Morvaország volt. A magyar csapatok sikeresen dúlták Olmütz környékét, amikor megjelent a pápa követe, hogy a felek között békét közvetítsen. IV. Ince felhívásának engedelmeskedve Béla 1253 augusztusában hazatért, majd az időközben cseh királlyá lett Ottokárral megindultak a béketárgyalások.

Ezek eredményeképp született meg Buda mellett 1254. tavaszán az alább közölt béke. Ennek alapján Stá­jer­ország területét felosztották egymás között,  Ausztria pedig Ottokár birtokába jutott.

 

 

A végleges békekötés 1254. május 1-én történt Pozsonyban, itt a korábbi szöveget erősítették meg. Béla az uralma alá került stájer részek kapitányává Gutkeled nembeli Istvánt nevezte ki.

 

Mi, Benedek, isteni könyörületből kalocsai érsek, Magyarország felséges királyának kancellárja[83], Loránd nádor és pozsonyi ispán[84], István, egész Szlavónia hercege[85], valamint Csák főkamarás és soproni ispán[86] mint Béla úr, Magyarország dicső királya által kijelölt békebírák jelen oklevelünk tartalmával jelezzük mindenkinek a következőket.

     Miután mi mondott urunk részéről békebíráknak jelöltettünk ki az említett urunk és Csehország felséges királya, Premislaus úr[87] közti béke és egyetértés helyreállítása tárgyában, és miután csatlakoztak hozzánk az ugyanezen béke és egyetértés rendezésére az említett Premislaus úr, Csehország királya részéről kijelölt békebíró-társként a Krisztusban tisztelendő Brunó atya, olmützi püspök[88], Wythyco de Nova Domo, Otto de Messe, Kadoldus Orphanus, valamint Wykardus de Terna[89], ezek után tehát végre sikerrel eljutottunk a következő, szorgalmas tárgyalások útján előkészített egyezségre, miszerint urunk, Magyarország királya és örökösei a stájer hercegséget minden tartozékával és jogaival örök jogon birtokolni fogják az alábbi határokig: tudniillik a Semmeringnek nevezett hegy tetejétől, ami mentén csak Magyarországtól Bajorországig végighúzódik és Bajorországban végződik a szomszédos helyek különféleségéből eredően különböző nevekkel is megnevezett hegység, az ezen hegyek tetejétől a Mura felé tartó vizek folyása jelöli ki a határokat, azzal a kiegészítéssel, hogy amennyiben Schwarzenbach vára a vízfolyás szerint nem esne a stájer hercegség király urunkat megillető részébe, úgy Csehország királya, Premislaus úr említett követei és békebírái – miként magukra vállalták – mondott uruknál sikeresen keresztülviszik, hogy a vár minden tartozékával és jogaival király urunk részéhez tartozzék, és őt illesse annak örökös birtoklása. Ugyanezen hegyek tetejétől a Duna felé tartó vizek folyása mentén Stájerországnak ezt a részét pedig az egész osztrák hercegséggel, valamint ezek minden tartozékával és jogaival egyetemben a mondott Premislaus úr fogja örököseivel együtt örökjogon birtokolni.

Ezen felül király urunk abból a részből, melyet ő fog birtokolni, Imberg úrnőjének[90] elégtételt fog adni, hogy annak a mondott Premislaus úr ellen semmiféle panaszt tenni és az osztrák hercegségből valamit is emiatt visszatartani ne legyen oka. Premislaus úr pedig abból a részből, melyet ő fog birtokában tartani, elégtételt fog adni feleségének[91], a kiváló úrnőnek és hasonlóképp örököseinek is, hogy abban az esetben, ha ő idő előtt elhalálozna, felesége és örökösei részéről király urunk irányában arra a részre vonatkozóan, amit a király birtokolni fog, semmiféle követelést ne lehessen támasztani.

Mindkét fél rokonainak és barátainak tetteiről pedig annak rendje és módja szerint akkor fognak rendelkezni, mikor király urunk és az említett Premislaus úr e célra közösen kijelölt helyen és napon megbeszélés és tárgyalás tartása végett találkozni fognak.

Hogy pedig ezekből a cikkelyekből király urunk által semmi se változtassék meg, az ő nevében esküt tettünk, és ezeket pecsétünk felfüggesztésével megerősítettük.

Kelt az Úr 1254. évében, Buda mellett, Virágvasárnap előtti pénteken.[92]

 

 

                 Lelőhely: Az eredeti oklevél ma már lappang. Kiadója szerint az ő idejében    Wittingauban, a Schwarzenberg hercegek családi levéltárában volt.

                 Kiadás: Kurz, II. 171-173.

                 Fordította: Süttő Szilárd.


31.

 

 

1261.

 

Magyar - cseh békekötés

 

 

Az 1254-es békekötést követően mintegy négy évig a Béla által birtokolt stájer országrészben nyugalom honolt. 1258-ban azonban a stájer előkelők felkeltek a magyar uralom ellen. Gutkeled nembeli István stájerországi kapitány seregét meg is verték, csak Béla megtorló hadjárata tudta megfékezni őket, mely során a magyar király visszavívta Pettau várát. Béla István nevű fiát Stájerország hercege címmel Pettauban hagyta, de fellépése Ulrik karintiai herceggel szemben sikertelen maradt, a stájer urak sorban hódoltak meg Ottokár előtt, így 1259 végére kiszorult hercegségéből; magyar uralom alatt mindössze Pettau és környéke maradt.

Már küszöbön állt a két uralkodó közti újabb összecsapás, mikor hírek érkeztek a tatárok kis-lengyelországi betöréséről. Erre Béla és Ottokár 1260 márciusában június 24-ig tartó fegyverszünetet kötött. A mongol támadás azonban elmaradt, mire Béla hadat gyűjtött, és június 24-én már a határon állomásozott. Az első, június 25-i összecsapás a magyarok győzelmét hozta, de a döntő ütközetet július 13-án a Morva mezején, Kroissenbrunn (Marchegg) mellett Ottokár nyerte meg. Ennek következtében Béla tárgyalásokra kényszerült.

A béke végül Bécsben, 1261. március 31-én született meg. Ebben Béla lemondott Stájerországról, emellett mindkét fél kötelezte magát arra, hogy ha megszegné a megállapodást, a pápának tízezer márka ezüstöt lesz köteles fizetni. A passaui, brünni és prágai püspök vállalta, hogy kiközösítéssel sújtja Ottokárt, ha megszegné a békét.

Az eredeti békeokmány nem maradt ránk. Töredékeit, melyek pusztán az oklevél formulás részei, így a pontokat nem tartalmazzák, egy formuláskönyv őrizte meg. Szerencsére azonban fennmaradt a három püspök kötelezvénye, melyből visszakövetkeztethetünk a béke tartalmára. Alább a töredékeket és a fennmaradt két kötlevelet közöljük.

 

 

Midőn szüntelen fáradozás révén végre elérjük a jót és dicséretest, lelkünk indíttatásai nyomán megértjük, hogy az valójában ősi törvény ösztönzésének engedett, egyszersmind megérezzük, mily hasznos dolog a békét ápolni, és hogy annál szükségesebb is eme határozatot fölöttébb ékes magasztalással nagy tiszteletre kiszemelni, minél inkább egyek lesznek ezáltal e világ fejedelmei ama Égi Király példájának követése révén, aki a béke kötelékeivel mindeneket megszilárdított; valamint minél inkább megismerszik ennek önmagában hasznos mivolta. Látjuk ugyanis, hogy az elemek formátlan és zavaros halmaza a perlekedés ősi háborgásában, amibe a világ születésének kezdetén került, a dolgok legfőbb alkotójának parancsára az összhang egységét alakította ki; látjuk, hogy az évszakok, a nap és egyéb csillagok pályáikon bár különböző, mégis egymással korántsem ellenkező keringéssel vezettetnek körbe, és örökké tartó békés állapot baráti szövetségében térnek egymáshoz, hogy összeköttessenek; látjuk, hogy a háborítatlan béke idején a csodás nyugalom mindeneket derűsre változtatva megszépít és némely dolgokat gyarapít is, a széthúzás révén azonban ezek teljességgel elenyésznek.

Miért is égve az igyekezet buzgóságától és vágyva, hogy az elannyira dicső mű munkásaivá legyünk, jelen oklevelünk tartalmával közismertté kívánjuk tenni, hogy Béla úrral, Magyarország, stb. fenséges királyával a békét örökké és az egyetértést sértetlenül meg fogjuk tartani, valamint, hogy rajtunk nem fog múlni, hogy ezen egyetértés köztünk kölcsönösen minden szempontból feloldhatatlanul a szövetség kötelékével megerősítve meg ne maradjon és szilárdan fent ne álljon, amennyiben Magyarország királya ugyanezen béke megtartását őszintén és ámító csalárdság üzelmeitől meg nem fertőzve teljességgel elősegíti, továbbá féltő gonddal azon munkálkodik, hogy – amennyiben rajta áll – a mondott béke általa vagy az ő uralma idején meg ne sértessék, hanem erősen megmaradjon, és amennyiben minden igyekezettel azon lesz, hogy ezt a békét, míg csak él, megőrizze.

 

                 Lelőhely: Heinricus Italicus királyi jegyző formuláskönyve, melyet egy           bécsi, prágai és königsbergi kézirat is megőrzött.

                 Kiadás: Voigt 40-41.

                 Fordította: Süttő Szilárd.

Mi, Ottó, a passaui[93], Brunó, az olmützi[94] és János, a prágai[95] egyházaknak Isten kegyelméből püspökei a jelen oklevél minden megtekintőjének kijelentjük, hogy igaz hittel megígértük és megígérjük a következőket.

Urunkat, Csehország királyát, Ausztria és Stájerország hercegét, Morvaország őrgrófját[96] minden erőnkkel az egyrészről említett urunk, másrészről pedig Magyarország királya, királynéja és fiaik közt a vallásos férfiú, Lajos, német lovagrendi testvér[97], valamint a nemes férfiak, Jakab, prágai várnagy[98] és Wok, Csehország marsallja[99] közreműködésével létrejött oklevélben foglaltak teljes egészében és minden részletében való megtartására fogjuk buzdítani.

Ha pedig megesne, hogy urunk vagy övéi a fenti egyezséget megsér­tenék, és ugyanazon urunk, jóllehet felszólították, a hibát négyhónapnyi időn belül sem javítaná ki, úgy mi ezek után – ki-ki saját egyházmegyéjé­ben – urunknak a kiközösítés béklyójával való megbilincselését ki fogjuk hirdetni, tartományait egyszersmind egyházi tilalom alá vetve. Erre mind­annyian megesküdtünk, a letett eskü erejével elköteleztük magunkat, és elkötelezzük még a jelen oklevél tanúbizonyságával is, melyre pecsétjeinket rendeltük felfüggeszteni.

Hogy pedig az előrebocsátottaknak foganatja legyen, Csehország említett ura, Ausztria és Stájerország hercege, Morvaország őrgrófja magát és tartományait joghatóságunk alá bocsátotta, lemondván minden, az apostoli széktől átengedett, kieszközölt vagy később kieszközlendő és személyét valamint tartományait illető előjogáról, arról tudniillik, hogy tulajdon személyét kiközösíteni vagy tartományait egyházi tilalom alá vetni nem lehet az apostoli szék meghagyása vagy különleges követe nélkül.

Kelt Bécsben, az Úr 1261. esztendejében, április kalendáját megelőző nap[100].

 

*

 

Ottó, Isten kegyelméből passaui püspök Krisztus minden hívét, aki a jelen oklevelet megtekinti, üdvözli az Úrban.

Mivel a béke nyugalmát és az egyetértés jótéteményét kegyes és őszinte érzülettel támogatni kell, mi, akik a békének és egyetértésnek a lehető legnagyobb mértékben hívei vagyunk, a legfenségesebb Ottokár úr, Csehország királya, Ausztria és Stájerország hercege, Morvaország őrgrófja kérésére és folyamodására megesküdvén igaz hittel megígérjük, hogy őt egyházmegyénkben kiközösítjük és Ausztria tartományát egyházi tilalom alá helyezzük, ha ő – ami távol legyen! – áthágná és megkísérelné megsérteni a közte és a magyar király úr között létrehozott azon egyezség tételeit, melyek egy erről kiállított oklevélben foglaltatnak benne.

Ezen dolog tanúságaképp jelen oklevelünket pecsétünkkel rendeltük megerősíttetni. Kelt Passauban, az Úr 1261. évében, április idusa előtt hat nappal.[101]

 

 

                 Lelőhely: A két kötelezvény eredetije lappang. Szövegét a passaui püspök-    ség egyik másolati könyve őrizte meg (Codex traditionum IV., ep. 171-172.).

                 Kiadás: Mon. Boica XXIX/II/2. 174-175., Wenzel III. 10-11.

                 Fordította: Süttő Szilárd.


32.

 

 

1271.

 

Magyar - cseh békekötés

 

 

Az 1261-ben kötött békét követően Béla és Ottokár között nem keletkezett újabb konfliktus. A magyar királyt ugyanis meglehetősen lekötötte a fiával, a későbbi V. István királlyal támadt viszály. Halála előtt, félvén fia bosszújától, feleségét, Anna nevű lányát és hű báróit Ottokár védelmébe ajánlotta. Béla halálakor Anna a kincstárral át is szökött Ottokárhoz, egyes bárók pedig nyugat-magyarországi váraikkal együtt hódoltak a cseh királynak. Az új magyar király és a cseh uralkodó között tehát kezdettől fogva adott volt a viszálykodás forrása. V. István személyes találkozót akart Ottokárral. Ez először nem sikerült, helyette a felek 1270. július 6-án október 16-ig tartó fegyverszünetet kötöttek, melyet később november 11-ig meghosszabbítottak. Eközben Pozsony mellett a Duna egyik szigetén létrejött a személyes találkozó is, ahol a felek megállapodtak a királyi kincstár visszaszolgáltatásáról, és 1272. november 11-ig újabb fegyverszünetet kötöttek.

Ottokár ezután Karintiába és Krajnába ment, hogy hódoltassa eme tartományokat. Eközben többször is támadás érte Stájerország felől a magyar végeket, amiben valószínűleg Ottokárnak is szerepe volt. István erre válaszul embereivel Stájerországot dúlta, majd Ausztriára tört, a Semmering-hágóig pusztítva a tartományt. Megtorlásul Ottokár 1271 áprilisában nagy sereget indított Magyarország ellen. Sikerrel átkelt a Morva folyón, egészen a Garamig eljutott, Pozsonyt, Nyitrát és Nagyszombatot is elfoglalta. Májusban átkelt a Dunán, kézre kerítette Mosont és Óvárat. Már a béketárgyalások is megindultak, amikor váratlan fordulat állt be az események menetében. Május 21-én a magyarok kimozdultak a Rábca mocsaraiból, és döntő ütközetben megfutamították a cseh sereget, sőt üldözésük közben egészen Bécsig és Brünnig eljutottak. Ezek hatására a béketárgyalások meggyorsultak. 1271. július 3-án Pozsonyban meg is történt a békekötés, mely a korábbi, 1261-es területi viszonyokat állította vissza.

A két fél által kiállított okleveleket X. Gergely pápa megerősítő okirata őrizte meg számunkra, ezek közül a magyar király által kiadott szöveget közöljük.

A béke utóéleteként fontos megemlíteni, hogy ez sem hozta magával a magyar-cseh ellentétek megszűnését. Ottokár rögtön István 1272-ben bekövetkezett halála után, kihasználva a kedvező alkalmat, fogadta a határ menti magyar főurak behódolását. A háború felújítására kitűnő ürügy volt, hogy sógorát, Béla macsói herceget IV. László magyar király környezetének egyik tagja, Kőszegi Henrik meggyilkoltatta. Még azonban mielőtt hadat indíthatott volna, 1273 telén két magyar betörés is sújtotta Stájerországot és Karintiát. Visszacsapásként cseh és osztrák támadás érte az országot, az előbbiek Nyitrát, az utóbbiak Győrt foglalták el. Győrt és Pozsonyt júniusban a magyar király visszavívta, de augusztusban Ottokár újabb hadjáratot vezetett Magyarország ellen. Ennek során elfoglalta a Vág vonaláig terjedő területeket, továbbá a Duna déli partvonalát, és Pozsony, Nagyszombat, Győr, Sopron, Óvár és Moson is a kezére került. A nyugati határvárak a cseh seregek távozása után is fennhatóságuk alatt maradtak. Békekötés nem történt, a helyzet pattanásig feszült volt.

Októberben a német fejedelmek nem Ottokárt, hanem Habsburg Rudolfot választották német királlyá, egy évre rá pedig, mivel a cseh király a választást nem ismerte el, a birodalmi gyűlés megfosztotta Cseh- és Morvaországon kívül minden tartományától. Miután Rudolffal küszöbön állt a háború, érdeke lett a magyarokkal történő békekötés. 1275. júniusában ez előzetesen meg is történt, megállapodtak az Ottokár által elfoglalt várak visszaadásáról, de az a találkozó, ahol a részleteket dolgozták volna ki, elmaradt. Helyette IV. László Rudolfhoz közeledett, és 1276-ban küldött is segédhadakat a közben háborúba bocsátkozó osztrák herceg támogatására. Rudolf novemberben vereséget mért Ottokárra, aki kénytelen volt békét kötni vele. A béke következményeként Sopron visszakerült a magyar király fennhatósága alá. A többi vár tényleges átadására csak 1277 őszén került sor, amire Ottokárt az a tény szorította rá, hogy júliusban Rudolf és László ünnepélyesen megújította korábbi szövetségét. A cseh uralkodó azonban eme lépésével sem tudta elkerülni a háborút. A felek hadat gyűjtöttek és megindultak egymás ellen.

 

 

A döntő ütközetre 1278. augusztus 26-án került sor a Morva mezei Dürnkrut mellett. A csehek súlyos vereséget szenvedtek, Ottokár is holtan maradt a csatatéren. Végül ez a tragikus esemény tett pontot a magyar királyok és II. Ottokár közti 1251 óta tartó viszályok végére.

 

 

István, Isten kegyelméből Magyarország, Dalmácia, Horvátország, Ráma, Szerbia, Halics, Lodoméria, Kunország és Bulgária királya[102] a jelen oklevél minden olvasójának üdvöt (kíván) az üdvösség Szerzőjében.

Bár az evangéliumi igazság tanúbizonysága szerint az Örökkévaló Király el nem múló, általános hatalma előtt ég és föld elmúltával mindeneknek meg kell majd jelenniük, mégis különösképp illik a királyi fenséggel ékesített személyeknek ugyanazon Király parancsát a békéről, mely a szeretet köteléke, szüntelenül szem előtt tartani lelkük tárházában, ügyelvén rá meggondolt és érzékeny mérlegeléssel, hiszen a békéből és a béke által nyerik testük nyugalmát és lelkük csendjét, az alattvalók pedig az óhajtott jólétet. Az Örökkévaló Király Fia, különösen mielőtt visszatért volna Atyja kebelébe, ahonnan érkezett, az apostolok gyülekezetének, mely által a mindenséget kívánta oktatni, üdvös parancsok után a békét hagyta örökül, hogy fenntartsák és megőrizzék[103]; és jóllehet a békére törekvés csírái a mennyei parancs gazdagsága folytán mindenkihez eljutnak, mégis a békének nagyobb őszinteséggel kell azok közt gyökereznie, kiket a rokonság többszörös egysége kapcsol és köt össze.[104]

Tudja meg tehát mindenki, hogy az emberi nem ellenségének sugal­mazására az egyfelől a mondott Ottokár, Csehország fenséges királya, Ausztria, Stájerország, Karintia hercege, Morvaország őrgrófja, Krajna, a vend őrgrófság, Éger és Portenau ura,[105] igen kedves rokonunk, másfelől pedig köztünk keletkezett hosszas háborús egyenetlenség után, mikor mi az áhított béke tisztaságának visszaállítására kedvelt híveinket, Pál veszp­rémi püspököt[106], Egyed tárnokmestert[107], Loránd bánt[108] és Benedek mester aradi prépostot és alkancellárt[109], országunk báróit elküldtük, tel­jes, elégséges és törvényes parancsba adtuk nekik, hogy Csehországnak a fent nevezett király teljes parancsa által hasonlóképp megerősített bárói­val, Brúnó úr olmützi püspökkel[110], Hartpernus testvérrel, a Kisebb Test­vérek rendjének ausztriai kormányzójával[111], Hartlibus kincstárnokkal[112], Bohusso marsallal[113] és Nezamizel morvaországi pohárnokkal[114] össze-jővén, velük tárgyaljanak, illetve rendezzék és határozzák meg a béke helyreállítását célzó összes teendőt, hogy azokat aztán mi magunk, ha Csehország királyával személyesen találkoztunk, lelkünk békessége és alattvalóink nyugalma érdekében elrendezhessük és meghatározhassuk. Ezen báróink tehát összeülvén Csehország említett báróival, kapott paran­csuk szerint intézkedtek, és elfogadták, hogy a béke köztünk és Csehor­szág királya közt öröknek tekintessék, valamint megígérték, hogy sem ezen királynak vagy övéinek irányában neheztelést vagy bosszúságot táplálni, sem a mieink részéről ilyet tűrni nem fogunk. Ezt a békébe foglalván ugyanezen béke által védelmükbe vették országainkat, úgymint Magyarországot, Dalmáciát, Horvátországot, Szerbiát, Halicsot, Lodomériát, Kunországot, Bulgáriát és az egész szlavón hercegséget, minden ezekhez tartozó területekkel, azon régi határok, megyék és határjelek szerint, amelyek közt őseink és elődeink, Magyarország királyai ezeket atyánk, a dicső emlékezetű Béla úr[115] idejéig kézben tartották és birtokolták. Ha pedig a határok néhol elmosódtak vagy megváltoztak volna, úgy a tiszteletre méltó atyák, az esztergomi érsek úr és az olmützi püspök Istent és az igazságot szemük előtt tartva, ezekről a mesgyékről és határokról vizsgálatot fognak tartani, és azt, amit majd törvényesnek ismernek el, a felek az egyházi ítélet szerint fogják tekinteni, hozzátéve, hogy a határoknak vagy mesgyéknek ürügyén – amelyekről a mondott érsek és püspök vizsgálatot fognak tartani – a köztünk és a Csehország királya közti béke nem fog megzavartatni, és mi a fenti királlyal együtt a háborúk feléledő egyenetlenségébe nem fogunk visszaesni.

Miután a béke így köztünk és az említett király közt megújíttatott és mind hiteles oklevél, mind eskü kötelékével megerősíttetett, ezen béke többszörös ereje kedvéért, azon határidőn belül, melyet majd Csehország fenséges királya és mi megállapítunk, Csehország királyának ki fogjuk adatni a nagyságos Károly úrnak, Szicília királyának, az apuliai hercegség, a capuai fejedelemség fenséges urának és Forcalquier grófjának[116], valamint Henriknek, Bajorország jeles hercegének[117] okleveleit arról, hogy ők az általunk és báróink által most kötött békéhez, megállapodáshoz és egyezséghez minden szempontból teljes beleegyezésüket, jóváhagyásukat és segítségüket fogják adni, nyomatékosan kikötve mind Szicília királyának, mind a bajor hercegnek oklevelében, hogy ha megtörténne – ami távol legyen –, hogy mi a békét megtörnénk vagy megzavarnánk, úgy az időtől fogva a király és a herceg sem segítséggel, sem tanáccsal, sem jóindulattal mellénk állni nem fog, hanem tőlünk teljességgel elkülönül, Csehország királya pedig a nagyságos és jeles Henrik meisseni[118] és Ottó brandenburgi őrgróf[119] uraknak, rokonainak és barátainak ugyanezen, vagy teljesen hasonló formában kiállított okleveleit fogja nekünk kiadatni arról, hogy amennyiben Csehország királya a béke ellen, azt megsértve vagy megtörve bármit tesz vagy megkísérel, úgy az időtől fogva ezen őrgrófok Csehország királya társaságát és barátságát elhagyva, őt ellenünk sem tanácsukban, sem segítségükben, sem jóindulatukban nem részesítik. Ez nyomatékosan benn lesz foglaltatva ezen őrgrófok saját hiteles pecsétükkel megpecsételt, nyílt függőpecsétes okleveleiben, amelyeket, mint feljebb áll, a Csehország királya és általunk megszabott határidőn belül kell nekünk átadni.

Továbbá léteznek országunk határain belül bizonyos várak, melyek fejedelmi uralma minket illet, tudniillik Kőszeg, Szentvid, Szalónak, Borostyánkő, Kertes várak, valamint Farkas zagorjei várai, melyeket Henrik; két Sztrigónak nevezett vár, melyeket ezen Henrik fia János; Dobra vára, amit Pál fiai Miklós és István; végül Ravó, amit Jánur fia Mérk[120] tőlünk Csehország királyához átállva elragadtak és megszállva visszatartanak, és amelyeket báróink és Csehország királya báróinak rendelkezése alapján nekünk vissza kell szolgáltatni. A mondott király eszerint ezekről saját jószántából lemondott, hozzátéve és egyértelműen kezeskedve arról, hogy a mondott várak bitorlóit sem németek, sem csehek által támogatni nem fogja, illetve támogatásukat sem nyíltan, sem alattomban nem engedi. Különösképp nem fogja tűrni ezek támogatását a fenti várak bitorlásában azon emberek részéről, akiket még ő vetett alá ezeknek, tudniillik Henriknek és Jánosnak, Pál fiai Miklósnak és Istvánnak, valamint Péter fia Lőrincnek[121], miután ezek tőlünk a fenti várakkal együtt Csehország királyához átálltak. Továbbá a bárók említett rendelkezése értelmében ígéretet tett a mondott király, miszerint nem fogja tűrni, hogy váraiból kiindulva magyarországiaknak a fent említett Henrik és fia, János, Pál fiai Miklós és István és társaik, valamint a hozzájuk tartozók valamiféle kárt okozzanak. Nyomatékosan kijelentette, hogy ha ezek országunk embereinek akármiféle csellel, ravaszsággal vagy csalással kárt okozni, vagy pedig az ő rovásukra akármi néven nevezendő jogtalanságot vagy fosztogatást elkövetni merészeltek, és erről Csehország királya biztos tudomást szerzett embere, Hartlibus kamarás által, aki a most elkészült békeszerződés szerint mint szavahihető ember a fent említett dolgok vizsgálatára és nyomozására jelöltetett ki, akkor Csehország királya ezeket az embereket minden azon birtokuktól azonnal megfosztja, amelyeket országában vagy az uralma alá tartozó területek bármely részén nekik adott vagy adományozott, és ezen birtokokra soha sem engedi őket többé visszatérni. Hogy pedig nyilvánvaló legyen, hogy ezeket az embereket gonoszságukban nem támogatja, őket mint a szükséges béke megzavaróit – miután minden ezen királytól nyert birtokuktól, bárhol is legyen az, megfosztották őket – országának, hercegségének és a fennhatósága alatt álló egyéb területeknek minden részéből köteles lesz kitiltani.

Megígérjük továbbá a mondott bárók rendelkezése értelmében, hogy Henriket, Jánost, Istvánt, Miklóst, Péter fia Lőrincet és cinkostársaikat a várakkal és erősségekkel együtt, amelyeket Csehország ezen királyától ennek országában és területén nyertek vagy a jövőben nyerni fognak, kegyelmünkbe nem fogjuk visszafogadni. Mivel pedig a világ fejedelmei közt ide-oda kóborló hűtlenkedők és köpönyegforgatók a béke tisztaságát átkos módon meg szokták zavarni, miáltal maguk a fejedelmek az evilági nyugalom előnyét, és még sokkal inkább az eljövendő élet kedves menedékét is elvesztik a háborús egyenetlenségek révén, ezért megígérjük, hogy az említett rendelkezés szerint a Csehország ezen királyától hozzánk menekülő hűtleneket sem befogadni nem fogjuk, sem pedig segítségben vagy egyéb kegyben nem részesítjük; hanem inkább őket mint érdemteleneket elűzzük, és barátainknak vagy alattvalóinknak sem fogjuk megengedni, hogy őket bármikor is befogadják vagy nekik valamiképp kedvezzenek.

Továbbá, mivel a vérrokonság és sógorság többszörös köteléke minket kölcsönösen az egymás iránti szeretetre ösztönözhet, és kell is hogy ösztönözzön a most elkészült és a jövőben fennálló béke érdekében, ezért megígérjük és magunkra vállaljuk, hogy ha az idők folyása során egyszer-másszor adódnának is oly dolgok, melyek megzavarhatnák a béke és egyetértés egységét, úgy – ezen béke változatlan erőben való fennállása mellett – azok közül a súlyosabbak ügyében, melyeket embereink Csehország királya embereinek rovására kíséreltek meg vagy hajtottak végre, az esztergomi érsek részben rendes, részben pedig – azok ügyében, akik neki alávetve nincsenek – most kiterjesztett joghatósága révén vizsgálatot fog tartani, és az általa földerített, törvényes eljárásra megérett, Csehország királyának s embereinek kárára elkövetett cselekményekkel kapcsolatban, miután az ügy lényegét a jog követelménye szerint megismerte, döntő ítéletet fog hozni, és amit ítélt, azt egyházi fenyíték révén meg fogja tartatni, minthogy ezt mind a mi báróink, mind Csehország királyának bárói a neki meghagyott módon elrendelték, és mivel az előrebocsátottakat összességükben és minden részletükben mi és Csehország királya szabad akaratunkból magunkra vállaltuk, helyeseltük és jóváhagytuk.

Ha pedig Csehország királyának emberei vagy bárói követnének el vagy kísérelnének meg néminemű súlyosabb dolgokat, amik nekünk vagy országunk embereinek kárt okozhatnak, úgy ezen ügyekben a főtisztelendő atya, Brunó olmützi püspök rendes joghatósága révén, amit Csehország királyának összes bárói és emberei magukra kiterjesztettek, az itt kifejtett cikkely szerint vizsgálatot fog tartani, és amit ítélt, azt végrehajtatja, az ellentmondókat egyházi fenyítékkel szigorúan megzabolázva; és az ügyek efféle kivizsgálásánál, megítélésénél és végrehajtásánál ezen érsek és püspök Istent és az igazságot szem előtt tartva fognak eljárni, mellőzve kedvezést, megfélemlítést, gyűlöletet és jóindulatot.

Ugyanazon érseknek és püspöknek meglesz a teljes lehetősége arra, hogy Csehország királyának személye és személyünk ellen a kiközösítést kihirdessék: mivel mi és ő személyeinket az ő fent említett joghatóságuknak vetettük alá.

Kisebb ügyekben pedig, amelyek embereink és ezen király emberei között felmerülnek, a panaszosoknak a következők fognak alkalomról alkalomra igazságot szolgáltatni: a morva határ környékén részünkről két ispán, a pozsonyi és a nyitrai, Csehország királyának részéről Morvaország kamarása és a brünni várgróf; az osztrák határ környékén részünkről a soproni és mosoni ispánok, Csehország királyának részéről a haslaui és a (bécs)újhelyi várnagyok, tartományi bírák; a stájer határ környékén részünkről a vasi és zalai ispánok, Csehország királyának részéről Stájerország kapitánya és jegyzője; Karintia, Krajna és a vend őrgrófság határának környékén részünkről egész Szlavónia bánja, Csehország királyának részéről Karintia, Krajna és a vend őrgrófság kapitánya. Amit cselekednek majd, azt mind Csehország királya hatalmából, mind pedig a mi hatalmunkból eredően fogják megtartatni; hogyha pedig valaki közülük elhunyna, a méltóságát öröklő, vagy a két király valamelyike által kinevezett utódja fog helyette és tisztében működni.

Továbbá arra az esetre, ha barátaink és Csehország királyainak barátai közt valamely ellenségeskedés szíttatnék, ígérjük, hogy efféle ügybe nem fogjuk ártani magunkat a béke ellenére, hanem épp igyekezni fogunk, ha lehet, a békétlenkedőket egyetértésre bírni. Máskülönben a köztünk és a békétlenkedők közti ügy az érsekek és püspökök ítélete és rendezése alá esik, amit vállalni fognak, rendelkezésükhöz tartani is fogják magukat; ha ennek barátaink megtagadják végrehajtását, semmiféle tanácsot és segítséget nem nyújtunk nekik Csehország fent említett királya ellen.

Ha pedig – ami távol legyen! – Csehország királya akár saját, akár barátai és tartományai embereinek hibájából a béke megsértőjének vagy megzavarójának fog mutatkozni, legott kiközösítés hatálya alá esik, amelyet ünnepélyesen írásban a főtisztelendő passaui, olmützi és prágai püspök atya most le is fektetett. Hogy pedig ez az ítélet hatásosan sújtsa és béklyózza meg a béke és egyetértés megsértőjét, Csehország királya önnönmagát a fenti püspökök joghatósága alá vetette, tekintet nélkül minden, az apostoli széktől nyert vagy a későbbiekben nyerendő oklevélre, engedményre vagy előjogra.

Hogy pedig a békét az eddigi rendelkezések mellett többszörös kötelék tegye teljessé, országunk érsekei és püspökei megesküdtek, hogy amennyiben rajtuk áll, a köztünk és az említett király közt most elrendezett békét tartani és őrizni fogják, minket pedig ígéretük szerint ennek kölcsönös megőrzésére és annak megtartására fognak buzdítani, amit jelen oklevélben ígértünk és ígérünk, megfogadtunk és fogadunk, miként ez oklevelükben bővebb kifejtést is nyer.[122] Megígérték továbbá és jelen esküvésük által ígérik, hogy ha megtörténne – ami távol legyen! –, hogy mi a békét megtörnénk, vagy a jelen szerződésbe foglaltakat megsértenénk, úgy ugyanezen érsekek és püspökök, valamint országunk bárói minket el fognak hagyni, és eskütevésükből eredő kötelezettségük folytán Csehország királyához fognak csatlakozni.

Ha pedig netalán Csehország királya szegné meg a békét, vagy zavarná meg a szerződésben foglalt dolgokat, úgy fejedelemségeinek püspökei és bárói a jelen egyezség és rendelkezés szerint őt el fogják hagyni, és hasonlóképp hozzánk csatlakoznak eskütevésükből eredő kötelezettségük folytán, nyílt oklevelük tartalma szerint.

Továbbá egyházi elöljárónk, az esztergomi érsek, és kancellárunk, a kalocsai érsek, püspökeikkel együtt – báróink akaratának is megfelelve – ezennel kihirdették a kiközösítés ítéletét, amit azonnal magunkra vonunk, ha – ami távol legyen! – a békét áthágnánk. A fenti érsekek és püspökök ez esetben hasonlóképp egész országunkat egyházi tilalom alá fogják vetni – ki-ki a saját egyházmegyéjében – minden esetleg eddig szerzett, vagy a jövőben szerzendő oklevél és engedély ellenére. A főtisztelendő atyák, a salzburgi választott érsek, továbbá a passaui és a freisingi püspök, valamint Csehország királya fejedelemségeinek egyéb főpapjai pedig ezzel tökéletesen megegyező kiközösítési ítéletet hoztak, amit ezen király fog azonnal magára vonni, ha a béke megszegőjének vagy megsértőjének bizonyul. Ha pedig ez ügyben akár a mi, akár az ő országainak említett érsekei és püspökei hanyagok lennének, vagy elnézőek a fentiek elvégzésében, esküszegőként büntessék meg őket a bíboros urak, akik joghatóságának magukat e dologban alávetették. Ezen felül országunk bárói, tudniillik Mojs nádor, soproni ispán és a kunok bírája[123]; Egyed főkamarás, pozsonyi ispán[124]; Miklós országbíró, somogyi ispán[125]; Joakim, egész Szlavónia bánja[126]; Mátyás erdélyi vajda és szolnoki ispán[127]; Lőrinc szörényi bán és dobokai ispán[128]; Loránd bán[129]; Péter étekfogómester, gecskei ispán[130]; Albert lovászmester, szebeni ispán[131]; Fülöp pohárnokmester[132]; Ernye bán, varasdi ispán[133]; Panyit bán, zalai ispán[134]; Mihály nyitrai ispán[135]; Pál bán, bácsi ispán[136]; Dénes marócai ispán[137]; András mester, rovicsai ispán[138]; Péter szanai ispán[139] és még igen sokan mások megesküdtek, valamint Csehország királyának oklevelet adtak arról, hogy amennyiben rajtuk áll, a most kötött békét hűségesen megőrzik és minket képességük szerint igaz hittel az előrebocsátottak megőrzésére buzdítanak.

Mindezekhez pedig, hogy a Csehország királya és köztünk fennálló egyetértés és szeretet édességének csírái szárba szökkenjenek, elrendelték Csehország királyának említett bárói és a mieink, akik a tárgyalásokra kiküldettek, hogy Csehország királya az estei őrgróf unokáját, a lombard Istvánt, mi pedig Fülöp választott aquileiai pátriárkát társaságunkból kizárni tartozunk.[140]

Mi tehát báróink határozatához és esküvel megerősített rendezéséhez híven ezen Fülöpöt társaságunkból és barátságunkból minden tekintetben, minden neki tett ígéret és adott oklevél ellenére kizártuk és kizárjuk, és ily módon tanáccsal, segítséggel és jóindulattal nem fogjuk támogatni, mivel Csehország királya az említett Istvánt hasonlóképp kizárta társaságából és környezetéből, barátságától pedig messzire eltávolította, vagyis teljességgel és különösen magára vállalta, hogy ezen Istvánt sem befogadni, sem gyámolítani nem fogja, sem a saját, sem barátai tartományaiban vagy birtokain, megígérve, hogy ezekből és ezekről kizárja és kizáratja őt.

Kizártuk továbbá és kizárjuk szolgálatunkból, kegyünkből és jóindulatunkból Wilhelm von schärfenberget és Niklas von Lőwenberget, megígérvén, hogy váraik megvédésében és megtartásában Csehország királya és övéi ellen őket nem fogjuk segíteni.[141]

Továbbá lemondunk Stájerország, Karintia, Krajna és a vend őrgrófság területére nézve minden jogról és peres eljárásról, amelyről úgy tűnt, hogy minket illet, vagy ténylegesen meg is illetett; a továbbiakban sem a saját nevünkben, sem örököseinkében a király és örökösei ellenében semmiféle igényt nem támasztunk. Lemondunk ezen felül minden jogról és peres eljárásról, amely megillet minket és örököseinket a királyi jelvényekkel, nevezetesen a koronával, karddal, lánccal, nyereggel, serlegekkel és egyéb drágaságokkal valamint kincsekkel kapcsolatban, amelyeket Anna úrnő a csehek országába vitt.[142]

Továbbá az említett rendezésbe és békébe bele kívánjuk foglalni és belefoglaljuk a következő kiváló személyiségeket: Fülöpöt, a franciák[143] és Károlyt, Szicília fenséges királyát[144]; a fiatalabb Károlyt, ezen Károly király elsőszülöttjét, vejünket[145]; Palaiologosz Mihályt, a görögök császárát[146]; Andronikoszt, a görögök ifjabb császárát, vejünket[147]; Boleszlót, Krakkó és Sandomir[148], Boleszlót, Nagy-Lengyelország[149], valamint Henriket, Bajorország jeles hercegét[150], sógorainkat; Béla macsói és boszniai herceget, testvérünket[151]; Urost, Szerbia királyát[152] és fiát, Istvánt, Szerbia ifjabb királyát és vejünket[153]; Szvetiszlávot, a bolgárok császárát[154]; sógorunkat, Leót, a rutének hercegét[155]; ennek testvérét, Msztiszlávot[156] és Vaszilko fia Vaszilkót, a rutének hercegeit[157]; továbbá egyéb híveinket, támogatóinkat és familiárisainkat fiaikkal együtt, összes tartományukkal, országukkal, fejedelemségükkel, jogaikkal és birtokaikkal egyetemben.

Ezen felül megígérjük és megígértük báróink rendelkezése alapján, hogy – az apostoli szék üresedésében lévén[158] – a most kötött béke megerősítését a bíboros uraktól fogjuk kieszközölni követeink révén, hozzátéve, hogy Csehország királya követei és a mieink Szent Mihály most következő ünnepe körül[159] keljenek útra és mindenszentek rá következő ünnepén[160] jelenjenek meg a bíboros urak előtt. A mi költségünkön és pénzünkön kieszközölt megerősítést Csehország királyának fogjuk eljuttatni, a király pedig saját költségén és pénzén tökéletesen hasonló megerősítő oklevelet fog számunkra szerezni követei által; pápaválasztás esetén pedig uralkodói bőkezűséggel hasonló kölcsönösség alapján fogunk megerősítést szerezni egymásnak.

A mindkét oldalon okozott károk a gyakran említett rendezés szerint kölcsönös jóvátétel által lesznek helyrehozva.

Hogy pedig az előrebocsátottak összességükben és minden részletükben általunk sértetlenül megtartassanak és az idők váltakozásában töretlenül és megingathatatlanul fennmaradjanak, a szentséges Evangéliumot, sok szent ereklyéit és az életadó kereszt fáját ténylegesen megérintve megesküdtünk és megesküszünk, kívánva, hogy az, aki az eddigieket meg nem tartja, ama szégyenbélyeg következtében, melyet esküszegése miatt fog hordozni, ismerje meg az isteni bosszú szigorát, valamint Chorral, Datannal és Abyronnal egy legyen osztályrésze[161], a mindenható Isten, a dicsőséges Szűz és minden szentek segítségétől elhagyatva.

E dolog tanúságaképp, örök emlékezetére és védelmére kiadtuk kettős pecsétünk oltalmával megerősített oklevelünket. Történt és kelt a pozsonyi táborban az Úr 1271., királyságunknak pedig második évében, július hó harmadik napján.

 

 

                 Lelőhely: Az eredeti példányok lappanganak. Mind V. István, mind II.           Ottokár oklevele X. Gergely pápa megerősítő okmányában maradt       fenn, melynek szövegét a vatikáni levéltár egyik másolati könyve őrzi.        Registra Vaticana vol. 37. (Gregor. X. Bullar. Anno I-IV.) 4r-6v. Má-   solata a Magyar Országos Levéltárban: Filmtár, 31106. sz. tekercs.

              Kiadás: Theiner I. 299-304. Wenzel III. 247-255 (ez csak V. István példá-    nya).

                 Fordította: Süttő Szilárd.

 


35.

 

 

1291.

 

Magyar - osztrák békekötés

 

 

Miután Habsburg Rudolf német király 1278-ban magyar segítséggel aratott Dürnkrutnál döntő győzelmet ellenfele, II. Ottokár fölött, az osztrák-magyar viszony igen szívélyessé vált. A helyzet egyedüli szépséghibája az volt, hogy a Dunántúl nyugati részén hatalmukat egyre jobban kiépítő Kőszegiek többször betörtek osztrák területre is. Ellenük hol Rudolf fia, Albert osztrák és stájer herceg, hol IV. László magyar király viselt hadat, sőt olyan helyzet is előfordult, hogy Albert csapatokkal támogatta Lászlót lázadó alattvalójával szemben. Ezek a csatározások inkább közelebb hozták, mint távolították egymástól a két uralkodót, bár eközben Albert kezére került Pozsony vára is.

Megváltozott azonban a jó viszony IV. László halála után. Rudolf német király ugyanis III. Endrét nem ismerte el törvényes Árpád-sarjnak, s arra hivatkozva, hogy IV. Béla a tatárjárás idején már egyszer felajánlotta hűbérbe II. Frigyes császárnak az országot, 1290. augusztus 31-én Magyarországot mint megüresedett birodalmi hűbért fiának, Albert hercegnek adományozta. Ettől kezdve felújultak a határ menti villongások. III. Endre követjárása, melynek célja a Kőszegiekkel folytatott harcok során osztrák kézre került várak visszaadása volt, eredménytelen maradt, és újabb osztrák-magyar háború kitörésére lehetett számítani.

A magyar sereg 1291 nyarán Székesfehérvárott gyülekezett, majd Győrbe vonult. A sereg kisebbik fele a Dunán átkelve Nagyszombatot vívta vissza, a fősereg pedig benyomult Ausztriába, s több kis vár elfoglalása után egészen Bécsig hatolt. Döntő összecsapásra nem került sor, a magyar sereg egyszer aratott komolyabb győzelmet a Bécsből kitörő osztrákok fölött. Végül Hainburgban a felek békét kötöttek, melynek értelmében a nagyobb erősségeket Albert visszaadta, a kisebbeket pedig le kellett rombolni.

A békekötésnek mintegy harminc évre valóban sikerült is rendezni a két ország viszonyát. A két uralkodó között a kapcsolatok még szorosabbá váltak, mikor 1296-ban Endre feleségül vette Albert lányát. Endre haláláig nem is támadt újabb viszálykodás.

 

Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében, amen. Lodomér, Isten kegyelméből esztergomi[162] és János, kalocsai érsekek[163], Gergely bán, nyitrai és barsi ispán[164], Domonkos mester, hajdani nádor[165], Wernhardus, a passaui[166] és Leopoldus, a seckaui egyházaknak ugyanazon kegyelem folytán püspökei[167], Meissaui István és Pottendorfi Konrád, az igen fenséges fejedelmek, úgymint András, Isten kegyelméből Magyarország fenséges királya[168] és Albert úr, ugyanazon kegyelem révén Ausztria és Stájerország hercege, Krajna, a vend őrgrófság és Portenau ura[169] által kijelölt rendelkezők és békebírák mindenkit, aki ezen oklevelet látja, üdvözölnek az Úrban.

Mivel a föld hatalmas fejedelmei mentesek a törvény alól, ezért a Szentlélek sugalmazására összeírt szabályok a legfőbb dicsőségként tartják számon, ha azok, akik – mint feljebb áll – a törvény kényszerítő erejétől nem függenek, nyakukat mégis önként és illő módon a törvény igájába hajtják, és ezáltal maguknak boldog, a Szentírás igéi szerint való jobb dolgokra serkentő kötelességeket szabnak ki. Ezen dolog legszentebb megfontolásából a legfelségesebb fejedelmek, András, Isten kegyelméből egész Magyarország fenséges királya és Albert, ugyanazon kegyelemből Ausztria és Stájerország hercege, Krajna, a vend őrgrófság és Portenau ura, a köztük támasztott, minél régebbi, annál súlyosabb nézeteltéréseket elsimítani vágyván egyhangúan ránk mint rendelkező döntnökökre és békebírákra ruházták szavukat, felhatalmazván minket helyettük és nevükben eskütételre, és eskü kötelékével arra köteleztek minket, hogy jutalomra, kedvezésre, szeretetre vagy gyűlöletre való tekintet nélkül illő állapotába helyezzünk vissza mindent, ami az említett fejedelmek és fejedelemségek közt bizonyos perlekedők igaztalan eljárása által megrontatott, és ami nem Krisztus szerint való, hanem az ő hibájukból ered. Mi tehát az említett urainktól kapott utasítás szerint, miután előzetes felhatalmazást nyertünk, és ez személyeinkre átruháztatott, a számunkra kijelölt ügyben eljárván Hainburgban találkoztunk, és ott a kisebb testvérek[170] monostorában összeülvén, a Szent Bertalan ünnepét követő vasárnapon[171], kellő ideig tartó megfontolás után, amit az oly nehéz ügy nagysága igényelt, kölcsönös egyetértésben és egyhangú közös akarattal az említett fejedelmek és egyháznagyjaik közti béke és egyetértés alábbi egységére jutottunk.

Mindenekelőtt Albert herceg úr vissza fogja adni az összes várat, amelyek királyi jogon közvetlenül a királyhoz és az országhoz tartoznak, tudniillik a pozsonyi várat a várossal és minden királyi tartozékával, valamint Nagyszombat városát minden hozzátartozóval egyetemben. A nemesek és bármely egyéb állapotú emberek összes egyéb váraival kapcsolatban pedig, melyeket a herceg hatalmában tart, és amelyek korábban a civódások gyúanyagául szolgáltak, úgy határoztak, hogy el kell pusztítani, hogy eltűnjenek a föld színéről. A Sopron megyéhez tartozó Kabold várát, valamint az új várat Vas megyében, amelyet Guzynknak hívnak[172], magától értetődően és teljesen vissza fogja kapni a király úr. Borlin vagy Ankenstein várával pedig, amellyel kapcsolatban némi kétség forog fenn, az igazság kiderülte után az fog történni, amit a jogrend megkíván. Mások várait Magyarországon, melyeket a herceg hatalmában tart, legyenek azok akár nemeseké, akár bármi egyéb állapotú embereké, maradéktalanul le fogják rombolni. A királyi várak visszaadásának határidejét az említett király és herceg urak fogják megszabni, mihelyt – minél előbb – találkoznak és egymást szemtől szemben látni fogják.

Az eddigiekhez még hozzátétetett, rendeltetett és jóváhagyatott, hogy sem a király úr nem fog senkit sem nyíltan vagy titkosan támogatni a herceg ellen, álljon az illető a király bármekkora bizalmában és szeretetében vagy legyen bármely méltósággal felruházva, sem a herceg nem fog ilyet cselekedni Magyarország király ura ellen; teszik ezt mindenféle ígéret, szerződés vagy kötelezettségvállalás ellenére, ami a jelen tárgyalásokat megelőzően valaha is létrejött. Ez utóbbi kitétel nem vonatkozik a pápa úr és a Római Birodalom fejének személyére, mivel ők előjogaik egyedül­álló méltósága folytán a kötelezettségek minden fajtájától mentesek páratlan kiváltságuk legteljesebb tiszteletben tartása miatt. Az egymásnak nyújtandó kölcsönös segítség megfelelő cikkelyeiről az említett fejedelmek, ha találkoztak – mint ahogy az általunk hozott végzés szerint találkozniuk kell –, kétoldalú, közös tanácskozásban fognak tárgyalni.

A foglyok szabadon bocsátására vagy eleresztésére a mi dolgunk lesz minduntalan buzdítani a már említett fejedelmeket teljes szorgalommal és a dolgot tökéletesen szívünkön viselve, amint az a főpapi rendtől és tisztségtől szükségszerűen megkívántatik, és amint az a katolikus hithez illik, amelyre mind a főpapok, mind a világiak lelkiismereti téren az isteni törvény alapján kötelesek tekintettel lenni bűneik bocsánata érdekében a szentek érdemei révén; a foglyok szabadulásán munkálkodni pedig maguk a fejedelmek is kötelesek teljes hűséggel és igyekezettel, minden lehetőséget megragadva, különféle intézkedésekkel, jutalmazásokkal, egyházi és világi fenyítékek alkalmazásával és minden egyéb eszközzel. Ausztriából a foglyokat Hainburgba fogják szállítani, a magyarországiakat pedig Pozsony vagy Győr mellé; a foglyok kicserélésének időpontját maguk a fejedelmek fogják megszabni, mikor közös megbeszélés céljából személyesen találkoznak.

Elrendeltetett továbbá, hogy a herceg úr magyarországi hívei, bármely néven neveztessenek is, legyenek akár nemesek, katonák, közrendű szolgák, akár polgárok, és különösen Radoszláv bán[173] és társai, valamint barátai, akik a herceg úrhoz és szolgálóihoz csatlakoztak, mindannyian élvezni fogják és kell, hogy élvezzék mostantól fogva magától értetődően és minden változandóság nélkül András úrnak, Magyarország királyának kegyét és jóindulatát oly módon, hogy azon szolgálatuk miatt, amelyet a herceg úrnak teljesítettek, sem őket, sem övéiket személyükben, birtokaikban, javaikban és jogaikban semmiféle megkárosítás ne érje Magyarország királyának vagy lakosainak részéről.

Továbbá a király úr meg fog őrizni Magyarországon jogosan szerzett birtokaiban és jogaiban mindenkit, aki Ausztriából vagy Németország valamely vidékéről származik, amennyiben ez jog szerint erre érdemes lesz, mindenekben csorbítatlanul fennmarad azonban rendes joghatóságának teljhatalma, amely a királyt, mint az egész terület igaz és törvényes urát illeti.

Továbbá minden méltánytalan, jogtalan és újonnan kivetett vám és adó mind Magyarországon, mind Ausztriában a kellő és ősi állapot visszaálltával érvényét veszti; és mivel mind a kereskedőknek, mind az egyéb utazóknak útonállók és rablók cselvetéseitől mentes, szabad és biztonságos útra van szükségük, az útonállókat és haramiákat a fejedelmeknek meg kell fenyíteniük, teljességgel megszüntetvén a bosszút és a méltatlan és jogtalan zálogolásokat.

Továbbá összegyűlvén közös határozattal választani fognak két tiszta ítéletű és ismert tisztességű férfiút az ausztriaiak Magyarországon és két hasonlót a magyarok Ausztriában és Stájerországban, akik az útonállók és haramiák általuk teljes szorgalommal kinyomozott gaztetteit a király úr és a herceg tudomására fogják hozni, mire aztán az említett négy személy, tudniillik kettő itt és kettő ott, ki-ki abban a tartományban, amelyben időzik, teljhatalmat nyer a fejedelmektől, hogy az elszenvedett és okozott károk miatt a gonosztevőket megfenyítse, és az erőszakkal elvett javakat visszajuttassa egy hónapon belül attól számítva, hogy a dologról tudomást szerzett. Ezen említett négy személy kiválasztása mindkét részről a fejedelmek jelenlétében meg fog történni, mihelyt ezek tanácskozás céljából találkozni fognak.

Továbbá az eddigiek összességükben és külön-külön minden részletükben való sértetlen megtartását és őrzését a király úr és a herceg eskü tényleges letételével fogja megerősíteni, és ugyanezt az esküt le fogják tenni mindkét részről a főpapok, főemberek, ispánok és bárók is, akik a béke és egység megtárgyalásánál jelen lesznek, ezeket az előrebocsátott módon és biztosítékokkal megerősítve. Maguk a fejedelmek ítéletünk – mármint a két említett magyarországi érsek és a herceg úr tartományaiból való két püspök ítélete – alá fogják magukat vetni, arra az esetre, ha kánoni megintés ellenére is megtagadnák a cikkelyek megtartását, amelyre esküt tettek. Országában a király úr és fejedelemségében a herceg úr a fenti és esküvel is megerősített cikkelyek áthágóit az eskü értelmében fejedelmi fenyítékkel tartozik majd sújtani.

 

 

 

Ezen dolog tanúságaképp és sérthetetlen ereje gyanánt kiállítottuk jelen pecséteink felfüggesztésével megerősített oklevelünket. Történt és kelt Hainburgban, az Úr 1291. évében, Szent Ágoston ünnepén.[174]

 

 

Lelőhely: Az eredeti oklevél a bécsi levéltárban található Ung. Urk. Abt.

Rep XVI. (5) jelzet alatt. Fotómásolata a Magyar Országos Levéltárban: DF 287027.

Kiadás: Fejér VI/1. 180-185. Burgenlandi Okmt. II. 251-253.

Fordította: Süttő Szilárd.


34.

 

 

1328.

 

Magyar - osztrák békekötés

(Brucki béke)

 

 

Az Anjou-házból származó I. Károly (Róbert) király hatalma megszilárdításának időszakában ingatag volt a viszony Magyarország és Ausztria között. Albert német király és fia, III. Rudolf osztrák herceg kezdetben Károly ellenfeleit támogatta, közülük is legfőképp a határ mentén birtokos Kőszegieket. 1301-től, III. Endre özvegyének Bécsbe majd Svájcba távozásától kezdve pedig Pozsony vármegyét is elfoglalva tartották azon a címen, hogy ennek jövedelmeiből tartják el az özvegyet. Ugyanakkor a Vencel cseh királlyal fennálló ellentét mégis egymás mellé sodorta a német és a magyar uralkodót. 1304-ben már közös hadjáratot vezettek a cseh uralkodó ellen, amit 1305. augusztus 5-én Albert és a közben elhunyt II. Vencel fia, III. Vencel között békekötés zárt le. A békében Vencel lemondott Magyarország trónjáról is, a kezén lévő magyar királyi koronát azonban III. (Wittelsbach) Ottó bajor hercegnek adta át, aki korábban Albert szövetségese volt, de annak bajorországi betörései miatt Vencel táborához csatlakozott. Rudolf osztrák herceg Ottóval szemben továbbra is Károlyt támogatta a magyar koronáért folytatott harcában. 1314-ben III. (Szép) Frigyes osztrák és stájer herceg szövetséget is kötött Károllyal, melynek célja Habsburg részről a német királyi cím megszerzésében való támogatás elnyerése volt Wittelsbach Lajos bajor herceggel szemben.

Mindezek ellenére újabb elhidegülés következett az osztrák-magyar viszonyban, mert Frigyes Pozsonyt továbbra sem volt hajlandó visszaadni. Károly az új cseh királyhoz, Luxemburgi Jánoshoz közeledett, 1317-ben annak húgát vette feleségül. Az osztrák hercegek ezidőtájt a Kőszegieket támogatták, akik Károlyt nem ismerték el királynak. 1319-ben azonban Luxemburgi Beatrix meghalt, és Károly II. (Lokietek) Ulászló lengyel herceg majd király leányát, Erzsébetet vette feleségül. Ez a lengyelek felé irányuló politikai közeledés jele volt, melyhez Károly és később fia, Lajos is mindvégig hű maradt. Az adott esetben ez egyet jelentett a cseh királytól való távolodással, aki a lengyel területek egységéért harcoló Ulászlót tekintette fő ellenfelének. Így az osztrákok újra Károlyhoz közeledtek, aminek jeleként a két uralkodó 1321 novemberében szövetségre lépett egymással Temesvárott. Károly fegyveres segítséget ígért Lajos bajor herceg ellen, Frigyes pedig Pozsony megye visszaadására tett ígéretet. 1323 februárjában szövetségüket megújították, de Frigyes ígéretét továbbra sem teljesítette, ami most már a viszony olyan fokú elmérgesedését hozta magával, hogy küszöbön állt a háború.

1326-ban a magyar király ellen lázadó Kőszegiek jelentős osztrák segítséget kaptak, Károly viszont Frigyes királlyal és Albert herceggel szemben öccsük, Ottó herceg pártütését támogatta. A csehek felé is újabb közeledés történt: Károly 1327 februárjában Habsburg-ellenes szövetséget kötött János királlyal, melyet a két dinasztia közti házassági kapoccsal is megerősítettek.

Ilyen előzmények után 1328 nyarán indult a cseh-magyar hadjárat Ausztria ellen. A magyar csapatok a Duna északi partját pusztították a Morva és a Thaya folyók mentén, tizenegynéhány jelentősebb várat el is foglaltak. Egy kisebb magyar sereg Stájerország területére tört be, a csehek pedig hat heti ostrom után bevették Drosendorf várát. Frigyes kénytelen volt békét kötni, melyben megígérte az összes magyaroktól elvett terület visszaadását.

A békekötés mindkét fél által kiállított okmánya megmaradt, ezek közül a magyar király által kiadott oklevél szövegét közöljük.

 

 

 

Mi, Károly, Isten kegyelméből Magyarország, Dalmácia, Horvátország, Ráma, Szerbia, Halics, Lodoméria, Kunország és Bulgária királya, salernói herceg és a Szentangyal-hegyi hűbérbirtok ura[175] tudatjuk jelen oklevelünk tartalma révén mindenkivel, akit illet, hogy a kiváló fejedelmek, Frigyes úr, a rómaiak mindenkor felséges királya[176], továbbá Albert és Ottó fivérei, Ausztria hercegei[177] baráti módon lecsillapították azt az egyenetlenséget és a gyanúnak ama ellenséges légkörét, mely egyrészről köztünk, másrészről köztük nyomasztóan keletkezett, részint ama eljegyzés miatt, mely a néhai Bajor Ottó herceg fia: Henrik[178], és az említett Frigyes király úr leánya között köttetett[179], valamint bizonyos földek, várak és más jogok, valamint az ország végeinek az említett Frigyes király, fivérei és országának nemesei által történt elfoglalása miatt. Ők biztosítottak minket, örököseinket és utódainkat, valamint országunkat nyílt oklevelük révén arról, hogy az említett eljegyzés semmilyen módon nem lesz a mi, valamint örököseink és utódaink, továbbá országunk kárára, átengedték és helyreállították országunk határvidékének jogait, melyeket korábban ők és területük nemesei foglaltak el és vettek birtokukba, továbbá lemondtak azon jogról, mely őket nővérük: a fényességes fejedelemasszony, Ágnes asszony[180] részéről Pozsony vármegye, vár és város irányában bármely módon illethetné, amint azt az ezen felül kiadott említett oklevél teljességgel tartalmazza is.

Mi pedig az említett király úrral és fivéreivel, valamint örököseikkel, mivel erre ösztönöz minket az a rokoni kapcsolat, mellyel szorosan össze vagyunk fűzve, örököseink és utódaink, valamint országunk nevében vágyunk békét és egyetértést teremteni, és meg is teremtjük, és miután – amint fentebb említettük – a köztünk bármilyen módon is máig keletkezett, kialakult és támadt viszályt, jogtalanságokat, károkat és minden más rosszat kölcsönösen feloldottunk, enyhítettünk, csillapítottunk és megszüntettünk, ugyanezen Frigyes király úrral, fivéreivel, örököseivel, utódaival és ezek országával örök béke egyetértésére és az őszinte baráti viszony egységére jutottunk.

Magunkra vállaljuk a fentiek nevében, hogy mi, örököseink és utódaink, akár méltóságunk jelen állapotában, melyben most vagyunk, akár magasabb vagy – ami távol legyen! – alacsonyabb állapotban is leszünk, az említett Frigyes király úrnak, fivéreinek és örököseinek valamint utódainak, országuknak és az ő uralmuknak alávetett földeknek semmilyen bajt, kárt, sérelmet vagy jogtalanságot nem fogunk okozni, azt sem fogjuk eltűrni, hogy a mieink vagy bárki más okozzon, sőt a rómaiak ugyanezen királyának, fivéreinek, örököseinek és Ausztria, Stájerország és Krajna hercegségeiben és őrgrófságaiban, valamint öröklött területeikben utódaiknak annyiszor fogunk tanácsot, segélyt, támogatást és segítséget nyújtani teljes erőnkből és hatalmunkkal minden emberrel szemben, bármilyen állapotú, méltóságú vagy tisztségű is legyen, vagy akár a császári méltóságot is viselje, ha a rómaiak említett királyát, fivéreit, örököseit, utódaikat, hercegségeiket és őrgrófságaikat, földjeiket és határaikat, valamint a nekik alávetett összes birtokot részben vagy egészében elözönlené, zavarná vagy elfoglalná, ahányszor csak szükséges, vagy ahányszor ugyanezen Frigyes úr, fivérei, örökösei, utódai, és ezek említett országai minket erre fel fognak kérni, [mindezt pedig úgy fogjuk megtenni,] mintha [ellenségeik] a mi ellenségeink lennének[181]; úgy gondolván, hogy ha ezen segítségnyújtás országuk távolabbi részeire vonatkozna, akkor aszerint mérsékelhetnénk, ahogy nekünk lehetséges lesz, [182]-kivéve azonban kifejezetten a kiváló fejedelmeket: Ulászlót, Lengyelország királyát[183], Jánost, Csehország királyát[184] és az említett Ottó herceget[185], oly módon, amint az az ezen felül kiadott oklevelünkben külön is ki van fejtve-182. Azt is nyomatékosan kinyilvánítjuk, hogy ahol országunk az ő említett területeikkel határos, az ő földjeik valódi és ősi határai között birtokolt és létező jogokat[186], amennyiben azok elődeink által, általunk, báróink vagy országunk nemesei által mostanáig bármi módon, fortéllyal vagy érzülettel birtokba lettek véve vagy el lettek foglalva, bármilyen cím alatt is történt, az említetteknek: Frigyesnek, a rómaiak királyának, fivéreinek, örököseinek, utódaiknak és területeiknek azonnal visszaadjuk, visszaengedjük és átnyújtjuk egészében teljes jogon, azokban semmilyen jogot, semmilyen uralmat vagy birtoklást számunkra vagy örököseink és utódaink számára vissza nem tartva.

Emellett hozzátesszük és kegyesen megengedjük az említetteknek: a király úrnak, fivéreinek, örököseinek és utódainak, valamint földjeik lakóinak, hogy a mi országunk határai között fekvő szőleiket vagyis szőlőültetvényeiket, melyeket mindezidáig birtokoltak, az ősi és szokásos járadék azaz a megszokott fizetség mellett, bármilyen akadályoztatás és minden, a szokással ellenkező adóztatás és szolgáltatás nélkül saját hasznukra műveljék, valamint szabadon és zavartalanul birtokolják.

Továbbá minden oklevelet, eszközt, biztosítékot és jogcímet, amennyiben ilyeneket mi az említett Ausztria, Stájerország és Krajna hercegségek, őrgrófságok és uradalmak bármilyen említett jogára vonatkozóan birtokoltunk volna, vagy birtoklunk és visszatartunk, avagy bármely bárónk vagy nemesünk birtokolna vagy visszatartana, eltörlünk, megsemmisítünk és erejétől, hatályától teljességgel megfosztjuk, legyenek akármennyire hatásosak is. A mieink közül pedig mindazon báróktól, nemesektől vagy más emberektől, bármilyen helyzetben, tisztségben vagy címen működjenek is, akik az említett hercegségek, őrgrófságok és uradalmak általuk elfoglalt és visszatartott jogaikból valamit is az említetteknek; a rómaiak királyának, fivéreinek, örököseinek és utódainak, valamint ezek országának és földjeinek visszaadni, visszaállítani és visszajuttatni a béke és egyezség ezen formájával megátalkodott módon és süket füllel szembeszállva vonakodnának vagy késlekednének, ugyanezen Frigyes király úr, fivérei, örökösei és utódai, avagy az ő országlakosaik ezen jogokat vegyék vissza, ahogyan csak tudják, mi és örököseink pedig bármilyen és bármennyi jog ezen elfoglalóival szemben, bár a mieink, az említetteknek: a rómaiak királyának, fivéreinek, örököseinek és utódainak, avagy az ő alattvalóiknak teljes hatalmunk érvényesítésével annyiszor fogunk segítségükre sietni, amennyiszer erre szükség lesz.

Továbbá Ausztria, Stájerország és Krajna említett földjeinek egyetlen báróját vagy nemesét sem csábíthatjuk szolgálatunkra a rómaiak említett királyának, fivéreinek, örököseinek, és utódainak beleegyezése nélkül, és ezek ellenében egyiküket sem részesíthetjük védelemben.

Ezek mindegyikét együttesen és egyenként minden cikkelyében mi, Károly király a fentiek nevében minden megtévesztés, csalárdság, könnyelműség, méltánytalanság és gonoszság nélkül az említetteknek: a rómaiak királyának, fivéreinek, örököseinek, utódainak, hasonlóképpen országuknak és földjeiknek erősen megígérjük, és a szentséges Evangéliumot, valamint az életadó kereszt fáját valóságosan is megérintve esküszünk, hogy mindenre ügyelünk, mindezt megtartjuk, és örökre sérthetetlenül megőrizzük, azt hozzátéve, hogy ha bármikor is a fentiek ellen akár mi, akár örököseink vagy utódaink valamit tennénk vagy tennének említett eskünket megszegve, avagy felhagynánk vagy felhagynának ezek megtartásával, az említetteknek: a rómaiak királyának, fivéreinek, örököseinek és utódainak, ezek országának és földjeinek a mi jelen oklevelünk bemutatásával történő felkérésére a római szent egyház főpapja minket, örököseinket vagy utódainkat, akik a fentiek ellen cselekszünk vagy cselekszenek, nyilváníttasson esküszegőnek és gyalázatosnak, és nyilvánosan hirdettesse ki a kiközösítést személyünkre, valamint örököseink és utódaink személyére kimondó ítéletét.

Továbbá ha mi, örököseink vagy utódaink az említett cikkelyeket vagy ezek valamelyikét  nem tartanánk be, és  hatalmaskodó kézzel   avagy nyíltan arra törekednénk, hogy azokat vagy azok egyikét megsértsük vagy megszegjük, akkor a Krisztusban tisztelendő érsek és püspök atyák, országunk alulírott bárói és nemesei, valamint ezen főpapok, bárók és nemesek örökösei és utódai az említetteket: Frigyes királyt, fivéreit, örököseit és utódait, valamint országukat és földjeiket kötelesek lesznek ellenünk, örököseink és utódaink ellen teljes erejükkel és hatalmukkal mindaddig megsegíteni, magukat a mi hűségünk és engedelmességünk alól kivonni és velük vagy örököseikkel ránk támadni, ameddig a megszegett cikkelynek vagy cikkelyeknek – amint fentebb említettük – újból teljesen érvényt nem szerzünk.

Az egyéb gonosztettekkel és visszaélésekkel kapcsolatban, amelyek ezentúl mindkét fél földjeinek határjeleinél, földjein, uradalmaiban vagy határvidékén fosztogatás, gyújtogatás, rablás vagy emberek elfogása révén, avagy bármely más módon, a mi parancsunk, tudtunk és beleegyezésünk nélkül, nyíltan vagy titokban fognak előfordulni vagy megtörténni, mindkét részről felülről kirendelt várnagyainknak és báróinknak részére tartjuk fenn és biztosítjuk az elintézés és a békés elrendezés teljes lehetőségét, amint azt az ezen felül kiadott nyílt oklevelünk részletesen kifejtve tartalmazza.

És hogy a fentiek mind egyenként örökre érvényesen és sértetlenül általunk, örököseink, utódaink és országlakosaink által be legyenek tartva, ezért kiadattuk jelen oklevelünket, melyet felségünk pecsétjével erősítettünk meg.

Mi is, az említett király és Magyarország mondott főpapjai, bárói, ispánjai és várnagyai, tudniillik Boleszló esztergomi érsek[187], László testvér kalocsai érsek[188], Miklós győri püspök[189], Demeter, Magyarország említett királyának tárnokmestere[190]; Mikcs, egész Szlavónia bánja[191], Tamás erdélyi vajda[192], Simon fia Pál, ugyanezen király or­szág­bí­rája[193], Franciaországi Druget János[194], ennek Vilmos nevű fia[195], Dancs zólyomi ispán[196], László, a székelyek ispánja[197], János budai rektor[198], Miklós győri ispán[199], Dezső soproni ispán[200], István, Magyarország említett királyának lovászmestere[201], Miklós pozsonyi ispán[202], Lendvai Miklós zalai ispán[203], Dénes, ezen király étekfogómestere[204], Ozorai Sándor[205], Lőrinc varasdi ispán[206], Tamás vasvári ispán[207], István újvári[208], Dezső kőszegi várnagy[209], Orrosnak nevezett Miklós[210], Tamás csejtei várnagy[211], Mihály bolondóci várnagy[212], Lőrinc semptei várnagy[213], Imre lévai várnagy[214], Magyar Pál gimesi várnagy[215], László nyitrai ispán[216], Mihály vitányi várnagy[217] és Tamás csókakői várnagy[218] a magunk nevében, valamint utódaink és örököseink nevében a rómaiak említett királyának, fivéreinek, örököseinek és utódainak, valamint említett földjeiknek minden csalárdság, könnyelműség vagy gonoszság nélkül, őszintén, ténylegesen és erősen megígérjük, és hasonlóképpen Isten szent Evangéliumát ténylegesen is érintve esküszünk, hogy úgy és oly módon fogunk cselekedni és igyekezni, hogy az említettek: Károly király úr örökösei és utódai mindent és minden egyes fentebb említett dolgot megtegyenek és sértetlenül megőrizzenek.

Ha pedig az említetteket vagy ezek bármelyikét ugyanezen Károly király, örökösei vagy utódai megsértenék vagy megszegnék, akkor mi és utódaink vagy örököseink az említettek: a rómaiak királya, fivérei, örökösei vagy utódai felkérésére ki fogjuk vonni magunkat az urunk, Magyar­ország királya, valamint örökösei és utódai iránt köteles hűségünk és engedelmességünk alól és az említettekkel: a rómaiak királyával, fivéreivel, örököseivel és utódaival együtt addig fogjuk támadni urunkat, Magyarország királyát, valamint örököseit és utódait, amíg ugyanezen Károly király úr, örökösei vagy utódai az említettek: a rómaiak királya, fivérei, örökösei és utódai részére elégtételt nem fognak szolgáltatni, vagy meg nem fognak velük egyezni a be nem tartott cikkelyekkel kapcsolatban.

Ha pedig mi, utódaink vagy örököseink bármikor az említettek vagy azok bármelyike ellen cselekednénk vagy cselekednének említett eskünk megsértésével, akkor az említetteknek: a rómaiak királyának, fivéreinek, örököseinek vagy utódainak, avagy földjeiknek a mi jelen oklevelünk bemutatásával történő felkérésére minket, utódainkat és örököseinket, akik a fentiek ellen cselekszünk vagy cselekszenek, a római szent egyház főpapja nyilváníttasson esküszegőnek és gyalázatosnak, és nyilvánosan hirdettesse ki a kiközösítést személyünkre, valamint utódaink és örököseink személyére kimondó ítéletét.

És ezen ügy bizonyságául a jelen oklevél szövegéhez hozzáfüggesztettük pecsétjeinket is. Kelt a Lajta folyó feletti Bruckban[219] az Úr 1328. esztendejében, az október kalendáját megelőző tizedik napon[220], uralkodásunknak pedig hasonlóképpen 28. évében.

 

 

                 Lelőhely: A magyar király által kiállított példány a bécsi levéltárban   Urkundenabt., Allg. Urkundenreihe, Rep. 1-8. jelzet alatt. Fényképe a         Magyar Országos Levéltárban: DF 257972. Frigyes példánya a Magyar Országos Levéltárban, DL 2510. jelzet alatt.

                 Kiadás: Károly példánya: Kurz, Friedrich der Schoene. 503-511. Fejér           VIII/7. 204-211. Frigyes példánya: Dipl. Eml. I. 269-275.

Fordította: Köblös József.


35.

 

 

1337.

 

Magyar-osztrák békekötés

 

 

Az 1328-as brucki békét követően Ausztria és Magyarország viszonyát a közeledés, Csehország és hazánk kapcsolatait pedig az elhidegülés jellemezte. Ennek kiváltó oka az volt, hogy János cseh király a magyarok szövetségese, Ulászló lengyel király ellen viselt hadat Szilézia birtoklásáért, miközben a lengyelek a német lovagrend ellenében is kénytelenek voltak védelmi háborút folytatni. Károly segélyhadat küldött Ulászló megsegítésére, majd 1331. szeptemberében, másfél évvel Frigyes német király halála után Pozsonyban megújította II. Albert és Ottó osztrák hercegekkel a brucki béke pontjait úgy, hogy a cseh királyra vonatkozó szövegrészeket érvénytelenítették, sőt, éppen ellenkezőleg szövetséget kötöttek ellene. Osztrák és magyar seregek fel is vonultak a morva határra, de csak kisebb csatározásokra került sor, végül a kemény tél pontot tett az eseménysor végére. Az osztrákok és a csehek valamikor 1332 folyamán békét is kötöttek egymással, melyhez később Károly is csatlakozott. Mindezt Károly 1332. november 23-án kiállított okleveléből tudjuk, melyben a két fél kérésére megerősítette a korábbi békét. Ezek következtében 1332 végén Károly visszakapta János királytól Berencs és Holics várát, melyek Csák Máté kiskirálykodása idején jutottak cseh kézre.

Ezután János már több hajlandóságot mutatott a lengyelekkel fennálló rossz viszony rendezésére. Valószínűleg magyar közvetítéssel 1335. május 28-án egyéves fegyverszünetet kötött Kázmér lengyel királlyal, majd szeptember 3-án szövetségre lépett Károllyal, végül beleegyezett abba is, hogy a viszályokat egy Visegrádon rendezett találkozón oldják fel. Október második felében létre is jött ez az igen jelentős nemzetközi összejövetel, melyen a magyar, lengyel és cseh király, valamint a bajor herceg és a német lovagrend követei is részt vettek. Több megállapodás is született: Károly előtt a cseh király lemondott a lengyel királyi címről, majd a magyar és a cseh király előtt a lengyelek megegyeztek a lovagrenddel, mely 1337-ben hozta meg a végleges formába öntött békekötést. Az új kereskedelmi utak megnyitása, valamint a három király és Wittelsbach Henrik bajor herceg közti szövetség megkötése egyértelműen Ausztria ellen irányult. Albert és Ottó osztrák hercegeket egy esetleges Magyarország elleni lépésre felbátorította az a tény, hogy Bajor Lajos német császár félretéve korábbi ellentéteit a Habsburgokkal, 1336-ban Bécsbe utazott és felhatalmazta őket, hogy a magyarországi hűbéreket az ő nevében adományozhassák bárkinek. Emellett a hercegek szövetkeztek Károly lázadó alattvalóival, a Babonicsokkal és a Kőszegiekkel is.

A háború 1336 februárjában indult: János cseh király elfoglalta Ausztria északi részét, és Bécsig futamította a hercegeket. A magyar és a lengyel király csapatai a Morva folyónál találkoztak, majd Marcheggnél egyesültek a cseh csapatokkal. Az osztrákok megijedtek a túlerőtől, és a hercegek békét kértek, amit a cseh király 1336. október 9-én Enns városában meg is kötött velük. A békeoklevélben az uralkodók felsorolásában Károly magyar király neve szerepel elsőként, ő azonban ellenezte a békekötést, pecsétjét nem is függesztette az okmányra, csak egy féléves fegyverszünet megkötésére volt hajlandó. Ezalatt leverte lázadó alattvalóit, majd a fegyverszünet lejárta (1337 júniusa) után az osztrák kézre került Muraközt, Sztrigó és Csáktornya várát foglalta vissza. Ezt követően már ő is hajlandó volt a békekötésre, amire 1337. szeptember 11-én került sor Pozsonyban.

A békeokmány eredeti példánya is fennmaradt, ennek szövegét közöljük alább. Formailag ez az 1336-os ennsi béke megerősítése, melyhez most már feltételek nélkül csatlakozik a magyar király is, tagja lesz a cseh király, az osztrák, stájer és karantán hercegek, a morva őrgróf és a tiroli gróf örökös szövetségének, és kölcsönös segítségnyújtást ígérnek egymásnak.

 

Mi, Károly, Isten kegyelméből Magyarország királya[221] örök emlékezetül adván jelen oklevelünk tartalmával tudatjuk mindenkivel, akit illet, hogy bár bizonyos gonosz emberek csalárd és ellenséges sugallatára, álnok tanácsokat adó rábeszélésére, akik a hűség és a béke jótéteményeit megvetve a testvérek között konkolyt és egyenetlenséget hintettek szét, a nagyságos fejedelem urakkal, Alberttel és Ottóval, Ausztria és Karintia fényességes hercegeivel[222], igen szeretett testvéreinkkel korábban egy csekély időre viszálykodó összetűzésbe keveredtünk, azonban most, mivel teljességgel ez a mi legfőbb óhajunk és örök akaratunk, továbbá mivel mi és utódaink teljességgel és valóban azt akarjuk és szándékozzuk, hogy a mi, továbbá bizonyos főpap, báró és nemes híveink pecsétjének ráfüggesztésével megerősített, a szövetség és örök béke tárgyában pátens formában kiállított békeoklevelünk tartalmának megfelelően ezentúl üdvösebb tanácsok által vezérelve örökre és teljesen, szétszakíthatatlanul és sértetlenül megmaradjunk és kitartsunk a béke teljes, erős és örökös egyez­­­­sége, valamint a kölcsönös szeretet örök támasza mellett ugyanezen urakkal: Alberttel és Ottóval, Ausztria, Stájerország és Karintia hercegeivel, igen szeretett fivéreinkkel és rokonainkkal, akikkel egyébként Isten áldása révén a rokonság köteléke és egysége is összeköt minket, ezért újra megerősítjük, megújítjuk és érvényesítjük az egyik részről általunk, örököseink és utódaink, valamint országaink, másik részről pedig a néhai kiváló fejedelem, Frigyes úr, a rómaiak jámbor emlékezetű, mindenkor felséges királya, szintén igen szeretett fivérünk[223], valamint az említett Albert és Ottó hercegek, örököseik és azok utódai, hercegségeik, birtokaik és földjeik által az Úr 1328. esztendejében, szeptember 28-án, az említett Frigyes király úr uralkodásának 14. évében a Sár folyó melletti Bruckban kiadott oklevelet[224], az ebben foglalt minden egyes megegyezést, kötelezettséget, rendelkezést, lemondást és engedményt, és általában ezek minden rendelkezését és feltételét, melyek mindegyike ezen oklevélben tételesen bennfoglaltatik, melyet a mi pecsétünkkel, valamint országunk néhány főpapjának és bárójának pecsétjeivel erősítettünk meg – ezen urak közül némelyek már nem élnek –, s mely tartalmazza a fenti dolgok mindegyikét, melyeket nekünk és a mieinknek sértetlenül és szétszakíthatatlanul meg kell tartanunk, mivel Isten szent Evangéliumára és az életadó kereszt fájára ténylegesen is esküt tettünk.

Továbbá újra megerősítjük az ezt követően, az Úr 1331. esztendejében, szeptember 2-án Pozsonyban általunk kiadott, ezt megerősítő oklevelet is,[225] vagyis mindkettőt, minden szakaszára, feltételére, cikkelyére, pontjára, büntető szakaszára, lemondására, engedményére és kötelezettségére nézve, mely az eredeti békeoklevélben van kifejtve, kivéve a nagyságos fejedelem urakra, Jánosra, Csehország királyára[226] és Ottóra, Ausztria hercegére vonatkozó részeket. Ők ugyanis bár általunk ki lettek zárva a Sár folyó melletti Bruckban folyt tanácskozásokból – amint ez kitűnik mind az eredeti, mind a Pozsonyban a fentebb említett évben és időpontban kiadott megerősítő oklevélből  –, azonban most, mivel Csehország királya és Ausztria hercege a múlt évben, tudniillik az Úr 1336. esztendejében Ennsben Szent Dénes napján egy köztünk és köztük létrejött örök szövetségről szóló oklevelet állítottak ki, melyben a mi nevünket írták előre,[227] s melyet most már mi is érvényesnek ismertünk és ismerünk el, ezen szövetséghez pecsétünk ráfüggesztésével örök hozzájárulásunkat és beleegyezésünket nyújtva[228], azt akarjuk a cseh király és Ottó osztrák herceg kirekesztésével kapcsolatban, hogy az általuk létrehozott, Istennek és nekünk is tetsző és elfogadott szövetséghez csatlakozva az általuk megkötött és általunk érvényesített új szövetség érvénye folytán ez a kirekesztés veszítse érvényét, sőt az említett közös és hasonló szövetség fontolgatása miatt nyomban teljességgel nélkülözzön minden erőt.

Továbbá, miután az Isten szent Evangéliumára és az üdvöt hozó kereszt fájára újra tényleges esküt tettünk, vagyis a régit megújítottuk, az említett herceg uraknak, fivéreinknek, valamint fiaiknak és örököseiknek, örököseik utódainak, hercegségeiknek, földjeiknek és birtokaiknak az örök és kölcsönös szeretet szövetsége, valamint mindkét részről királyságaink, birtokaink és földjeink jobb és nyugodtabb állapota érdekében megígérjük, hogy [a jelen békét] minden megtévesztés, csalárdság, könnyelműség, méltánytalanság és álnokság nélkül örökösen megtartjuk, föl nem bonthatóan megőrizzük és fenntartjuk, és mi és örököseink ismételt alkalommal mindezt erősen magunkra vállaljuk jelen megerősítő oklevelünk által, eltekintve az eredeti valamint a megerősítő oklevélben a cseh királlyal és Ottó osztrák herceggel kapcsolatban tett kirekesztéstől, melyet – mint fennebb írtuk – teljességgel megfosztunk érvényétől.

Továbbá kötelezzük magunkat arra, hogy az említett békeoklevelek által tartalmazott valamennyi dolgot teljességgel érvényesnek, örvendetesnek és elfogadottnak tartván sérthetetlenül és szétszakíthatatlanul meg fogjuk őrizni.

Hozzátesszük ezenfelül, hogy ugyanezen letett eskü kötelezettségéből eredően jelen oklevelünk révén ezen herceg uraknak, fivéreinknek, fiaiknak és örököseiknek azt is erősen megígértük, hogy ha szökéssel mentve magukat bármilyen szökevények, száműzöttek és menekülők, avagy általában a hűtlenség szennyfoltjával befeketített személyek érkeznének a hercegek országaiból, birtokairól vagy földjeiről, avagy azok bármely részeiről a mi országainkba, avagy ezek bármely részébe, vidékére vagy birtokára, akármilyen állapotúak vagy helyzetűek is legyenek, mi és utódaink semmiképpen nem fogjuk eltűrni és megengedni, hogy bárki a mieink vagy a hozzánk tartozók közül, bármilyen tisztséget, méltóságot viselnek, vagy bármilyen kiváltságban, állapotban vagy helyzetben élnek is országainkban, saját birtokain, földjein vagy nekünk alávetett bármely más részein őket összegyűjtse, magához vegye és megvendégelje, avagy bármi módon nyíltan vagy titokban megsegítse vagy megvédje Ausztria ama hercegeivel, fiaival és örököseivel szemben, amint ugyanezt – bár csak általában véve, nem pedig világos nyilatkozattal kifejtve – a most újra megerősített eredeti békeoklevél is tartalmazta.

Az összes és minden egyes fenti dolog megerősítésének és megújításának emlékezetére, erősségére és örök szilárdságára kiadtuk jelen oklevelünket, melyet az összes fenti dolog érvényessége érdekében pecsétünk ráfüggesztésével erősíttettünk meg. Kelt Pozsonyban a Boldogságos Szűz születése utáni csütörtökön[229], az Úr 1337. esztendejében.

 

                 Lelőhely: Az eredeti a bécsi levéltárban található Urkundenabt., Allg.            Urkundenreihe, Rep. 1-17. jelzet alatt. Fényképe a Magyar Országos          Levéltárban: DF 257981.

                 Kiadás: Pray II. 41-42. (sokhelyütt hibás)

                 Fordította: Köblös József.


36.

 

 

1351.

 

Magyar-litván békekötés

 

 

Az eddigiektől merőben más területre vezet el minket a következő forrásszemelvény. Már Nagy Lajos magyar király korában vagyunk, aki a III. Kázmér lengyel és apja, I. Károly magyar király közt Visegrádon 1339-ben létrejött örökösödési megállapodás nyomán a lengyel trón várományosa volt. Az említett megállapodás szerint, amennyiben Kázmérnak nem születne fia, Károly valamelyik fia fogja követni a trónon, aki majd visszaszerzi az idegen kézre került lengyel területeket, és tiszteletben tartja a lengyelek szabadságjogait. Éppen ez sarkallta arra Lajost, hogy még Kázmér életében is részt vegyen minden, Lengyelország sorsát komolyabban érintő akcióban. Lengyelbarát politikájának jele az is, hogy 1350-ben Kázmér javára lemondott Halics és Lodoméria birtoklási igényéről is ama feltétellel, hogy ha Kázmérnak mégis fia születne, a két tartományt ő vagy utóda visszaválthassa.

Az első litvánellenes hadjárathoz Lajos 1344-45-ben csatlakozott. Ekkor János cseh király vezetésével nemzetközi keresztes sereg indult a pogány litvánok megtérítésére. A csapat Königsberg érintésével lépett litván földre, több várat ostromolni kezdett, de Algerdis (Olgerd) fejedelem a nyílt összecsapások helyett a lovagrend területeit támadta, ami a keresztesek visszavonulásához vezetett. A nemzetközi sereg Lengyelországon keresztül vonult vissza, ahol a lengyel király és Károly morva őrgróf között súlyos ellentétek alakultak ki. Károly 1345 nyarán meg is támadta Lengyelországot, mire Lajos csapatokat küldött a lengyelek támogatására. Magyar közvetítéssel létre is jött a fegyverszünet, melyet nem sokkal ezután békekötés is követett.

A továbbiakban Lajos többször is vezetett hadat a litvánok ellen, akik egyre közvetlenebbül fenyegették a lengyel államot. 1351 nyarán azért csatlakozott Kázmér seregeihez, mert a litvánok elfoglalták Halicsot és Lodomériát, és belső lengyel területeket is támadtak. Lajos csapatai kiűzték a litvánokat Lengyelországból, Lubart (Leobard) nevű fejedelmük is fogságba esett. A magyar seregek ezután Litvániába is betörtek, Kestutis (Kieystut) fejedelem azonban nem akart nyílt összecsapást, így békét kötött a magyarokkal.

Ennek a békekötésnek a lefolyását a Névtelen Minorita krónikája őrizte meg, mely Lajos uralkodásának, történetét meséli el, és szövegét az I. Mátyás alatt készült Dubnici krónika őrizte meg. Szerzője ismeretlen, a kutatók ferencrendi szerzetesnek tartják, mivel látható rokonszenvvel ír a ferencesekről. Mivel az eseményekről igen részletes és szavahihető leírást ad, minden bizonnyal Nagy Lajos kortársa volt, és sok mindent szemtanúként élt át.

A béke utóéletéhez csak annyit, hogy a krónika leírása szerint Kestutis és Lubart becsapta Lajost: miután útnak indultak Magyarország felé, hogy felvegyék a kereszténységet, útközben megszöktek, majd seregeikkel ismét Halicsra és Lodomériára törtek. 1352-ben Lajos újabb hadjáratot indított ellenük, de Belz várát hiába ostromolta, súlyos veszteségek árán sem tudta bevenni. Végül a felek hosszabb ideig tartó fegyverszünetet kötöttek, ami csak elhalasztotta, de végleg nem zárta le a további összecsapásokat. Csak 1354 végétől szűntek meg a litván és a velük szövetséges tatár betörések, miután Lajos Halicsban vereséget mért a litvánokra, a kipcsaki tatár kánnal pedig megegyezett. Ettől kezdve a litván hódítás iránya megváltozott, és az orosz fejedelemségek felé terelődött.

 

 

[Lajos király] tizenöt napig az erdőségeken átvonulva megérkezett a litvánokhoz. Ott, az ország határán előbb megállapodott, s elküldötte hozzájuk Morócsot[230], továbbá Tamás vajda fiát, Koniát[231] és Rikalf fia Lászlót[232]. Ezek elmentek a litván fejedelemhez, ott maradtak túszul, s elküldötték a király elébe Kieystut litván fejedelmet[233]. Ez el is jött a királyhoz, s mindenben meghódolt előtte, mire ilyenformán kötötték meg a békét. Először: ha a magyar király a pápától megszerzi a királyi koronát Kieystutnak, az öccseivel és egész népével kész felvenni a keresztséget. Másodszor: Mindig kész a maga költségén és a saját erejéből csatlakozni a magyar király seregéhez, de csak akkor, ha a magyar és a lengyel király visszaadja neki ama litván földeket, amelyeket a keresztes lovagok elfoglaltak tőle, s mindig megvédelmezik a keresztes lovagok és a tatárok ellen. Harmadszor: A litvánok országukban érsekségeket, püspökségeket s a szerzetesek számára kolostorokat alapítanak. Negyedszer: Kieystut a magyar királlyal Budára megy, s ott általa felveszi a keresztséget. Ötödször: Litvánia, Lengyelország és Magyarország egymással örökké a béke nyugalmában élnek; a magyarok minden adózás nélkül mehessenek Litvániába, ott addig időzhessenek, amíg akarnak, s háborítás nélkül térhessenek vissza Magyarországba. Kieystut pedig Nagyboldogasszony napján mindenki szeme láttára eljött a magyar király sátrához, és a fenti szerződést litván esküvéssel ily módon erősítette meg: Vörös színű ökröt hozatott és két cövekhez köttette. Azután kirántotta litván kését, s azt az ökör testébe hajította. Eltalálta főerén, úgyhogy nyomban vastagon ömleni kezdett a vér, mire ő és mind a litvánok bekenték kezüket és arcukat a vérrel, s litván nyelven kiáltották:

- Rogachina, roznenachy gospadany! – ami azt jelenti: Isten, tekints reánk s a mi lelkünkre meg e szarvas állatra, s amit fogadtunk, ma tett esküvésünkre!

Így szólván Kieystut levágta az ökör fejét, s a nyaktól oly távolságra helyezte el, hogy maga s az ottlévő litvánok háromszor átlépdelhettek az ökör feje és nyaka között. Ennek megtörténte után Kieystut a királyhoz ment Tót Lőrinc fiával, Kont Miklóssal.[234] … A király megesküdött neki, hogy amíg él, megőrzi iránta testvéri szeretetét. És így a király e napon megszabadítva bilincseiből, szabadon bocsátotta Kieystut öccsét, Leobárdot is, akit a lengyel király nagy vérontás után egy igen erős várban ejtett foglyul. Ezután lakomát tartottak, majd az említett vidékről visszaindultak Magyarországba.

 

            Lelőhely: A Névtelen Minorita krónikája.

            Átvéve: Küküllei 102-103.


37.

 

 

1352.

 

Magyar-nápolyi békekötés

 

 

A magyar külpolitikában egyedülálló vonulatot jelent az a tizenegy-néhány év, amikor Nagy Lajos királyunk a nápolyi trón körül bonyolódó ügyekbe avatkozott be, hiszen a kalandozások kora óta sohasem léptek magyar csapatok huzamosabb ideig ilyen távoli területekre.

A hadjáratok nem is katonapolitikai, hanem dinasztikus okokra vezethetők vissza. I. Károly (Károly Róbert) királyunk, Nagy Lajos apja ugyanis az Anjouk nápolyi ágából származik. Károly nagyapja, II. (Sánta) károly nápolyi király magyar asszonyt, V. István Mária nevű leányát vette feleségül. II. Károly legidősebb fia, Martell Károly 1295-ben halt meg, ekkor fia, a mi későbbi I. Károly királyunk lett a nápolyi trón várományosa. Mégsem ő lett a király, mert II. Károly végrendeletében kizárta őt az örökösödésből, helyette másik fiát, Róbertet ruházta fel az elsőszülöttség jogával. A végrendelet 1309-es kiegészítése szerint, amennyiben Róbert is fiúörökös nélkül halna meg, öccse, Fülöp leszármazottai kövessék a trónon. Ezzel Károly Róbert nápolyi öröklése teljesen lehetetlenné vált, és kettévált az Anjou-ház nápolyi és magyar ága.

A sors fintora, hogy Róbertnek nem maradt élő fiúörököse, így, hogy a királyság halála után ne öccseire szálljon, unokájára, Johannára akarta hagyni a trónt. Hogy pedig eme tervéhez megfelelő támogatóra leljen, felvette a kapcsolatokat kisemmizett rokonával, Károly Róberttel, aki 1333-ban Endre fiával együtt Nápolyba utazott, és megállapodott Róberttel abban, hogy Endre herceg feleségül fogja venni Johannát. Az eljegyzés azonnal meg is történt. Károly hazatért, Endre pedig a nápolyi udvarban maradt.

1342-ben Endre és Johanna meg is kötötte a házasságot. II. Róbert király azonban 1343 januárjában bekövetkezett halála előtt úgy végrendelkezett, hogy csak Johannát koronázzák meg Nápoly királyává. Endre ezáltal kiszorult a királyságból. A nápolyi királyság hűbérura, a pápa sem ellenezte ezt a lépést, és tényleg csak Johannát koronázta meg.

Nagy Lajos nagyszabású diplomáciai akciót indított a pápa döntésének megváltoztatására. 1343-ban anyja, Erzsébet személyesen utazott Nápolyba, hogy kieszközölje fia megkoronázását, de csak annyit ért el, hogy ígéretet kapott: Endrét, mint a királynő férjét fogják megkoronázni.

Mikor már ezt a lépést sem lehetett tovább halasztgatni, Johanna végletes lépésre szánta el magát: 1345 szeptemberében embereivel orvul meggyilkoltatta Endrét. A felháborodott Lajos király kénytelen volt belátni, hogy a pápa nem fog semmit tenni Johanna felelősségre vonása érdekében, ezért a katonai megoldás útját választotta.

Seregei gondos diplomáciai előkészítés után 1347 nyarán léptek olasz földre, egy részüket pedig zsoldosként ott toborozták. A csapatok bevették Aquila várát, Capua alatt megverték a nápolyi sereget. Johanna és új férje, az Anjou-ház tarantói ágából való Lajos Marseille-be menekült, a többi tarantói és durazzói herceg hódolt Lajos király előtt, aki a főbűnösök egyikének tartott Durazzói Károlyt kivégeztette, a többieket fogolyként Magyarországra küldte. Ezután bevonult Nápolyba, felvette a „Jeruzsálem és Szicília királya” címet, végül, mivel a pestisjárvány terjedése miatt a hadjáratot amúgy sem tudta volna folytatni, megfelelő helyőrséget hátrahagyva 1348 májusában hazatért Magyarországra.

Johanna és a közben királyi címmel felruházott férj, Tarantói Lajos azonban nekiláttak a magyar helyőrségek visszafoglalásához. 1349 elején a magyarok néhány támadást sikeresen visszavertek, de a zsold elmaradása növelte az elégedetlenséget. 1350 tavaszán Lajos újra sereggel jelent meg Nápolyban, és hadjárata folytatására készült. Ugyanakkor azonban hosszas diplomáciai tárgyalásokba kezdett a pápával annak érdekében, hogy Johannát fossza meg királyságától, és nyerje is el méltó büntetését. Ebben az esetben Lajos felajánlotta csapatai kivonását. Szóba került Lajos öccsének, Istvánnak esetleges házassága is Máriával, a kivégzett Durazzói Károly özvegyével, sőt később Nagy Lajos és Mária házassága is, de a pápai udvar csak az időt húzta. Ezért a hadjárat tovább folytatódott. A magyar csapatok bevették Canosa várát, újból elfoglalták Aversát, és Lajos másodszor is bevonult Nápolyba. Johanna és Tarantói Lajos ismét egérutat nyert. A magyar király ekkor azonban már látta, hogy végső célját, a nápolyi királyság megszerzését semmilyen módon nem tudja elérni, ezért terveit feladva a pápa közvetítésével lépéseket tett a békekötés felé. Fegyverszünetet kötött, majd 1350 őszén visszatért Magyarországra.

Ezután majd kétéves alkudozás indult meg. Lajos továbbra is csak a pápa közvetítésével volt hajlandó tárgyalni Johannával. A tárgyalások részleteiről sok apró tudósítás fennmaradt, a végül 1352 végén megkötött béke szövege azonban sajnos nem maradt ránk. A különféle levélváltások és krónikás tudósítások fényében azért a béke lényeges vonásai rekonstruálhatók. Eszerint Lajos kivonta csapatait a nápolyi királyság területéről, Johanna megmaradt királyságában, de bántatlanságot ígért Lajos ottani híveinek, és jelentős összegű hadikárpótlás fizetését is vállalta. Ezt végül a pápa fizette ki oly módon, hogy a magyarországi főpapi jövedelmek őt illető tizedét négy éven át Lajosnak engedte át. A magyar király továbbra sem ismerte el törvényesnek Johanna uralmát, ennek jelzéséül megtartotta a nápolyi királyság részét képező salernói hercegség és a Szent Angyal-hegyi hűbérbirtok uraságának címét, végül szabadon engedte a magyar királyi udvarban fogva tartott tarantói és durazzói hercegeket. Ez a béke végül is pontot tett a nápolyi trón megszerzésére irányuló törekvések végére.

Mivel a béke szövege nem maradt ránk, alább néhány levélrészletet és egy krónikaszöveget közlünk, melyek jól rávilágítanak a tárgyalások menetére és a későbbi béke elemeire.

 

 

 

                 Fényességes királyunk![235]

 

Felségteknek Magyarországra tartó követe minket is felkeresett, emlékezve felséged iránti hódolatunkra. Majd az említett vidéken szerencsével járván onnan hazatérőben újra megjelent előttünk, mondván, hogy kész a megegyezés Felséged és a magyarok felséges királya[236] között. Miután értesültünk arról, hogy vége szakad a háborús cselekményeknek és más egyebeknek is, mely viszályok okozói olyan személyek, akiket a természet a vér azonossága révén összekötött, továbbá miután azt is megtudtuk, hogy a királyi foglyok szabadulása minden bizonnyal be fog következni, mivel ez a helyzet számunkra Felséged többi hívénél is terhesebb és súlyosabb volt, nagy örömmel és szenvedélyes ujjongással örvendezünk, hálát adva az Istennek, kinek a mindenség szolgál. … 

Kelt Firenzében, [1351.] június 12. napján.

 

 

 

                 Lelőhely: A levél eredetije a firenzei levéltárban található (Filza X. dist. I.      Signori Carteggio. Missive 10 sz.)

                 Kiadás: Dipl. Eml. II. 405.

                 Fordította: Köblös József.

 

 

 

Tudja meg egyenként mindenki, aki a jelen meghatalmazást olvasni fogja, hogy mi, Lajos, Isten kegyelméből Magyarország királya, valamint mi, István, ugyanannak kegyelméből erdélyi herceg, eme fényességes király testvére[237] a Krisztusban szentséges atya, Kelemen úr, Isten bölcsessége révén a szent római és egyetemes egyház főpapja[238] kívánságának engedni és az ő tetszésének megfelelni, továbbá ezen ügyben akaratára hajlani akarván a tisztelendő atyát, János úr veszprémi püspököt és a királynéi udvar kancellárját[239], valamint a nemes urat, Volphord vasvári ispánt[240], akik a jelen oklevelet és meghatalmazást felmutatják, valamint közülük teljes joggal bármelyiket valódi, biztos és törvényes meghatalmazottunkká, megbízottunkká, ügynökünkké és követünkké tesszük, állítjuk, kinevezzük és rendeljük, úgy, hogy ne legyen jobb helyzete a tárgyalások elkezdőjének, hanem hogy amit egyikük elkezdett, azt a másik folytatni és továbbvinni, majd befejezni is tudja.

Jelen pátens formájú oklevelünk révén nekik és közülük bármelyiküknek teljes joggal megparancsoljuk, valamint megadjuk és átnyújtjuk a különleges, teljes, szabad és kötöttségektől mentes hatalmat arra nézve, hogy bármilyen úton és módon, ahogy nekik törvényesen jobbnak kínálkozik, ígéretet tehessenek és elkötelezettséget vállalhassanak a mi nevünkben és mindkettőnk nevében afelől, hogy pápa urunk kezeibe, vagy bárki máséba, akit vagy akiket eme pápa urunk erre kijelöl, és nekünk nem gyanús személy, a pápa úr vagy kiküldöttje által megjelölt időn belül átadjuk és átnyújtjuk mindazokat a városokat, várakat, földeket, falvakat, erődítményeket, településeket és bármilyen más helyet, melyeket Szicília királyságában,[241] tudniillik a Fárói-szorostól[242] a római egyház földjeinek határáig terjedő területeken jelenleg birtoklunk és kézben tartunk, illetve a mi nevünkben mások kézben tartanak; kivéve azonban az atyai jogon minket megillető címeinket, tudniillik a salernói hercegséget és a Szentangyal-hegyi hűbérbirtok uraságát. [Továbbá megadjuk eme lehetőséget arra nézve is], hogy az említett pápa urat, vagy bárki mást és másokat, akit vagy akiket eme pápa úr erre kiküld, s nekünk, mint említettük, nem gyanús személy, a fentiek alapján minden egyes helység tényleges birtokába egyértelműen, teljesen, szabadon és valóságosan bevezethessék és bevezettethessék. Mi pedig, és közülünk mindketten a jelen írás tanúbizonyságával ünnepélyesen megígérjük, hogy mindezeket egyenként teljesítjük, teljesíteni fogjuk, valamint gondoskodni fogunk arról, hogy teljesítve legyenek, ezenkívül mindezek teljesítésére kötelezzük magunkat vagyis mindkettőnket.

Továbbá említett meghatalmazottjainknak s közülük teljes joggal bármelyiknek megadjuk a teljes és szabad döntési lehetőséget és a különleges megbízatást arra nézve, hogy ígéretet tehessenek a mi nevünkben, mintha mi ígérnénk meg, hogy mindazokat, akik most a mi nevünkben tartózkodnak Szicília királyságában, és a mi javunkra Szicília említett királyságát, vagy más már említett területeket, illetve ezek bármely részét megszállták, ki fogjuk vonni és vissza fogjuk vonultatni, mellőzve minden kifogást és mesterkélt indokot, a lakosok és minden más eme területeken lakó személy nyilvánvaló kára és sérelme nélkül; arról pedig mindketten őszintén gondoskodni fogunk, hogy az említettek valóban így cselekedjenek; minderre erős ígéretet is teszünk királyi szavunkkal. Az említett királyságból és területekről visszavonulók számára pedig azokon a helyeken, melyeken áthaladnak, meg fogják adni a szükséges élelmet illő áron. Mindenesetre mindazokról, akik – mint említettük – korábban bevonultak a mi nevünkben Szicília említett királyságába, és most ki fognak vonulni, az említett pápa úr megfelelően fog gondoskodni, és őket minden javukkal együtt egy biztonságos helyre össze fogja gyűjteni. Azok részéről pedig, akik maradni akarnának, mert az említett szicíliai királyságból származnak, bármilyen állapotúak és helyzetűek is, továbbá akik a mi fivérünk, a boldog emlékezetű András király[243] familiárisai voltak, bárhonnét is származzanak, az említett pápa úr a nagyobb biztosíték érdekében és szükségszerűen bocsáttasson meg minden jogtalanságot és sérelmet, amit ezek a római egyháznak okoztak, és a pápa úr arról is őszintén gondoskodjon és hatásosan érje el, hogy minden kár és veszteség, melyekről úgy tűnik, hogy ők okozták, és minden személyes és valódi jogtalanság és sérelem alól nyerjenek felmentést, bárkinek is okozták, akármilyen helyzetűek, neműek vagy rangúak is legyenek azok a személyek, akiket érintett, mellőzve minden kifogást és mesterkélt indokot.

Továbbá azt is akarjuk, hogy említett meghatalmazottjaink, vagy közülük teljes joggal bármelyik a fent említett módon azonnal megtehesse és végrehajthassa az összes említett dolog átadását és tényleges kézbeadását az említett pápa úr felé, vagy bárki más részére, akit vagy akiket ezen pápa úr a fent említett módon erre kiküld.

Ezenfelül meghatalmazottjainknak és közülük teljes joggal bármelyiknek megadjuk azt a teljes, általános és különleges megbízatást, hogy az egész pert, melyet vér szerinti fivérünk, az említett András király halála miatt folytatunk mindazok ellen, akik – bármilyen rangúak, méltóságúak, helyzetűek, neműek és állapotúak legyenek is – bűnösök ezen András király halálában, teljességgel az említett pápa úr kezeibe letehessék és rá átruházhassák, mi pedig reméljük, hogy a Szentszék és a mi pápa urunk ezen ügyben igazságot fog szolgáltatni, amit teljes egészében ezen pápa úr lelkiismeretére és a Szentszék ítéletére bíztunk.

 

Továbbá említett meghatalmazottainknak és közülük teljes joggal bármelyiknek mindkettőnk nevében megadjuk azt különleges megbízatást és szabad döntési lehetőséget, hogy a királyi sarjak szabadon bocsátásáról, akiket ezen ügyből kifolyólag a mi hatalmunkban tartunk fogva, tárgyalhassanak, megegyezhessenek és bármit rendelkezhessenek, ami érdekünkben számukra üdvösnek látszik és alkalmas lesz úgy, ahogy jónak látják a fent említett módon, emiatt pedig ezen meghatalmazottjainknak és közülük teljes joggal bármelyiknek a fenti módon megadjuk a teljes, szabad és kötöttségektől mentes döntési lehetőséget.

Végül, mivel a helyes lelkület sajátja, hogy akkor is fél a vétektől, ha talán nincs is vétek, ezért az a szándékunk, hogy az említett pápa úr ezenfelül legalább biztosítékképpen tekintsen el minden jogtalanságtól és sérelemtől, melyeket – mint említettünk – a hozzánk csatlakozók, bármilyen méltóságúak, helyzetűek, állapotúak, rangúak, neműek, rendűek és fokozatúak is voltak, az elmúlt időkben ugyanezen pápa úrnak és a római egyháznak okoztak azon a címen, hogy mi, vagy a mi nevünkben mások bármilyen módon is elfoglalták, magukhoz ragadták és megszállták az említett szicíliai királyságot, ezenkívül [eme pápa úr] tartozzék oklevele révén meghagyni valakinek vagy valakiknek, hogy a feloldozás jótéteményét a jog által megkövetelt módon kegyesen nyújtsák mindazok részére, akik ezt a fenti okokból kifolyólag kérelmezik, és az ilyeneknek engedjék el apostoli hatalommal a felfüggesztés vagy az egyházi tilalom bármiféle ítéletét, és [hagyja meg nekik azt is], hogy legyenek kötelesek őket segíteni és megőrizni mindazon rendekben, méltóságokban, javadalmakban vagy hivatalokban, melyeket már eddig elnyertek, vagy még ezután fognak elnyerni, feloldozván őket minden szabálytalanság alól, melybe eddig beleestek, és bármilyen más jogbitorlás alól is.

Fent említett meghatalmazottainknak, és közülük teljes joggal bármelyiknek jelen oklevelünk révén megadjuk azt a teljes és szabad döntési lehetőséget és hatalmat, valamint azt a teljes, szabad, általános és különleges megbízatást az intézkedésben is szabad kezet nyújtva, melyek révén mindezekkel kapcsolatban minden egyes dologban általános érvénnyel bármit követelhetnek, átadhatnak, tehetnek, ígérhetnek, nyújthatnak, bármiről nyugtát kiállíthatnak, bármiről lemondhatnak és bármit érvényesíthetnek, és megengedjük, hogy bármit átadhassanak, kijelenthessenek és ígérhessenek, ami az összes előbb említett vagy más, ezekhez kapcsolódó vagy ezektől függő dolog ereje és örök érvénye érdekében mondható, megtehető és kigondolható, és amely hasznos és alkalmas lesz az említett dolgok végrehajtására és eredményes teljesítésére.

Mi pedig a jelen oklevél tartalmával megígérjük, hogy mindketten örökre érvényesnek, örvendetesnek és szilárdnak fogjuk tartani mindazokat a dolgokat, melyeket említett meghatalmazottaink vagy bármelyikük követelni, megtartani, megbeszélni, megígérni, megerősíteni és nyugtázni fog, illetve bármit is fog tenni vagy végezni a mi nevünkben illetve mindkettőnk nevében a fentiekkel illetve ezek bármelyikével kapcsolatban.

Végül megígérjük, hogy kiállítjuk mindkettőnk pecsétjével megerősített jelen pátens formájú értesítő és a fentiek mindegyikét jóváhagyó oklevelünket, bármit bárhogyan is végeztek vagy cselekedtek együtt vagy külön említett meghatalmazottaink a fentiekben illetve azok valamelyiké­ben, [továbbá azt is megígérjük, hogy] ezt át is fogjuk adni és el is fogjuk küldeni említett pápa urunknak vagy az általa kiküldött személyeknek azon határidőn belül, melyet az említett pápa úr fenti meghatalmazottaink vagy ezek egyike részére ki fog tűzni.

Kelt Budán, október havának 11. napján, az Úr 1351. esztendejében.

 

 

 

            Lelőhely: Az oklevél eredetije lappang. Szövegét a nápolyi levéltár azóta el-                               pusztult             másolati könyveinek egyike tartotta fenn, innen jegyezte ki                                 Onofrio Sicola kanonok. A szöveg kiadója ezt a másolatot használta.

            Kiadás: Fejér IX/2. 47-53.

            Fordította: Köblös József.

 

 

 

Kelemen püspök stb. Krisztusban igen szeretett gyermekeinek: Lajosnak, Szicília fényességes királyának[244], és Johannának, Szicília felséges királynéjának üdvöt, stb.

Bár a korábbi tárgyalások eredményeképpen – amint felségtek is tudja – az a határozat született, hogy a köztetek és Krisztusban igen szeretett fiam: Lajos, Magyarország fényességes királya közt már Isten kegyelméből helyreállított és éppen akkor helyreállítandó egyetértés, valamint a ti házatok királyi sarjainak kiszabadítása érdekében az említett királynak fizetni kell 300 ezer forintot, azonban ugyanezen király irántunk a fiúi tisztelet érzésével viseltetve kegyesen hozzájárulását adta ezen megegyezéshez és a durazzói ház királyi sarjainak szabadon bocsátásához, így, királyi fiam, fivéreid szabadulásában erősen reménykedünk és nagyon bizakodunk, miután a mi közbenjárásunkra elengedte nektek ezen forintösszeg kifizetését is…

Kelt avignonban, február idusán, főpapságunk tizedik évében[245].

 

 

 

                 Lelőhely: A levél eredetije lappang. Szövegét a vatikáni levéltár másolati       könyveinek egyike őrizte meg. Jelzete: Ragistra Vaticana, vol. 145. (Clemens VI. sect., anno X.) fol. 152v-153r. Filmje a Magyar Orszá-     gos Levéltárban: Filmtár, 40829. tekercs.

              Kiadás: Theiner I. 811.

              Fordította: Köblös József.

 

 

 

Kelemen püspök stb. Krisztusban igen szeretett gyermekeimnek: Lajosnak, Szicília fényességes királyának és Johannának, Szicília felséges királynéjának üdvöt, stb.

Azután, hogy egy másik oklevél, melyet ezzel együtt küldünk nektek, elkészült, szeretett fiunk, Pál gurki választott püspök[246], Krisztusban szeretett fiunk, Lajos, Magyarország fényességes királyának meghatalmazottja és követe egy erre az ugyanezen királytól származó különleges utasítás birtokában, melyet ezen király pátens formájú oklevele tartalmaz, melynek másolatát jelen oklevelünkbe foglalva elküldjük felségteknek, a mi jelenlétünkben, valamint a tisztelendő testvérek. Guido portói[247] és István ostiai püspök[248], valamint szeretett fiunk: Vilmos, a Santa Maria in Cosmedin-egyház szerpap-bíborosa[249], valamint mások jelenlétében érvényesítette, jóváhagyta és meg is erősítette mindazokat a dolgokat egyenként és összességében, melyeket tisztelendő testvérem: János veszprémi püspök és szeretett fiam a nemes férfiú: Gulfort-i Henrik vasi ispán, az említett király meghatalmazottjai és követei ezen király részéről nekünk korábban megígértek. Ezt örömmel tudatjuk veletek, reménykedve abban, hogy a mindenható Isten, aki kegyelméből a ti ügyetekhez a jó kezdetet megadta, meg fog ajándékozni titeket a jó folytatással, majd a még jobb befejezéssel is. Kelt Avignonban, a július idusát megelőző 6. napon, a tizenegyedik évben[250].

 

 

                 Lelőhely: A levél eredetije lappang. Szövege a vatikáni levéltár egyik máso-   lati könyvében található. Jelzete: Registra Vaticana, vol. 146. (Clemens VI. secr., anno XI.) fol. 32v-33r. Filmje a Magyar Országos   Levéltárban: Filmtár, 40829. tekercs.

                 Kiadás: Theiner I. 814-815.

                 Fordította: Köblös József.

 

 

 

Ince pápa elküldötte követét, először a Krisztusban főtisztelendő atyát, Guido urat, a Szent Cecília egyházáról címzett presbiter-bíbornokot[251], azután több alkalommal küldött ünnepélyes követül férfiakat, hogy szabaduljanak ki az említett királyi hercegek. Azután hasonlóképpen Bertalan urat küldötte követül, a jogtudományok doktorát[252], aki kiváltképpen üdvös intésekkel ösztökélte a királyt, hogy hívja vissza hadinépét abból az országból. Ennek sürgetésére, mint az egyház alázatos és engedelmes fia, a pápa úr kezére adta az országot, valamint a várakat, városokat, erősségeket és földeket, melyek birtokában voltak; követei, nevezetesen János úr, a választott veszprémi püspök, az egyházjog licenciátusa[253] és mások adták át. Az országhoz való jogát azonban változatlanul fenntartotta. Az említett hercegeket is, akiket Visegrád várában őrzött, szabadon bocsátotta, s tisztességgel biztonságban elkísértette őket Velencéig, hogy onnan hazatérjenek. Ezek nagy vigassággal keltek át a tengeren Nápolyba, hol nagy ünnepélyességgel és tisztességgel fogadták őket; visszakerültek birtokaikba, fejedelemségeikbe és hercegségeikbe.

 

 

            Lelőhely: Küküllei János krónikája.

            Átvéve: Küküllei 59-60.


38.

 

 

1358.

 

Magyar-velencei békekötés

(Zárai béke)

 

 

Az 1244-es velencei-magyar béke, valamint az egymással viszálykodó Spalato és Trau között szintén 1244-ben létrejött megegyezés után a dalmát tengerparton viszonylagos nyugalom honolt. 1275-ben azonban Spalato és Trau között újra viszályok támadtak, melyekbe Gutkeled nembeli Miklós bán is beleavatkozott. Ez kitűnő alkalmat adott Velencének arra, hogy elfoglalja Almissa, Brazza, Fara és Lesina szigeteket, melyek eddig a magyar királynak hódoltak.

1311-ben Zára fordult szembe Velencével, a magyar király védelme alá helyezte magát, és Subics Mladent választotta grófjának. Végül az az áthidaló megoldás jött létre, hogy a város névleg a magyar király főhatósága alá helyezte magát, de velencei grófot kell választania. Mladen velencei polgárjogot kapott, így megmaradhatott a város élén.

I. Károly 1322-ben hadat vezetett a dalmát városok visszaszerzése érdekében, de ez ismét kompromisszummal zárult: a magyar király Dalmáciát illető jogait pusztán elvben őrizte meg. 1324-ben azonban Sebenico, majd Zára, Trau és Nona is Velence fennhatósága alá helyezte magát.

1345-ben I. Lajos király vezetett újabb hadjáratot a Subicsok és más horvát és tengermelléki urak hódoltatására, ekkor Zára ismét elismerte a magyar király fennhatóságát. Mihelyt azonban a király hazatért, Velence ostromgyűrűbe fogta a várost. Lajos felmentő sereget küldött Bánfi Miklós szlavón bán vezetésével, ő maga azonban éppen első nápolyi hadjáratával volt elfoglalva. Zára keményen ellenállt az ostromnak, míg Lajos követei tárgyalni próbáltak Velencével. 1346 tavaszán maga Lajos is felvonult Zára alá, de a velencei ostromlókat nem tudta elűzni. Újabb nápolyi tervei miatt egy kisebb sereg hátrahagyása mellett hamarosan elvonult a város alól. Zára még fél évig állta az ostromot, majd kapitulált Velencének. A velenceiek 160 ezer aranyforintot kínáltak fel Lajosnak egész Dalmácia átadása fejében, ő azonban erre nem volt hajlandó. Végül 1348. augusztus 5-én nyolc évre szóló fegyverszünet megkötésére került sor, melynek értelmében Velence a Nápoly felé tartó magyar hadaknak szabad átvonulást biztosít szárazon és vízen egyaránt.

1349 őszén megindultak a végleges békekötést célzó tárgyalások is, de hamarosan megszakadtak, mert Lajos továbbra sem volt hajlandó lemondani Dalmáciáról. A fegyverszünet lejártakor, 1356 nyarán aztán a magyar király hadjáratot indított Velence ellen. Elfoglalta a Brenta és Piave folyók közti területet, és ostromolni kezdte Treviso várát. Mivel ez elhúzódott, az ostromot csapataira hagyva hazatért Budára, majd november 11-én öt havi fegyverszünetet kötött Velencével.

1357 elején újabb béketárgyalások indultak, de ezek is megszakadtak. Júliusban Lajos seregével Dalmáciába vonult, ahol Spalato, Trau, majd egy hosszas ostrom után Zára is behódolt neki. Az év végén Sebenico is magyar kézre került, 1358 elején pedig Nona városa, Brazza és Lesina szigete adta meg magát. Eme hadi sikerek következtében Velence kénytelen volt egy számára igen kedvezőtlen békét elfogadni, amit a felek 1358. február 18-án Zárában írtak alá.

 

 

Lajos, Isten kegyelméből Magyarország, Dalmácia, Horvátország, Ráma, Szerbia, Halics, Lodoméria, Bulgária és Kunország királya, salernói herceg és a Szentangyal-hegyi hűbérbirtok ura[254] Krisztus minden hívének, akik a jelen oklevelet olvasni fogják, örök üdvösséget az Úrban!

A mi urunk, Jézus Krisztus, a békeszerző király leszállván az egek magasságaiból a világ mélységeibe, hogy az emberi nemet megváltsa, és magára véve a halál mulandóságát, dicsőséges feltámadása után felemelkedni készülvén az Atyához, azt a békét adta meg tanítványainak, mely a szeretet köteléke[255], s melyet dicsőséges születésekor már mennyei seregek sokasága adott hírül[256], és a benne hívőket oktatván a béke szeretetére, meghagyta nekik, hogy a testvéri féltékenységből fakadó gyűlölettel szakítva a szeretet uralkodjon, és amit a viszály mostohaanyja szétszakított, azt a békéből fakadó egyetértés jóindulatú anyja kösse újra össze. Ezért jelen oklevelünk sorai révén mindenki tudomására akarjuk hozni, hogy miután egyik részről bizonyos elődeink, Magyarország fényességes királyai majd miköztünk, másik részről pedig a velenceiek dicső dózséi és közössége között az emberi nem ősi ellenségének felbujtására sok viszály, veszekedés, súrlódás, pusztítás, erőszak, ellenségeskedés, harc és kár keletkezett az elmúlt időkben Dalmácia királysága miatt, melyet ugyanezen dózsék és közösség egy idő óta kézben tartottak és tartanak, a fényességes Giovanni Delfino úr, a velenceiek dózséja[257] és ezen város teljes közössége, miután innen és onnan több követjárás is történt, elküldte hozzánk, akik akkor a mi Zára nevű városunkban tartózkodtunk, a tisztelendő férfiakat: Piero Trevisanót és Giovanni Gradonico Benintendit, a velenceiek fejedelemségének kancellárját[258], az említett város polgárait teljes és elégséges megbízással, amint az a Rafaino da Caresino[259] császári meghatalmazású közjegyző és a velenceiek fejedelemségének jegyzője keze által 1357-ben, november hónap 28. napján, a 10. indictióban[260] kiállított oklevél tartalmából kiderül, és általuk barátságosan felajánlotta nekünk akaratuk kinyilvánítása után az örök béke és egyetértés kötelékét. Mi tehát, akik minden kereszténnyel, jelesen a velenceiekkel is, akiket ősi barátság fűz királyságunkhoz, óhajtottuk és ma is óhajtjuk a békét, Isten kegyelméből örökké tartó békére és egyetértésre jutottunk velük a következőképpen:

Tudniillik, hogy a velenceiek ugyanezen dózséja és közössége, valamint az ő személyükben, nevükben és helyettük fenti követeik, küldötteik, meghatalmazottjaik és megbízottjaik, akik ama, már említett oklevél érvénye révén, melyet a biztonság kedvéért nálunk visszatartottunk, teljes és szabad döntési lehetőséggel rendelkeznek az alábbiak kimondására, megnyugodtak abban, hogy lemondanak, és ténylegesen le is mondtak egész Dalmáciáról, mindezt a mi és királyi utódaink nevében a mi kezeinkbe letéve: tudniillik a Quarnerium[261] felétől egészen Durazzo határaiig, minden városról, földről, várról, szigetről, kikötőről és jogról, melyet bármi módon birtokoltak és birtokolnak is ezekben, különösképpen pedig Nona, Zára, Scardona, Sebenico, Trau, Spalato és Raguza városokról, melyek a szárazföldön vannak, továbbá Ossero, Cherso, Veglia, Arbe, Pago, Brazza, Lesina és Curzola városokról és földekről, minden szigettel és más tartozékkal és haszonvétellel egyetemben, valamint a Dalmácia és Horvátország hercege címről, melyet korábban az említett dózsék használni szoktak, önként, megfontoltan és a lélek érettségével ránk és utódainkra ruházva ezek teljes jogát, birtoklását és tulajdonát, melyeket eddig birtokoltak.

Továbbá lemondtak minden olyan ténykedésről, valamint a törvény és a jog minden olyan jótéteményéről, melyekkel valaha is a fentiek vagy ezek valamelyike ellen magukat támogathatják, emellett a maguk, valamint az említett dózse és közösség nevében ténylegesen is letett ünnepélyes eskü kötelékével ígérték meg, hogy soha nem fogják magukat bevezetni vagy mások által bevezettetni az említett Dalmáciába, a városokba, földekbe, várakba, helyekbe, szigetekbe, jogokba és címekbe, valamint ezek uralásába és birtoklásába, és semennyire sem fognak egészen az említett határokig [az ügyekbe] beavatkozni.

Arra is kötelezték magukat, hogy az összes várost, földet, várat, helyet, kikötőt, szigetet és jogot, mely az említett határok között található, és amely jelenleg az ő valódi hatalmuk alatt van, a jelen oklevél keltétől számított 22 napon belül szabadon, tisztán és egyszerűen, minden álnokság és csalárdság nélkül át fogják adni nekünk, vagy annak, akit mi erre ki fogunk küldeni. Azokról a földekről és helyekről pedig, amelyek ugyan nincsenek az ő hatalmukban, de az ő rektoraik kormányoznák, mindazokat a rektorokat, hivatalnokokat és népeket, akik az ő nevükben tartózkodnak ott, vissza fogják hívni és ki fogják vonni, ezután pedig nem fognak nyújtani nekik semmiféle segítséget vagy támogatást ellenünk vagy a mieink ellen. Ugyanakkor arra kértek minket, hogy ezen városokat, földeket, várakat és helyeket, miután engedelmességünkre térnek, méltóztassunk jóindulattal és kegyesen fogadni, amint másokhoz is kegyesek szoktunk lenni.

Viszonzásképpen mi is az említett dózsét és közösséget örökre igen kedvelt barátainkká fogadni akarván megígérjük, hogy az összes földet, várat és helyet, melyeket ők vagy alattvalóik és csatlósaik tartottak kézben Treviso, Ceneda és Istria környékén vagy másutt, de a mi kezünkbe kerültek, vagy most a mi nevünkben illetve a mieink nevében tartják kézben, avagy a mieinké, az említett 22 napos határidőn belül visszaadatjuk illetve szabadon átadatjuk nekik, említett alattvalóiknak, illetve azoknak, akiké volt, vagy akiket oda fognak küldeni, továbbá [azt is megígérjük], hogy soha nem fogjuk magunkat bevezetni vagy utódaik illetve mások által bevezettetni ezen helyekbe és földekbe, és nem fogunk [ügyeikbe] beavatkozni, lemondván minden jogról, és ezeket rájuk ruházva, melyeket azokban eddig szereztünk. Mindezt úgy, hogy ezen földeket, várakat és helyeket, valamint ezek alattvalóit, továbbá minden barátunkat, szövetségesünket és csatlósunkat, akár nemesek, akár nem, szeretettel és jóindulatúan fogják fogadni, elfeledve minden jogtalanságot és sérelmet, amint ezt tették velük a jelen háború felfordulása előtt is, mintha sohasem csatlakoztak volna hozzánk; viszonzásképpen mi is megígérjük, hogy ugyan­így cselekszünk és ugyanígy vigyázunk minden barátjukra, szövetségesükre és csatlósukra, akár nemesek, akár nem.

Továbbá, hogy a foglyok mindkét részről szabadon lesznek bocsátva.

Továbbá, hogy mindkét részről minden múltbeli kár, jogtalanság és sérelem engedtessék el, azaz mostantól tartsák elengedettnek, nem vévén tudomást azon kötelezettségekről, melyekkel kölcsönösen egymásnak tartoznak bizonyos személyek, melyekkel kapcsolatban ettől kezdve legyen méltányosság.

Továbbá, hogy eredményesen rendelkezni is fogunk és jóhiszeműen meg fogjuk akadályozni, hogy akárhol is azon földeken, szigeteken vagy helyeken, melyek a mi uralmunk alá fognak kerülni, vagy már oda kerültek, bárki is kalóz vállalkozásokra fegyverkezzen, vagy bármely hajós ellen kalózkodást űzzön, kárt okozzon, avagy erőszakos cselekmények történjenek, hogy eme területek kikötői kalózokat és gonosztevőket beengedjenek, ehelyett el fogják űzni és ki fogják őket kergetni, amint ez illik a királyi igazságszolgáltatáshoz és tisztséghez; viszonzásképpen ők is megígérték, hogy ugyanezt fogják tenni az ő földjeiken és szigeteiken.

Továbbá királyi szavunkkal ígéretet teszünk arra, hogy ugyanezen dózse úrnak és a velenceiek közösségének valamennyi polgára, alattvalója és híve részére, akik földjeinkre, kikötőinkbe és szigeteinkre, valamint valamennyi, a jelenben vagy a jövőben felségünknek alávetett területre érkeznek, személyükre, javaikra, hajóikra és valamennyi dolgukra nézve sértetlenséget és biztonságot szavatolunk, hogy biztonságosan és nyugodtan jöhessenek, mehessenek, maradjanak vagy áthaladhassanak ezen kikötőkön, földeken és helyeken hajóikkal, személyükkel és áruikkal; sőt őket szívélyesen, jóságosan, királyi kedvezésünkkel és kegyünkkel fogjuk és akarjuk fogadni. Viszonzásképpen pedig ugyanezen dózse és közösség a mieinket ugyanilyen kötelezettségek magára vállalásával fogja fogadni a fentebb említett dolgok mindegyikére nézve.

Ha pedig a felek bármelyike ezen rendelkezésnek és rendezésnek, egyetértésnek és békének ellene akarna szegülni, illetve arra törekedne, hogy ezt megsértse vagy szétszakítsa bármely átengedett föld, vár, sziget vagy kikötő elfoglalásával, vagy a békét bármely más módon megszegné, akkor a másik fél erről köteles legyen tudósítani a Szentszéket, a pápa úr pedig a jelen oklevél tartalma révén általunk és általuk adott megerősítés és felhatalmazás alapján minden külön törvényszéki eljárás és ítélkezés nélkül, pusztán bizonyosságot szerezve az említett megsértésről és megszegésről, legyen köteles és akarja egy hónapos határidőn belül egyszerűen és világosan nyilvánosságra hozni az egyházi tilalom és kiközösítés ítéletét azon személyekre vagy közösségre nézve, aki vagy akik megszegték a békét, mely ítélet alól addig nem lesz feloldozás, amíg a békét megőrző másik felet nem kártalanítja a békét megszegő vagy megszegni igyekvő fél; továbbá a pápa úr őt vagy őket nyilvánítsa hitszegőnek és hazugnak.

Ha pedig a két fél valamelyikének alattvalói követnének el bármilyen jogtalanságot, vagy okoznának bármilyen kárt vagy sérelmet a másiknak, akkor mi, vagy a mi ezen helyeken működő hivatalnokaink és rektoraink a hozzájuk tartozók részére, avagy ők vagy az ő hivatalnokaik és rektoraik a hozzánk tartozók részére a benyújtott panasztól számított egy hónapos határidőn belül teljes elégtételt szolgáltassunk vagy szolgáltassanak, hogy ezáltal eme rendezést és megállapodást, egyetértést és békét ne gondolják megszegettnek, hanem ez teljesen megmaradhasson a maga erejében, melyekre nézve mi és ők szabad akarattal kötelezzük magunkat.

Mi pedig országunk lejjebb említett báróival és előkelőivel együtt a Szentírást érintve Isten szent Evangéliumaira esküdtünk meg, hogy a fentiek mindegyikét mi is, utódaink is, valamint valamennyi hozzánk tartozó személy sértetlenül és teljesen meg fogja tartani, és sem mi, sem mások, sem törvényesen, sem ténylegesen, sem közvetlenül, sem közvetetten, sem nyilvánosan, sem titokban, semmilyen érzülettel vagy ürüggyel a mindenható Isten és minden szentje felháborodása miatt nem fogunk vagy fognak azok ellen tenni vagy cselekedni. Hasonlóképpen az említett követek és meghatalmazottak is dózséjuk és közösségük, valamint azok utódai és a hozzájuk tartozók nevében ünnepélyesen megesküdtek felségünk jelen oklevelének tanúbizonysága szerint.

Azon báróink neve pedig, akik velünk együtt esküt tettek, a következők: István úr, zágrábi püspök[262], Péter úr, boszniai püspök[263], László úr, veszprémi választott püspök[264], Baudonus Cornuti úr, vránai perjel[265], Miklós úr, országbíró[266], János úr, dalmát-horvát bán[267], Miklós úr, királynéi tárnokmester[268], István úr, pozsegai és zalai ispán[269], Lőkös úr, királyi étekfogó- és pohárnokmester[270], István úr, liptói ispán[271], Miklós ispán úr, Világosvár várnagya[272], Domonkos úr, honti ispán, drégelyi várnagy[273], Miklós úr, titkos jegyzőnk[274], Vilmos úr, tanácsosunk[275], Franciscus de Georgio vitéz[276], főpapjaink, báróink és tanácsosaink.

Kelt Zárában, a kisebb testvérek[277] Szent Ferenc-monostorában, az egyház sekrestyéjében, az erre felkért tanúk: a tisztelendő férfiú, Gergely úr, váradi őrkanonok, az egyházjog doktora[278], Miklós úr, a néhai István vajda fia[279], Bonifazio di Lecce pármai vitéz, Cecco di Leone padovai polgár, és a bölcs férfiú, Bartholomeo Urso úr, a velenceiek fejedelemségének jegyzője, továbbá mások jelenlétében, az Úr 1358. esztendejében, a 11. indictióban[280], vasárnap, február havának 18. napján.

Boldogságot! Ámen.

 

                 Lelőhely: Az eredeti békeoklevél lappang. Szövegét a velencei levéltárban     őrzött Liber pactorum című kötet őrizte meg (V. 396-397.). Ugyanitt            található a velencei dózse által kiállított példány szövege is (V. 405-        406.).

              Kiadás: Magyar diplomáciai emlékek az Anjou-korból. Kiadja: Wenzel             Gusztáv. I-III. Bp. 1874-1876. II. 501-505. A velencei példány: Uo. 513-518.

              Fordította: Köblös József.


39.

 

 

1364.

 

Magyar-cseh békekötés

(Brünni béke)

 

 

I. Lajos királynak az osztrákokhoz és IV. Károly római császárhoz fűződő viszonya igen változatosan alakult az 1350-60-as években. A magyar király az osztrák hercegekhez uralkodása kezdetétől fogva baráti szálakkal kötődött. II. Albertnél többször járt Bécsben, korábbi szövetségeket újítottak meg, sőt 1355-ben katonai támogatást is adott a svájciakkal szemben. 1356-ban a két uralkodó újabb szövetséget kötött egymással.

Albert halála után fia, IV. Rudolf elhatározta, hogy függetleníti magát a német-római birodalomtól, ezért felmerült benne az a lehetőség, hogy IV. Károllyal szemben Lajost állítja császári ellenjelöltnek. Eme mesterkedéseket a császár a főpapi választófejedelmek előtt 1359 szeptemberében felfedte, majd a viszályok elsimítása érdekében 1360-ban Nagyszombatban találkozó jött létre a császár, öccse, János morva őrgróf, a magyar király és az osztrák herceg közt. Károly írásba adta, hogy nem hitte el a Lajos császárrá választásáról szóló „mende-mondákat”, valamint azt is, hogy a Luxemburgok lemondanak minden Ausztriára támasztott jogigényükről. Ennek fejében viszont Rudolf ugyanezt tette családja, a Habsburg-ház nevében Cseh- és Morvaországgal kapcsolatban. A megegyezés záróaktusaként Seefeldben Rudolf hűbérbe kapta a császártól saját tartományait.

Mindezek ellenére Ausztria és Magyarország viszonya hamarosan mégis megromlott, mert Rudolf Friault is meg akarta szerezni az aquileiai pátriárkától, aki Lajos legfőbb szövetségese volt Velence elleni harcai során. Rudolf 1361. augusztus 1-én szövetséget kötött a császárral, majd másnap megtámadta a pátriárkát, és fogolyként Bécsbe hurcolta. Lajos attól tartott, hogy császári-osztrák-velencei szövetség jön létre ellene, ezért kapcsolatokat keresett a nápolyi uralkodóházzal: 1361 szeptemberében arra kérte Johanna férjét, Tarantói Lajost, hogy egyik hercegi rokonát küldje a magyar királyi udvarba. Diplomáciai erőfeszítéseket tett a Rudolfhoz való közeledés érdekében is: elérte, hogy az szabadon bocsássa a pátriárkát. Lajos öccsének, Istvánnak Erzsébet nevű lányát eljegyezte Rudolf öccsével, Alberttel, és átadta Schwarzenbach várát is, mely az 1254-es béke óta magyar kézen volt.

Ezek eredményeképpen 1362. január 7-én Rudolf és fivérei: Frigyes, Albert és Lipót hercegek Lajossal már IV. Károly és öccse ellen kötöttek szövetséget. Lajos és a császár közt igen elmérgesedett a viszony. Ennek egyik oka a cseh-magyar határ mentén jelentkező villongások sorozata volt, de valójában az fájt legjobban a magyar királynak, hogy Károly kifogásolta anyjának túl nagy politikai befolyását, s a források tanúsága szerint tett egy kétértelmű megjegyzést annak erkölcseit illetően is. A vérig sértődött Lajos már háborúra készült. Szövetségeseinek Rudolf osztrák herceget és Kázmér lengyel királyt nyerte meg, a fő cél pedig a császár megbuktatása volt. 1362 márciusában abban is megegyeztek, hogy a közös területfoglalásokat egyenlően osztják fel egymás között, Rudolf pedig Friault visszaadta az aquileiai pátriárkának.

A szövetségesek seregei 1362 nyarán Trencsénben gyülekeztek, és arra készültek, hogy Morvaországra törnek. Ekkor azonban megérkezett Bolko schweidnitzi herceg, a császár követe, és a megindult tárgyalások eredményeképpen fegyverszünetet kötöttek. Megkezdődött a békekötés előkészítése is: magyar részről a nádor és az országbíró utazott Brünnbe. Eredmény azonban nem született, ezért a pápa és a törököktől fenyegetett ciprusi király is közvetíteni próbált, ugyanis egyiküknek sem állt érdekében a két erős európai hatalom konfrontációja.

Emellett az időközben megözvegyült császár új házassági kapcsolat létesítésével is igyekezett Lajoshoz közeledni: a lengyel király unokájának, s egyben a magyar anyakirályné unokahúgának, Erzsébetnek a kezét kérte meg. A pápa, valamint Katalin osztrák hercegné, a császár lánya közvetítésére a felek megegyeztek, hogy a lengyel király és a schweidnitzi herceg lesz a sértési ügy becsületbírája. A házasság létre is jött, a krakkói esküvő előtt a császár nyilvánosan bocsánatot kért a becsmérlő szavak miatt. Ezután már minden akadály elhárult a békekötés elől, mely 1364. február 10-én be is következett Brünn (Brno) városában.

A béke utóéletéről annyit, hogy az 1370-es évek elején ismét háborúra került sor. Lajos 1369-ben Pozsonyban szövetséget kötött a bajor hercegekkel, s miután Károly megtámadta Brandenburgot, melyre a bajorok is igényt tartottak, csapatokat küldött a hercegek megsegítésére. 1371 szeptemberében tört egy magyar csapat Morvaországra, de hamarosan haza is tért, mert a bajorok és a császár fegyverszünetet kötöttek egymással. 1372-ben Lajos is rendezte viszonyát Károly császárral, most nem béke, hanem házassági szerződés formájában: megállapodtak, hogy a magyar király egyik lányát Károly második fia, Zsigmond fogja feleségül venni. 1373-ban konkretizálódott is, hogy Máriáról van szó. Ez a házasságkötés aztán Lajos halála után döntően meghatározta Magyarország és egész Európa további sorsát.

 

Mi, Károly, Isten kegyelméből a rómaiak mindenkor felséges császára[281], mi, Vencel, szintén Isten kegyelméből Csehország királya és Brandenburg őrgrófja[282], a már említett szeretett urunk és atyánk, Károly császár fia, mi, János, Isten ugyanezen kegyelméből Morvaország őrgrófja[283], említett császár urunk fivére a saját nevünkben és minden örökösünk, fiunk és lányunk helyett az egyik részről, valamint mi, Lajos, Isten kegyelméből Magyarország királya[284], továbbá mi, Rudolf, Albert és Lipót, szintén Isten kegyelméből Ausztria, Stájerország és Karintia hercegei, Krajna, a vend őrgrófság és Portenau urai, Habsburg, Tirol, Pfirt és Kiburg grófjai, Burgau őrgrófjai és Elzász tartománygrófjai[285] a magunk nevében, és minden örökösünk, fiunk és leányunk helyett a mi jeles szövetségünk hatályából fakadóan a másik részről a jelen oklevéllel nyilvánosan elismerjük, megismertetjük és tudatjuk mindenkivel, aki megtekinti, elolvassa vagy olvasni hallja, hogy mi mindkét részről hosszas megfontolás eredményeként bölcsen híveink: az egyházi és világi fejedelmek, bárók és esküdt tanácsunk javaslatára a fényességes, felséges, tiszteletreméltó és bölcs Csehországi Katalin, az említett Károly császár leánya és az említett Rudolf osztrák herceg törvényes hitvese azon rábeszélésének és ténykedésének eredményeképpen, melynek hatására korábban a felséges fejedelmek: Kázmér úr, Lengyelország királya[286] és Bolko úr, Schweidnitz hercege[287] közöttünk mindkét részről a viszályok rendezését elintézni méltóztatták, a mi és minden barátunk, szövetségesünk és csatlósunk érdekében megegyeztünk és kölcsönösen kiengesztelődtünk, valamint barátilag és jó szándékúan feloldottuk egymást minden egyenetlenség, széthúzás és viszály következménye alól, melyekkel bármilyen okból kifolyólag is szavakkal, tettekkel és cselekedetekkel egészen a mai napig felléptünk egymás ellen; ezért minden harci cselekmény és támadás legyen megsemmisülve teljességében, melyet közülünk bármely fél a másik ellen hajtott végre valamilyen módon egészen mostanig annak földjei, lakosai és javai megszerzéséért.

Ezért ezen barátság és kibékülés szilárd bizonyossága, örök és teljes szilárdsága érdekében mi, az említett felek becsületünkre és fejedelmi méltóságaink szavára egymásnak megfogadtuk és megígértük, továbbá tényleges esküvel a szent Evangéliumokat és a szent kereszt fáját kezeinkkel érintve a szentekre meg is esküdtünk, hogy egyik fél sem fog soha viszályt szítva vagy a másik fél akarata ellenére annak földjeire, lakosságára, fejedelemségeire, uradalmaira, kiváltságaira, jogaira, méltóságaira és tisztségeire áhítozni, melyeket most birtokol és visel, vagy később fog elnyerni, bárhol is legyenek vagy bármi néven is nevezzék azokat, és nem is fogja a másik felet ezekben meggyengíteni vagy megkárosítani, avagy bármely módon akadályozni, és senkivel nem fog tanácskozni, senkit nem fog megsegíteni, vagy senkivel nem fog megegyezni, sem titokban, sem nyíltan, aki a másik felet ezekben bármely módon háborgatni, megtámadni vagy elnyomni akarná, tehát mellőzni kell teljesen minden álnokságot és csalárdságot.

Az összes fenti dolog nyilvánvaló bizonyságául és örök ereje érdekében pedig mi, Károly, a rómaiak császára, mi, Vencel, Csehország királya, és mi, János, Morvaország őrgrófja a mi nevünkben valamint örököseink helyett az egyik részről, valamint mi is, Lajos, Magyarország királya, és mi, Rudolf, Albert és Lipót, Ausztria említett hercegei a mi nevünkben és örököseink helyett a másik részről – amint fentebb írtuk – pecsétjeinket ráfüggesztettük a jelen oklevélre.

Végrehajtatott és kiadatott Brünnben, Szent Skolasztika szűz napján[288], az Úr 1364. esztendejében.

 

 

                   Lelőhely: A békeoklevél a bécsi levéltárban található, jelzete: Urkunden-     abt., Allg. Urkundenreihe, Rep. Hung. Sieb. 15. Fotómásolata a Ma-        gyar Országos Levéltárban: DF 258204.

                 Kiadása: Cod. dipl. Moraviae IX. 254-255.

                 Fordította: Köblös József.


40.

 

 

1381.

 

Magyar-velencei békekötés

(Torinói béke)

 

 

Az 1358-as zárai béke pontjaiba Velence nem akart belenyugodni. A következő évtizedekben politikáját az jellemezte, hogy minden eszközzel ennek megváltoztatását elérje. Ezen akciói végül is nyílt katonai összecsapáshoz vezettek.

1372-1373 folyamán Velence és Padova harcban állt egymással. Lajos csapatokat küldött Padova megsegítésére, Velence viszont a törökökkel szövetkezett, és vereséget mért a Trevisót ostromló padovai-magyar csapatokra. Padova 1373. szeptember 23-án békét kötött Velencével. A tengerek királynője ezután Ausztriával keveredett háborúba, mert a Padovától elfoglalt területek némelyikére az osztrák herceg is igényt tartott. A felek csak Lajos közbenjárására kötöttek először 1376 novemberében másfél évi fegyverszünetet, végül békét is.

1378-ban a két ősi ellenség, Genova és Velence közt tört ki háború. Genova Lajos magyar királlyal, majd Padovával, Veronával és az aquileiai pátriárkával kötött szövetséget. A küzdelem az év tavaszán indult meg. Május végén Velence nyerte meg az első összecsapást, a megmaradt genovai gályák dalmáciai kikötőkbe menekültek. Ezért Velence Dalmáciára támadt, és elfoglalta Arbét, Cattarót és Sebenicót. Ennek hatására a magyar csapatok is harcba léptek, és júniusban megérkeztek Padovába. A nyár folyamán Velence szárazföldi területeit pusztították, s nagy nehezen a közvetlenül Velence előterében lévő Mestrét is elfoglalták. 1379 májusában a genovai hajóhad Pula mellett döntő vereséget mért a velencei flottára, de elszalasztotta a kedvező alkalmat, hogy magát a várost is lerohanja. A velenceiek augusztusban követeket küldtek Lajos királyhoz a békekötés érdekében.

Mivel fegyverszünetet nem kötöttek, a harci cselekmények a tárgyalások alatt sem szüneteltek. Augusztus közepén közvetlenül Velence előterében, Chioggiánál a genovai flotta ismét nagy győzelmet aratott. Velence a teljes összeomlás küszöbén többoldalú tárgyalásokat kezdeményezett ellenfeleivel, közben erőinek végső összpontosításával próbált újra talpra állni. 1380 júniusában az előző vereség helyén, Chioggiánál sikerült vereséget mérniük a genovai hajóhadra, így a várost fenyegető közvetlen veszély elhárult. A genovaiak ezután viszont Triesztet, Pulát és Arbét foglalták el. Az új erőre kapó velenceiek gályáikkal megkíséreltek minél nagyobb károkat okozni ellenfeleiknek az adriai-tengeren, még Trau ostromával is megpróbálkoztak, de visszaverték őket.

Végül a béketárgyalások eredményre vezettek, s Torino városában ültek össze Velence és az ellenük szövetkezett koalíció képviselői. A szövetség tagjai külön-külön kötöttek békét Velencével, melyek szövegét a velencei levéltárban található egyik másolati kötet őrizte meg. Mi alább az 1381. augusztus 24-én megkötött békeokmányból a magyar királyság és Velence viszonyát rendező szövegrészt közöljük. A békét Velence október 4-én ratifikálta, Lajos király pedig november 26-án erősítette meg Diósgyőrben.

Utóbb, 1383. április 25-én Mária magyar királynő követe előtt a velencei dózse ismét megerősítette a szöveget, melyet a másik részről trónralépte után 1387. augusztus 23-án Zsigmond magyar király is megtett feleségével együtt. A századfordulóig alapvetően ez a megegyezés szabta meg a két ország viszonyát, változás csak az 1400-as évek elején következett be.

 

 

A szent és oszthatatlan Háromság, az Atya, a Fiú és a Szentlélek, valamint a dicsőséges szűz Istenanya és a mennyeiek egész serege nevében áldást az alábbiakra, ámen. Az Úr születésének ezerháromszáznyolcvanegyedik évében, a negyedik indictióban[289], augusztus nyolcadikán, csütörtöki napon, az esti csillagok feljövetelének óráját megelőzően és akörül. Piemont tartomány Torino városában, a várban, ahol a fenséges és nagyságos fejedelem, amadé úr, Savoya grófja, Chablais és Aosta fejedelme[290] székhelyét tartotta, azaz ezen vár nagyobbik udvarán a következők voltak jelen: a Krisztusban tisztelendő atyák, János torinói[291] és Fülöp torcellói püspök[292] urak, valamint Guido, San Michele della Chiusa apátja; továbbá a fenséges férfiak, úgymint Savoyai Amadé, Bresse és Valbonne ura, az említett gróf úr kiváló szülötte[293]; Savoyai Amadé, Achaia fejedelme[294], Savoyai Lajos, ezen fejedelem fivére[295], …[296].

A világ születésének kezdete óta az Isten előrelátó és kimondhatatlan bölcsessége, mely nem szorul rá idegenek tanácsára[297], az embert az Ő tulajdon képmására, igaznak és a többi teremtmény közül eme kiváltsággal kiemelkedőnek alkotta, megadván neki a jó és rossz ismeretét és belátását, hogy az Úr parancsaihoz hajlítsa szándékát, és lelkét meg nem engedett dolgok felé eztán ne fordítsa; hogy ezáltal a nemes faj tetteit mértékletességben zabolázza, és vigyázatlanul egyik a másikát meg ne sértse. A könyörületes és könyörülő Úr ezért az egek büszke magasságából az alantas földre szállva tulajdon vére ontása által mint a béke királya állította helyre kegyesen a földön az ősszülők bűne révén megrontott békét: tanítványait ugyanis, akiknek szilárd állhatatosságáról meggyőződött, adakozó bőkezűséggel ajándékozta meg, midőn eltávozván közülük békét teremtett, mondván: „Béke veletek”.[298] Mi mást zeng az angyali szózat[299] és a harmadik „Isten báránya”,[300] ha nem a békét? Mégis az ős kígyó szörnyű álnoksága az emberi nemet egyenetlenséggel megmérgezve semmiképp nem szűnik az üdv révét gonoszul elzárva a nyugalom és hit ösvényéről átkos kísérletekkel csábítgatni, nem hagyván nyugodni azokat, akik akaratukban egészen egyek, szilárd állhatatosságukban egyöntetűek szoktak lenni.

Mikor tehát az alább megnevezett felek között különféle háborús válságok keletkeztek, melyek az idők során gonosz emberek erőszakossága révén nagyon elmélyültek – mivel ezek gyilkoltak, sebeket ütöttek, raboltak, gyújtogattak és sokféle egyéb gonosztettet követtek el –, rengetegen szenvedtek száműzetést honukból elűzve, mások börtönök és bilincsek szorításában sínylődtek, sok asszony megözvegyült és sokakat megfosztottak javaik vigaszától. Hány nemes és hatalmas férfiú pusztult el a gályák rohamaiban elsüllyedt hajókon, mily végtelen a sora a szűzi élet falai közt[301] megrontott szüzeknek? Mennyi város, vár és falu hamvadt már el a tűzvészek lángjaiban, hány embert csonkítottak meg, és mily nagy sokasága halmozódott már fel az egyéb szörnyű bűnöknek, melyeket említeni sem szabad!

A harcosok kiontott vérének hullámaitól már vöröslenek – óh, fájdalom! – a tengerek. Megzavarodik ezek miatt a keresztények őszinte áhítata, romlásnak indul a királyi intézmény, és általában utálkozik a világ egész gépezete, de annál inkább örvendeznek erejüket újra összeszedve az igaz hívők semmirekellő hitszegő irigyei, valamint az egyéb gőgös barbár nemzetségek, szarvukat felemelvén.[302]

Ezeket meggondolva és megfontolva az említett fenséges és nagyságos fejedelem, Amadé úr, Savoya grófja stb. mint a béke igaz előmozdítója és a tiszta kereszténység harcosa, elmélkedéseinek során gondolatainak tárházából gyakran maga elé idézte mindazon javak képét, amik hihetően majdan a béke gyümölcseként fognak teremni, valamint azt, hogy mily jó és mily gyönyörűséges a testvéreknek együtt lakozniuk,[303] s hogy ez igen méltó az emberi dicséretre. Mivel ezen igen keresztény fejedelem az egyez­ség szerelmeseként és aggódó békebíróként vágyakozott a felek dühének csillapítására, haragjuk megfékezésére és szívükből a gyűlölet kiűzésére, valamint a börtönök megnyitására, és a foglyok béklyóinak feloldása révén az áhított szabadulás megszerzésére, úgy, hogy amit a háborúk csapása okozott, azt a béke szelídsége enyhítse; ezért az igen dicsőséges és keresztény úrnak, az említett Amadé savoyai gróf úrnak hitelt érdemlő ténykedése, ügyködése, törekvése és üdvös rábeszélése következtében a feleket távoli országokból nem éppen minden fáradság és költség nélkül ezen gróf úr elé a fenti ügyben összehívták.

Ezen felek pedig egyik részről a Krisztusban tisztelendő atyák, Bálint pécsi püspök úr, a kánonjog doktora[304], és Pál zágrábi püspök úr[305], a fényességes és győzhetetlen fejedelemnek, Lajos úrnak, Isten kegyelméből Magyarország, Lengyelország, Dalmácia, Horvátország, Ráma, Szerbia, Halics, Lodoméria, Bulgária és Kunország királyának, Salerno hercegének és a Szent Angyal-hegyi hűbérbirtok urának követei és megbízottai, az említett király úr nevében ügyvédi és ügyvivői minőségben az alábbiakra teljes és elégséges megbízást kapván, miként az a királyi felség függő nagypecsétjével ellátott, Budán a királyi palotában 1381. február 13-án kiadott nyilvános oklevelében áll, mely oklevélnek tartalma alább következik;[306] valamint ezen királyi ügyvéd urakkal együtt jelen volt a kiváló János úr, Pásztói Domonkos fia, a királyi udvar lovagja[307], akit – miként kijelentették – a mondott követ urakkal együtt küldött a királyi felség ez ügyben; valamint velük együtt jelen voltak még eme fél részéről a kiváló férfiak, Paulus de Georgio lovag úr[308] és Jacobus de Raduchis úr, a római jog doktora, akik kijelentették, hogy Zára városának követei …,[309] továbbá másik részről a tiszteletreméltó és kiváló férfiak, Zaccaria Contarini úr, Giovanni Gradenico úr és Michele Morosini úr, Szent Márk egyházának prokurátorai[310] és velencei polgárok, a fenséges és nagyságos úrnak, Andreas Contarini úrnak, Isten kegyelméből Velence dózséjának stb. valamint tanácsosainak különös követei, küldöttei, ügyvédei, ügyvivői és meghatalmazottai, az említett fenséges és nagyságos dózse úrnak, a tanácsosoknak és Velence közösségének nevében megkapván az alábbiakra a teljes és elégséges megbízást, miként az a velencei Leonardo da Anzola jegyző keze által az Úr 1381. évében a negyedik indictióban[311], április hónap 5. napján kelt közokiratból kitűnik, mely oklevél tartalma a mondottak nevében alább következik.

Látván pedig és alapos munkával valamint érett megfontolással előrelátóan átgondolva és részletesen megvizsgálva minden oldalról az igényeket, követeléseket, valamint minden egyes kérdést és panaszt, továbbá az adott válaszokat és tett ellenvetéseket, a felek, Isten engedelmével – mindkét oldalról kölcsönösen adott és kivett ünnepélyes ígéretek megtétele után – az alábbi örökké fennálló békét, egyezséget, megállapodást, egyezményt és szerződést kötötték, és kijelentik, hogy erre az említettek, illetve az említettek bármelyikének nevében jutottak minden részletet az összes többivel egyeztetve az alábbi módon:

Először is az említett tisztelendő atyák, a pécsi és zágrábi püspök urak – akikkel együtt, mint feljebb áll, jelen volt Pásztói Domonkos fia János úr is – fentebbi minőségükben az egyik fél részéről, valamint az említett Zaccaria Contarini, Giovanni Gradenigo és Michele Morosini urak fentebbi minőségükben a másik fél részéről egymásnak kölcsönösen és viszonosan megbocsátottak minden jogtalanságot, gyűlölködést, neheztelést, sértést, gyújtogatást, emberölést, lopást, rablást, gyilkolást, prédálást, valamint minden egyéb sérelmet és dologi vagy személyhez kötődő kárt, amit a felek egyike részéről a másik fél, vagy pedig a feleknek, illetve egyiküknek alávetett tartományok, közösségek, népek, valamint egyes híveik, őket követő és segítő személyek szenvedtek, vagy amit ezek egymás közt egymásnak okoztak az elmúlt időkben mind a mai napig; valamint lemondtak minden büntetésről és kártérítésről, amely alá a mondott felek közti mostani és korábbi háborúk során tett vagy elkövetett dolgok estek volna; s így a mondott felek említett minőségükben a fentebbi dolgoknak összességükben és külön-külön véget vetettek, egymást ezek felől kölcsönösen és viszonosan nyugtatták, teljesen felmentették, elhatározván, hogy a megegyezéseket a továbbiakban nem támadják meg, majd ünnepi és törvényes igékkel fogalmazott kártérítési megállapodás elfogadása által egymást kölcsönösen és viszonosan felmentve megígérték egymásnak kölcsönösen és viszonosan, hogy a fent elmondottak ürügyén soha semmiféle per, perlekedés, viszály, vita vagy kereset nem lesz, vagyis ilyet sem a felek valamelyike, sem pedig az ő – illetőleg valamelyikük – tartományai, közösségei, népei, alattvalói vagy hívei és az őket követők nem fognak támasztani sem bíró előtt, sem a való életben. Így tehát a fenti ügyek akadályt nem képezvén a mondott felek említett minőségükben egymás közt kölcsönösen és viszonosan – Isten akaratával egyezően – megerősítették az örök időkre sértetlenül fennállandó jó és igaz békét.

Továbbá megállapodtak a mondott felek abban, hogy a mondott feleknek, illetve bármelyiküknek minden egyes foglyát, börtönbe zárt és visszatartott rabját, a felek alattvalóit, bárhol estek is fogságba, bárkinél is raboskodnak, és akárkik legyenek is, akár maguk a felek, illetve bármelyikük, akár népeik, akár egyes embereik, akár zsoldosaik által estek is fogságba, továbbá akár maguknak a feleknek, akár valamely egyes személyeknek vannak is hatalmában vagy ezek által visszatartva, valamint bármely rendűek és rangúak legyenek is, szabadon és minden váltságdíj, zsarolás, valamint dolgaikban és személyükben való bármiféle kártétel nélkül szabadítsák ki, engedjék el, bocsássák szabadon és korábbi szabadságukba állítsák vissza azon időn belül, melyet a felek meg fognak határozni.

Továbbá megállapították, hogy háborúk, perek, nézeteltérések, ellentmondás és vitás kérdések forognak fenn, alakultak ki és maradhatnak is fenn a jövőben egyik részről a fent említett igen fenséges király úr, másik részről pedig Velence említett közössége között az alábbi ügyben. Ugyanis Magyarország fent említett igen fenséges királya azt állította, hogy az Öböl[312] folyásának szorosai őt illetik, valamint, hogy neki és alattvalóinak szabad volt minden korlátozás és hátrány nélkül a mondott bejárókhoz és azokon keresztül hajózni, rajtuk be- és kijárni, valamint be- és kivinni sót és bármi egyéb árut akarata s tetszése szerint; továbbá ahogy és amilyen mértékben birtokos ő a mondott Öböl egyéb részein, éppúgy birtokol állítása szerint a Promontore-foktól[313] és Riminitől kezdve a velenceiek felé eső részben is. Velence közösségének tehát nincs joga sem őt magát, a király urat, sem pedig alattvalóit a mondott bejárókban bármiféle hajókkal, dolgokkal és árukkal történő be- és kijárástól eltiltani. Továbbá még azt is mondta az igen fenséges király úr, hogy a szorosok megnyitására, valamint annak korlátlan engedélyezésére, hogy maga a király úr és alattvalói a mondott bejárókon, illetve ezek bármelyikén be- és kijárhassanak, valamint be- és kivihessék áruikat, Velence közösségét a király úr felé nyilvánvalóan és különösen kötelezte és kötelezi egy korábban kötött és megerősített béke ereje, amelyről maguk a király és a dózse urak adták ki nyilvános okleveleiket – a királyit Zárában, 1358. február 18. napján, a dózséét pedig február 25. napján[314] –, emellett ezt támasztja alá a jog ereje és még sok egyéb ok és indok is. Másfelől viszont Velence említett közössége azt mondta, hogy az említett szorosok őt illetik, és törvény szerint joguk van a mondott bejárókat, megközelítésüket, valamint a rajtuk keresztül történő közlekedést tiltottá nyilvánítani illetve megakadályozni, és sem a mondott igen fenséges király úrnak, sem alattvalóinak nem volt szabad Velence említett közössége akarata ellenére a mondott bejárókhoz sem hajózni, sem közelíteni, sem pedig rajtuk akármit be- és kivinni a mondott közösség akarata ellenére. Továbbá tagadta a mondott közösség, hogy az említett béke erejénél fogva bármiképp is kötelezve volna a fenti dolgokra a mondott igen fenséges király úr és alattvalói irányában, valamint azt is, hogy a mondott király urat, alattvalóit vagy akárki mást bármi jog megilletne a mondott bejárókkal kapcsolatban bárminek is az okán vagy ürügyén, avagy akármi indokból.

Így végül is a mondott felek az említett fenséges Amadé úrnak, Savoya grófjának rábeszélésére kölcsönös ünnepélyes ígérettételek után az alábbi egyezményre, megállapodásra és szerződésre jutottak a következőképp, tudniillik: Velence közössége az említett király úrnak, országa és koronája örököseinek, valamint magának a mondott országot megjelenítő koronának és ezen korona főembereinek tartozzon adni és fizetni mindenkor évente hétezer jó és igaz súlyú, jó aranyból való aranydukátot ama jogok fejében, melyek magukban foglalják az Öblön való hajózást az említett határok között, tehát a Promontore-foktól és Riminitől kezdődően a velenceiek irányába, továbbá az említett szorosokhoz és azokon keresztül is; emellett bármiféle dolog és áru be- és kivitelét, amely jogok bárhol és bármi módon megillették magát a király urat, utódait és alattvalóit; továbbá magának a király úrnak és alattvalóinak minden érdekeltsége fejében, azért, mert Velence városa eltiltja a mondott bejárók használatától, valamint minden jog, igény, perlés és kereset fejében, amely ezen bejárókkal kapcsolatban, vagy ezeknek okán bármi módon vagy bármely indokból jogos lenne a mondott király úr utódai és alattvalói részéről; és annak fejében is, hogy magának a király úrnak, utódainak és alattvalóinak a mondott bejárókkal kapcsolatban örök hallgatás jusson osztályrészül úgy és akképp, hogy a fent említett határokon belül, tudniillik a Promontore-foktól és Riminitől kezdve a velenceiek felé eső részben ne hajózhassanak Velencén kívül sehova árucikkekkel vagy bármi egyéb dologgal illetve élelmiszerrel megrakodva, kivéve azon javakat, melyek tulajdon táplálkozásukra és ruházkodásukra szolgálnak. Árucikkek, élelmiszerek és a fent említett dolgok nélkül azonban, pusztán a tulajdon táplálkozásukra és ruházkodásukra szolgáló holmival, mint fent áll, a mondott határokon belül legyen szabad hajózniuk. Ezen összeg a mondott közösség ügyvéde vagy követe által minden évben augusztus huszadik napján, Szent István király ünnepén, vagy a mondott ünnep előtt fizetendő az említett király úrnak, utódainak, a koronának, főembereinek vagy ezek kincstartóinak, avagy bárki másnak, aki az említett hétezer dukát átvételére és a fizetésről való nyugta, menedéklevél és elismervény adására alkalmas felhatalmazással rendelkezik. A fizetés megtörténte után pedig tartozzon illetve tartozzanak nyugtát és elismervényt kiállítani a velencések küldöttének és követének. Hogyha pedig ezek közül senki sem jelenne meg, úgy utalványozzák és tegyék le a mondott összeget, illetve az alább írt arany vagy ezüst zálogot a később kifejtett húsznapos határidőn belül. A mondott pénzt pedig Velence közössége saját kockázatára és veszedelmére szállítsa Zára városáig, onnan pedig Buda városáig és Buda városába a mondott király úrnak, utódainak és a koronának tisztjei és népei tartozzanak sértetlenül elszállítani, elkísérni és eljuttatni a mondott király úrnak, utódainak és az előbbiek koronájának kockázatára és veszedelmére, úgy azonban, hogy ha az említett pénzösszeget a mondott velencések Zárába elszállították, mint fent áll, és aztán benne történetesen valamely baleset folytán kár esne, akkor értessék úgy, és mondassék is ki, hogy Velence mondott közössége a fent említett összeg felől tökéletesen nyugtatva van és fizetése alól fel lesz mentve. A szállítás azonban mégis Velence említett közössége költségén történjék, már ami a bért és a velencések küldöttével vagy követével kapcsolatos kiadásokat illeti. Ha pedig az említett fizetés a mondott helyen és időben nem történt meg, akkor Velence közösségének nevében ügyvédük és követük tartozzék és legyen köteles a rákövetkező húsz napon belül a fent írtak, vagy azok valamelyike előtt megjelenni, akik előtt – mint fent áll – a mondott fizetésnek történnie kell, és tegyen le, szállítson oda – úgy, ahogy a mondott összeget kell szállítani –, valamint valóságosan utalványozzon Budán a mondott hétezer dukáttal egyenértékű aranyat vagy ezüstöt zálogul, annyit, amennyit közbecslés szerint hétezer dukátért el lehet adni. Ha pedig ez nem történt meg úgy, ahogy fent áll, úgy sújtsa Velence közösségét tízezer dukátnyi büntetés mindegyik fizetés helyett, azaz évente; ha pedig három évig, azaz három éven át késlekedne Velence említett közössége a fent mondottak javára történő fizetéssel, letéttel és utalványozással, úgy a mondott király úr, utódai, a korona és az említett főemberek jelentsék vagy jelentessék be tiltakozásukat és tegyenek vagy tétessenek feljelentést Velence mondott közössége ellen három ízben, tudniillik hathónapos szünetet tartva minden tiltakozás és feljelentés között. A tiltakozások és feljelentések az alább írt bíró előtt történjenek, úgy és akképp, hogy a mondott bíró a három mondott tiltakozást és feljelentést Velence dózséjának és közösségének tudomására hozza. És ha három egymást követő évben, azaz folytonosan három éven át vagy megszakítva három évben bekövetkezett a késlekedés és a fentieknek meg nem tartása, továbbá a fentiek szerint megtörtént a tiltakozások és feljelentések benyújtása, és ha az említett adósságot nem fizették meg a mondott helyen, vagy nem történt meg a pénz utalványozása illetve a zálog letétele a mondott büntetés megfizetésével együtt az illető király úrnak vagy örököseinek, a koronának vagy akárkinek az említettek közül, aki a fentiek nevében átvenné, mint ez fentebb áll, továbbá, ha letelt az összes mondott határidő, akkor, és csak akkor, nem korábban, a jelen béke a mondott király úr ellen megtörtnek tekintessék. Továbbá ebben az esetben szabad legyen a mondott igen fenséges király úrnak és országa, valamint koronája örököseinek a mondott adósságokat vagy törlesztéseket követelni azon évekre vonatkozóan, amelyekben nem történt fizetés, valamint a mondott büntetéseket behajtani, amelyek fenti okból eredően szabattak ki. Továbbá szabad legyen a mondott király úrnak és említett utódainak ezen kívül még a mondott bejárókkal, megközelítésükkel és használatukkal kapcsolatban minden őket megillető joggal élni Velence közösségével szemben, teljesen figyelmen kívül hagyván a jelen egyezséget és szerződést, épp úgy, mintha meg sem köttetett volna, csak úgy, mint ahogy a jelen háború előtt tehette. Mindez úgy értendő azonban, hogy a mondott esetben sem a jelen béke vagy egyez­ség, sem bármi benne foglalt dolog, sem a hétezer dukát fizetése vagy törlesztése okán – amire magukat a mondott velencések kötelezték –, sem pedig a jelen békéből vagy egyezségből, illetve a benne foglalt dolgokból következő bármely okból vagy indokból eredően a mondott király úrnak a bejárókkal vagy azok valamelyikével kapcsolatos semmiféle joga ne nőjön, gyarapodjék vagy bővüljön azon túl, mint ahogy ez a legutóbbi, jelen háború előtt volt; továbbá Velence közössége sem a bejárókkal vagy azok valamelyikével kapcsolatban, sem pedig jogaiban semmiféle kárt ne lásson; a békének az említett velencések által való megtörése esetén pedig, mint feljebb áll, sem Velence mondott közössége ne tekintessék semmiféle jogban gyarapodottnak, sem pedig a mondott király úr bármitől is megfosztottnak.

A fentiek nagyobb biztosítékául és támaszául a mondott felek tartozzanak megerősíteni a jelen békét és a benne foglaltakat, és a mondott dózse úr minden tekintélyt tanácsba híván, melyben legyen köteles megjelenni maga a dózse úr és hat tanácsosa, a Negyvenek három vezetője, a hadügyi tanácsosok, a Negyvenek tanácsa, a Szenátus és a Zonta[315], ők a mondott közösség nevében tartozzanak jóváhagyni és elismerni a jelen pontot. Emellett a dózse úr és mindannyian a mondott tanácsból tartozzanak az egész béke és különösen a fentebbi pont megtartásáról ténylegesen és nyilvánvalóan esküt tenni; továbbá Velence mindenkori és mindegyik dózséja mondott tanácsosaival együtt az említett igen fenséges király úr és utódainak megkeresésére mindig és bármikor köteles legyen a mondott esküt letenni. És megfordítva: az említett király úr és minden egyes eljövendő utóda – mindegyik király csak egyszer – hasonlóképp tartozzon a teljes jelen béke és egyezség, valamint minden benne foglalt dolog megtartására ténylegesen esküt tenni, mint fenn áll.

Végre pedig az elmondottak támaszául, és hogy a fent írtak összességükben és külön-külön szilárdak legyenek, valamint kivitelt és méltó végrehajtást nyerjenek, a mondott felek minden és minden egyes, a jelen békében és okiratban foglalt dologgal kapcsolatban mindannak, ami feljebb szerepel, bírájául, felügyelőjéül és végrehajtójául választják és elismerik legszentebb pápa urunkat, akiben, valamint akinek joghatóságában és törvényszékében kifejezetten egyetértenek, joghatóságát nyilvánvalóan és ünnepélyesen kiterjesztve. A mondott felek megígérik, hogy az ő felügyeletét és döntését tiszteletben tartják, és egymásnak kölcsönösen megadnak, megtesznek és megőriznek mindent, amit csak legszentebb pápa urunk mond, ítél vagy kinyilvánít; továbbá, hogy egymás iránti kötelezettségüknek említett legszentebb pápa urunk törvényszékének és bíróságának helyén vagy területén tesznek eleget; továbbá kívánták még a mondott felek – törvénykezési kiváltságukról lemondván –, hogy ellenük, illetve bármelyikük ellen a jelen békében foglalt minden egyes ügyben valóságosan és személyesen, földi és lelki dolgokban is ő járhasson és járjon is el, ha az egyházi és polgári törvények szerint szükséges lesz, figyelmen kívül hagyva minden egyházi és világi törvénykezési kiváltságot.

Továbbá, mivel az említett igen fenséges király úr és Velence közössége között korábban kötött régi béke szerint a dózse úr és Velence közössége tényleg és valóságosan lemond Magyarország említett király ura és utódai javára egész Dalmáciáról, ezért most is a dózse úrnak és Velence közösségének mondott küldöttei, ügyvédei és követei a jelen békében ténylegesen, jog szerint és valóságosan lemondanak a mondott király úr ügyvédei és ügyvivői, a király úr, valamint országa és koronája örököseinek nevében átvevőkül szereplő fent említett püspök urak előtt egész Dalmáciáról, tudniillik a Quarnerói-öböl közepétől egész Durazzo határáig, mint olyanról, ami régtől fogva Magyarországot és koronáját illeti, illetve ezekhez tartozik.

Továbbá megállapodtak a mondott felek, hogy Szent Márk zenggi zászlójának, valamint a Velence közössége által Zengg városában fenntartott konzulátusnak ügye tartozzék és rendeltessék az igen fenséges király úr, és egyszersmind a zenggi gróf urak döntése alá a következőképp: ha elrendelik vagy úgy döntenek, hogy a zászlót és a konzulátust Zenggből el kell távolítani, úgy ezen esetben a mondott zenggi grófok veszítsenek el minden egyes javadalmat, tisztséget, kiváltságot, szerződést és megegyezést, amelyet Velencében birtokoltak, illetve Velence közösségével kötöttek, hacsak nem mutatnak elő maguk a zenggi gróf urak egyéb kiváltságokat, tisztségeket, szerződéseket és megegyezéseket, olyanokat, melyeket nem az említett, a velencések által Zenggben tartott zászló és konzulátus alapján, hanem más alapon birtokoltak. Ez esetben azok mind, amelyekről kimutatják, hogy más alapon birtokolják, maradjanak a jövőben is birtokukban, függetlenül a mondott zászló és konzulátus elmozdításától.[316]

Továbbá megállapodtak és ünnepélyesen megegyeztek a mondott felek abban, hogy a király úr összes alattvalóinak, és kiváltképp a záraiaknak mind Velence városában, mind pedig a neki alávetett minden helyen és területen módjában és szabadságában álljon biztosan és biztonságban kereskedni, üzleteket kötni, és mindazt megtenni, amit a jelen háború előtt megtehettek; továbbá, hogy a mondott királyi alattvalók, és különösen a záraiak Velence közössége és tisztjei részéről kegyes és jóindulatú eljárásban részesüljenek, minden jogtalanság és sérelem nélkül. Leszögezzük azonban, hogy sem a jelen pont, sem bármely benne foglalt dolog nem értelmezhető úgy, hogy a mondott királyi alattvalóknak hajózni vagy kereskedni szabad a mondott bejárókban, avagy más, a jelen okiratban eltiltott helyeken. És megfordítva: a mondott velencéseknek és alattvalóiknak Magyarországon, valamint a neki alávetett minden helyen és területen módjában és szabadságában álljon biztosan és biztonságban kereskedni, üzleteket kötni és mindent megtenni, amit a jelen háború előtt megtehettek; továbbá a mondott velencések az említett igen fenséges király és tisztjei részéről kegyes és jóindulatú eljárásban részesüljenek, minden jogtalanság és sérelem nélkül.

Továbbá az eddigieken túl a mondott záraiaknak módjában és szabadságában álljon, valamint a többi dalmatáknak úgyszintén, és engedtessék is meg nekik, hogy húsz éven át minden és bármelyik évben Velence városába a mondott király úr területéről származó és kivitt dolgokból és árucikkekből annyit szállítsanak vagy szállíttathassanak, amennyi harmincötezer aranydukátot ér; tudniillik a mondott záraiak húszezer, a többi dalmaták pedig tizenötezer dukátnyi értéket. A mondott záraiak és dalmaták által Velence említett városába eljuttatott és átszállított dolgokat és árucikkeket pedig adhassák, adathassák és bármely egyéb címen idegeníthessék el, akinek csak tetszik Velence mondott városában, éspedig nem csak velencéseknek. Továbbá a záraiak és dalmaták Velence városában vehessenek és bármely egyéb címen szerezhessenek a mondott húsz év bármelyikében akárkitől, éspedig nem csak velencésektől annyi ingóságot, mint amennyi a mondott harmincötezer dukát értékkel fölér; ez a mennyiség a mondott arány szerint osztandó fel a záraiak és dalmaták közt. A vásárolt árukat szállíthassák Zárába, Dalmáciába, és a mondott király úrnak alávetett más területekre, mind behozatalnál, mind kivitelnél, valamint mind vételnél, mind eladásnál csak azon szokásos révpénzeket, vámokat, illetékeket és egyéb terheket fizetvén meg, amelyeket a velencések is fizetnek. Továbbá Velence mondott közössége adjon engedélyt bárkinek, aki nem velencei, a mondott záraiaktól és dalmatáktól való vásárlásra, mint fent áll, és hasonlóképp a nekik történő eladásra; tehessék mindezt minden büntetés vagy megtorlás nélkül. Ez minden évben legyen így, a jelen pontban foglalt mennyiség szerint és erejéig, csak az ne értessék a fentiek alatt, hogy a záraiak és dalmaták Velencébe sót vihetnek be; továbbá ne vihessenek be Velencébe vagy ne vihessenek ki Velencéből olyan dolgokat, amit maguk a velencések sem vihetnek ki vagy be. És az így elmondottak álnokság nélkül történjenek meg és olyan biztosítékok kikötésével, hogy a fent elmondottak és a fenti engedmény sértetlen megőrzésében Velence közössége meg ne csalathassék.

 

Továbbá Velence említett közössége megengedi a mondott záraiaknak, és örökre meg is legyen engedve, hogy vehessenek Velencében, és onnan kivihessenek téglákat, fedőcserepeket és köveket épületeik felújítására és építésére minden illeték, vám vagy révpénz fizetése nélkül.

Továbbá ünnepélyesen megegyeztek és megállapodtak fenti minőségükben a mondott felek arról, hogy sem Velence közössége, sem valamely tisztje ne adhasson ki semmiféle rendeletet, utasítást, vagy ne tehessen semmiféle különös intézkedést a mondott király úr alattvalói ellen, és különösen a záraiak ellen, vagy ezek kárára; általában azonban szabad legyen intézkednie és rendelkeznie tetszése szerint.

Továbbá megállapodtak és megegyeztek fenti minőségükben a mondott felek, hogy mindenkinek most Velencében, vagy Velence mondott közösségének területén lévő azon ingó javai, melyek a jelen háború kitörésekor a mondott király úr valamely alattvalóié voltak, vagy azok birtokolták, adassanak vissza ugyanazoknak a birtoklás és tulajdon azon jogán, mely jogon a jelen háború kitörésekor birtokolták; és ugyanúgy minden Velencéből vagy területéről való személy ingó javai, melyek most az említett igen fenséges király úr területén vannak, adassanak vissza a mondott egyes személyeknek a birtoklás és tulajdon azon jogán, mellyel a jelen háború előtt birtokolták.

Továbbá megállapodtak és megegyeztek fenti minőségükben a mondott felek azt illetően, hogy az adósságok, amelyekkel az egyik fél alattvalói a másik fél alattvalóinak tartoztak a háború kezdetekor, igazságban rendeztessenek, éppúgy, mintha a jelen háború nem tört volna ki.

Továbbá a velencések semmiféle felfegyverzett gályával vagy gályákkal ne hatolhassanak be a mondott király úrnak vagy alattvalóinak tulajdonát képező kikötőkbe a lakosok és a kikötőt birtoklók akarata ellenére.

Továbbá megállapodtak és megegyeztek fenti minőségükben a mondott felek, hogy a mondott király úrnak adassék vissza minden föld, helység és vár, melyet most Velence közössége birtokol, és amelyet a mondott király úrtól vettek el a velencések a jelen háború idején; így különösen Cattaro városa és vára. És megfordítva: a mondott dózse úrnak és Velence közösségének adassék vissza minden föld, helység és vár, melyet most a mondott király úr birtokol, és amelyek a dózse úrtól és Velence közösségétől lettek elvéve a jelen háború idején.

 

Megállapodtak azonban a mondott felek, hogy ezen pont erejénél fogva az említett király úr ne legyen kötelezve Trevisót, a Trevisóban és a trevisói területen a dózse úr és Velence közössége által Lipót herceg úrnak[317] átadott földeket és helységeket, valamint azon dolgokat illetően, amelyeket a mondott Lipót herceg úr tart kézben. Az ezekkel kapcsolatos, a mondott dózse urat és Velence közösségét illető jogok semmiben se csökkenjenek, sőt maradjanak meg örökké sértetlenül. A jelen pontban foglaltakat senki ne értse úgy, hogy Velence közössége, illetve ennek nevében követei valamit megváltoztattak, megvontak, megújítottak, vagy valamiben bármi módon kárt okoztak volna bármely egyezménnyel vagy szerződéssel kapcsolatban, melyeket az említett Lipót herceg úrral kötöttek és mindmáig meg is tartanak Treviso és Ceneda városával és területeikkel kapcsolatban, illetve ezekre vonatkozóan és ezeket illetően.

Hasonlóképp jelen pont erejénél fogva az említett király úr ne legyen kötelezve [a visszaadásra] azon földeket és várakat illetően, amelyeket a mondott trevisói területen a nagyságos Carrara Ferenc úr, Padova ura[318] birtokol, azaz Noale, Castelfranco és Asolo várát, Romano erődjét, a Sile folyó fölötti kerek tornyot, Casale és Castelliviero erősségét illetően, a mondott helységekhez tartozó területekkel, falvakkal és joghatóságokkal együtt.

Továbbá ne értessék úgy, hogy a mondott pont erejénél fogva Ma-gyarország mondott király ura kötelezve volna Colle és a Ceneda melletti Rocca di San Martino erődjeinek visszaadására, a hozzájuk tartozó falvakkal, területekkel és joghatóságokkal együtt, melyeket a mondott király úr, illetve népei birtokolnak.

Ne értessék továbbá úgy, hogy a jelen pont ereje által az említett király úr kötelezve volna [a visszaadásra] azon földeket és várakat illetően, amelyeket a pátriárka úr, vagy pedig az aquileiai patriarkátusból mások birtokolnak vagy szálltak meg a jelen háború során.

Az azonban tisztán és jól értessék, hogy az említett igen fenséges király úr saját maga vagy más révén ne foglalhasson el, ne szállhasson meg, ne birtokolhasson, valamint ne is foglaljon el, szálljon meg vagy birtokoljon bármit is azon várak, földek vagy helységek közül, amelyeket a jelen háború során foglaltak el vagy szálltak meg a mondott pátriárka úr, helytartója vagy pedig a patriarkátus népei; ezeket ugyanis a mondott patriarkátus követeivel, ügyvivőivel és ügyvédeivel kötött és megerősített jelen béke[319] erejénél és hatásánál fogva át kell engedni és szabadon valamint megszállatlanul kell hagyni Velence mondott közössége számára, hacsak korábban nem történt már meg a visszaszolgáltatás Velence mondott közössége javára a mondott aquileiaiak részéről; mégpedig úgy és akképp, hogy az említett megállapodások révén a visszaszolgáltatás után is érvényben marad, hogy a mondott király úr [csak] a jelen békét megszegve foglalhatja el vagy támadhatja meg a mondott helységeket.

Továbbá megállapodtak a mondott felek, hogy a mondott király úr hívei és az őt követők értessenek bele és legyenek bennfoglalva a jelen békébe, tehát a fenséges férfiak, Guecellone, Gerardo és Rizzardo da Camino cenedai grófok minden alattvalójukkal, helységeikkel és erősségeikkel együtt; hasonlóképp Velence közössége részéről a fenséges férfiak: Rambalto és Ensedisio collaltói grófok mint a velencések hívei, minden alattvalójukkal, helységeikkel és erősségeikkel együtt a jelen békébe foglaltassanak.

Végül megegyeztek fenti minőségükben a mondott felek, hogy a jelen békében nem részletezett és kifejtett dolgok tekintetében tartsák magukat az említett felek közt ezidáig érvényben volt régi békéhez. …[320]

Továbbá mivel Magyarország stb. igen fenséges királya közt egyrészről és Genova közössége közt másrészről; valamint az említett igen fenséges király úr közt egyrészről és Padova közösségének említett ura közt másrészről; továbbá az említett igen fenséges király úr közt egyrészről és a pátriárka úr, valamint az aquileiai egyház közt másrészről megkötött szövetségek vagy ligák vannak érvényben, amelyekről közokiratok jelentek meg, ezért minden és minden egyes említett fél részvételével az összes fenti békével kapcsolatban az a megállapodás és különleges megegyezés jött létre, hogy ha a jelen békét a király úr vagy szövetségesei közül bárkivel szemben megszegnék, az értsék úgy, hogy minden szövetségessel és közülük minden egyes féllel szemben megszegték.

Ezen pont olvastakor az említett tisztelendő atya, Pál zágrábi püspök úr, a királyi fenség képviselőjeként meghatalmazotti minőségében, mint fennebb olvasható, rögtön és azonnal szólt, hogy a fent nevezett padovai urat a király úr hívének és ne szövetségesének írják ezen békében. Ennek elmondása után Giacomo Turchetto úr és a mondott padovai úr többi követei ezen padovai úr nevében azt mondták, hogy de bizony, hogy szövetségesnek írassék, mivel a mondott király úr szövetségese volt, ahogy ez – miként mondták – egy közokiratból is kitűnik. Mire a mondott zágrábi püspök azt válaszolta, hogy nem volt szövetségese a mondott király úrnak, és nem is tartották szövetségesnek. Miután ezen vitatkozás bekövetkezett, a fent említett Leonardo di Montalto úr[321] azt javasolta, hogy ha a közokiratból kitűnik, hogy a mondott padovai úr a király úr szövetségese volt, úgy szövetségesnek, ha pedig nem, úgy hívének tartassék, továbbá, hogy a mondott felek és bármelyikük hívei, kik feljebb vannak írva, értessenek bele és legyenek bennfoglalva a jelen békébe.

És mivel nem lenne sem illendő, sem igazságos, hogy a jelen béke olyanokat kössön össze, akik a foglalásokra és visszaszolgáltatásokra vonatkozóan nem ismerik a károkat, ezért megállapodtak és megegyeztek az összes felek abban, hogy a területfoglalások a mondott felek, valamint népeik, alattvalóik, híveik és társaik között szűnjenek meg a helyszínek és időpontok azon kijelölése és behatárolása szerint, amely a mondott felek közt történik majd, s amelyről közokiratot fognak kiállítani. Ezen időpon-tok és helyszínek meghatározása után, ami be fog következni, ha bármi kár keletkezne a másik fél, vagy ennek alattvalói, népei, hívei, avagy követői jóvoltából, a sértett fél javára történjen meg ezen károk megtérítése és jóvátétele. A meghatározandó időpont előtt történt sérelmekért és károkért azonban, amelyeket a felek egymásnak okoztak, semmiféle térítés vagy jóvátétel ne járjon, és ne is értelmezzék úgy, hogy a jelen béke ellenére okozták ezeket; azonban úgy legyen, hogy mindazon várakat, helységeket, földeket, erődítéseket és foglyokat, amelyeket és akiket a jelen béke megerősítésének napja után és a mondott határidő és kijelölendő időpont előtt, illetve után fogott vagy foglalt el valamelyik fél vagy annak hadinépe, kölcsönösen, mindig és minden esetben szolgáltassák vissza és bocsássák szabadon.

Az említett felek mondott minőségükben ünnepélyes ígéretek minden részről való megtétele után mindahányan megígérték, hogy a feljebb írtakat összességükben és minden részletükben kölcsönösen és viszonosan megtartják, teljesítik és szem előtt tartják, és százezer aranyforint büntetés terhe alatt ünnepélyesen kötelezték magukat, hogy semmiben sem fognak a fentiek ellenére cselekedni. Ezen büntetés a felek közül azt sújtja, aki az elmondottakat nem fogja megtartani, és adassék, valamint juttassék a fentieket megtartó azon félnek, akinek sérelmére esett a fentieknek meg nem felelő cselekedet, miközben az elmondottak összességükben és minden részletükben érvényben maradnak. Mindig jól értessék, hogy a jelen pontban tárgyalt általános büntetésnek ne legyen helye azon esetekben vagy pontokban, amelyekben, vagy amelyek által a jelen béke külön is gondoskodik a büntetésről.[322] [A büntetések behajthatók] akár a felek illetve bármelyikük minden jelenlegi és majdani vagyonának zálogosításával és lekötésével is.

És az erő nagyobb szilárdsága végett a mondott felek a rendelkezők lelkére – valóságosan is érintvén a Szentírást – megesküdtek az Isten szent Evangéliumára, hogy minden és minden egyes dolgot érvényben, becsben és erőben tartva megőriznek, teljesítenek és szem előtt tartanak; ellene nem lépnek fel és teljességgel semmit sem tesznek; semmissé nyilvánítással egyáltalán nem élnek, a béke ügyében hatástalannak nyilvánítván minden más általános vagy különleges jogot, amit csak kigondolni vagy felhozni lehetne.

 

Továbbá megígérték és ünnepélyesen megegyeztek a fent írt felek, tudniillik mindegyik korábban említett minőségében, hogy a jelen békét a felek fővárosaiban ki fogják hirdettetni, és azt a felek kormányzatai és közösségei meg fogják erősíteni a szokott módon és formában, mégpedig Magyarország említett igen fenséges király ura részéről a mai naptól számított két hónapon belül, a többi fél részéről pedig egy hónapon belül. A kihirdetésről és megerősítésről készüljenek teljes és kielégítő oklevelek óvadékokkal, eskükkel, büntetésekkel, megfelelő formaságokkal és az ilyen ügyekben szokásos dolgokkal ellátva. …[323]

Mi pedig, Amadé, Savoya grófja, Chablais és Aosta hercege, Itália őrgrófja tudtára adjuk mindenkinek, hogy látván a fent írt közokiratot, valamint minden egyes benne foglalt dolgot, ezeket mind igaznak ismerjük el és nyilvánítjuk, a jelen közokiratot pedig a fent írt követ urak kérésére az ott elmondottak érvénye és bizonysága végett nagyobb pecsétünk ráfüggesztésével és ellenpecsétünkkel[324] rendeltük megerősíttetni. Kelt Torinóban, augusztus 24. napján, az Úr 1381. esztendejében.[325]

 

 

Lelőhely: Az eredeti békeoklevél lappang. Szövegét a velencei levéltár egyik másolati könyve őrizte meg (Liber pactorum VI. kötet).

Kiadás: Verci V. 71-112. Wenzel, Turin 8-60.

Fordította: Süttő Szilárd.

 

 


41.

 

 

1397.

 

Magyar-lengyel békekötés

 

 

Míg az Anjouk Magyarországa és Lengyelország közti viszony kifejezetten baráti volt (Nagy Lajos 1370-1382-ig lengyel király is!), Zsigmond alatt már korántsem ez a helyzet. A Brandenburgban nevelkedett király fiatal korában erős litván- és lengyelellenes légkörben élt, amit csak erősített az az eset, ami közvetlenül Lajos halála után történt. Miután Lajos 1375-ben megállapodott Károly császárral, hogy Mária lesz az a lánya, akit a császár második fiához, Zsigmondhoz fog feleségül adni, közvetlenül halála előtt, 1382 szeptemberében Zólyomba hívatta a lengyel országnagyokat és feleskette őket Zsigmond hűségére. A Lengyelországban megjelent Zsigmondnak azonban a rendek nem voltak hajlandók hűségesküt tenni, így megszégyenülten kellett távoznia. Kétéves interregnum után Lajos kisebbik lányát, Hedviget koronázták Lengyelország királynőjévé, aki 1386-ban Jagelló litván fejedelemhez ment feleségül. Jagelló felvette a kereszténységet, V. Ulászló néven lengyel királlyá is koronázták, így a lengyel-litván perszonálunió létrejöttével a magyar-lengyel perszonálunió megőrzésének terve megbukott.

Végképp megromlott Magyarország és Lengyelország közt a helyzet Moldva és Havasalföld ügyében, melyek fejedelmei az Anjou-korban általában a magyar király hűbéresei voltak. Zsigmond uralma elején mindkettő a lengyel királynak hódolt.

Mircea havasalföldi vajda 1389 végén védelmi szövetségre lépett Magyarország ellen a lengyelekkel, melyet 1391 nyarán Lwówban meg is újítottak. Emellett Halics és Lodoméria is lengyel kézre került.

Zsigmond a vitás kérdések rendezése érdekében 1393 júliusában Sandecben találkozott Ulászlóval és Hedviggel, de ekkor még nem jutottak dűlőre egymással. 1394 szeptemberében azonban a török elűzte Mirceát Havasalföld trónjáról, aki Zsigmondhoz menekült. 1395 elején a magyar király hadjáratot indított Moldvába, ahol hódoltatta István vajdát, majd márciusban Brassóban fogadta Mircea hűségesküjét, júliusban visszafoglalta Havasalföldet, és annak trónjára visszahelyezte újdonsült vazallusát.

Alighogy a magyar csapatok hazatértek, Mircea azonnal hátat fordított Zsigmondnak, majd az 1396-os nikápolyi vereség után Ulászló hűbérese lett. Zsigmond a csorba kiküszöbölésére 1397-ben újabb hadjáratot tervezett, de ehhez rendeznie kellett a hátország helyzetét, s mivel tartott attól, hogy Lengyelország a román vajdák segítségével kárt tehet az országban, míg ő a törökök ellen hadakozik, személyesen kereste fel a lengyel királyt. Tárgyalásaik eredményeképpen 1397. július 14-én Iglón békét kötöttek, melyben rendezték az összes vitás kérdést.

A béke teljes szövege (leszámítva a záróformulák hiányát) csak egy papírra írt fogalmazvány formájában maradt fenn. A dátumot, mely már hiányzik a szövegből, a békéről tudósító egyéb források ismeretében lehetett megállapítani. Alább ezen fogalmazvány szövegének fordítását közöljük.

 

Zsigmond, Isten kegyelméből Magyarország stb. királya Krisztus minden [hívének, aki a jelen oklevelet olvasni fogja],[326] üdvöt az üdvösség és a béke szerzőjében!

Midőn figyelmünket a béke előnyeire fordítjuk, és tisztában vagyunk a széthúzásokból eredő veszedelmekkel, hőn kívánjuk, hogy a béke folyamként árassza el a fejedelmeket, hogy a béke pompájában üldögélve a bizalom sátraiban lakjanak, és bőséges nyugalmat élvezzenek. Tudjuk ugyanis, hogy meg van írva: minden békében gyarapszik. Azt is tudjuk, hogy a szeretet erényéből béke születik, mely nemcsak a kor bástyái, azaz az előkelők esetében a második legfontosabb dolog a gazdagság után, hanem a kisebb emberek esetében is, akik hiába részesei a gazdagságnak, ha nélkülözik a békét, nem élnek nyugalomban, és a szegények és gazdagok, az alsóbb és felsőbb rétegek egyaránt csak eme béke szépségében tudnak nyugodtan fennmaradni. Sőt azt sem tagadjuk, hogy nézeteltérések és széthúzások esetében minden ki van szolgáltatva a pusztítás erőinek, tönkremennek a javak, a nyugalom elhagyja a testet, az értelmet rosszindulatú gondolatok kerítik hatalmukba, és minél inkább gyűlnek az egymással szembenálló nézetek, annál több ok támad az ellenségeskedésre, a szeretet egysége szétbomlik, a neheztelés növekszik és az utálat gyarapszik, a kis dolgokat nem becsülik meg, a test csalárdul békétlen tettekre tör, a lélek pedig veszélyeknek lesz kitéve.

Ezért mindenkinek, mind a jelenlegieknek, mind a jövőbelieknek tudomására akarjuk hozni e jelen oklevél soraival, hogy bár egyik részről felségünk, másik részről pedig a fényességes és nagyságos fejedelem urak: Ulászló, Lengyelország királya[327] és Vitold, Litvánia hercege[328], az előbbi fivére között bizonyos okok és indíttatások következtében mindmáig veszekedések, perlekedések, jogtalanságok, sérelmek, nézeteltérések, ellenségeskedések, neheztelések, gyűlölet és más egyéb rossz dolgok állnak fenn, és ezek kölcsönösen keletkeztek, alakultak ki és léteznek, mégis, mivel a béke szerzője így akarta, mikor eme világból az Atyához indulni készülvén szeretetének melegségében együtt vacsorázott tanítványaival és így szólt hozzájuk: békességet hagyok rátok, az én békémet adom nektek[329], s emlékezetes ajándékként ezt hagyta rájuk üdvös végrendelet formájában, ezért teljességgel vágyva és áhítva azt, hogy a béke sarlójával vágjuk ki közülünk a bármilyen okból, késztetéssel és szándékkal támadt és keletkezett veszekedéseket, perlekedéseket, jogtalanságokat, sérelmeket, ellenségeskedéseket, nehezteléseket, gyűlöletet és bármely más rossz dolgot, valamint azt, hogy ezeket szívünkből, lelkünkből és szándékainkból teljesen kitöröljük, kiirtsuk és gyökerestül kitépjük, arra törekszünk, hogy krisztus hitének minden követője, valamint az állam részére az összes előnyös dolgot, a békés állapotot, minden kényelmet és hasznosságot biztosítsunk, a sógori kapcsolatot pedig, mely köztünk és ama Ulászló király úr között már régóta fennáll és most is szerencsésen él, a szeretet légkörében fenntartsuk, ezért a köztünk és az említett király és herceg urak közt mindmáig bármilyen okból fölmerült és keletkezett minden veszekedéssel, perlekedéssel, nézeteltéréssel, jogtalansággal, sérelemmel, ellenségeskedéssel, kárral, nehezteléssel, gyűlölettel és minden egyéb rossz dologgal kapcsolatban a teljes béke és a tökéletes egyetértés egységét teremtettük meg, oly módon, hogy egyikünk a másiknak és másikunk az egyiknek kölcsönösen, tiszta szívből és nem csalfa lelkiismerettel, őszintén, minden csalárdság és álnokság, valamint gonoszság nélkül felold és elenged, emellett gondolkodásából és szívéből teljesen eltávolít, kidob és elhajít minden fent említett és bármely más egyéb ártalmas, neheztelést szülő, káros és ellenséges dolgot.

És hogy a békének és egyetértésnek köztünk és ama urak: Ulászló király és Vitold herceg között kölcsönösen kidolgozott egysége igen hatékonyan és erősen fennmaradhasson, és hogy eme király és herceg urak bennünk, mi pedig bennük jobban és őszintébben bízni tudjunk, ezért mi kellő megfontolással csupán élete időtartalmára visszaadjuk ugyanezen Ulászló királynak Oroszország királyságunkat,[330] és megengedjük, hogy birtokolja és kézben tartsa, mi pedig ugyanezen Ulászló király életében semmiképpen nem fogjuk visszakérni vagy visszakövetelni; ha pedig meghalna, akkor mi vagy utódaink, a magyar királyok, sőt abban az esetben is, ha történetesen mi őelőtte halnánk meg, ezen utódaink eme Ulászló király életében is jogosultak leszünk vagy lesznek ezen oroszországi királyságunkat szabadon és teljesen visszakövetelni, visszaszerezni és visszafoglalni.

Viszonzásképpen pedig ugyanezen Ulászló király úr saját erőfeszítésével és költségén segít nekünk és ténylegesen köteles Moldva egész földjét uralmunk és a mi magyar koronánk fennhatósága alá visszakényszeríteni, újra megszerezni és birtokba venni, Podólia földjét pedig a mi uralmunk és fennhatóságunk alá vissza fogja ténylegesen adni.

Sőt mindkettőnk nyugodtabb állapotának fenntartása érdekében elrendeltük és úgy határoztunk, hogy ha – amitől óvjon a Magasságbeli! – mindkét részről királyságaink bármely hatalmassága, avagy bármilyen más külső erő minket megtámadni készülne, akkor egyikünk a másikat és viszont kötelesek leszünk megsegíteni erőfeszítéseinkkel, költségeinkkel, fáradozásunkkal, emberszeretetünk mozgósításával, minden képességünkkel és erőnkkel valamint szándékunkkal, és kötelesek leszünk a másikat bármely hatalommal szemben meg is védeni.

És ha úgy történne, hogy egyikünk bármely okból is háborút  indítana vagy kezdene egy másik királyság vagy más részek ellen, ezt köteles lesz a másik féllel megtanácskozni és megfontolás tárgyává tenni, és ebben az esetben az egyik fél a másikat köteles legyen segíteni, és neki útja során és felvonulása közben támogatást nyújtani, ha pedig egyikünk a másik tanácsát ki nem kérve, amint pedig fentebb írtuk, bármilyen módon is eljárna, akkor ez a másik fél tanácsát ki nem kérő fél nem köteles elvárni tőle semmiféle támogatást, ami ehhez az úthoz és cselekedethez szükséges.

És mivel az isteni ítélet engedelméből tágra nyílt torokkal a kereszténység elpusztítására törő törökök dühét ugyanezen hatalmas Isten nekünk nyújtott segítsége révén törekszünk megfékezni, és emiatt számunkra szükséges, hogy gyakrabban ellenük vonuljunk erős sereggel, ezért a már említett urak: Ulászló király és Vitold herceg mindketten személyesen vagy legalábbis egyikük mindkettejük teljes vagyis jelentősebb haderejével, amivel csak tudnak, saját költségükön és kiadásaikkal kötelesek legyenek velünk jönni és tartani, amennyiben mi is személyesen veszünk részt a hadjáratban, és így kötelesek legyenek a kereszténység védelmének szolgálatában, ha ránk törnek, harcra készen állni, itt győzelmet aratni, és az örök élet jövendő jutalmát boldogan elfogadni, stb., amit ha megtesznek és eredményesen végrehajtanak, viszonzásképpen kívánságukra mi is erőinket mozgósítva teljes igyekezetünkkel eme király és herceg úr segítségére fogunk sietni a fehér-oroszok és a tatárok ellen.[331]

 

 

Eredetije: Az ünnepélyes formában kiállított békeokmány még lappang. A birtokunkban lévő szöveg láthatóan fogalmazvány, amiről a sok belejavítás és rövidítés tanúskodik. Jelzete a Magyar Országos Levéltárban: DL 47860.

Kiadása: A szöveg első fele kiadatlan, második felét közli Zso I. 537. (4872. sz.).

Fordította: Köblös József.


42.

 

 

1412.

 

Magyar-lengyel békekötés

(Lublói béke)

 

 

Az 1397-es békekötést követően Zsigmond egy darabig jó viszonyban volt a lengyel uralkodópárral: 1399 karácsonyán Krakkóban személyesen is felkereste őket. A német lovagrend és Lengyelország viszályában azonban ama régi beidegződései következtében, melyről már szó esett az előző dokumentum bevezetőjében, a lovagok pártját fogta. 1409 decemberében szövetséget kötött a renddel, melynek értelmében katonai segítséget ígért a lengyelek ellen. 1410 áprilisában még tett egy békítési kísérletet: Késmárkon találkozott Vitold litván nagyfejedelemmel, Ulászló lengyel király testvérével és képviselőjével, és igyekezett rávenni a lovagrendhez való közeledésre, de kikötötte, hogy ha mégis háborúra kerülne sor, ő a lovagokat fogja támogatni. Május-júniusban újabb közvetítési kísérlete is eredménytelen maradt, végül hadat üzent Lengyelországnak.

A magyar csapatok támadását a lengyelek visszaverték, sőt Bártfát is ostromolni kezdték. A litván-lengyel egyesült erők Tannenbergnél (Grunwald) döntő vereséget mértek a lovagrend csapataira, és kiverték az országból a Sandecet ostromolni kezdő magyarokat is. Ezek következtében a lovagrend 1411 februárjában békét kötött Lengyelországgal, március 30-án pedig fegyverszünet jött létre a magyarok és a lengyelek között. Ezt a két ország megbízottai a lengyelországi Szramovice faluban november 19-én augusztus 15-ig meghosszabbították, és megállapodtak abban, hogy a három uralkodó személyes találkozóján fogják a békét megkötni.

1412. március 12-én Zsigmond a magyar határon fogadta a lengyel királyi párt, majd Lublóra mentek, ahol március 15-én alá is írták a két ország közti viszályokat megszüntető békét. A békeokmányok közül a magyar király által kiállított példány szövegét közöljük.

A békekötés után a lengyel király és kísérete még három hónapig maradt Magyarországon, ahol szívélyes fogadtatásban részesültek. Hazatértük után hozta meg döntőbíróként Zsigmond az ítéletet a lovagrend és Lengyelország közti fennmaradt vitás kérdésekben, és a lengyelek javára döntött: a kérdéses területeket zálogjogon nekik ítélte oda.

A béke utóéletéhez az is hozzátartozik, hogy a huszita háborúk kapcsán újra kezdett elmérgesedni a helyzet a két ország között. Miután Zsigmond hadat viselt a husziták ellen, ők kétszer is Ulászlót hívták királyuknak (1420 április, 1422 január). Ulászló mindkétszer visszautasította, a második alkalommal azonban a kelyhesek Vitoldot is megkeresték, aki hajlandó volt a felkérésnek eleget tenni, s el is küldte unokaöccsét Prágába, hogy fogadja a husziták hódolatát. Zsigmond ezt a béke megszegésének tekintette, és háborúra kezdett készülődni. Végül a lengyel és magyar főurak közbenjárására Ulászló beszélte le erről a lépésről fivérét, aki haza is hívta unokaöccsét. A három uralkodó 1423 március közepén személyesen is találkozott Késmárkon, ahol elsimították viszályaikat, egy március 30-án kiadott oklevélben megerősítették a lublói békét, és szövetségre léptek a husziták ellen. A viszony ettől kezdve ismét egyre jobb lett. Zsigmond 1424-ben Krakkóban Ulászló király újabb felesége, Zsófia koronázása alkalmával meg is állapodott a lengyel királlyal a husziták elleni közös fellépés módozatairól.

 

 

Zsigmond, a rómaiak Isten kegyelméből mindenkor fenséges királya, valamint Magyarország, Dalmácia, Horvátország, Raska, Szerbia, Halics, Lodoméria, Kunország és Bulgária királya[332] a jelenleg élők bizonyosságára és az utódok emlékeztetése végett.

A királyi tisztségre nehezedő különféle ügyes-bajos dolgok és többrétű gondok között illik gondolkodnunk országaink békés és üdvös állapotáról is, hogy magukban az országokban és alattvalóinkban a nyugalom csendes boldogsága uralkodjék és a szilárd béke kegyelme fenntartassék. Teljes erővel törekedni kell tehát a gyűlölség sarjadásának megakadályozására és a szeretetre, mely minden jóra megtanít, viszont nem ismer semmi külsőséget, semmi ridegséget, semmi zavart, hanem a szembenállókat összeköti, a békét és egységet pedig megszilárdítja.

Vágyva tehát, hogy az egyfelől köztünk, másfelől pedig Lengyelország fenséges királya, Ulászló úr[333], továbbá az ország főpapjai és főemberei, valamint Sándor, másképp Vitold úr, Litvánia nagyfejedelme[334], az említett Ulászló király testvére közt, hasonlóképp az országaink és alattvalóink közt ezidáig keletkezett és támadt minden visszatetszés, gyűlölet, jogtalanság, kár és háborúság gyúanyagát és táplálékát felszámoljuk és megsemmisítsük, és hogy a kölcsönös szeretet illő állapotára, valamint a testvériség dicséretes egységére visszataláljunk, a béke, testvériség és egyetértés megkötésének következő, szilárd egységére jutottunk.

Először is magunkra vállaljuk és megígérjük kétségkívül biztos tudattal, a tökéletes katolikus hit erejében, tiszta szívvel és királyi szavunkkal – amihez hozzájárult még országunk, Magyarország főpapjainak, báróinak és előkelőinek egyetértése, hasonlóképp belegyezése –, hogy a mai naptól és ettől az órától fogva a jövőben a tiszta, igazi és őszinte testvériséget ugyanazon Ulászló király úr és Sándor fejedelem irányában – mely utóbbiért Lengyelország említett király ura, Ulászló vállalt kezességet, miszerint a fenti Sándor fejedelem velünk szemben állhatatosan ugyanazzal a testvériséggel fog viseltetni, és ezt tulajdon hiteles, ünnepélyes oklevelével erősítette meg – megőrizzük és kimutatjuk, és őket minden élő ember ellenében, aki ellenségesen rájuk rontani készül, teljes erőnkből védelmezni fogjuk. Továbbá sem segítséget, sem tanácsot nem fogunk adni sohasem, ami állapotuk vagy személyük ellen irányulna és ily dolgokkal egyetérteni sem fogunk; veszedelmükre vagy meggyilkolásukra soha nem fogunk törni sem saját magunk, sem más vagy mások által, és az ilyet tenni szándékozókkal nem fogunk közösködni; hanem inkább – képességünk szerint – mindkettejük életének és egészségének megőrzését fogjuk előmozdítani, őket pedig méltóságaikban és javaikban támogatni fogjuk. Továbbá királyságukból, fejedelemségükből, tartományaikból és uradalmaikból semmit, hűbéreseik és alattvalóik közül senkit soha megtámadni nem fogunk; személyük, állapotuk és méltóságuk kárát és veszedelmét pedig elhárítjuk. A méltóságuk ellen lázadó árulókkal nem fogunk egyezkedni, sőt tudósítva őket olyan dolgokról, melyek tudomásunkra jutottak, őket megerősítjük, megvédjük, és mellettük kiállunk. Általában és külön-külön minden és minden egyes dolgot velük szemben megtartunk és hatékonyan megőrzünk, amit az igazi és őszinte testvéri összeköttetés megkövetel, amint ezek a jelen oklevél pontjaiban, záradékaiban, cikkelyeiben, mondataiban és fejezeteiben részletesen és összefüggéseiben is bennfoglaltatnak. Megígérjük, hogy ezeket erősen, sértetlenül és hatékonyan megtartjuk és figyelembe vesszük, amint az említett Ulászló király és vitold fejedelem úr, igen kedves testvéreink is kölcsönös viszonossággal megígérték, hogy ezeket irányunkban meg fogják tartani és őrizni.

Azonban mivel köztünk és Ulászló úr, Lengyelország királya között egyebek mellett Oroszország,[335] Podólia és Moldva tartományainak kap­csán nézeteltérés forgott fönn, Oroszország tartományának ügyében mi és a mondott Ulászló király úr a következő módon egyeztünk meg. Addig, míg az élet nekünk s egyszersmind nekik is kísérőjük lesz, egészen egyi­künk halála napjáig, mármint annak távoztáig, aki isteni akarat folytán kö­zülünk: személyünk, Ulászló király úr vagy az említett Vitold fejedelem közül hamarabb vétetne ki az életből, az alább részletezett béke és fegy­verszünet sértetlenül és megingathatatlanul őriztessék meg. Ezen fegyver­nyugvás fennállása alatt az említett Ulászló úr, Lengyelország királya úgy fogja birtokolni Orosz­ország tartományát, amint most birtokolja, anélkül, hogy mi, országunk vagy alattvalóink ebben valamely módon akadályoznánk. Podólia tartományával kapcsolatban megígérjük, hogy ezen Ulászló király urat saját részünkről semmiben sem fogjuk akadályoztatni, és senkinek sem leszünk az alább írt fegyverszünet fennállása alatt tanáccsal, kedvezéssel vagy támogatással segítségére az ő akadályoztatásában. Továbbá az esetben, ha mi, Zsigmond király, az említett Ulászló király úrnál, testvérünknél isteni hívásra hamarabb halunk meg, az említett fegyvernyugvásnak a halálunkat közvetlenül követő öt éven át érvényben kell maradnia. És fordítva, ha úgy esne, hogy az említett Ulászló király nálunk hamarabb távozna, a fegyverszünet szövetségét hasonlóképp halála után öt éven át kell, hogy erősen megtartsák. A fegyverszünet említett öt éve alatt a felek igazságáról és jogairól azon oklevelek tartalma alapján kell gondoskodni, melyek korábban mindkét ország, tudniillik Magyarország és Lengyelország főpapjai és bárói által állíttattak ki; az első Iglón, más néven Újfaluban, a másik Ófaluban; melyeknek tartalmát itt elégségesen átírván, kívánjuk, hogy azok erejükben változatlanul megmaradjanak.

Ezek után Moldva vagy Moldávia tartományával kapcsolatban mi és Ulászló úr, Lengyelország királya, igen kedves testvérünk, az alábbi módon egyeztünk meg. Minthogy fény derült arra, hogy a nagyságos Sándor, jelenleg moldvai vajda, magát Ulászló úr, testvérünk parancsai és jóváhagyása alá vetve, elkötelezte magát neki, amely kötelezettséget mi, az említett Zsigmond király, Ulászló király úr tiszta és őszinte testvériségének szeretete miatt megzavarni és akadályozni nem akarjuk; így tehát elhatároztatott és megerősíttetett, hogy valahányszor a törökök és hitetlenek a magyar korona területére nagy sereggel rárontanak, és azt dúlni és pusztítani készülnek, vagy amikor csak mi, az említett Zsigmond király ezer vagy több lándzsát állítunk ki a mondott törökök és hitetlenek ellen, és ellenük Magyarország határain túli hadjáratot határozunk el, ez esetekben tehát tudósításunkra és jelzésünkre Lengyelország királya, igen kedves testvérünk köteles lesz parancsba adni a fent nevezett Moldvainak, hogy ő maga, saját személyében teljes fegyveres erejével együtt nekünk és seregünknek segítségére jöjjön, valamint hűséges és állhatatos engedelmességet tanúsítson, kivéve, ha maga a Moldvai súlyos és látható gyengeségben találtatna, ez esetben azonban éppúgy köteles lesz haderejét egy alkalmas vezérrel együtt elküldeni; akkor pedig, ha az említett Ulászló király úr, kedves testvérünk szolgálatában lesz épp elfoglalva, szintén legalább ez utóbbit kell cselekednie. Ha pedig az említett Ulászló király úr parancsára vonakodna a fentiek szerint a törökök vagy hitetlenek ellen segítségül jönni, úgy mi ketten, tudniillik Zsigmond és Ulászló királyok, kötelesek leszünk az említett kötelezettségvállalás ellenére hatalmasan berontani Moldvába, magát a moldvai fejedelmet onnan eltávolítani, a fejedelemséget pedig hatalmunk alá igázni, és miután levertük, köztünk, királyok közt felosztani és belső határokkal szétválasztani a következő módon: a nagyobb, Bukovinának nevezett erdőket, amelyek a magyar király hegyénél azaz hegyláncánál[336] kezdődnek és Moldva valamint Sepenica[337] földje között terülnek el, és a Szeret mellett haladva egy másik, kisebb, Bukovinának nevezett erdőig, a Prut folyóig érnek, középen kell kettéosztani, azaz megfelezni. Mivel Jászvásár[338] a bal oldalra esik, megmarad Ulászló úrnak, Lengyelország királyának, stb., Berlet[339] városa vagy falva pedig, mivel a jobb oldalra esik, maradjon meg nekünk, Zsigmond királynak és Magyarország koronájának. Átlépve a Prut folyót, a maradék erdők a tengerig tartó lakatlan síkságon hasonlóképp középen feleztessenek meg, oly módon, hogy így megosztva és megfelezve Fehérvár, másképp Belgrád[340] az egyik résszel a fent említett Ulászló úrnak, Lengyelország királyának, stb. jusson, Kilia[341] pedig a másik résszel nekünk, Zsigmond királynak és Magyarország koronájának. Az a rész, amely az osztozkodásnál a mondott Ulászló király úrnak fog jutni, a béke és fegyverszünet szerint maradjon birtokában a feljebb említett orosz tartományon felül. Ha azonban a mondott Moldvai az Ulászló király úr által neki megszabott, a mi támogatásunkra és megsegítésünkre vonatkozó parancsokat állhatatosan és hűségesen teljesíteni fogja, úgy Moldva egész tartománya megmarad neki, még az említett két király egyikének halála után is a fenti fegyverszünet szövetségének öt éves időtartama alatt, mindkét fél jogainak épségben tartásával.

Továbbá, ha valamelyikünk alattvalói közül valaki vagy valakik a másik országainak vagy tartományainak dúlását, prédálását, fosztogatását, gyújtogatását, vagy pedig a gazságok bármely egyéb nemét követné el vagy engedné elkövetni a másik országaiban vagy tartományaiban, úgy ezek a dolgok önmagukban ne törjék meg az előrebocsátott fegyverszünetet, de a gonosztevők elégtételre ítélettel kényszeríttessenek, úgy, hogy az általuk okozott károkat saját javaikból térítsék meg. Ha pedig az ítéletet megvetve azt nem teljesítenék, mindketten tartozni fogunk és kötelesek leszünk őket mint a fegyverszünet ellenségeit üldözni, és ellenük eszerint harcolni. Továbbá, mint már érintettük, semmiféle felmerülő ellenérzés, nemtetszés vagy egyéb gonoszság, akárhányszor forduljon is elő, ne rombolja össze vagy oldja szét a fegyverszünetet és a fent írtak által létrejött szövetséget és erre ne is legyen képes; hanem, hogy ilyesféle bűnök ne maradjanak büntetlenül, elrendeltük, miszerint ha valakivel előfordulna, hogy ellene vétkeznek vagy kihágást követnek el, ez esetben a jogtalanságot és kárt szenvedett által értesítessék és tudósíttassék a két város valamelyike; mégpedig Magyarország lakosainak részéről Sandec városa, Lengyelország lakosai részéről pedig Lőcse. Ezek a városok pedig tartozzanak a mindkét részről kiküldött vagy kiküldendő bírákat az esetekről, vétségekről és kihágásokról tudósítani, és őket felhívni, hogy az általunk Lengyelország lakosainak panaszai és folyamodásai dolgában kijelölt négy bíró, tudniillik a hivatalban lévő sárosi, szepesi, újvári és zempléni ispánok Ófaluban, a túloldalról pedig a mondott Ulászló által hasonló számban állított és oklevelében név szerint is említett bírák, úgymint a sandeci és a wojniczi várnagyok, valamint a krakkói bíró és az alkamarás Szramovice faluban, vagy pedig ugyanazon helyeken ezen bírák közül néhány – amint az ügy minősége megkívánja – összejővén hozzanak ítéletet és szolgáltassanak igazságot egyszerűen és világosan, kibúvók nélkül, a vétkeseket méltó módon megfenyítve.

Bővebb óvadékként, az eddigiek tanúbizonysága végett országunk alább egyenként, név szerint felsorolt főpapjai, bárói és előkelői pecsétjeiket királyi pecsétünk mellé nyomatták a jelen oklevélre.

Így mi is: János, az isteni könyörületesség révén esztergomi érsek és örökös ispán, az esztergomi és kalocsai érseki tartomány prímása és az apostoli szék legátusa, valamint a rómaiak királyának kancellárja[342], Stibor egri[343], István erdélyi[344], János győri[345], Fülöp váci[346] és László knini[347] püspök; továbbá Cillei Hermann gróf[348]; Garai Miklós, Magyarország nádora[349]; Stiborici Stibor erdélyi vajda[350], Rozgonyi Simon ispán, országbíró[351]; Ozorai Pipó temesi ispán[352]; Pelsőci Bebek János tárnokmester[353]; Henrik fia  János ajtónállómester[354];  Gergely fia János  pohárnokmester[355]; Cseh Péter lovászmester[356]; Csáki Miklós, korábban erdélyi vajda[357]; Perényi Péter, korábban székely ispán[358]; Zubor kincstartó[359]; Besenyő Pál bán[360]; Nevnai Treutel Miklós[361]; Kórógyi Fülpös[362]; Hédervári Miklós királynéi ajtónállómester[363]; Ilsvai György, a nádor fia, királynéi pohárnokmester[364] és Garai Dezső királynéi lovászmester[365], Szántói Lack Dávid[366]; Péter szepesi ispán, Henrik fia[367]; Homonnai János[368]; Pálóci Mátyus diósgyőri várnagy és újvári ispán[369]; Kompolti, másként Grimpek István[370], Rozgonyi János sárosi ispán[371], Frank vajda fia László[372]; Bebek Péter, Detre nádor fia[373]; György, bazini gróf[374];

 

Fan­­csi Bertalan[375]; Szécsi Gál volt zólyomi ispán[376]; Cudar Benedek[377]; Velikei Beke fia Miklós[378]; Pósafi Péter[379]; Kerekegyházi Pál fia Mihály[380]; Jank János[381]; Töttös László[382], Losonci Bánfi Dénes[383]; Csetneki Miklós, Zsigmond és János[384]; Nagymihályi Jakab fia János[385]; Kusalyi Jakcs Mihály[386]; Somosi Pál fia István[387]; Derencséni János fia Imre[388]; Tarkői Rikalffi János[389] és Mihály fia László[390], igaz és keresztény hitünkre vállaljuk, ígérjük és fogadjuk a mieink, testvéreink és minden országlakosunk helyett és nevében is, hogy minden egyes feljebb írt és kifejtett dolgot mondott Zsigmond király urunk meg fog tartani és őrizni, hasonlóképp mi is megtartunk és megőrzünk mindent, és őfelségét minden képességünkkel, teljes igyekezettel ezek rendületlen megtartására fogjuk buzdítani.

Kelt Lublón, az Úr 1412. évében, március 15. napján, magyarországi uralkodásunknak huszonötödik, a rómainak második évében.

 

 

 

 

Lelőhely: A Zsigmond király által kiállított békeokmány lappang. Másolata megtalálható a bécsi levéltár egyik kötetében (Reichsarchive. Reichsregister-bücher, Bund E. 22v-23v.). Fényképe a Magyar Országos Levéltárban a DF 267861 jelzet alatt van.

Ulászló eredeti békeokmánya a bécsi levéltárban található (Ung. Urk. Abt. Rep. XVI/61.). Fotómásolata: DF 287082. Két közjegyzői átírásának egyike szintén Bécsben (uott, Rep. XVI/87. Fotója: DF 287108.), a másik a Magyar Országos Levéltárban (DL 79990.)

Kiadás: Fejér X/5. 272-282. Raczynsky 153-155. Dogiel I. 46-48.

Fordította: Süttő Szilárd.


43.

 

 

1437.

 

Magyar-velencei fegyverszünet

 

 

A torinói békekötést követően Magyarország és Velence viszonyát mintegy két évtizeden át nyugalom jellemezte. A változás nagyjából a századfordulón kezdődött. Ekkor Velencében új politikai irányvonal jelentkezett: a Terra ferma megteremtése, vagyis a város élelmiszerellátását biztosító szárazföldi területek növelése és politikai bekebelezése. Ennek eredményeképpen Velence uralma alá hajtotta Veronát, Vicenzát, Pado-vát és Aquileiát is. Ezzel párhuzamosan kereste az alkalmat arra is, hogy a megalázó torinói békét is revízió alá vehesse.

Minderre lehetőséget Zsigmond király katonai erejének ama megingása nyújtott, melyet a nikápolyi vereség váltott ki. A velenceiek 1400-ban felmondták a békeszerződésben meghatározott hétezer dukátos adó fizetését azon a címen, hogy az összeget eddig azért fizették, hogy Zsigmond nyugalmat biztosítson Dalmáciában. Mivel a dalmáciai városok az 1380-as évek végétől Tvrtkó István boszniai királynak voltak kénytelenek hódolni, és később is zavaros állapotok uralkodtak, Zsigmond eme kötelességét – úgymond – nem tudta teljesíteni, így nincs jogcíme az adó szedésére. Való igaz, hogy a dalmáciai helyzet tényleg zavaros volt, s 1400 után még zavarosabbá vált. 1402-ben Zsigmond riválisa, a magyar trón megszerzésére törő Nápolyi László hívei partra is szálltak Dalmáciában, Zára városa hódolt nekik, egy évre rá pedig László személyesen is megérkezett. Velence számára ez hozta meg a várva várt fordulatot, mely révén Dalmácia kardcsapás nélkül hullt az ölébe. Bár László 1403 júliusi partraszállása után, látván pozíciói meggyengülését, már novemberben hazatért, igényét azonban a magyar trónra nem adta fel. 1409-ben százezer aranyért eladta Velencének a kezén maradt dalmáciai birtokokat (Pago, Vrána, Novigrad, Zára), és egész Dalmácia királyi jogait a köztársaságra ruházta. Ezt követően augusztus-szeptember folyamán Cherso, Ossero és Arbe szigetek, valamint Nona városa is Velencének hódolt.

1410 elején Velence fegyvert is fogott és ostrom alá vette a magyar uralom alatt álló Sebenicót és Traut, Osztrovica várát pedig megvásárolta Sandalj Hranić boszniai vajdától. Zsigmond ekkor eldöntötte, hogy hadjáratot kezd a tengerek királynője ellen.

A magyar király 1411 novemberében két irányból indított támadást. Az egyik sereg Dalmáciába vonult, hogy Sebenicót megvédje, a fősereg azonban Friaul és az aquileiai patriarkátus területére tört be. A támadás sikeresen indult, 1412 elejére mintegy hetven várat megvívtak. Február elején azonban Treviso ostromával fel kellett hagyniuk, mert a város falai alatt Velence csapatai vereséget mértek a magyar seregre. Ekkor tárgyalások kezdődtek, de sikertelenül szakadtak félbe, mivel Zsigmond ragaszkodott egész Dalmácia birtoklásához. Nyáron a magyar király újabb sereget küldött Friaulba, ahol több kisebb csatát is megnyertek, Mottánál azonban súlyos vereséget szenvedtek: az egyik vezér a csatatéren maradt, a másik fogságba került. Ennek hatására októberben Sebenico megnyitotta kapuit Velence előtt.

Zsigmond nem adta fel a küzdelmet. Személyesen vezetett újabb hadat Friaulba, ahol a harcok egyik félnek sem hoztak döntő sikert. A kimerülőfélben lévő magyar csapatok 1413 februárjában Isztriába vonultak, ahol több kisebb erősséget sikerült elfoglalniuk. Ezalatt újra tárgyalások indultak, melyek eredményeképp 1413. április 17-én a friauli Castelletóban a felek öt évig tartó fegyverszünetet kötöttek. Ennek értelmében a felek megtartották korábbi foglalásaikat. Dalmácia és a torinói békében megszabott, Magyarországnak járó évi adó ügyében, mely utóbbit Velence 1400-tól nem fizette, a felek XXIII. János pápát kérték fel döntőbírónak. Velence ígéretet tett arra, hogy területein szabad átvonulást enged Zsigmondnak, ha egy hónappal korábban ezen igényét bejelenti.

A fegyverszünet ideje alatt Velence készült az újabb összecsapásra. Erősítette a várakat, Osztrovica és Almissa várak kapitányaival tárgyalásokat folytatott az átadásról, Spalatóban lázadást szított, és az uralma alatt lévő dalmát városokban hatalomra segítette a magyarellenes erőket. Közvetlenül a fegyverszünet lejárta után, 1418 tavaszán pedig megtámadta Friault, az aquileiai pátriárkát székhelyéről elűzte. Ősszel Zsigmond is sereget küldött Friaulba és megerősítette Traut, maga azonban a török ellen indult. A friauli sereg hamarosan hazatért, mert Cividale ostrománál súlyos veszteségeket szenvedett. Ismét megindultak a béketárgyalások, de Zsigmond nem volt hajlandó fegyverszünetre.

Az 1419-es év egyik félnek sem hozott komolyabb katonai sikert, 1420-ban azonban mindegyik hadszíntéren Velence kerekedett felül. Nyáron elesett Udine és Aquileia, ezzel párhuzamosan Dalmáciában Trau, Spalato, Cattaro, majd ősszel Curzola, Brazza és Lesina szigetek is Velencének hódoltak.

Ezután ismét néhány évi csend következett. Zsigmondot a csehországi huszita hadjárat, Velencét pedig az 1426-tól zajló Milánó elleni háború kötötte le. 1427 júliusában a velenceiek újabb fegyverszünet megkötését kezdeményezték, és rá akarták venni Zsigmondot, hogy ne kössön szövetséget Milánóval. A magyar király nem állt kötélnek, bár csapatokat sem küldött Milánó megsegítésére, így az észak-olasz városállam 1428 áprilisában kénytelen volt békét kötni súlyos katonai vereségei miatt.

Végül 1428. szeptember 28-án mégis létrejött egy magyar-velencei fegyverszünet, mely 1429. április 25-én járt le. Nem tudjuk, hogy ekkor történt-e meghosszabbítás, minden esetre 1431-ig szüneteltek a hadi események. Ez év augusztusában azonban Zsigmond újra szövetséget kötött Milánóval, csapataival megszállta Friault, és Velence felé a békekötés feltételéül egész Dalmácia átadását szabta meg. Erre Velence nem volt hajlandó, így a háború kitört. A magyar csapatok Rosazzónál súlyos vereséget szenvedtek, és elhagyták Friault. Zsigmond a havi segélypénzek rendszertelen folyósítása miatt hamarosan össze is különbözött Visconti milánói herceggel, és többet nem is küldött hadat a város megsegítésére. 1433 áprilisában így Milánó kénytelen volt békét kötni Velencével.

Ezután Magyarország és Velence között közeledés jelei mutatkoztak. 1433. május 31-én Rómában császárrá koronázták Zsigmondot. Az ünnepségen Velence követe is részt vett, és béketárgyalásokat kezdett az új császárral. 1433. június 4-én alá is írtak egy újabb öt éves fegyverszünetet. Ennek értelmében a felek megmaradtak hódításaik birtokában, egymás alattvalóinak biztosították a szabad kereskedést, a békekötés érdekében pedig közvetítésre kérték fel IV. Jenő pápát. Velence pénzsegélyt is folyósított Mantuában a hazatérő magyar csapatoknak.

Ezután több hadiesemény már nem zavarta meg Magyarország és Velence viszonyát. 1437-ben változatlan formában kilenc évre még megújították az 1433-ban kötött fegyverszünetet. A huszita kérdés, majd a török veszély azonban egész más irányba terelte a magyar külpolitika figyelmét, a dalmáciai városok és szigetek ügye pedig csendben lekerült a napirendről. A kilenc év letelte után nincs is adatunk arra nézve, hogy történtek volna lépések a fegyverszünet meghosszabbítására vagy végleges békeszerződés kidolgozására. Így a több évtizednyi velencei-magyar háborúskodást tulajdonképpen soha nem zárta le békekötés.

Miután békeszerződést alább nem tudunk közölni, az 1437-es fegyverszüneti egyezmény következik, mely szóról szóra tartalmazza az 1433-as szöveget.

 

 

Zsigmond, Isten kegyelméből a rómaiak mindenkor felséges császára és Magyarország, Csehország, Dalmácia, Horvátország stb. királya[391] a jelen oklevél tartalma révén mindenkinek tudomására akarjuk hozni, hogy korábban az Úr 1433. esztendejétől szentséges urunk, Jenő pápa[392] kérésére és buzdítására felségünk, valamint a velenceiek fényességes fejedelemsége között egy öt évig tartó fegyverszünet lett kötve és megerősítve, melynek tartalma szóról szóra itt következik, ily módon:

Zsigmond, Isten kedvező kegyelméből a rómaiak mindenkor felséges császára és Magyarország, Csehország, Dalmácia, Horvátország, stb. királya a jelen oklevél tartalma révén mindenkinek tudomására akarjuk hozni, hogy a Krisztusban szentséges atyának és úrnak, Jenő úrnak, a római szent egyház, valamint a világegyház isteni bölcsesség révén választott legfőbb papjának kérésére, buzdítására és jóságos közbenjárására, Őszentsége – akit a vágyott béke szeretete lángra gyújtott, s ettől lelkesen lobogva személyesen fáradozott a közjó és az egész keresztény világ haszna érdekében – rendelkezésére és beleegyezése folytán, a háborúk viszályait és a veszekedések gyúanyagát megsemmisíteni és eloltani vágyván összességében és egyenként minden viszállyal, egyenetlenséggel, kellemetlenséggel, valamint a háborúságok okaival és azok eredetével kapcsolatban, melyek egyik részről köztünk, másik részről pedig a fényességes fejedelem, Francesco Foscari dózse[393] és a velenceiek fejedelemsége között keletkeztek és mindkét oldalról kölcsönösen egymás felé irányultak, ugyanezen dózséval és a velenceiek fejedelemségével mind császárságunk, mind a magyar és a többi királyság és korona jogán a nemes férfi, Andrea Donato, a néhai Bartolomeo fia, a Szent Márk-egyház prokurátora és az említett dózse és fejedelemség teljes körű meghatalmazásával felruházott követe révén fegyverszünetet, azaz fegyvernyugvást kötöttünk és kezdtünk, kötünk és kezdünk, valamint császári szavunkkal megígérjük és megerősítjük a jelen oklevél révén az alább kifejtett módon, formában és pontok szerint:

Először, hogy eme fegyverszünetet mindkét fél hűségesen, erősen és sértetlenül a jelen oklevél keltétől számított öt évig köteles megtartani és megőrizni.

Továbbá, hogy mindkét fél mindazt teljességében, bármely részben vagy helyen is van, az említett öt éven keresztül tartsa kézben és birtokolja, melyet a jelen pillanatig kézben tart és birtokol.

Továbbá, hogy az említett felek mindegyike köteles magát visszafogni és távol tartani a támadásoktól, és hogy ezen felek bármely alattvalója áruival biztonságban mehessen, tartózkodhasson vagy térhessen vissza, vásárolhasson és védelmet élvezzen az említett felek és ezek bármelyike összes földjén, erődítményében, helyén, falvaiban, hágóin, kikötőiben, hídjain, vizein és területein jöttében és mentében, amint ezt ősidők óta bármely módon tette és megtehette.

Továbbá, hogy egyik fél se nyújthasson segítséget vagy támogatást bárki másnak, aki bármely indok alapján a másik félnek vagy azok egyikének nyugtalanságot vagy bosszúságot okoz az említett időtartam alatt, azt is kinyilvánítva és hozzátéve, hogy számunkra szabad lehessen háborút indítani császárságunk bármelyik fejedelme, ura, vazallusa és más alattvalója és tisztviselője ellen, és hogy az említett dózse és fejedelemség ne adhasson, nyújthasson vagy juttathasson se közvetetten, se közvetve, nyíltan vagy csendben és titkon avagy bármely más módon segítséget, tanácsot, támogatást vagy bármely segélyt azon fejedelem, úr, vazallus, vagy akármelyik más alattvalónk vagy tisztségviselőnk részére, aki vagy akik ellen háborút vagy támadást indítanánk vagy szándékoznánk indítani, ehelyett az említett dózse és fejedelemség köteles legyen jóhiszeműen valóságosan és ténylegesen magát távol tartani, kivételt csupán a nagyságos estei őrgróf, a monferrati őrgróf, a mantuai őrgróf és Ravenna ura képez, akik az említett dózse úr és a velenceiek fejedelemségének szövetségi kötelékébe tartoznak, és akiket szintén meg akarunk örvendeztetni ezen fegyverszünet jótéteményeivel.

Továbbá annak érdekében, hogy az említett fegyverszünet és fegyvernyugvás ideje alatt el lehessen jutni a jó, és Isten kezdeményezésére örök időkre szóló békéhez, az említett felek a köztük létező összes nehéz­ség jóindulatú elrendezőjéül a már említett szentséges urat és főpapot, Jenő urunkat választja meg és kéri fel, aki azonban csupán a felek beleegyezésével teremtheti meg jóságosan a viszályok befejezését, a békét és az egyet­értést.

Továbbá, hogy mi hadseregeinkkel, avagy hadaink akár nélkülünk is akárhányszor szabadon áthaladhassunk vagy áthaladhassanak bármely területen, hídon, hágón vagy vízen, melyet az említett velencei fejedelemség tart kézben, és ha akarnánk, a városokba és várakba is bemehessünk tisztes és illő kísérettel, melyekben mind mi, mind a mieink tisztességes ellátásban és fogadásban részesülhessenek, amint illik, méghozzá úgy, hogy harcosaink barátsággal fognak áthaladni, és a továbbiakban semmilyen kárt nem fognak okozni, amint ez szokásos is kell, hogy legyen azon harcosok részéről, akik barátok területein haladnak át. És hogy az említett velencei fejedelemség gondoskodjék élelmiszerről pénzünk fejében megfelelő áron, méghozzá úgy, hogy a mi avagy seregeink és népeink érkezését a velenceiek említett fejedelemsége felé kötelesek leszünk egy hónappal korábban jelezni, hogy tudjon gondoskodni a szükséges dolgokról.

Továbbá ha valaki az egyik fél oldaláról háborút vagy kellemetlenséget okozna a másik fél bármelyikének, emiatt a fegyverszünetet ne tekintsük megszegettnek, de amint fentebb szerepel, a háborút kezdeményezőnek saját szövetségesei ne nyújthassanak segítséget vagy támogatást.

Császári felségünk pecsétje alatt kiadott jelen oklevelünk legyen ezen ügy tanúbizonysága.

Kelt Rómában, az Úr 1433. esztendejében, június hónap negyedik napján, magyarországi, stb. királyságaink negyvenhetedik, római királyságunk huszonharmadik, csehországi királyságunk tizenharmadik, valamint császárságunk első évében.

Mivel pedig a fenti fegyverszünet hamarosan eléri érvényességének határát, figyelembe véve ama megegyezést is, melyet az említett fejedelemséggel 10 évre szólóan Milánó hercege ellen kötöttünk,[394] és amely azt is magában foglalja, hogy ha a háborúskodás megszakad Milánó említett hercege ellen, a felek akaratából eme fegyverszünetet meg fogják hosszabbítani, és a meghosszabbítás a megegyezés szerint eme megegyezés teljes időtartamára és azon felül még egy évre fog vonatkozni, mivel az említett fejedelemség a harcot beszüntette, melyről már megkaptuk a tudósítást, ezért tehát eleget akarván tenni ezen megegyezésnek annyiban, amennyiben ez rajtunk múlik, jelen oklevelünk tartalma révén, császári valamint királyi hatalmunk alapján a feljebb közölt fegyverszünetet a kölcsönös megegyezés teljes időtartamára és azon felül még egy évre, vagyis a most következő augusztus utolsó napjától számítva az ezt követő kilenc évre folytatólagosan meghosszabbítjuk és meghosszabbíttatjuk, valamint újólag megerősítjük, továbbá megígérjük és gondoskodunk arról, hogy sértetlenül érvényesüljön a fentebb közölt fegyverszünetben található módon, formában és cikkelyei szerint.

Császári pecsétünk alatt kiállított jelen oklevelünk legyen ezen ügy tanúbizonysága.

Kelt Egerben,[395] a regensburgi egyházmegyében, az Úr 1437. esztendejében, július hónap 29-én, magyarországi stb. királyságaink negyvenegyedik, római királyságunk huszonhetedik, csehországi királyságunk tizenhetedik, valamint császárságunk ötödik évében.

 

 

Lelőhely: Az eredeti oklevél lappang. Szövegét a velencei levéltár egy másolati kötete őrizte meg (Commemoriale XIII. 4.). A formulás részek kivételével a teljes szöveg megtalálható a bécsi levéltár egyik másolati kötetében is (Reichsarchive, Reichsregisterbücher, Bund L. 59v.). Mikrofilmje a Magyar Országos Levéltárban: W 239.

Kiadás: Mon. Slav. Merid. IX. 103-105.

Fordította: Köblös József.


44.

 

 

1444.

 

Török-magyar békekötés

(„Szegedi” béke)

 

 

A hódító török hatalom 1354-ben tűnt fel először Európában, mikor megszerezte a Dardanellák mindkét partját. Ettől kezdve rohamos terjeszkedésbe fogott: a század végéig bekebelezte Trákiát, Makedóniát, Albániát, Bulgária nagy részét. A balkáni államok koalíciójának 1389-es rigómezei veresége után a törökök a magyar állam közvetlen közelségébe kerültek, a kilencvenes évek elején több portyázó hadjárat is elérte hazánk területét. Zsigmond 1396-os és 1428-as nemzetközi vállalkozásai a törökök visszaszorítására sikertelenül zárultak, a harc bevett formái továbbra is a kisebb kölcsönös betörések maradtak. 1438 és 1442 között azonban egyre erősödtek a török rohamok. 1439-ben Szerbia is elesett, így a török birodalom közvetlen szomszédunk lett.

Az 1441-1442-es évek török betöréseinek semlegesítése során tűnt ki hadi sikereivel az ismeretlenségből előlépő, és fényes karriert befutó Hunyadi János. Sorozatos sikerei Erdélyben és Havasalföldön a portyázó török seregekkel szemben végre felrázták a hazai és nemzetközi közvéleményt, és erősödött azok hangja, akik az egyszerű határvédelmi harcok helyett tervszerű, átgondolt törökellenes akciósorozat végrehajtását szorgalmazták.

Az első komolyabb törökellenes hadjáratot Hunyadi 1443-44 telén vezette. Seregeivel Bulgáriába nyomult, Nišnél, majd Szófián túl a Kumovica-szorosban megverte az ellene küldött török részerőket, azonban anélkül tért haza, hogy a szultáni főseregre döntő csapást mért volna, vagyis az erőviszonyok lényegesen nem változtak. Inkább erkölcsi sikere volt nagy: hosszú idő óta ez az akció volt az első, mely a Balkánra mélyen behatolt, és minden ellene küldött sereget megvert. Hatására nagy nemzetközi összefogás született: a pápa, a burgundi herceg és Genova szövetségre lépett egymással, és elhatározták, hogy 1444 nyarán keresztes hadjáratot indítanak a török ellen, melynek célja a Balkán felszabadítása. A tervek szerint a flotta megszállja a Dardanellákat, ezzel elvágják a törökök ázsiai utánpótlását, a szárazföldi sereg pedig, melynek zömét a magyar csapatok alkotják, felmorzsolja az európai török erőket.

1444 áprilisában a budai országgyűlés már a török elleni készülődés jegyében zajlott. A király esküt tett Cesarini bíboros, pápai követ kezébe, hogy nyáron a keresztes hadak élére állva megindul a török ellen. Az ezt követő események sorrendje a krónikás említések és az okleveles források tükrében igen zavaros. A helyes kronológia megfejtése a legutóbbi idők magyar történeti kutatásainak eredménye, az alább írtak tehát sokhelyütt eltérnek a korábbi történeti munkák előadásától.

Mialatt Magyarországon és az európai koalíció országaiban folyt a készülődés, az eseményekről értesülve II. Murad szultán 1444 februárjában felkérte a magyarországi birtokain élő Brankovics György szerb despotát, hogy beszélje rá a magyarokat a békekötésre. Viszonzásképpen Szerbia visszaadását és két fia szabadon bocsátását ígérte. Brankovics nem mert kiállni a békekötés javaslatával az áprilisi országgyűlésre összejött, diadalittas magyar urak elé, Hunyadit azonban titokban megnyerte az ügynek, aki a király képviseletében tárgyaló követeket küldött a szultáni udvarba. Innen az események két szálon futnak. Az egyik a lelkes hadi készülődéseké, a másik a titkos békealkudozásoké. A tárgyalások eredményre is vezettek: június 12-én a követek megkötötték az előzetes békeszerződést a törökkel. A szultán hihetetlennek tűnő feltételeket vállalt: megígérte, hogy Brankovicsnak visszaadja Szerbiát és Albániát 24 várral együtt, elengedi a foglyokat, köztük fiait, Ulászló magyar királynak pedig százezer aranyforint kárpótlást fizet, és 25 000 harcost bocsát rendelkezésére, ha szükségesnek látja. A felsorolt várak átadását a királyi ratifikálástól számított nyolcadik napon belül kell teljesíteni. A szultán a békére esküt is tett, majd Kisázsiába ment.

Ulászló valószínűleg csak július közepén, a követek visszaérkezésekor értesült a háttérben folyó eseményekről. A feltételek azonban olyan kedvezőek voltak, hogy a háború mellett ágáló Cesarini ellenkezését sem véve figyelembe a királyi tanács a békére szavazott. Ugyanakkor már megjött a velencei államtanács levele is, mely hírt adott a pápai-velencei flotta elindulásáról. Ebben a helyzetben Ulászló kettős játékba fogott: először fogadta a szultán követeit, és közölte velük, hogy szentesíti a békét, majd a nyilvánosság előtt a háború megindítása mellett nyilatkozott, és augusztus 4-én Szegeden ünnepélyes esküt tett a hadjárat lefolytatására. Az esküben az a kitétel is szerepelt, hogy minden szerződést, amit a törökkel kötött vagy kötni fog, eleve érvénytelennek nyilvánít. Ezt követően képviseletében Brankovics és Hunyadi (az utóbbi a magyar király nevében) augusztus 15-én Nagyváradon letette az esküt a békére. A későbbi krónikások helytelenül jelölik meg a békekötés helyéül Szegedet, a történészek pedig tévesen teszik ennek idejét július közepére – valójában tehát nem szegedi, hanem váradi békéről kell beszélnünk.

A békekötés eredményeként a török augusztus 22-én át is adta Szendrőt, majd nekilátott a többi vár átadásához is. A magyar fél azonban – az augusztus 4-i eskü szövege értelmében – a békekötést érvénytelennek nyilvánította, és a tanácsosok Cesarini bíborossal együtt a hadjárat elindítását követelték. A király maga is így gondolta, és szeptember közepén meg is indult Orsova felé. 22-én levélben indokolta meg lépését a lengyel királyi tanács felé (mivel lengyel király is volt!), és arra hivatkozott, hogy a török maga szegte meg a békét, mivel nem teljesített minden feltételt.

A magyar seregek októberben már Nikápoly alatt jártak. A pápai-velencei flotta morálja azonban eddigre már a szárazföldi seregek késlekedése miatt teljesen szétzilálódott: a szultán seregeinek Európába való átkelését nem is tudták megakadályozni. A döntő ütközet november 10-én Várna mellett zajlott le: a keresztesek szárazföldi serege teljes vereséget szenvedett, a magyar király is holtan maradt a csatatéren.

Hunyadi még két hadjáratot indított a török birodalom ellen. Az 1445-ös látványosabb eredmények nélkül zárult, az 1448-as pedig a tragikus rigómezei vereséggel ért véget. 1456-ban Nándorfehérvár alatt még sikerült visszaverni a teljes birodalmi sereget, ami igen jelentős fegyvertény volt, de ettől kezdve – leszámítva Mátyás 1463-as boszniai akcióit – a magyar seregek egyértelműen pusztán határvédelemre rendezkedtek be. Ez a helyzet tulajdonképpen Mohácsig nem változott. Voltak ugyan háborúsnak kikiáltott időszakok, ezek azonban pusztán a megszokotthoz képest jelentősebbnek mutatkozó portyázó hadműveletek voltak, melyek egyszer sem mozgatták meg sem a teljes magyar királyi, sem a török birodalmi fősereget. A kisebb-nagyobb konfliktusok közül néhányat fegyverszüneti megállapodások zártak le, ezeket időről időre megújították. Így tudomásunk van egy 1451-ben kötött hároméves fegyverszünetről, egy 1483-ban öt évre kötött fegyverszünetről, melyet 1488-ban újabb két évvel meghosszabbítottak, 1495 áprilisában egy hároméves fegyverszünetről, melyet 1498-ban három évvel hosszabbítottak meg, egy 1503. február 22-én kötött hétéves fegyverszünetről, melyet 1510 októberében öt évvel, majd 1516 nyarán újabb egy évvel meghosszabbítottak, végül egy 1519. március 28-án háromévi időtartamra megkötött fegyverszünetről. 1520-ban azonban ezen fegyverszünetek sora megszakadt: I. Szulejmán Budára küldött követét, Behrám csauszt bebörtönözték, ezzel jelezve, hogy a magyar király nem tekinti érvényesnek az új szultánra nézve az elődével kötött fegyverszünetet. 1521-től a szultán egyértelmű terjeszkedő politikába kezdett, ennek eredménye volt az 1526-os török hadjárat is, melynek során a mohácsi csatatéren rövid másfél óra alatt elvérzett a magyar királyi haderő.

A Mohácsig terjedő időszakban tehát mindössze egy békekötés történt a törökkel, az 1444-es „szegedi”, helyesebben váradi béke. Ennek helye és időpontja, amint említettük, a legutóbbi időkig nem volt megnyugtató módon tisztázva. A békeoklevél nem maradt fenn, így a kutatásnak a krónikás említésekre és a diplomáciai levelezésre kellett hagyatkoznia. A békekötést a szerb évkönyvek bejegyzései teszik augusztus 15-re, a feltételekről a lengyel Długosz krónikája is tájékoztat, legrészletesebben azonban a lengyel rendek Piotrkówban tartott gyűléséről 1444. augusztus 26-án Ulászló magyar és lengyel király részére írt levél számol be, ezért alább ennek a levélnek a békekötésre vonatkozó sorait közöljük.

 

 

A piotrkówi gyűlésről Ulászló király úr, Magyarország és Lengyelország királya[396] részére írt levél.

Fényességes fejedelmünk és igen kegyes urunk! …

Lenyugodott és elcsitult ama barbár düh, mellyel a törökök kérkedtek, hogy egyszer még Magyarországot nekik adózóvá és behódolttá teszik, a többi katolikus népet országukkal együtt kirabolják, a katolikus vallást pedig széttiporják. Nemcsak elcsitult, hanem egyenesen semmivé is lett, midőn a törökök igen hatalmas, és egykor mindenki számára félelmetes birodalma magát felségtek ereje által oly megtörtnek, visszaszorultnak és meggyengültnek mutatta, hogy miután jeles követeket és igen sok ajándékot küldött, ideiglenes vagy örökké tartó békét kért, ahogy felségteknek tetszik, amelyet pedig soha máskor sem szokott megtartani, még ha mások is kérnék tőle. Emellett szinte hihetetlen békefeltételeket ajánlott: késznek mutatkozott visszaadni Szerbia királyságát, Albánia földjét, és más területeket is, melyeket még Magyarország más szent emlékezetű királyai idejében és országlása alatt foglalt el, 24 jelentékeny várral együtt, köztük Galambóccal, valamint a foglyokat elengedni, százezer aranyat fizetni, és felségtek bármely háborújához segélyképpen huszonötezer harcost küldeni, amint mindezeket felségtek leveléből és tudósítása nyomán igen világosan megtudtuk. Nagy csodálkozással emlegetjük eme új és örvendetes dolgot, áldjuk, magasztaljuk és dicsőítjük Isten kegyelmét, bőven hullatva a hatalmas örömből fakadó könnyeket, mivel felségtek személye, fáradozása és tevékenykedése révén a barbár erő, mely mindig is hihetetlennek és elképesztőnek tűnt a többi nemzet számára, most meg lett fékezve, és a jó Isten annyi győzelemmel, kiváló méltósággal és örvendetes sikerrel ékesítette fel neveteket, hogy ezeket senki sem merné akár csendben is magának kívánni. Kifejezetten helyeseljük, és tetszik nekünk ez a felségtek által az említett törökök császárával a fenti cikkelyek alatt elkezdett béketárgyalás, nem látjuk, hogy más egyéb még ezekhez adható volna. És ezért kérjük, tanácsoljuk és javasoljuk, hogy felségtek akarjon ebbe belekezdeni, és ha ezeket teljesítenék, igyekezzen ezen békét minden tekintetben megőrizni, elfogadni, előmozdítani és megtartani. Igen nagy ugyanis ez a birodalom, hiszen már sok országot legyőzött, és vele szemben majdnem az egész kereszténység diadalmasan kiáltott fel, mikor felségtek jobbja legyőzte. … Kelt Piotrkówban tartott közgyűlésünkön, a szent Bertalan apostol ünnepét követő szerdán,[397] az 1444. esztendőben.

 

 

Lelőhely: A levél eredetije nem maradt fenn. Szövegét egy kódex őrizte meg, mely a krakkói Jagelló-egyetem könyvtárában van (Liber doctoris Martini de Cracovia No. 173. fol. 484.).

Kiadása: Sokolowski-Szujski II. 141-142.

Fordította: Köblös József.


45.

 

 

1450.

 

Osztrák-magyar békekötés

 

 

Habsburg II. Albert német, cseh és magyar király halálával Ausztria és Magyarország közt a régóta fennálló béke újra felbomlott. Albert özvegye, Luxemburgi Zsigmond volt római császár és magyar király leánya férje halálakor gyermeket várt, majd nem sokkal később fiút is szült, akit 1440-ben Székesfehérvárott V. László néven magyar királlyá is koronáztatott. A magyar rendek többsége ugyanakkor a lengyel királyt, III. Ulászlót hívta magyar királynak, és I. Ulászló néven meg is koronázták júliusban azzal a koronával, mely Szent István Fehérvárott őrzött fej-ereklyéjét díszítette. Az ország nagy része Ulászlóval tartott, de a Felvidék egy részét, Horvátországot és Szlavóniát, valamint a Dunántúl némely részeit, így Győrt is Erzsébet és László hívei tartották kezükben. Támaszul Habsburg Frigyes herceg ajánlkozott, akit 1440-ben a birodalmi rendek III. Frigyes néven német királlyá választottak. Erzsébet őt bízta meg László gyámságával, és át is adta neki a fiút a koronával együtt.

Ulászló 1441 tavaszán hadjáratot vezetett a Dunántúlra, és több ellenálló gócot elfoglalt, majd lépéseket tett az Erzsébettel való megegyezésre. A tárgyalásokat 1442-től Cesarini bíboros, a pápa követe is segítette, melyek eredményre is vezettek. December 13-án kihirdették a megállapodás pontjait a győri székesegyházban, azonban négy nappal később Erzsébet meghalt, és a megegyezésből semmi sem lett. Frigyes többször is kinyilvánította, hogy meg fogja védeni László királyi jogait, amit segített az is, hogy Szécsi Dénes esztergomi érsek és több magyar főúr őt támogatta. Cesarini bíboros erőfeszítéseinek eredményeképpen 1443 nyarán végre egyéves fegyverszünet jött létre Ulászló és Frigyes között, amit 1444. május 21-én újabb két évre meghosszabbítottak, hogy a törökországi hadjárat során a magyar királynak ne kelljen osztrák hátbatámadástól tartania.

A várnai csatavesztés és Ulászló király eltűnése után 1445. február 6-án a székesfehérvári országgyűlés úgy döntött, hogy határidőt tűz ki, hátha Ulászló megkerül. Ellenkező esetben új királyt fognak választani. Az újabb országgyűlés április végén nyílt meg Pesten, ahol mindkét korábbi párt megegyezett abban, hogy Lászlót fogja királlyá nyilvánítani, amennyiben május 30-ig Ulászló nem kerül elő. Lászlót ki kell szabadítani Frigyes uralma alól, a Szent Koronával újra meg kell koronázni, korábbi koronázását pedig érvénytelennek kell tekinteni.

A határidő lejárta után, augusztusban követség is ment Frigyeshez, aki azonban hajthatatlannak mutatkozott: Pozsony átadását követelte, hogy László ott tarthassa udvarát, gyámságáról nem volt hajlandó lemondani, és kijelentette, hogy nagykorúságáig Lászlót nem engedi el. Novemberben a küldöttség eredménytelenül tért haza, ugyanerre a sorsra jutott 1446 februárjában egy újabb delegáció is.

A helyzet odáig mérgesedett, hogy az 1446 júniusában kormányzóvá választott Hunyadi János októberben már hadjárat indítását tervezte Frigyes ellen. Év végén csapataival át is kelt a Rábán, először Stájerországba, majd Ausztriára tört, és Bécs felé nyomult. A megrettent Frigyes tárgyalásokba bocsátkozott, és hajlandónak mutatkozott arra, hogy Győrt visszaadja, a béketárgyalásokat pedig a pápai követ jelenlétében Bécsben megkezdi. Ezek után Hunyadi seregeivel decemberben hazatért, Frigyes pedig 1447. június 1-én Radkersburgban két évre szóló fegyverszünetet írt alá a magyar országnagyokkal. Ennek értelmében a német király Győrt visszaadja, a koronát és a többi magyar várost egyelőre megtartja. A pápai követ jelenlétében november 11-én meg is kezdődtek a béketárgyalások.

A békekötés azonban továbbra is húzódott. Frigyes erősen halogatta a dolgot, aminek következtében 1448 májusában a magyar országgyűlés úgy döntött, többé nem küld követeket Bécsbe, ha Frigyesnek fontos, küldjön ő megbízottakat Budára. Hunyadi pozíciói azonban az 1448-as súlyos rigómezei vereség és az 1449-50-ben zajlott felvidéki csatározások miatt jelentősen meggyengültek (az utóbbiak Jan Giskra felvidéki főúr, korábban Erzsébet, most Frigyes híve ellen folytak, aki több jelentősebb várat és várost tartott kézben). Így végül a kormányzó hajlandó volt 1450. október 22-én aláírni egy olyan békét, amelyben Frigyes gyakorlatilag semmi jelentősebb engedményt nem tesz. Ennek teljes szövegét közöljük alább.

A békekötés következményeként László 18 éves koráig, tehát 1458-ig maradt volna Bécsben Frigyes felügyelete alatt. A magyar rendek azonban kihasználva az osztrák rendek Frigyes elleni mozgolódásait, küldöttséget menesztettek Bécsbe, hogy kieszközöljék László hazatérését. Többszöri sikertelen tárgyalások után végül 1452. szeptember 4-én Frigyes átadta V. Lászlót Cillei Hermann grófnak, a magyar rendek pedig elismerték Magyarország nagykorú királyának. László azonban továbbra is Bécsben maradt, majd 1454-ben Csehországban tartózkodott, 1455-ben pedig ismét Bécsbe tért vissza. 1456 februárjában lépett először magyar földre, hogy Budán elindítsa a törökellenes hadjáratot. A Szent Korona és a korábban megszállt területek továbbra is Frigyes kezén maradtak.

 

 

Mi, Hunyadi János, a nemes magyar királyság kormányzója,[398] arra vágyván, hogy Krisztus valamennyi hívével, különösképpen a felséges fejedelemmel, Frigyes úrral, a rómaiak örökké dicsőséges királyával, Ausztria, Stájerország, stb. hercegével,[399] a mi kegyelmes urunkkal a legnagyobb igyekezettel békét és nyugalmat szerezzünk, és azt meg is tartsuk, mivel korábban egyrészről ugyanezen Frigyes római király úr, valamint másrészről mi és Magyarország mondott királysága között igen sok különbözés és viszály támadt, amelyből – fájdalom – a földek felprédálása és sokaknak kifosztása következett, nehogy hasonló dolgok fent mondott urunk, Frigyes római király és alattvalói, valamint közöttünk és a fent nevezett magyar királyság között a jövőben újból megessenek, hanem inkább mindkét részről az óhajtott békének és nyugovásnak örvendjünk, urunkkal, a római királlyal együtt az alábbi cikkelyekben értettünk egyet és egyeztünk meg, a következőképpen:

Először is, hogy fent nevezett urunkat, Frigyest, a rómaiak királyát atyai rokonának, a legkegyelmesebb fejedelemnek, László magyar, stb. király úrnak megoltalmazásában, s ugyanezen magyar királyság koronájának megőrzésében nem akadályozzuk meg közvetlenül vagy közvetve, nyíltan vagy titokban, magunk vagy más által, s azt sem tűrjük el, hogy királyi felségét bárki más ebben akadályozza vagy gátolja, és ehhez semmi módon nem járulunk hozzá, hanem annak érdekében, hogy maga László király úr a fent mondott koronával együtt egészen nagykorúságáig, vagyis 18. életévének betöltéséig mondott urunk, Frigyes római király védelme, gondoskodása és hatalma alatt megmaradjon, őkirályi felségét segítséggel, tanáccsal és jóakarattal fogjuk támogatni, mindenféle csalárdságot és cselvetést félretéve.

És hogy fent mondott római király urunkat és övéit a várak, városok és mezővárosok birtoklásában, melyeket őkirályi felsége és övéi jelenlétükkel a mondott magyar királyságban ezek tartozékaival együtt birtokolnak, semmi módon nem fogjuk akadályozni, sem bárki más által nem akadályoztatjuk, és ehhez nem járulunk hozzá nyíltan vagy titokban, közvetlenül vagy közvetve, hanem mindent megcselekszünk annak érdekében, hogy mindezek mondott római király urunk és övéinek hatalmában egészen említett László király urunk nagykorúságáig békében és nyugalomban megmaradjanak, és ha netán őfelségének a fentieket illetően és azoknak ellenében bárki megkísérelne valamiféle akadályt támasztani, állítani vagy okozni, az ilyen vagy ilyenek ellen megfelelő segítségben, tanácsban és jóakaratban részesítjük, részesíteni akarjuk, és kötelesek is leszünk részesíteni, elállva mindenféle cselvetéstől és csalárdságtól.

Ezen felül a fent nevezett magyar királyság üdvös, nyugalmas és békés állapota érdekében, valamint a mondott László király úr és országa hasz­nára, mely ország várait, javait és jövedelmeit tekintve sokszorosan szét­szabdalt és megkárosított állapotban van, ezen várak, javak és jövedelmek – reményeink szerint – általunk elérendő visszavétele és helyreállítása ér­dekében fent említett urunk, a római király kormányzóságunkhoz a fent mondott magyar királyságban az említett László király úr érintett nagyko­rúságáig hozzájárulását és beleegyezését adva minket a mondott magyar királyság kormányzásában a fent érintett ideig semmi módon nem fog aka­dályozni, sem bárki más által nem fog akadályoztatni, sőt az olyanok ellen, akik minket ebben akadályoznak vagy megkísérelnek akadályozni, megfe­lelő segítségben és jóakaratban lesz köteles részesíteni minket. Emellett a fent említett római király urunk a fentiek miatt, vagy bármi más okból a mondott idő alatt ellenünk vagy a mieink ellen semmiféle háborúságot vagy pert nem indíthat, sem övéi vagy más által nem indíttathat vagy ilyen indításához vagy indíttatásához tudatosan nem járulhat hozzá. Hasonló­képpen mi is a fentiek miatt vagy bármi más okból fent említett római ki­rály urunkkal és övéivel kölcsönösen a mondott időn belül semmiféle há­borúságot vagy pert indítani, sem a mieink, sem bárki más által indíttatni nem akarunk és nem is tehetjük, és ilyen indításához vagy indíttatásához tudatosan nem járulunk hozzá, sőt inkább az őszinte és tiszta békét, egyet­értést, egyezséget és megértést a fent mondott időre hűségesen és jó lélek­kel meg fogjuk tartani.

Amikor pedig a fent mondott László király úr fent említett nagykorúságát eléri, és a mondott Frigyes király urunk úgy dönt, hogy kiveszi gyámsága alól, urunknak, Frigyes királynak ezt előbb velünk tudatnia és jeleznie kell, nélkülünk vagy tudtunkon kívül a legkevésbé sem cselekedve. Nekünk pedig ezen László király úr irányában megfelelő segítséggel és tanácsokkal kell szolgálnunk, a cselvetést és csalárdságot mindezekben távol tartva.

A fent mondott békét, egyezséget, egyetértést és megértést tehát mi, fent nevezett Hunyadi János kormányzó említett urunkkal, Frigyes királlyal megfontolt szándékkal és biztos tudomásunk szerint szabad akaratunkból kötöttük, becsületünkre, tiszta, őszinte és keresztényi hitünkre, valamint emberségünkre ígérve, hogy azt egészében és minden egyes pontjában, cikkelyében és fejezetében sértetlenül megtartjuk, soha semmit ellene nem téve vagy megkísérelve, sem bármi módon elősegítve, hogy ezt megtegyék vagy megkíséreljék. Abban az esetben, ha a fent mondott római király urunknak vagy nekünk, Hunyadi Jánosnak valamiféle egyez­séget vagy szerződést kellene kötni vagy készíteni az említett magyar királysággal vagy főpapjaival, főuraival és lakosaival, az a jelen szerződéssel és egyez­séggel a legkevésbé sem állhat szemben, hanem a jelen szerződésnek mindazonáltal érvényben kell maradnia, bármiféle cselvetést és csalárdságot elvetve.

Ezen dolog tanúságaképpen fent mondott urunk, Frigyes király és mi, Hunyadi János kormányzó jelen oklevelünket pecsétjeink ráfüggesztésével megerősíttettük.

Kelt Pozsonyban, a tizenegyezer szűz ünnepe utáni csütörtökön,[400] az Úr 1450. évében.

 

Lelőhely: Az eredeti békeokmány a bécsi levéltárban található, jelzete: Ung. Urk. Abt. Rep. XVI. (178). Fotómásolata a Magyar Országos Levéltárban DF 287194. jelzet alatt.

Kiadás: Kurz, Friedrich IV. I. 258-261.

Fordította: Szende Katalin.


46.

 

 

1463.

 

Osztrák-magyar békekötés

(Bécsújhelyi béke)

 

 

Mátyás királlyá választása csak még bonyolultabbá tette Magyarország és az 1452-ben császárrá koronázott Frigyes viszonyát. A királyválasztó országgyűlés határozata szerint Mátyást a Szent Koronával kell megkoronázni, és Frigyessel tárgyalásokat kell folytatni a korona visszaadásáról. Ha ez nem vezetne sikerre, szükséges a háború megindítása.

A tárgyalások először semmi eredményt nem hoztak, de 1458 májusában pápai közvetítésre újra indultak. Novemberre kész volt a megállapodás tervezete, Frigyes azonban meggondolta magát, és 1459 elején Garai László, Újlaki Miklós és más pártütő magyar urak élére állt, akik magyar királlyá választották. Áprilisban a pártütők vereséget szenvedtek, így Frigyes esélyei a magyar trónra erősen megfogyatkoztak.

Az új pápa, II. Pius nagy álma a török elleni nemzetközi összefogás megvalósítása volt. Hogy egy hadjárat valóban megindulhasson, minden erejével azon fáradozott, hogy Frigyes és Mátyás békét kössön egymással. Carvajal bíboros, pápai követ és Podjebrád (Poděbrad) György cseh király közvetítésére meg is indultak 1460. január 20-án Olmützben a tárgyalások a császár és a magyar király követei között, de ez a forduló még sikertelennek bizonyult. Áprilisban újabb találkozó jött létre, ezen 1461. február 1-ig terjedően fegyverszünetet kötöttek. A tárgyalások a következő év januárjában Olmützben, majd májusban és júniusban Győrben folytatódtak, de eredményt nem hoztak, és úgy tűnt, meg is szakadnak. Nyáron Mátyás fegyverrel is támogatta VI. Albert osztrák herceg pártütését a császár ellen, ami a viszonyt még jobban elmérgesítette.

Az események később mégis szerencsésen alakultak. A herceg és a császár fegyverszünetet kötött, így a fegyveres akciók szeptemberben megszakadtak. Hieronimo Lando krétai érsek, pápai követ közvetítésével pedig újra megindultak a béketárgyalások. Vitéz János váradi püspöknek 1462. április 3-án Grazban sikerült is megállapodnia a feltételekről. Eszerint Frigyes átadja Sopront és a koronát, Mátyást fiává fogadja és segíti a török ellen, Mátyás pedig nyolcvanezer aranyforintot fizet a koronáért, átengedi a többi, császári kézen lévő magyarországi várat, utód nélküli halála esetén biztosítja a magyar korona öröklését Frigyes számára, és megengedi, hogy a császár megtartsa a magyar királyi címet.

Az 1462. május 20-án tartott országgyűlés elfogadta ezeket a feltételeket, és a főpapok és bárók közül kiválasztott személyekből bizottságot választott, akik királyuk és az ország nevében 1463. július 17-én Sopronban fogadták el az előzetes békeszerződés szövegét. Ugyanezen a napon állította ki Frigyes császár is a maga békeoklevelét Bécsújhelyen. A szöveget Mátyás egy héttel később, július 26-án hagyta jóvá. Az okmányokat október 22-én a pápa is megerősítette.

A béke értelmében Frigyes hamarosan vissza is szolgáltatta a Szent Koronát, Mátyást 1464. március 29-én koronázták meg Székesfehérvárott, ezt követően április 3-án a koronázásra összehívott országgyűlés, április 24-én pedig Mátyás mint megkoronázott magyar király oklevélben ismét megerősítette a békeszöveget.

Eme okmányok több példányban, valamint számtalan átírásban és másolatban is fennmaradtak. Alább a magyar küldöttség által 1463. július 17-én Sopronban kiállított oklevél szövegét közöljük.

 

 

Mi, István, Isten és az Apostoli Szentszék kegyelméből a kalocsai és a bácsi egyház érseke és ugyanezen Kalocsa örökös ispánja[401], János, ugyan­ezen kegyelemből váradi püspök[402], Újlaki Miklós erdélyi vajda, továbbá macsói és szlavón bán[403], Pálóci László ispán, országbíró[404], valamint Szapolyai Imre királyi főkincstartó és a felső-magyarországi részek kapitánya[405] elismerjük és jelen soraink tartalmával mindenki előtt ismertté tesszük, hogy egyrészről a legfelségesebb fejedelem és úr, Frigyes úr, a rómaiak örökké felséges császára, Magyarország, Dalmácia, Horvát­ország, stb. királya és Ausztria, Stájerország, Karintia és Krajna, stb. hercege[406], a mi legfelségesebb urunk, másrészről a nemes magyar királyság és ennek főpapjai, bárói, nemesei, előkelői, lakosai és lakói között támadt és fennforgó összekülönbözéseket és ellentéteket illetően a béke és egyet­értés számos cikkelyében és fejezetében megállapodtak, amit mi, a legfelségesebb fejedelem úr, Mátyás úr, a fent érintett magyar királyság, stb. királya[407], a mi legkegyelmesebb urunk és ezen királyság főpapjai, bárói, nemesei, előkelői, lakói és lakosai nevében, akiknek teljes és mindenre kiterjedő tekintélyével, erejével és hatalmával az alábbiakkal kapcsolatban éltünk és amire támaszkodtunk, valamint saját nevünkben is legszentségesebb urunk, Pius pápa[408] biztatására, a tiszteletreméltó atyák: Domonkos torcellói püspök úr, az Apostoli Szentszék oldalköveti hatalommal küldött legátusa[409], és Rüdesheimi Rudolf úr, a freisingi egyház prépostja és a wormsi egyház dékánja, legszentségesebb pápa urunk tanácsosa, apostoli követe és küldötte,[410] a jelen ügyben Őszentsége megbízottja közvetítésével a fent mondott császár urunkkal önként, szabadon, jó és őszinte szándékkal ezen cikkelyek végső és utolsó megfogalmazására jutottunk, amint az alább következik.

Először is, az óhajtott béke és megegyezés céljából elhatároztatott, hogy a felséges fejedelem és úr, Frigyes úr, a rómaiak örökké felséges csá­szára, Magyarország, Dalmácia, Horvátország, stb. királya, Ausztria, Stá­jerország, stb. hercege, és a tőle egyenes ágon leszármazó örökösei az alább írt várakat és városokat, melyeket őcsászári felsége a magyar király­ság határain és mezsgyéjén belül birtokol, és a maga, vagy az ő nevében mások által kezében tart, tudniillik Fraknót és Kaboldot tartozékaikkal, minden hatalommal és törvénykezési joggal birtokolják és tartsák meg, és ezekkel szabadon élhessenek, valamint ezeknek békében és nyugalomban örvendhessenek, a felséges fejedelem és úr, Mátyás úr, a mondott Magyar­­ország királya, a mi legkegyelmesebb urunk, továbbá örökösei és utódai, valamint ezen királyság bárói, főurai, és nemesei részéről – bármifélekép­pen nevezzék magukat, vagy mások őket – bármiféle zaklatást, háborítást, adóbehajtást, megterhelést és alkalmatlankodást kizárva, melyek akár jo­gosan, akár tettlegesen, akár főképp azok jogainak átruházásával bárkinek is a javára bármilyen szín alatt is történtek vagy történnének, akik a fent említett területek irányában jogigénnyel lépnének fel, kivéve azonban az egyházi tizedet és az egyházi pereket, melyeket saját ítélőszékeik előtt lehet megtárgyalni és intézni, ahogyan jogos és ésszerű. A világi bírásko­dásban azonban a személyt és a vagyont érintő keresetekben, melyeket őcsászári felsége alattvalói és a fent érintett várakhoz tartozók ellen és velük szemben bármi módon indítottak vagy indítani fognak, a felperes az őcsászári felsége által az ilyen helyekre ideiglenesen kiküldött bírák előtt terjessze elő és keresse igazát, amit a kérelmező kívánságára készségesen el kell intézni; ügyelve arra, hogy annak rendje és módja szerint a fent em­lített császári felség alattvalói és a mondott várak alá tartozók megkere­sése esetén az akkori király és maga a magyar királyság, illetve annak tisztviselői járjanak el és gondoskodjanak az eljárásról.

És ha a törökök ellen a hit és ezen királyság védelmében általános hadjáratra kerülne sor, ebbe az ügybe a mondott császár úr által benyúj­tandó előzetes kérelem alapján ezeket az alattvalókat továbbra is vonják be, de úgy, hogy ebben az esetben az ilyesfajta adók felett őcsászári felsé­gét illesse a rendelkezés, és az ez ellen cselekvőkkel szemben, akik saját érdekeik védelmében a fentebb érintett dolgokkal, valamint az említett császár úrral és örököseivel szemben bármi módon is fellépni próbálnának, a mindenkori király és az ország mint békeszegőkkel szemben, hathatósan lépjen fel.

Továbbá hozzátétetett és elhatároztatott, hogy a mondott császár urunk halála után az akkori királynak és a magyar királyságnak lehetősége legyen a fent mondott Fraknó és Kabold várakat és ezek jövedelmeit – abban az esetben, ha Kabold várát a mondott császár urunk nem rombol­tatja le, figyelembe véve, hogy csekély értékű, és romos állapotban van – és más bevételeit őcsászári felsége örököseitől 40.000 magyar forint, azaz jó és kellő súlyú arany dukát értékében megváltani.

Továbbá, mivel a fent mondott császár urunk jó és becsületes indo­kokkal eleddig a Magyarország királya címmel és névvel élt, elhatározta­tott és elvégeztetett, hogy őcsászári felsége, akit a magyar királyság fő­papjai, bárói, nemesei, előkelői és más lakosai előzetesen, szabadon és háborítatlanul okleveleikben és másutt ezzel a királyi címmel tiszteltek meg és ékesítettek fel, élete végéig ebben megmaradjon, és a mondott Magyarország és az ehhez az országhoz tartozó más királyságok uralkodójának neveztessék és hívathassék, és ezzel a címmel élhessen és használhassa, a mindenkori király, valamint az ország urainak és lakosainak gáncsoskodá­sát, ellentmondását és zavargását teljességgel távol tartva.

Továbbá, hogy a köz ügye és a római anyaszentegyház, valamint a ke­resztény vallás helyzete még üdvösebben és hasznosabban erősödhessék és javulhasson, a fent mondott legdicsőségesebb császár urunk a mi legfelsé­gesebb és legkegyelmesebb urunkat, Mátyás királyt fogadott fiának fogja tartani és atyai módon fogja átölelni, személyesen fiává fogadja és adop­tálja, továbbá iránta és országa iránt barátságot, jóindulatot és atyai érzé­seket fog tanúsítani ezután, és ezen Mátyás király urunkat fiának fogja nevezni. És ennek a hatalmas kegynek az elismeréseképpen, amely sok tekintetben őcsászári felsége részéről ugyanezen Mátyás király urunknak becsületére és előnyére fog válni, hogy méltó viszonzásképpen köteles hálával viseltessék őcsászári felsége irányában, elhatároztatott, hogy ugyanezen Mátyás király urunk őfelsége fogadott fiaként a fent mondott császár urat élete végéig atyjaként kell hogy elismerje, tisztelje, nevezze, írja és tartsa, beleegyezve, hogy ugyanezen Mátyás király urunk a fent mondott császár urunkat atyjának és királynak nevezze, tisztelje, elismerje, és neki mint atyjának és magyar királynak írjon.

Ezen felül Mátyás király urunkat és a mondott magyar királyság főpapjait, báróit, előkelőit, nemeseit, lakóit és lakosait, valamint magunkat és a fent említett országot a nekünk adott felhatalmazás ereje által jelen sorainkkal arra kötelezzük, hogy szilárdan és örökre őrizzék meg urunkkal, a római császárral és örököseivel, továbbá területeivel és tartományaival a sérthetetlen békét, semmiféle ezzel ellentétesen rendelkező szövetségtől és szerződéstől nem akadályoztatva, sőt az ilyeneket megsemmisítve kötelezzük őket, hogy őcsászári felségének, továbbá a legfelségesebb fejedelemnek, Miksa úrnak, őcsászári felsége fiának minden bajban, bárkivel szemben – kivéve természetesen legszentségesebb atyánkat, a pápát, az Apostoli Szentszéket és a Római Anyaszentegyházat –, ahányszor csak szükséges lesz, lehetőségeik szerint hatékonyan tanácsot, segítséget és támogatást adjanak, nyújtsanak és biztosítsanak őcsászári felsége és fent említett fiának kérésére a fent mondottak: a magyar királyság és a mindenkori király költségén. A török elleni általános hadjárat esetén azonban erre nem leszünk kötelezve, továbbá akkor sem, ha valaki előre nem látható akadály vagy szerencsétlenség miatt ezekben [a hadjáratokban] teljességgel tétlen marad; egyebekben mindig megőrizve a mondott magyar királyság szabadságjogait. Ennek fejében őcsászári felsége kegyes viszonzásképpen jóindulatával és kedvezésével mondott Mátyás király urunkat és a magyar királyság jó helyzetét – jelesen a törökkel és a Krisztusban hitetlen ellenséggel szemben – Szentatyánknál, a római pápánál, az Apostoli Szentszéknél, a Szent Római Birodalom fejedelmeinél és másoknál, ahol ez lehetséges lesz, őszintén előmozdítja, és ha bármelyik fél, akár az urak, akár alattvalóik mindkét részről egymás között, egyik a másikkal szemben valamiféle panasz vagy kérés bejelentésére tartana igényt – mindig kivéve azonban a fentieket, jelesen a várak ügyében fentebb rendelteket –, ezt a jog szerint és nem másként kell majd lefolytatniuk, melynek során a panaszosok megkeresésére akadálytalanul igazságot kell szolgáltatni.

Továbbá abból a célból, hogy az őszinte jóindulat, amellyel a fent mondott császár urunk az említett Mátyás király urunk, őcsászári felsége fia és a fent említett magyar királyság irányában viseltetik, szélesebb körben mindenki számára ismertté váljék, őcsászári felsége nekünk, a fent mondott István érseknek, János püspöknek, Miklós vajdának, Pálóci László ispánnak és Imre tárnokmesternek ezen magyar királyság szent koronáját, melyet a néhai legfelségesebb úrnő, Erzsébet királyné a jóemlékezetű László királlyal együtt őcsászári felségénél hű kezekre bízott, és amelyet eddig is hűségesen megtartottak és megőriztek, nehogy esetleg idegen kezekbe jusson, továbbá a Sopron nevű várost mondott Mátyás király urunk és a magyar királyság részére kegyesen átadta és minden ezzel kapcsolatos kötelezettségéről lemondott.

Továbbá az atyai szeretet nagyobb megszilárdítására és császár urunknak Mátyás király úr és a magyar királyság iránt érzett legkegyesebb jóindulatának viszonzásaképpen, és hogy őcsászári felsége annál készségesebben igyekezzék ezen ország javait és jó helyzetének növekedését elősegíteni, elhatároztatott és eldöntetett, hogy ha a magyar királyi trón üresedésekor nem lennének a fent mondott Mátyás király urunk ágyékából származó törvényes fiúk vagy unokák, őcsászári felsége, vagy fia, akit erre kijelölt, és őfelsége elhunyta után az, akit fiaként hátrahagy, vagy ha több ilyen is lenne, az egyik azok közül, akit ez az ország meg fog választani, álljon királyként a magyar királyság élére az ország teljes támogatásával.

Továbbá, ha – mint fentebb említettük – a magyar királyság megüresednék, az ország főpapjainak, báróinak, előkelőinek, nemeseinek, lakóinak és lakosainak tanáccsal és hathatós segítséggel gondoskodniuk kell arról, hogy őcsászári felségét vagy fiát, ahogyan az előrebocsáttatik, a magyar királyság szokása szerint koronázzák meg és az ország teljes kormányzásában békében ismerjék el, és valóban királynak tartsák.

Továbbá egyetértőleg elhatároztatott, hogy minden sérelem, összeütközés, meghasonlás, és bármiféle kereset és vád, mely ezen felek között akár a boldog emlékezetű László király miatt, akár bármi más okból kifolyólag támadt, továbbá mely ezen feleket maguk, örököseik és utódaik személyében bármilyen okból érinti, legyen teljességgel beszüntetve és eltörölve, és mindazt a felháborodást és elégedetlenséget, melyet a fent mondott felséges fejedelmek, Frigyes császár úr és Mátyás király úr a mondott ország bármelyik főpapja, bárója, nemese, lakosa vagy lakója, avagy más egyházi vagy világi személy ellen táplált a hozzájuk való csatlakozás miatt mindkét részről egyszer-másszor elkövetettek miatt, a jövőben a legkevésbé se bosszulják meg sem tettlegesen, sem a törvény szerint, hanem ezek is legyenek hasonlóképpen beszüntetve és eltörölve.

Mi pedig megígérjük, megfogadjuk és kötelezzük magunkat arra, hogy becsületünknek és a keresztény hitnek megfelelően fogunk eljárni, cselekedni, valóságosan és hathatósan együttműködni annak érdekében, hogy ugyanezen Mátyás király urunk, továbbá ezen magyar királyság főpapjai, bárói, előkelői és nemesei, valamint mi a fentebb írtakat, melyeket nekik és nekünk meg kell tennünk és cselekednünk, a mondott Mátyás király urunk koronázása előtt minél előbb, de legalábbis ezen koronázás után az ezt követő két hónapon belül a mondott magyar királyság főemberei és a mi hiteles pecséteink alatt kiállított okleveleink révén összességében és minden egyes részletében erősítsük, szilárdítsuk és újítsuk meg, majd pedig kövessük, hajtsuk végre és tegyük meg, valamint ismerjük el érvényesnek és hatályosnak, és ők is erősítsék, szilárdítsák és újítsák meg, továbbá kövessék, hajtsák végre és tegyék meg, valamint ismerjék el érvényesnek és hatályosnak. A fentiek megfelelő megerősítését pedig most említett legszentségesebb pápa urunk ez ügyben kiküldött megbízottjától, később nem kevésbé őszentségétől és az Apostoli Szentszéktől legjobb tudásunk szerint kérni fogjuk és fogják, és emellett ki fogunk tartani és engedelmeskedni fogunk, és ők is ki fognak tartani és engedelmeskednek, minden csalárdságot és cselvetést ettől távol tartva.

Ennek tanúságaképpen mi, István, a kalocsai és bácsi egyház érseke, és ugyanezen Kalocsának örökös ispánja, János váradi püspök, Újlaki Miklós erdélyi vajda, továbbá macsói és szlavón bán, Pálóci László ispán, országbíró, és Szapolyi Imre főkincstartó, a felső-magyarországi részek kapitánya a fentiekre pecsétünket ráfüggesztettük. Kelt Sopronban, Mária Magdolna ünnepe előtti legközelebbi kedden,[411] az Úr 1463. évében.

 

 

 

Lelőhely: A bécsi levéltárban számtalan átírás és másolat mellett megtalálható az eredeti is, két példányban: Urkundenabt., Allg. Urkundenreihe, Rep. 1-193. és Ung. Urk. Abt. Rep XVI. (226). Fotómásolatai a Magyar Országos Levéltárban: DF 258149, 287237. Másolatban a fenti okmány a Magyar Országos Levéltárban is megvan, a DL 81553. jelzet alatt.

Kiadása: Nehring 206-209. Kollar 204-210.

Fordította: Szende Katalin.


47.

 

 

1474.

 

Lengyel-magyar békekötés

(Ófalui béke)

 

 

A magyar-lengyel kapcsolatokat az 1423-24-es évektől kezdve a viszonylagos jó viszony jellemezte. Zsigmond ugyan 1429-30-ban megpróbált éket verni II. Ulászló lengyel király és Vitold litván nagyfejedelem közé, de Vitold halálával ez az ütközési felület megszűnt. A helyzet 1438 májusában fordult meg, amikor a katolikus cseh rendek Albert magyar és német királyt, a kelyhesek pedig a későbbi IV. Kázmér lengyel királyt választották cseh királlyá. Júliusban Albert és III. Ulászló lengyel király között háború tört ki, amit 1439. január 4-én egy Boroszlóban aláírt fegyverszünet zárt le.

Albert halála után I. Ulászló személyében öt évig olyan királya volt Magyarországnak, aki III. Ulászló néven egyben Lengyelország királyaként is uralkodott. Ez a perszonálunió ismét a jó viszonynak kedvezett. Halála után mindkét ország nemességét más és más gondok kötötték le, így a viszony semlegesként jellemezhető. V. László király halála után IV. Kázmér lengyel király is pályázott a magyar trónra, ami magában rejtette a Mátyással való szembefordulás veszélyét, ez azonban nem következett be.

A helyzet 1453-ban, a magyar-cseh háború kitörésével változott meg gyökeresen. Mátyás szeretett volna létrehozni egy osztrák-lengyel-magyar koalíciót, melyet házassági kapcsolatokkal tervezett megpecsételni. Követe, az olmützi püspök azonban Krakkóban nem járt sikerrel, az Olmützben megjelent lengyel követeket viszont, akik a csehek és a magyarok közt próbáltak közvetíteni, a pápához és a császárhoz utasította. 1469 végén ismét Mátyás tett lépéseket Kázmér felé. A katolikus cseh rendek által cseh uralkodóvá választott magyar király Kázmér lányának kezét is megkérte, de most a lengyel uralkodó zárkózott el. Fiának, Ulászlónak ugyanis Podjebrád György cseh király már másodszor ajánlotta fel a cseh koronát, ha lengyel segítséget kap Mátyás ellen. Kázmér ezért Frigyes császár felé közeledett, hogy szövetséget hozzanak létre a magyar királlyal szemben. A tárgyalások azonban októberben megszakadtak, mert Frigyes nem volt hajlandó lemondani a Magyarország királya címről Ulászló javára.

1471 tavaszán váratlan fordulat következett be: meghalt Podjebrád György cseh király, és a kuttenbergi, kelyhes többségű királyválasztó gyűlés Ulászlót választotta Csehország királyának. Mátyás természetesen ezt a választást érvénytelennek nyilvánította. Nyáron azonban saját országában is zavarokkal kellett megküzdenie: vele elégedetlen főpapok és főurak egy csoportja Kázmér lengyel király ifjabb fiát, Kázmér herceget hívta a magyar trónra. Mátyás kezdetben úgy tett, mintha semmiről sem lenne tudomása. Kázmérhoz követeket küldött, hogy rendezzék a cseh korona körüli ellentéteiket, újból kérte lányának kezét, és felajánlotta, hogy fiává fogadja Ulászlót. Javasolta, hogy Ulászlót és őt is egyszerre koronázzák meg a cseh koronával. A lengyel király természetesen az ajánlatokat visszautasította. Szeptemberben érkezett meg Kázmér herceg hadüzenete, október 2-án indult seregeivel Magyarország ellen. Itt azonban csak igen kevesen csatlakoztak hozzá, mivel a korábbi hazai összeesküvők nagy részét Mátyás eddigre már kedvező ígéretekkel megnyerte magának. A lengyel sereg Hatvanig nyomult előre, de tovább jönni nem mert, majd vissza is fordult. Kázmér egy darabig Nyitra várába vette be magát, majd 1471 végén hazatért. Nem sokkal később hátrahagyott helyőrsége is átadta a várat Mátyás embereinek.

A pápa továbbra is Mátyást támogatta Ulászlóval szemben: 1472. március 1-én elismerte cseh királyságát, és Marco Barbo bíboros személyében követet küldött, hogy közvetítsen Mátyás és a Jagellók között, ha pedig a béke nem jönne létre, az utóbbiakat közösítse ki. Március 31-én végre megindultak a béketárgyalások, melyek eredményeképpen május 8-án a magyar és a lengyel fél fegyverszünetet kötött egymással, a két uralkodó megbízottai pedig a legátus további közvetítésének köszönhetően október 20-án Neisse városában találkoztak. Ez a megbeszélés még eredménytelenül zárult, hasonlóképpen az 1473. augusztus 15-én Troppauban rendezett találkozó is, mert Mátyás nem volt hajlandó lemondani a megszállt csehországi területekről.

 

1473 második felében több lengyel betörés érte Magyarországot, néhány vár is a támadók kezére került. Mátyás seregei később visszavívták Homonnát és nagymihályt, és nekifogtak a lengyel csapatok kiszorításának. Miután fegyverrel egyik fél sem tudott a másik fölé kerekedni, IV. Kázmér felhívására Mátyás ismét követeket küldött a béke megteremtése érdekében.

A tárgyalásokat most siker koronázta: 1474. február 21-én a Szepes megyei Ófaluban a két király megbízottai megkötötték a békét. Az okmányt a magyar király február 27-én, a magyar országnagyok pedig április 24-én erősítették meg.

Alább a magyar tárgyaló küldöttség által kiállított okmány szövegét közöljük.

Mi, Gábor, a gyulafehérvári[412], Osvát, a zágrábi egyház püspöke[413], Szapolyai Imre szepesi örökös ispán[414], Dengelegi Pongrác János volt erdélyi vajda, a királyi seregek főkapitánya[415], György pécsi prépost, apostoli protonotárius[416] és Gáspár, a szepesi Szent Márton-egyház prépostja[417] a dolog örök emlékezetére tudatjuk mindenkivel, akit illet, hogy a legfelségesebb fejedelem és úr, Mátyás úr, Isten kegyelméből Magyar­ország, Csehország, Dalmácia, Horvátország, stb. királya[418], a mi legkegyelmesebb urunk a fent mondott magyar királyság főpap és báró uraival, elődeiknek, a legfelségesebb királyoknak, a főpap és báró uraknak nyomdokait követve, és azzal a szándékkal, hogy inkább a keresztény vallás istentelen ellenségeivel fordítsák szembe erőiket, mintsem hogy bármiféle keresztényekkel különbözzenek össze, minket teljes, szabad és megfelelő megbízatással és mindenfajta jogkörrel felruházva elküldtek erre a helyre, ahol ősidőktől fogva az egymás közti gyűléseket tartani szokták, hogy találkozzunk a lengyel királyság főpap és báró uraival, és hogy velük mindazt tárgyaljuk meg, rendezzük el, határozzuk meg, végezzük el, rögzítsük és erősítsük meg, ami a kölcsönös barátság, az igaz testvériség és az örök béke megőrzése, fenntartása, megszilárdítása és megerősítése érdekében a két ország, a felséges királyok és a szent koronák között jelenleg és mindörökké jónak látszik és lehetséges, ahogyan a fent mondott legfelségesebb király urunk függő pecsétje alatt kibocsátott megbízólevelünkben világosan benne foglaltatik, melyet mi a lengyel királyság főpap és báró urainak kezébe átadtunk. A mondott lengyel királyság ezen főpapjaival és báróival pedig, nevezetesen a nagyságos és Krisztusban tisztelendő atyákkal, Jakab gneznói érsekkel;[419] János krakkói püspökkel;[420] Dobiesław Kmita z Wiśnicza lublini várnaggyal és Jan z Rytwiany úrral, a lengyel királyság marsalljával testvérileg és barátságosan megegyezve, miután kölcsönös jóakarattal és alapossággal megtárgyaltuk mindazokat, amelyek ezt a békét fenntarthatják vagy az idők folyamán felboríthatják, a béke szerzőjének, a tiszteletreméltó és kiváló úrnak, Bartholomeus de Massa úrnak, a jogtudományok doktorának mindenre kiterjedő jelenlétében, beleegyezésével és hozzájárulásával, aki a Krisztusban igen tisztelendő atya, Márk úr, a római anyaszentegyház Szent Márk-egyházról címzett bíborosa, aquileiai pátriárka és az Apostoli Szentszék legátusa[421] nevében és szerepében járt el, az alábbi végzésekre és cikkelyekre jutottunk, és kölcsönösen egyetértettünk ezekben mint hasznos és szükséges, valamint a mondott béke, barátság és igaz testvériség megőrzését szolgáló intézkedésekben.

Mindenek előtt úgy döntöttünk és határoztunk, hogy ezentúl és mind­örökre állandó, szilárd és sértetlen béke legyen a két jeles ország, tudniillik Magyarország és Lengyelország, továbbá ezek felséges fejedelmei és urai, Mátyás úr, Isten kegyelméből az érintett Magyarország, Csehország, Dalmácia, Horvátország, stb. királya, valamint Kázmér, ugyanezen kegyelemből a fent említett Lengyelország királya[422] között, továbbá minden eljövendő király, a főpapok, bárók és a mondott országok lakosai, és minden tartomány, fejedelem, úr és lakos között, akik valami módon ezen szent koronák alá tartoznak vagy csatlakoznak, úgy és oly módon, hogy semelyik fél a másik kárára semmi módon és semmi szín alatt ne vonuljon ezen országok egyikéből vagy az ezekhez tartozó területekről vagy tartományokból a másik, vagy a hozzá tartozó tartományok és helységek ellen, minden csalást és cselvetést mellőzve.

Másodszor elhatároztatott, hogy mindkét országban és a hozzájuk tartozó tartományokban nyilvánosan hirdessék ki, hogy az egyes emberek, bármiféle helyzetűek vagy jogállásúak legyenek is, ne merészeljenek vagy próbáljanak a másik országból saját elhatározásukból vagy bármiféle alkalomból összegyűlni, sem a másik országba ártó szándékkal és ellenségesen behatolni, vagy az egyik ország határvidékén vagy határain belül állomásozni és erősségeket emelni, sem egyik vagy mindkét országban fosztogatni.

Ha pedig olyanokra bukkannának, akik ezt a tilalmat semmibe veszik, akkor azokat az embereket, semmilyen kifogást nem véve figyelembe mindkét országban becsteleneknek, lázadóknak és pártütő ellenségnek tartsák, javaikat a kincstár számára nyomban kobozzák el, továbbá mindkét ország határvidékének kapitányai, akiket mindkét részről felkértek, kötelesek lesznek igaz hitük szerint, egy emberként fellépni az ilyen emberek ellen és egymást kölcsönösen segíteni, amíg csak ki nem irtották ezeket.

Ezenkívül ha egyes emberekről kiderül, hogy az ilyen gazembereknek tudtukkal és önként menedéket adtak és a helységeket és erődítményeket megnyitották előttük, bűnrészesekként ugyanaz a büntetés érje őket, és hasonlóképpen bűnhődjenek.

Továbbá, ha ilyesfajta emberek arra vetemednének, hogy bármilyen dolgot elraboljanak, elragadjanak, vagy valamely erődítménybe, városba vagy faluba bevigyenek, az érintett helyek kapitányai azon nyomban, minden késlekedés nélkül kötelesek lesznek és tartozzanak a kárt szenvedetteknek az őket megillető tökéletes igazságot szolgáltatni.

Továbbá, ha valamiféle meghasonlás támadna a két ország egyes lakosai között, bármiféle jogállásúak legyenek is, vagy valakit jogtalanság érne, ne tekintsék azt a jelen béke valamiféle megsértésének. De azok, akiket ez az összekülönbözés érint, és akik sértve éreznék magukat akár az örökségük miatt, akár mert jogtalanság, kár, veszteség érte őket, vagy bármi más okból, ügyüket a jog szerinti eljárással annak vagy azoknak a rendes bírái előtt kell, hogy lefolytassák, akit vagy akiket bevádolnak, ha pedig ezek nem lennének elégségesek és nem felelnének meg, akkor a végvidékek kapitányai előtt.

Ha pedig az ügy olyan komoly lenne, hogy méltán a királyi felségek elé kell majd vinni, akkor mindkét király bizonyos számú békebírát fog egy bizonyos helyre kiküldeni, akik véget vetnek az ilyesfajta pereknek és összekülönbözéseknek, a sértetteknek pedig csalás és cselvetés nélkül tartoznak és kötelesek lesznek igazságot szolgáltatni.

Továbbá hasonlóképpen az előírt szolgáltatásokkal és bármiféle kötelezettségekkel kapcsolatban derítsék ki az igazat, és az ügy rendes bírái csalás, cselvetés és fölösleges megterhelés nélkül szolgáltassanak igazságot.

A király által fizetendő zsoldokat vagy bármiféle kötelezettséget illetően pedig, ha az a király, aki ezzel tartozik majd, hitelezőit nem akarná vagy késlekedne kielégíteni, akkor a másik király figyelmeztetni fogja őt, hogy vagy fizessen és egyezzen ki, vagy küldjön egy mindkét fél számára megfelelő helyre valakit vagy valakiket, hogy vele vagy azokkal, akiket küldeni fog, vizsgálják ki ezt az ügyet, és hathatósan döntsenek úgy, ahogyan igazságos lesz, és mindkét király ehhez tartsa magát a jelen cikkely ereje folytán.

Továbbá, ha valamilyen ügyben az egyik ország lakosai a másik ország lakosainak javai és vagyona rovására valamiféle zsákmányt ejtenének, avagy titokban vagy nyíltan lopást követnének el, akkor annak az országnak és végvidékének kapitánya, ahonnan a kárt okozták, köteles lesz a kárt szenvedetteknek teljes igazságot szolgáltatni és az ilyen károkozókat megbüntetni, ahogyan megérdemlik.

Továbbá, hogy ezután semmiképpen ne foglaljanak le egyik részről sem jogtalanul javakat, vagyontárgyakat vagy személyeket, és különösen a kereskedőkét nem, hanem ha valaki egy másikat be akar vádolni, a rendes bírája elé idézze meg a jog szerinti eljárással, amit a bíró legyen köteles és tartozzék lefolytatni. Ha pedig valaki nem elégedne meg ezzel az ítélettel, ne folyamodjon azért semmiféle letartóztatáshoz, harchoz vagy jogtalansághoz a másik féllel szemben, hanem viselje el türelemmel, amíg mindkét fél kapitányai – összehívta azokat a bírákat, akiknek ítéletével az ellenfél nem volt elégedett, és más alkalmas embereket mindkét fél bírái közül –  szemügyre nem veszik és meg nem vitatják az ügyet; ennek érdekében pedig a kapitányok kötelesek lesznek egy mindkét fél számára megfelelő helyen és időpontban összegyűlni.

Továbbá, hogy mindkét ország kereskedői, amikor árujukkal az egyik országból a másikba átlépnek, legyenek kötelesek és tartozzanak a régtől fogva megszokott utakon és útvonalakon közlekedni.

Továbbá, ha valamikor a királyok vagy az országok között valamiféle meghasonlás támadna akár valamely tartomány jogai körül vagy valamely javak miatt, akár ha az egyik király valamiféle területet magának követelne a másiktól, ha közvetítők és kölcsönös levélváltás segítségével nem tudnának megegyezni, akkor az ősi módon mindkét ország királyai, főpapjai és bárói elődeik szokása szerint tartsanak gyűlést a szokott helyen, ahová a főpapok és bárók mindkét részről jöjjenek el, és a két fél jogait és érveit igaz hitük szerint megvizsgálva barátok módjára egyezzenek meg.

Ezeket a határozatokat avagy cikkelyeket és intézkedéseket mi, fent mondott főpapok és bárók legfelségesebb király urunk, valamint Magyar­ország főpap és báró urai, továbbá az egész Szent Korona nevében és képviseletében tettük, érvényesítettük, erősítettük meg és határoztuk el mindenben egyetértve és mindenhez hozzájárulva; valamint most is tes­szük, érvényesítjük, erősítjük meg és határozzuk el mindenben egyetértve és mindenhez hozzájárulunk jelen soraink révén. Emellett megígérjük min­denképpen igaz hitünkre, becsületünkre és emberségünkre, hogy a fenti cikkelyeket minden fejezetük, záradékuk és pontjuk szerint szilárdan megtartjuk, és hogy fent említett király urunk oklevelét, mely ezeket a cikkelyeket és határozatokat hiánytalanul tartalmazza, mindenestől elfo­gadja és helybenhagyja, királyi függőpecsétje alatt, melyet Magyarország királyaként használ, a mai naptól számított legközelebbi tíz teljes napon belül Czorsztyn várában be fogjuk mutatni vagy bemutattatjuk, minden csalást és cselvetést távol tartva; továbbá a mondott magyar királyság je­lentősebb főpapjainak és báróinak hasonló levelét is, mintegy húsz függő­pecséttel a legközelebbi Pünkösd napjáig és ünnepéig a fent mondott he­lyen hasonlóképpen be fogjuk mutatni vagy bemutattatjuk, és semmiféle, ezzel ellentétesen cselekvő személy nem fog ebben megakadályozni.

Mindezek hitele, ereje és tanúbizonyságaképpen adattuk ki jelen levelünket biztos belátásunkkal és szabad akaratunkból, és függő pecsétünkkel meg is erősítettük.

 

 

 

Kelt Ófaluban, Szent Péter apostol székbe ülésének ünnepe előtti legközelebbi hétfőn,[423] az Úr 1474. évében.

 

 

Lelőhely: A békeokmány eredetije lappang. A kiadó szerint egykor a krakkói levéltárban volt.

Kiadása: Dogiel I. 69-71.

Fordította: Szende Katalin.


48.

 

 

1477.

 

Osztrák-magyar békekötés

(Korneuburgi-gmundeni béke)

 

 

 

Az 1463-as bécsújhelyi béke óta Mátyás és Frigyes császár között egészen az 1468-as csehországi eseményekig semleges volt a viszony. Ekkor azonban a csehek támadást intéztek Ausztria ellen, Frigyes pedig Mátyást hívta segítségül. Csábító ígéreteket is tett: hajlandónak mutatkozott lemondani a magyar királyi címről, sőt kilátásba helyezte, hogy megszerzi fogadott fiának a német királyi címet is. Mátyás az 1463-as békére hivatkozva hadat is üzent Podjebrád Viktorinnak, a cseh hadak vezérének, és seregeit megindította Frigyes megsegítésére. Április folyamán ki is verte a cseheket Ausztria területéről.

Frigyes kezdetben hálásnak mutatkozott; örökös tartományai egyévi jövedelmét átengedte a csehek elleni háború költségei fejében. Ugyanakkor korábbi ígéretei közül egyet sem teljesített, ehelyett a római királyi címet Merész Károly burgundi hercegnek ajánlotta fel, a pápánál pedig diplomáciája azon fáradozott, hogy a cseh koronához tartozó választófejedelmi méltóságot az osztrák hercegi címhez csatoltassa.

Június elején Olmützben cseh királlyá választása után Mátyás újra megkísérelte, hogy a császár rokonságából kérjen feleséget, de Frigyes kitérő választ adott. Mátyás az egyre elmérgesedő ellentétek elsimítása érdekében személyes találkozót javasolt, mely 1470. február 11-én létre is jött Bécsben.

A két uralkodó egy hónapon át tárgyalt. Mátyás a császár ötéves lányának, Kunigundának kezét kérte, ezt végül Frigyes el is fogadta, és megígérte, hogy júniusban együtt mennek a nürnbergi birodalmi gyűlésre, ahol majd kieszközli a magyar uralkodó német királlyá választását. A császár azonban írásba foglalni semmit sem volt hajlandó, az eljegyzést is húzta-halasztotta, úgyhogy Mátyás március 11-én teljesen eredménytelenül hagyta el Bécset. Júniusban a császár már IV. Kázmér lengyel királlyal tárgyalt egy magyarellenes szövetségről.

1471 augusztusában, Ulászló cseh királlyá koronázása után végre Frigyes is nyilatkozott, melyik oldalon áll: a regensburgi birodalmi gyűlésen jogtalannak nyilvánította Mátyás cseh királyi címét. Az 1472 májusában létrejött cseh-magyar és lengyel-magyar fegyverszünetek után szeptemberben a császár és Mátyás követei újból tárgyalásokba kezdtek. Ekkor Frigyes már hajlandónak mutatkozott elismerni a magyar uralkodó cseh királyságát, ha többé nem ad támogatást az ellene támadó osztrák uraknak. Eredményt végül ezek a tárgyalások sem hoztak.

Az 1474-es lengyel-magyar béke megkötése után nem egészen egy hónappal Nürnbergben Frigyes újra szövetséget kötött Ulászlóval Mátyás ellen, melyhez két nappal később Kázmér is csatlakozott. A csehországi hadiesemények azonban Mátyásnak kedveztek, így Frigyes nem élvezhette eme szövetség előnyeit, és 1475 elején deklarálta, hogy mivel Ulászló szövetségese, rá is érvényes az 1474-ben 1477 májusáig kötött cseh-magyar fegyverszünet. Az év végén a pápa Alessandro Forli bíboros személyében legátust küldött Bécsbe, hogy végre nyélbe üsse a lassan már ősi ellenséggé váló császár és magyar király közti békét. Frigyes továbbra is hajthatatlan maradt, sőt 1477 elején Ulászlót próbálta megnyerni a maga számára azzal, hogy megígérte neki: mint császár beiktatja a csehországi hűbérbirtokba, azaz a cseh királysággal együtt járó választófejedelmi méltóságba, ha támogatja Mátyással szemben. Miután az ígéretet megkapta, június 10-én sajátját teljesítette is.

Ettől kezdve az események felgyorsultak. Két nappal később Mátyás hadat üzent Frigyesnek, majd seregeit Győrben kezdte összegyűjteni. Ennek láttán Ulászló kivonta Ausztriából a még tavasszal odaküldött segédcsapatait, így Frigyes magára maradt. Július végén megindult a magyar támadás. Mátyás csapatai sorra foglalták el Hainburgot, Trautmans-dorfot, Petersdorfot, Klosterneuburgot, körülzárták Bécsújhelyet és kremset is. A Bécsben tartózkodó pápai diplomaták közbenjárására béketárgyalások kezdődtek. Mátyás képviselői sorra felhozták a császár minden szerződésszegését, és a magyar királyt ért sorozatos anyagi károk ellenértékéül 754 ezer aranyforintnyi sarc kifizetését követelték. Ezt Frigyes megtagadta, mire Mátyás folytatta hadjáratát. Körülzárta Bécset, ősszel elfoglalta Korneuburgot, Tullnt és Sankt Pöltent. A pápai követ közbenjárására október-november folyamán Gmundenben újabb tárgyalások kezdődtek, melyen a császár pozíciói már jóval rosszabbak voltak. Végül sikerült megállapodni, és 1477. december 1-én Frigyes Gmunden-ben, Mátyás pedig Korneuburgban aláírta a békét.

Alább a magyar király által kiállított békeoklevél szövegét közöljük, majd azt az egy nappal korábban kelt titkos záradékot, melyben Mátyás bizonyos feltételek fejében lemond a főokmányban szereplő hadikárpótlásról.

A béke utóéletével kapcsolatosan annyi még említésre érdemes, hogy 1477. december 13-án cseh királyként Mátyás le is tette az esküt Korneuburgban a császár kezébe, így a legfontosabb követelés teljesült. A többi azonban ismét függőben maradt. Miután a titkos záradék feltételeit a császár nem teljesítette, Mátyás 1479. január 12-én felszólította, hogy fizesse ki a százezer aranyforintos hadikárpótlást. Frigyes tavasszal haladékot kért, de a magyar király ezt nem adta meg. 1480 elején komoly tárgyalások folytak a pénzösszeg nagyságával kapcsolatban, de nem vezettek eredményre. Végül Mátyás arra hivatkozva, hogy az 1477-es béke az összeg ki nem fizetése esetén megengedi a kárpótlás bármilyen módon történő behajtását, márciusban elfoglalta a stájerországi Radkersburg várát. Ezt Frigyes békeszegésnek minősítette, és megkezdte a hadi készülődéseket, melyek hamarosan háborúhoz is vezettek. Mindezek új fejleményeit az 1491-es pozsonyi béke bevezetőjében ismertetjük.

 

 

Mátyás, Isten kegyelméből Magyarország, Csehország, Dalmácia, Horvátország, Ráma, Szerbia, Halics, Lodoméria, Kunország és Bulgária királya, továbbá Szilézia és Luxemburg hercege, Morvaország és Lausitz őrgrófja, stb.[424] jelen soraink tartalmával elismerjük és tudatjuk mindazokkal, akiket illet, hogy mi magunk és magyar királyságunk, valamint az utánunk következő királyok részéről a legfelségesebb fejedelem úrral, Frigyes római császárral[425] és utódaival, Ausztria hercegeivel, valamint örökös jogon bírt területeivel a köztünk és közte mindkét részről támadt és fennforgó háborút és összekülönbözést illetően a főtisztelendő és tisztelendő atyák: Gábor egri püspök, az Apostoli Szentszék legátusa[426], és János választott és megerősített váradi püspök[427], továbbá a tekintetes és nagyságos Szapolyai Imre, a Szepesség örökös ispánja[428], Lendvai Bánfi Miklós pozsonyi ispán[429], valamint a tisztelendő György pozsonyi prépost, az Apostoli Szentszék protonotáriusa[430], kedvelt híveink és a fent említett császár irányában teljes meghatalmazással általunk kirendelt követeink közvetítésével teljesen és barátokhoz illően megegyeztünk, és a békét helyreállítottuk az alábbi cikkelyek szerint, királyi szavunkra ígérve, hogy mi ezt a békét és megegyezést egészében és minden egyes mondott cikkelyében, megállapodásában és záradékában, amelyekben ezek tiszteletben tartására kötelezzük magunkat, a fent mondott legfelségesebb császár úrral, utódaival, tartományaival, és területeivel szemben szilárdan és sérthetetlenül meg fogjuk tartani.

Elsőként pedig elhatároztatott, hogy egyrészről a császári felség és utódai: Ausztria hercegei és örökös tartományaik között, másrészről a felséges király úr és utódai: Magyarország királyai, valamint ezen királyság között legyen erős, teljes, őszinte és örök béke, és sértetlenül őriztessék meg minden csalárdság és cselvetés nélkül. És hogy ezek a fejedelmek, miként atya és fiú, kölcsönös jóindulattal fogjanak össze, és jóakarattal viseltessenek egymás iránt, egymás becsületére és hasznára úgy, mint a sajátjukéra, jó lélekkel ügyelve és kölcsönösen őrizkedve a rossztól, ahogyan ez igaz barátokhoz és igen szoros szövetségben levőkhöz illik; semmiféle ellenségeskedést ne szítsanak egyikük uradalmai és területe részéről a másikuk uradalmai ellen, és semmi módon ne legyen megengedve, hogy ezen fejedelmek bármit tettlegesen megkíséreljenek; és hogy az egyik fél barátai magától értetődően legyenek a másik fél barátai is, és viszont; és hogy a jelen szerződés és kölcsönös szövetség ereje által minden más liga, megegyezés, szövetség és szerződés, mely úgy a császári felség, mint a király úr által bármiféle fejedelemmel vagy bármilyen jogállású emberrel mostanáig köttetett, amennyiben ezzel a szerződéssel ellentétes, mostantól legyen érvénytelen, semmis és teljességgel hatálytalan, kivéve mindig az Apostoli Szentszék méltóságát és a római pápa személyét,[431] valamint a felséges fejedelmet, Ferdinánd urat, Szicília királyát.[432]

Továbbá elhatároztatott, hogy ezen béke megőrzése érdekében egyik fél sem tarthat meg semmiféle jogállású embert birtokában és uradalmaiban a másik fél kárára és sérelmére.

Továbbá elhatároztatott, hogy ezek után egyik fél sem avatkozik be semmi módon, közvetlenül vagy közvetve a másik alattvalóival kapcsolatban a másik fél kifejezett egyetértése és akarata nélkül, hanem mindenkit szabadon hagynak igazából és teljességgel engedelmeskedni uralkodójának, és ha eddig valamiféle kötelezettség valakivel vagy valakikkel kapcsolatban fennállt volna, a jelen szerződés ereje által érvénytelenné váljék, és tekintsék teljességgel semmisnek, akármiképpen jött is volna létre; és hogy a császári felség okleveleit, melyek a király úrhoz kerültek, a szövetségesek érdekében adják vissza a császári felségnek, ha vannak ilyenek a király úrnál vagy övéinél.

Továbbá elhatároztatott, hogy miután a királyi felségnek átadják az őt a cseh királyságba és a szent birodalmi választófejedelemségbe beiktató és járulékos okleveleket a Szent Római Birodalom szokása szerint, abban a formában, amelyben a lengyel király elsőszülöttjének[433] adták, a szükséges változtatásokkal, a királyi felség nyomban vonja ki minden mezei hadát a császári felség tartományaiból, és a szokott eskütételt tartalmazó írásos nyilatkozatot adjon a császári felségnek, és hogy a császári felség az első találkozásuk alkalmával az említett király urat személyesen be fogja iktatni a fent mondott királyságba és választófejedelemségbe.

 

 

Továbbá elhatároztatott, hogy ha a lengyel király elsőszülöttje, vagy maga a lengyel király[434] a mondott beiktatás után háborút indítana a császári felség ellen, akkor a királyi felség lehetőségéhez mérten köteles legyen és tartozzék a császári felségnek segítségére sietni, miként szeretett atyjának, és mint olyannak, aki mindezeket őrá való tekintettel szenvedi el.

Továbbá elhatározatott, hogy a hadsereg feloszlatása után legyen egy általános országgyűlés Krems városában a közelgő Vízkereszt napja táján,[435] amelyre Felső- és Alsó-Ausztria minden rendje gyűljék össze, és hogy az így összegyűlők, bármiféle jogállásúak és rendűek legyenek is, együttesen és egyénenként szabad menet- és oltalomlevelet kapjanak, hogy mindkét részről elmehessenek, jelen lehessenek és hazatérhessenek.

Továbbá elhatároztatott, hogy ezen az országgyűlésen úgy Felső-, mint Alsó-Ausztria mind a négy rendje csatlakozzék a szerződéshez, és kötelezze el magát az erről hasonlóképpen kiadott császári oklevél mellett: hogy a királyi felségnek a legközelebbi Szent Márton-napra[436] ötvenezer forintot adjon és egészében fizessen ki, és ezt Hainburg városában a királyi felség vagy az erre kijelölendő embereinek kezébe adják át, és hasonlóképpen az ez után következő Szent Márton-napra ismét ötvenezer forintot lesznek kötelesek a fent mondott helyen ugyanúgy átadni őfelsége vagy emberei kezébe csalás és cselvetés nélkül, kikötve, hogy ha a mondott összeget a fent mondott határidőkre nem fizetnék ki, szabad legyen a királyi felségnek azt bármilyen módon behajtani minden kárával és kamataival együtt, egyetlen megkötött béke és szerződés megsértése nélkül, minden további fejezet és záradék sérelme nélkül és érvényben maradása mellett.

Továbbá elhatároztatott, hogy úgy a császári felség, mint a hazai rendek fenti összeggel kapcsolatos kötelezvénye a királyi felmentőlevéllel és az összes várral és várossal kapcsolatos nyugtákkal együtt hűséges kezekre bízassanak, ahogyan megegyeznek róla. Miután ezeket a leveleket mindkét részről aláírták és átadták, azokat a várakat és városokat, valamint minden területet, melyet a jelen háborúban a királyi felség és övéi szereztek, a császári felségnek, illetve azoknak, akiknek kell, nyomban adják vissza.

 

Továbbá elhatároztatott, hogy a tárgyalások lezárása, az okleveleknek hű kezekbe való letétbe helyezése után a városok, várak és helységek visszaadása során semmiképpen ne kegyetlenkedjenek újból ezeknek lakosaival, ne zsákmányoljanak, ne zsarolják őket, hanem a király emberei a sajátjukkal megelégedve tartoznak és kötelesek eltávozni, nem károsítva meg azokat, akiktől eltávoznak, minden csalást és cselvetést kizárva, és a királynak ezen emberei hasonlóképpen minden bántalmazás nélkül mehetnek el javaikkal és dolgaikkal együtt.

Továbbá elhatároztatott, hogy a császári felségnek összeszövetkezett alattvalói, akik eddig a királyi felség oldalán álltak, személyüket és javaikat tekintve is biztonságban kell, hogy legyenek, és a császár kegyét élvezzék, éppúgy, mint azok, akik a császári felség oldalán álltak, és hogy a császári felségtől teljes büntetlenségüket biztosító oklevelet kapjanak, ha így kívánják, miután ők is írást adtak hűségükről és köteles engedelmességükről. És hogy az előbbi alkalomból a császári felség nem fogja kárhoztatni őket, és hogy a tőlük elvett ingatlan vagyont hiánytalanul kapják vissza, és hogy a Duna fölött és másutt a háborúskodások idején emelt bástyáikat bontsák le és semmisítsék meg. Továbbá, hogy minden szárazföldi és vízi vám és más jogtalan követelés behajtását, melyeket eddig tettek, önként és késedelem nélkül szüntessék be, és a továbbiakban sohase hajtsák be, hanem, miként a többi országlakosok, teljes és köteles engedelmességet tanúsítsanak a császári felség iránt, és hogy a kiközösítettek feloldozást nyerjenek.

Továbbá elhatároztatott, hogy minden kötelezvény, mind a királyi felségé a fent említett szövetségesek felé, mind a szövetségeseké a királyi felség felé kölcsönösen adassék vissza. Nemkülönben mostantól fogva a jelen szerződés ereje által az ilyesfajta oklevelek legyenek semmisek, és tekintsék őket teljesen hatálytalannak.

Továbbá elhatároztatott, hogy mindenki és minden egyes városlakó és bármiféle jogállású, nemes vagy nemtelen, egyházi és világi ember, aki ebben a háborúban a királyi felségnek alávetette magát vagy jelenleg is mellette áll, biztonságban legyen, és őket sem a császári felség, sem bárki más ne kárhoztassa, hanem őriztessenek meg kegyben és jóakaratban.

Továbbá elhatároztatott, hogy a császári felséget elhagyva a királyi felséghez átpártolt zsoldosok által igényelt zsoldról az említett legközelebbi, Kremsben tartandó országgyűlés rendelkezzék, és ahogy jogos lesz, úgy egyezzenek meg.

Az összes fentebb írtak megerősítésére és világos bizonyságaképpen a fent mondott Frigyes császár úrnak jelen levelünket adtuk függőpecsétünk alatt, és tőle hasonló tartalmú levelet kaptunk az ő függőpecsétje alatt.

Kelt Korneuburg városában, december elsején, az Úr 1477., magyar, stb. királyságunk huszadik, cseh királyságunk kilencedik évében.

 

Lelőhely: Az eredeti oklevél a bécsi levéltárban található (Ung. Urk. Abt. Rep. XVI. (263).). Fotómásolata a Magyar Országos Levéltárban: DF 287273.

Frigyes példányának eredetije lappang. Szövegét megőrizte egy 1504. július 11-én kelt átírás, mely a Magyar Országos Levéltárban található DL 18137. jelzet alatt.

Kiadás: Kurz, II. 258-261.

Fordította: Szende Katalin.

 

 

Emlékezetül adatik, hogy a fényességes fejedelem urak: Frigyes úr, a rómaiak mindenkor felséges császára és Magyarország, Dalmácia, Horvát­ország stb. királya, Ausztria, stb. hercege, valamint a fényességes Mátyás úr, Magyarország, Csehország, Dalmácia, Horvátország, stb. királya megegyeztek és megállapodtak az alább írt cikkelyek felől.

Először is megállapodtak és megegyeztek abban, hogy a császári felség Gian Galeazzót és Bona asszonyt, az előbbi anyját, akik Milánó hercegeiként és uraiként viselkednek eme hercegség erőszakos elfoglalása és jogtalan kézben tartása révén,[437] bár e hercegség közvetlenül a Szent Birodalom kamaráját illeti, perbe fogja hívni, és bírósági úton őket erőszakos foglalóknak és idegen javak bitorlóinak fogja nyilvánítani mostantól számítva egy év időtartamán belül, és minderről megfelelő oklevelet is ki fog állítani.

Ezen felül megállapodtak és megegyeztek abban, hogy az említett Gian és anyja ellen meghozott ítélet után az említett időtartamon belül a császári felség a fényes fejedelmet, Frigyes urat, a fényességes fejedelem, Ferdinánd úr, Szicília királyának fiát fogja beiktatni az említett milánói hercegség helytartóságába, valamint a Gian Galeazzo és Bona asszony által elfoglalt összes föld és hely, végül mindazon helységek és földek birtokába, melyek ehhez a helytartói hivatalhoz tartoznak, és mindezeket neki és örököseinek adja hűbérbe a helytartói címmel együtt a Szent Római Birodalom szokásai szerint, úgy, hogy ő és örökösei a császári felség és utódai részére kötelesek lesznek évi adót fizetni, amint erről megállapodás fog születni azon a tanácskozáson, melyet a császári felség, valamint a fényességes urak: Ferdinánd szicíliai és Mátyás magyar király követei ezen dolgokról Szent György most következő ünnepe körül[438] tartani fognak Bécs városában vagy a császári udvarban, ahol abban az időben a császár úr saját öröklött területein éppen lesz.

Hasonlóképpen megállapodtak és megegyeztek abban is, hogy ezen hercegség megszerzése érdekében a császári felség minden lehetséges segítséget meg fog adni az említett Frigyes úrnak, akár saját maga, akár mások támogatása révén.

Továbbá megállapodtak és megegyeztek abban is, hogy amint az említett Frigyes úr az említett hercegség, és különösen Milánó városának birtokát meg fogja szerezni, a császári felség minél előbb jegyezze el vele lányát, a felséges Kunigunda úrnőt, és olyan méltányos feltételekkel, melyek az eljegyzések alkalmával szokásosak, és amelyekben idejekorán, a jövőben megtartandó említett tanácskozáson meg fognak állapodni, adja is hozzá feleségül, méghozzá úgy, hogy ez az idő ne haladja túl a három évet.

Emellett megállapodtak és megegyeztek abban, hogy ha a fényességes Ferdinánd király úr ezeket a tárgyalásokat és megállapodásokat el fogja fogadni, akkor a császári felségnek fog jutni az a százezer arany, mely más tanácskozások és megegyezések értelmében Ausztria népétől Magyarország fényességes király ura részére járna, és ez az összeg azonnal őcsászári felsége részére legyen behajtva.[439] Ha pedig az említett Ferdinánd király úr ezen tanácskozásokat és megállapodásokat valamilyen okból kifolyólag nem akarja elfogadni, akkor az említett százezer arany a fényességes király úrnak fog jutni és neki lesz behajtva, amint erről megállapodtak.

 

Végül megegyeztek és megállapodtak abban, hogy az említett tanácskozásra érkező követeknek teljes körű megbízásuk legyen arra, hogy bármilyen szoros vagy egészen konkrét megállapodást végső formába önthessenek, és hogy bármilyen intézkedést tehessenek bármelyikünk országainak és fejedelemségeinek biztonsága érdekében, továbbá abban is, hogy a fényességes kasztíliai király úr[440] és a dicső burgundi herceg[441] is legyen felszólítva, hogy hasonlóképpen küldjenek követeket teljes hatáskörrel, ha azt akarják, hogy ezekben a megállapodásokban ők is szerepeljenek. A követeknek pedig legyen megbízásuk arra nézve is, hogy intézkedhessenek a török elleni támadás ügyében is.

És hogy nyilvánvaló legyen, hogy a fenti tárgyalás a mi, Mátyás, Magyarország, Csehország, stb. királya egyetértésével és akaratából folyt és a fenti cikkelyek is így lettek elhatározva, elrendeltük, hogy a jelen lapra nyomják rá pecsétünket, majd mindezt az említett fényességes császár úrnak juttassák el, valamint meghagytuk, hogy a másik, ezzel azonos tartalmú lapot tőle vegyék át. Történt Korneuburgban, november hónap utolsó napján, az Úr 1477. esztendejében.

 

 

Lelőhely: Az eredeti okmány a bécsi levéltárban található (Urk. Abt., Allg. Urk. Reihe, Rep. 1-202.). Fotómásolata a Magyar Országos Levéltárban: DF 258246.

Kiadás: Chmel I/2. 117-119.

Fordította: Köblös József.


49.

 

 

1479.

 

Lengyel-magyar békekötés

 

 

Mint már az előző béke bevezetésében is említettük, hiába kötött Mátyás és IV. Kázmér lengyel király békét 1474. február 21-én, már március 11-én Ulászló cseh király III. Frigyessel szövetkezett a magyar uralkodó ellen, ehhez a szövetséghez pedig két nappal később a lengyel király is csatlakozott. Így Magyarország és Lengyelország között azonnal újabb háborús konfliktus keletkezett.

A készülődések hírére Mátyás seregeivel a fenyegetett Sziléziába vonult, ahová októberben követték őt a lengyel seregek is. Mivel a cseh és lengyel erők nagy létszámfölényben voltak, Mátyás kerülte a nyílt összecsapást, ehelyett apró rajtaütésekkel tizedelte őket, lehetetlenné téve számukra az élelemhez jutást. Októberben Boroszló városába vette be magát, melynek ostromához Kázmér és Ulászló hozzá is fogott. Sokáig azonban ez nem tartott, mert seregeik készletei elfogytak, és az a furcsa helyzet alakult ki, hogy az ostromlók kértek élelmet és fegyverszünetet az ostromlottaktól. December 8-án létre is jött az 1477. május 25-ig tartó cseh-magyar fegyverszünet, melybe a lengyel felet is belefoglalták. A lengyel hadak ezután elhagyták Sziléziát.

A fegyverszünet nyújtotta lehetőségeket Mátyás alaposan ki is használta, és a következő évben a török ellen fordította erejét. Az 1476. év végének eseményei, Ulászló és Frigyes újbóli közeledése azonban óvatosságra intette, és 1477. március 12-én szövetségre lépett a német lovagrenddel Kázmér ellen, nehogy az váratlanul hátba támadhassa. Az 1477 nyári osztrák hadiesemények, a magyar-osztrák béke, Ulászló cseh királynak 1478 elején történt pápai kiközösítése és az 1478 szeptember végén létrejött előzetes cseh-magyar megállapodás, melynek lényegét az 1479-es cseh-magyar béke bevezetőjében ismertetjük, új helyzetet teremtett. Ezek hatására 1478. november 21-én IV. Kázmér és Mátyás 1479 tavaszáig hosszabbították meg az 1474 decemberében kötött fegyverszünetet, s közben megindultak a béketárgyalások is. Végül 1479. április 2-án Budán kötötték meg a békét, melyben Mátyás lemondott a német lovagrend és a lengyel királlyal szembefordult Nikolas Thungen ermlandi püspök támogatásáról, újra életbe léptetve a Lengyelország és a lovagrend közt 1466-ban megkötött második thorni (torúni) béke pontjait.

Mivel a két király által kiállított békeoklevelek lappanganak, alább a tárgyalásokon r&e