Fejérdy András :

A Magyar Katolikus Egyház hivatalos állásfoglalása

a „zsidótörvényekkel” kapcsolatban

    A 19. század közepétől a magyar zsidóság lojális magatartásáért cserébe a liberális kormányzattól korlátlan karrierlehetőségeket és védelmet kapott az an­­­ti­szemita uszításokkal szemben. Ettől kezdve egyes tagjaik az államigazgatásban és az ország politikai életében is szerepet kaphattak, de a történelmi előzmé­nyek nyomán nagy többségük megmaradt azoknál az ágazatoknál, amelyek koráb­­ban is nyitva álltak előttük: a zsidó vállalkozók fontos szerephez jutottak az or­szág kapitalizálásában, az ipari, kereskedelmi életben és az értelmiségi pályákon. A kedvező lehetőségeknek köszönhetően ugrásszerűen megnövekedett a ma­­­­gyarországi zsidó lakosság aránya, bár ebben a galíciai zsidók migrációja ját­szot­ta a legjelentősebb szerepet. Az első világháború kudarca, a jelentős területvesz­teségek a megalázottság érzését keltették a társadalomban, amit csak fo­ko­zott, hogy az 1918-19-es forradalmak vezető szereplői jórészt zsidó származá­sú­ak voltak. Ettől kezdve sokak számára a zsidó azonos lett a baloldallal, a kommu­nista eszmerendszerrel, a magyarságtól idegen érdekek megtestesítőivel. A két világháború közötti Magyarország nem folytatta az első világháború előtti, a zsidók szempontjából semlegesnek mondható politikát, de az 1938-as első zsidótörvényig nem volt zsidóellenes sem. Bár a trianoni békediktátum következ­té­ben tízezerszám állás nélkül maradt magyar menekült értelmiség nyomására és a Tanácsköztársaság miatt széles körű zsidóellenes közhangulatnak engedve 1920-ban elfogadott — megfogalmazását tekintve ugyan nem a zsidók ellen irányuló, de lényegében őket érintő — numerus clausus törvény rést ütött a magyar zsidóság feltétel nélküli emancipációjának elvén, a következetes végrehajtás hiánya, majd a rendelkezés 1928-as visszavonása a jogegyenlőség helyreállításához ve­ze­tett. A kiegyezés viszont már a zsidó fél bizonyos fokú alárendeltségének je­gyé­ben jött létre: a zsidók ismét kiszorultak a köz- és államigazgatás területéről, va­lamint a fegyveres erőkből, de gazdasági és kulturális vonalon továbbra is szá­mos lehetőség állt előttük nyitva. Az évtized közepétől Európa meg­határozó ere­jé­­vé váló hitleri Németország árnyékában a magyar zsidóság helyzete, bár romlott az első világháború előtti viszonyokhoz képest, mégis lényegesen jobb volt, mint a szomszédos országokban élő társaiké. A magyar zsidóság kettős kötődésé­nek fenntartására „a diszkriminációs törvénykezés és a II. világháború időszaká­­ban is lehetőséget adott az az érvelés, hogy a zsidóellenes intézkedések elsősorban külső kényszer hatására születtek és belső támogatói is a német nácik ál­tal pénzelt körökből kerültek ki. A magyar zsidóság, melyet 1938 és 1941 között há­­rom zsidótörvénnyel és számtalan egyéb rendelkezéssel polgári és személyi sza­badságjogainak jelentős részétől megfosztottak, gazdasági és politikai jogaiban korlátoztak, egészen az ország náci megszállásáig tudatában volt annak, hogy a fenti jogfosztó intézkedések ellenére sorsuk lényegesen kedvezőbben ala­kul európai hittestvéreikénél.”[1] *

A magyar politika 1931-től — a gazdasági világválság után a németbarát tisz­tikar és a szélsőjobboldal nyomására — fokozódó németorientációjának következménye volt az erősödő német befolyás és Hitler hatalomra kerülésétől a radiká­li­sabb zsidóellenesség. Ennek jelentős lépése volt Darányi Kálmán Győrben el­mon­­dott programbeszé­de, melyben a zsidókérdésről beszélve kifejtette az első zsi­dó­kat korlátozó, „a társa­dal­mi és a gazdasági élet egyensúlyának hatályosabb biz­to­sításáról” címet viselő törvény­javaslat alapkoncepcióját,[2] melyet a kormány rö­vid, de he­ves sajtókampány után 1938. április 8-án nyújtott be. Az indoklás rö­vi­den áttekintette azokat az okokat, melyek a zsidók gazdasági térfoglalásához és en­nek következ­tében értelmiségi pályákon be­következett, számarányukat meg­ha­la­dó térfoglalásukhoz vezettek. Az indoklás megál­lapítása szerint ez a ter­jesz­ke­dés ká­ros a nemzetre nézve, és „a megbontott egyensúlyt az ország érdekében hely­re­ál­lí­ta­ni nem­csak szükséges, de… elkerülhetetlen nem­ze­ti feladat.”[3] A törvény­javaslat két fő területet érintett. A szabadfoglalkozású pályákon a már meglévő illetve újon­nan lét­rehozandó kamarákban 20%-ra korlátozta a zsidók részarányát, egyúttal elő­írva, hogy a megszabott pályákon csak kamarai tagokat foglal­koztathatnak. Másrészt ugyanez a korlátozás érintette a tíz személynél töb­bet fog­lalkoztató pénzügyi, keres­kedelmi és ipari vállalkozásokat. A törvényjavas­lat célja az ügy sürgető volta mi­att kimondottan csak az alapelvek kitűzése volt. A rész­letek meg­állapítását, a szük­séges rendeletek megalkotását a végrehaj­tásra hagyta.[4]

A törvényjavaslat a zsidó meghatározásakor döntően még az izraelita fe­le­­­kezethez való tartozást vette alapul, de egy lépést tett már a faji alapú megkülön­­böztetés felé is: az is zsidónak számított, aki 1919. augusztus 1. után keresztel­kedett meg, valamint ennek a már keresztényként született, megkeresztelt gyer­meke is, amennyiben az egyik szülő zsidó volt. A törvényjavaslat ugyanakkor nem számította bele a 20%-ba „a hadirokkantat, a tűzharcost, úgyszintén azt, aki az 1919. évi augusztus hó 1. napja előtt tért át valamely más felekezetbe és azóta megszakítás nélkül ugyanannak a felekezetnek a tagja”[5] volt, valamint ezek nem iz­raelita vallású leszármazóit. Ezen túlmenően indokolt esetben a vallás- és közok­tatásügyi miniszter közérdekből is tehetett kivételt.

A várakozásoknak megfelelően a törvényjavaslat igen élénk belpolitikai vi­tát kavart: zsidó közösségek vezetői fordultak tiltakozó memorandumaikkal a par­la­ment­hez, de a keresztény egyházak püspökeihez is. A Magyar Katolikus Püs­pöki Kar egyik meg­határozó személyiségéhez, Glattfelder Gyula csanádi püs­pök­höz, a törvényjavaslat benyújtását követően két folyamodvány és számos ma­gánlevél érkezett. Kiáltványban tiltakozott a törvényjavaslat ellen a keresztény írók, művészek és tu­dósok egy csoport­ja, a törvény megszületését minden magyar számára szégyenletesnek nevezve. Jóllehet a hosszú képviselőházi vita során hevesen ellenezték a javaslatot a szociáldemokraták, a liberálisok és néhány olyan neves politikus, mint gróf Bethlen István, május 18-án a kép­viselők nagy szótöbbséggel elfogadták azt.[6]

A felsőház elé került javaslatot először a közjogi, kereskedelemügyi, köz­­lekedési, közoktatásügyi, iparügyi és igazságügyi együttes bizottság tárgyalta 1938. május 20-án. A nyilvánosság előtt ezen az ülésen fejtették ki először véle­mé­nyüket a törvényjavaslattal kapcsolatban a katolikus egyház vezetői.

A javaslat ismertetése után elsőként Serédi Jusztinián hercegprímás, esz­ter­­gomi érsek emelkedett szólásra. A törvényjavaslatról először az általánosság szintjén beszélve kifejtette: „nem vagyok híve a retroaktív törvényeknek… Ezért csak különlegesen indokolt esetekben szabad a törvényeknek visszaható erőt adni.”[7] A továbbiakban annak szükségességét hangsúlyozta, hogy a törvénynek nem szabad az igazságossággal és a felebaráti szeretettel, ezáltal Istennek a természeti törvényben és a pozitív isteni törvényben megmutatkozó akara­tá­val ellentétbe ke­rül­nie. Az igazságosság mind egyéni, mind pedig kollektív ér­te­lemben mindenkivel szemben kötelező és mindenkivel szemben egyforma. Az igazságban nem lehet­nek fokozatok, viszont a felebaráti szeretetben, mely egyéni és kollektív értelem­ben szintén mindenkivel szemben kötelező, és amelynek mér­téke az önszeretet, lehetnek és vannak fokozatok, mert a természeti törvény és a pozitív isteni törvény értelmében azonos körülmények között jobban kell sze­retni azokat, akiket közelebbi, mint akiket távolabbi kötelékek fűznek hozzánk. „Sőt a felebaráti szeretet mértéke, az önszeretet bizonyos esetekben még előbbre való, mint a mások szeretete, mert amikor a végső szükség esetéről vagy jogos önvédelemről van szó, jobban kell szeretni önmagunkat, mint másokat.”[8] A hercegprímás leszögezte, hogy a „zsidó” fogalmát semmi esetre sem szabad egy időponttól függővé tenni; a katolikus egyház soha nem fogja megengedni, hogy a keresztség szentségének érvényességét és ezáltal a „keresztény” fogalmát állami törvény kétségbe vonja. Különösen abban látott következetlenséget, hogy azokat a megkeresztelt gyerekeket is zsidónak tekintik, akiknek szülei csak 1919. augusztus 1. után keresztelkedtek ki. Minda­zon­­­ál­tal Serédi elismerte, hogy a zsidókérdés megoldásra vár: ezért a törvényjavaslat lényegét elfogadja, amennyiben az általa kifejtett alapelveknek megfelel.[9]

Serédi után Glattfelder püspök fejtette ki véleményét igen figyelemre mél­tó beszédben. A törvényjavaslat tárgyalásakor a legfontosabb kérdés számára az volt, hogy tárgyilagosan szemlélve mennyiben segít — különösen a pályakezdő — keresztény magyar értelmiség elhelyezkedésében. Mivel szerinte a ja­vas­­lat a magyar értelmiség helyzetén könnyíteni fog, érdemi intézkedéseit el kell fo­gadni. A püspök emellett azonban kifogásolta a törvény azon szakaszát, mely kü­lönbséget tesz az 1919. augusztus 1. előtt és után megkereszteltek között. El­fo­­gad­ha­tat­lan­nak tartotta, hogy „a keresztség faji jelleg megállapításával kü­lön­bö­ző hatályúnak vétessék.”[10] Leszögezte, hogy a szentségnek átformáló ereje nem vonható két­ség­be, és ezért nem lehet helye oly önkényes megállapításnak, mely a keresztséget a faji jelleg függvényévé akarná lefokozni. A püspök egye­ne­sen a németországi faj­elmélettel szemben emelte fel óvó szavát: „Ott a faj­imá­dás megszállottjai és kis­kereskedői százötven százalékos germán alapossággal ren­­delésre és határidőre szállítanak új vallást, mely egy fantazmagória, a komoly tu­domány által lemosolygott vérmithosz kedvéért, kétségbevonja a kereszténység értékét. Hogy ennek a divathóbortnak, mely a legbonyolultabb kérdést pusz­ta állatorvosi problémává egyszerűsíti le, míly katasztrófális kihatásai vannak a német lelki egységre, arról itt szólni felesleges, de hogy azt hazánkba becsempésztetni míly kiszámíthatatlanul kockázatos dolog volna, azt leszögezni szüksé­ges.”[11] Serédihez hasonlóan ő is elvetette a „zsidó” időponthoz kötött meghatározását, amikor megkérdezte: „Honnan tudja azt a javaslat szerzője, hogy az 1919. augusz­tus 1-e után megkeresztelke­dettek kevésbé tiszta szándékkal vették föl a ke­resztséget, mint azok, akik előbb tették meg ezt a lépést? Talán detektívek­kel derítette föl a tényállást?”[12] Felszólalásában kemény szavakkal vetette el a faji és vallási kérdés összemosását, amikor rámutatott, hogy „ez a törvényes in­tézke­dés első kísérlet volna a vallási és faji szempontok összekeverésére, mely a kül­­földi példák szerint kiszámíthatatlan lelki kavarodás kockázatát idézi föl igaz­ságtalanul és következetlenül, épp azért azt nem szabad megszavazni.”[13] Glatt­felder továbbá hiányolta, hogy a javaslat nem gon­doskodik az állásukat vesz­tők végellátásáról. Kijelentette, hogy ha erre vonatkozó rendelkezés nem ke­­­rül a törvény szövegébe, nem fogadja el a javaslatot. Mindenesetre véleménye sze­rint a probléma nem oldható meg pusztán paragrafusok segítségével, hanem ko­moly rendteremtő és felvilágo­sí­tó munkára is szükség van. Végezetül abbéli re­ményét fejezte ki, hogy a felelős kormány a végrehajtás so­rán ésszerűen fog el­járni és nem enged a tömeghan­gu­lat nyomásának. Erre a re­mé­nyre alapozva fo­gadta el az érdemi intézkedéseket.[14]

A felsőház plenáris ülésén a katolikus főpásztorok a küszöbön álló Buda­pes­ten rendezett 34. Eucharisztikus Világkongresszus előkészületei miatt már nem vettek részt. Így a parlament két háza abszolút többséggel fogadta el az 1938. évi XV. törvényt, amely május 28-án lépet hatályba.[15] Az új törvény értelmében öt év alatt, éven­te nagyjából 3.000, összesen 15.000 zsidó vesztette el állását. A családtagokat is hoz­zászámítva összességében mintegy 60.000 érintet­tel számolhatunk.[16]

Az 1938. évi XV. törvény elfogadásakor a kormány ugyan még azt állítot­ta, hogy ez lesz az első és egyben az utolsó „zsidókérdéssel” foglalkozó törvény, mégis már az év decemberében a parlament elé került az újabb zsidótörvény tervezete. Az eljárás okát a kül- és belpolitika alakulásában kell keresnünk. Az 1938. november 2-i első bécsi döntés visszaadta Magyarországnak a jelentős zsidó lakossággal rendelkező Felvidéket, majd 1939 tavaszán sor került az ugyan­­csak nagy arányú zsidó népességnek otthont adó Kárpátalja visszacsatolásá­ra is. Mindezért Magyarország kénytelen volt számos engedményt tenni a re­ví­ziós po­li­­tikát támogató Németországnak. A hazai szélsőjobb támadásai mellett ez adta meg a lökést a második zsidótörvény benyújtására.[17]

Az új törvényjavaslat már teljesen faji alapon állt és részletesen meghatározta, hogy ki tekintendő zsidónak. Zsidó tehát az, „1. aki az izraelita hitfelekezet tagja, vagy a jelen törvény hatálybalépésekor az izraelita hitfelekezet tagja volt; 2. akinek mindkét szü­­lője az izraelita hitfelekezet tagja vagy tagja volt; 3. akinek nagy­szülői közül legalább kettő az izraelita hitfelekezet tagja vagy tagja volt.”[18] A törvényjavaslat lényege a to­­vábbi szigorítás volt. A szabadfoglalkozású pályákon 6%-ban határozta meg a zsidók részvételi arányát a különböző kamarák esetében pedig a korábbi 20%-kal szemben 12%-ra csökkentette. Az Antal István igazságügy-mi­nisz­té­riumi államtitkár által ké­­­szített tervezet továbbá ja­vasolta a numerus clausus vissza­állítását, tiltotta a zsidók köz­szereplését és el­til­totta őket a közéleti pályákról, va­la­mint a felelős vezetői posztokról. A törvény­javaslatot 1938. december 23-án terjesz­tette a parlament elé Tasnádi Nagy András igazságügy-miniszter.[19] A tervezet ismertté válását követően ismét élénk le­­velezés kezdődött az érintettek és a püspökök kö­zött. A törvényjavaslat szövegé­nek kéz­­hez vétele után (1939. január eleje) Glatt­fel­der püspök levélben javasol­ta Serédi her­­ceg­prí­más­nak, hogy a püspöki kar alakítson ki egységes véleményt, mert az egyház nem veheti szó nélkül a törvénytervezetet, amely a kereszt­ség joghatását akarja korlátoz­­ni. Válaszában Serédi rámutatott, hogy csak az után kapott egy rövid negyed órát a tör­­­vényjavaslat véleményezésére, ami­kor a sajtó a részleteket kiszivárogtatva már meg­­dolgozta a közvéleményt, és a lényegi változtatások kieszközlése már kivihetetlen volt.[20] Csupán annyit sikerült el­ér­nie, hogy a javaslatban szereplő zsidó ne legyen el­len­­­tétes a kereszténnyel. A továb­biakban beszámol arról, hogy kapcsolatba lépett a ke­resz­­tény irányultságú politikusokkal, akik a tervezet politikai bírálatát fogják elkészíteni.[21]

A törvényjavaslat erkölcsi oldalának bírálatára és az egységes álláspont ki­alakítására a hercegprímás soron kívül, 1939. január 13-ára összehívta a püspökkari értekezletet. Az összehívás okaként Serédi a kormány azon eljárását ne­vez­te meg, hogy a korábbi szokástól eltérően, a törvényjavaslatok előkészítő fá­zi­sában nem, vagy csak az után kéri ki az egyház véleményét, hogy a sajtó már rész­letesen nyilvánosságra hozta. Ilyenkor azonban a lényeges módosítások el­é­ré­­se komoly akadályokba ütközik. Mivel azonban a törvényjavaslatok katolikus szem­pontokat is érintenek, szükségesnek látta az egész püspöki karral megtárgyal­­ni azokat. Ezek után a zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásáról szóló tör­vény­javaslatot helyezte tárgyalás alá. Bevezető beszédében áttekintette az ún. első zsi­dótörvény keletkezésének körülményeit, amikor ő és Glattfelder püspök kép­viselték egyértelműen a felsőházban a katolikus álláspontot.[22] Az új törvényjavas­lat azt a reményt keltette a zsidókban, hogy bizonyos enyhítésekre fog sor kerülni, és ez a kikeresztelkedések olyan árhullámához vezetett, hogy az egyes püspököknek intézkedniük kellett a keresztelkedés őszinteségének biztosí­tá­sára.[23] Az új, még szigorúbb törvényjavaslat keltette nehézségek elkerülésére tárgyalásokat foly­tatott a miniszterelnökkel és a kultuszminiszterrel, amelyek so­­rán arra hívta fel a figyelmüket, hogy a javaslat a megkeresztelt zsidók közül so­­ka­kat zsidónak mi­nősít. De arra is rámutatott, hogy akár fajnak, akár vallásfe­le­kezetnek tekintik is a zsidóságot, ez súlyos belpolitikai következményekkel jár­na, mert precedenst je­lenthetne más felekezetek vagy fajok esetében is.[24]

A továbbiakban a tárgyalások nyomán benne kikristályosodott, írásba fog­lalt észrevételeket ismertette a püspöki karral. Általános elvként leszögezte, „hogy súlyosabb ok kell ahhoz, hogy valakit az őt megillető jogoktól megfosszunk, mint ahhoz, hogy olyan jogokban ne részesítsük, amelyek őt nem illetik meg.”[25] A törvényjavaslat gazdasági és külpolitikai következményeivel kapcsolatos aggodalmaira nem kívánt kitérni, de megismételte a visszaható hatályú tör­vény­javaslattal kapcsolatban a felsőházban korábban már kifejtett álláspontját. Ahhoz is ragaszkodott, hogy a törvénynek az igazságosság, valamint a helyes fe­le­baráti és önszeretet alapjára kell helyezkednie valamint, hogy a keresztség szent­ségének hatályát semmiféle emberi törvény nem kötheti meghatározott idő­pont­hoz. Hangsúlyozta, hogy „a zsidó szellemnek a közéleti, gazdasági és egyéb te­re­­ken való visszaszorítását feltétlen szükségesnek tartja azon okok követ­kez­té­ben, melyek miatt az Egyház a liberális felfogással éles harcban a recep­ci­ós tör­vény életbe lépésétől kezdve küzdött hazánkban is e szellem ellen.”[26] Az új törvényjavaslat jogi szempontból szerinte nem is mondható egyszerű büntető­tör­vénynek, hanem „inkább represszáliának tekinthető, mely a magyar polgárok egy csoportjának bizonyos tagjai által elkövetett visszaélések miatt az egész cso­por­tot sújtja,”[27] míg az egyház álláspontja szerint mindenki egyénileg felelős beszámítható cselekedeteiért. „Ezért a zsidóság visszaszorításának is az összes kö­­rülmények mérlegelésével, egyéni elbírálás alapján kellene történnie.”[28] Jogta­­lannak tartja, hogy a keresztség lelki átalakító hatását egy bizonyos terminushoz köti a törvény és különbséget tesz zsidó és nem zsidó keresztény között, il­let­ve eddig megkeresztelt és meg nem keresztelt zsidó között.[29]

A hercegprímás javaslatait a következő pontokba foglalta össze: I. A tör­vény­­ja­vaslatban felsorolt megszorításokat azok közül, akik már most magyar ál­lam­­­pol­gá­rok 1. Nem kellene kiterjeszteni azokra a zsidókra, akik már most keresz­­té­nyek; 2. A­zok­ra az izraelita vallású zsidókra, akik már asszimilálódtak il­let­ve 40 vagy 50 éve ma­gyar állampolgárok; 3. Ugyanakkor vonatkozhatnának a töb­­bi izrae­litára és az 1. és 2. pontban felsoroltak közül azokra, akiknek a fentebb em­­lített visszaélésekben ki­mu­tathatóan részük volt. II. Vonatkozhatnának továbbá a­­zokra az izraelitákra vagy ki­ke­resztelkedett zsidókra, akik még nem magyar állam­­pol­gá­rok, hiszen ez nem jelentené azt, hogy olyan jogoktól fosztjuk meg őket, a­­melyek őket megilletnék, hanem csupán olyan jogokat nem adunk meg nekik, a­me­­lyek nem illetik meg őket. III. A külföldi zsi­dók beözönlése ellen erre a törvény­­re nincsen szükség: ezeknek nem kell állandó letelepe­dési engedélyt és állampol­gárságot ad­ni. Szükségesnek látott a hercegprímás még más intézkedéseket is: „ne­ve­zetesen eré­lye­sen szüntessék meg a gazdasági, társadalmi és közéletünkben s tör­vény­ho­zá­sunk­ban azokat a jelenségeket, melyeket a zsidó szellem honosított meg ott.”[30]

A hozzászólások során Virág Ferenc pécsi püspök azt javasolta, hogy ré­sze­süljenek kivételben mindazok a zsidók, akik a harctéren, a közéletben vagy gaz­da­­­sá­gi életben, a tudományok, művészetek vagy a karitász területén szereztek elvi­tat­ha­tat­lan érdemeket. Grősz József szombathelyi apostoli kormányzó ugyan­akkor min­­den már asszimilálódott zsidó valamint az ún. félvér zsidók és a már keresztény­nek szü­letett gyermekek részére kívánt kivételt biztosítani. Úgy vél­te vészes sza­kadé­kot ered­ményezhet a magyar társadalomban, ha külön képvi­seletet biztosí­ta­nának a par­lamentben a zsidóknak vagy bármely más csoportnak, akár úgy, mint faj­nak, akár úgy, mint vallásnak. Glattfelder csanádi püspök tel­jes egészében a prí­más nézeteit osz­totta és kifejtette, hogy ragaszkodni kell ahhoz a keresz­tény alapelv­hez, hogy a meg­keresztelt a keresztséggel olyan jogokat szerzett, ame­lyeket e­vi­lá­gi hatalom nem tekinthet semmisnek. „E javaslatban hazánkban el­ső hangját hall­ja megcsendülni a vér és faj idegen eszmekörben született mítoszá­nak, — folyta­tódik a jegyzőkönyv — melynek nyomán tovább­menő, felforgatást, ha­ta­lo­mát­vé­telt és vallástalanságot akaró áradat indulhat meg.”[31] Virág Ferenc pé­csi püs­pök en­nek kapcsán kérte a főpásztorok nyílt állásfoglalását, mert ezek az esz­­me­ár­am­la­tok a fiatal papság körében sokakat meg­té­vesz­tenek.[32] Hanauer István vá­­ci püspök ar­ra mutatott rá, hogy a zsidó-ke­resz­tény házassá­gokból származó gyer­­mekeket súj­tó rendelkezések éppen a kormány ál­tal korábban pro­pagált álláspont­tal állnak szem­ben. Zichy Gyula kalocsai érsek szük­sé­gesnek tartotta, hogy a kor­mányzat szak­emberei részletesen le­gye­nek figyelmeztet­ve a törvényjavaslatban ta­­lálható i­gaz­ságtalanságokra. Sztoj­ka Sándor görög ka­to­li­kus munkácsi püspök ál­­lás­pont­já­hoz hasonlóan inkább a személyes tárgyalások útján ja­vasolta tisztázni a kérdéseket Hász István tábori ordinárius is. Shvoy Lajos székesfehérvári püspök hang­­súlyozta, hogy a püs­pöki kar is egyetért a kormány azon törekvésével, „mely a zsidó destrukciónak végre véget akar vetni.”[33] A megjegyzések nem is ezzel a szán­­­dék­kal kívánnak szembehelyezkedni, hanem a keresztény igazság védel­­mét szol­gál­­ják. Bub­nics Mihály rozsnyói apostoli kormányzó is Shvoy Lajos véle­mé­nyét tá­mo­­gat­ta és a zsidó szellem visszaszorítása mellett a szociáldemokrácia, a sza­bad­kő­mű­­­ves­­ség, a kom­munizmus terjedésének megakadályozását is javasolta. A vita vé­gén Kelemen Kri­zosz­tom pannonhalmi főapát a zsidóknak befogadásuk óta a ke­res­ke­­­­de­lem és ipar terén szerzett érdemeire rámutatva olyan bizottságok alakí­tá­sát javasol­­ta, amelyek egyé­nenként vizsgálják meg, kikre vonatkozzon a törvény és kikre ne.[34]

A vita végén a püspöki kar határozatot hozott, hogy a hercegprímás írásba fog­lalt és a püspöki kar által jóváhagyott észrevételeit nyújtsák át a miniszterel­nöknek, va­lamint a hercegprímás, a csanádi és pécsi püspökök élőszóban is köz­ve­títsék a mi­nisz­terelnök felé a püspöki kar észrevételeit és igyekez­zenek azoknak ér­vényt szerezni.[35]

A prímás és a csanádi püspök a konferencia határozatának megfelelően lázas tevékenységbe kezdtek. Serédi bíboros és Glattfelder püspök a püspöki kar ne­vé­ben föl­ke­reste a miniszterelnököt, amiről a csanádi püspök levélben számolt be Zichy Jánosnak, a hercegprímás pedig a következő püspökkari konferen­cián tájékoz­tatta a főpásztorokat a miniszterelnökkel folytatott megbeszélés sikertelenségéről.[36] Glatt­fel­der Gyula a Nemzeti Újság hasábjain A keresztség című nagyhatású cik­kében is kifejtet­te az egyháznak a visszazsidósítással és a ke­resztség szentségével kapcsolatos álláspontját. A cikkben határozottan elutasította a fajelméletet és rámutatott, hogy „Az el­fo­gult faji gondolat a gyűlölet lángját gyújtja meg, csak pusztításra alkalmas, tehát nem kérünk belőle.”[37] A keresztség című cikk megjelenését követő nagy mennyiségű Glatt­feldernek címzett levél és távirat mutatja, hogy a konvertiták figyelme a korábbinál is fokozottabban fordult a püspök felé.[38]

Glattfelder püspök a törvényjavaslat enyhítéséért az Egyesült Keresztény Párttal is kapcsolatba lépett, hogy mérlegeljék enyhítő indítványok képviseletének politikai lehetőségét. Gróf Zichy János pártelnök késznek mutatkozott az egyházi vezetés álláspontjának képviseletére és népszerűsítésére. A püspök minda­zonáltal maga is kísérletet tett arra, hogy jobb belátásra bírja a miniszterel­nököt és levélben tiltakozott Imrédynél az ellen, hogy a keresztény neveltetésű asszimilálódott zsidók a magyar nemzettestből „egy tudományosan meg nem okolható vagy legalábbis vitatható fikció kedvéért kiszakíttassanak”[39] és egyben figyelmeztette a minisz­ter­elnököt, hogy a törvényjavaslat elfogadása — miként Németországban is — az egy­ház és állam közötti összecsapásokhoz vezetne. Konk­rét javaslattal állt elő, hogy a keresztség helyett a Magyarországi megtelepe­dés időpontját vegyék határnak: „Ki lehetne venni az 1. 2-ik és 3-ik pontjának méregfogát, ha azokra nézve ho­zatik represszív jogszabály, akik 1868 óta vándoroltak be, mert ez esetben a ke­reszt­ségbe való be, vagy be nem lépés kérdése nem említtetik, tehát hitbeli sérelem nem is konstatálható s az a zsidó elem amely­től a magán és közéletet tulajdonképp meg­szabadítani kívánják, ki is küszöböltetik.”[40] Imrédy azonban egy rövid udvarias levélben lényegében elvetette a javaslatot.[41] A későbbiek folyamán is igyekezett megakadályozni illetve enyhíteni a „visszazsidósítást” Glattfelder püspök és ebben a törekvésében gróf Károlyi Gyula volt segítségére, aki egy módosító- illetve ellenjavaslat kidolgozásán fáradozott. Ennek kapcsán elképzelhetőnek tartott a püspök egy olyan meg­oldást is, amely egy pártatlan fórum döntése alapján kivételt biz­­­tosít a szellemi kiválóságok számára.

A visszazsidósítás megakadályozása mellett Glattfelder kompromisszumos megoldásra irányuló első lépéseit nem koronázta siker. Vitéz Markay Lajos prépost, az Egyesült Keresztény Párt képviselője által támogatott javaslatát, hogy az 1. paragrafus 2. és 3. pontjából hagyják ki a „vagy tagja volt” szavakat, ezzel számos megkeresztelt mentesítését elérve, Imrédy Béla miniszterelnök el­u­ta­sította. Következő kompromisszumos javaslatával a törvény már megkeresztel­ke­dettekre vonatkozó visszaható hatályát igyekezett megszűntetni.[42]

Glattfelder kísérletet tett a képviselőház tagjainak meggyőzésére is ezért Szinnyei Merse Jenővel, az országgyűlés alelnökével és egyúttal az Actio Catho­li­ca[43] országos tanácsának tagjával egyetértésben a katolikus képviselők összehí­vá­sát szorgalmazza a hercegprímásnál, hogy Serédi ismertesse előttük az egyhá­zi ve­ze­tés álláspontját. Az esztergomi érsek azzal utasította el a javaslatot, hogy egyrészt vitéz Makray Lajos prépost révén kellően tájékoztatva vannak a ka­tolikus képviselők, másrészt egy ilyen politikai szervezkedést azért sem tart cél­ra­ve­ze­tő­nek, „mert ezzel esetleg megbuktatjuk Imrédyt, s aztán talán még el­fo­gad­ha­tat­la­nabb formában terjesztik be a kérdéses törvényjavaslatot; viszont egy ilyen szervezkedés nem szükséges annak dokumentálására, hogy a javaslattal szemben igen súlyos oppositioban vagyunk, mert ezt határozottan kijelentettük.”[44] Az egyházi ve­­zetés és a vele együttműködő politikusok akciójának sikerét jelzi a képviselőház 1939. február 10-én kelt bizottsági jelentése is, mely eny­hítette és kibővítette a törvényjavaslat 1. paragrafusának második bekezdését.[45]

Az új pápa megválasztása kapcsán Rómába utazó Serédi hercegprímás visszatérte után került sor 1939. március 17-én a rendes tavaszi püspökkari értekezletre, amelyen a zsidótörvény ügye ismét szerepelt a napirenden. A bíboros mi­után beszámolt a januári tanácskozás nyomán Imrédy Béla miniszterelnöknél tett látogatása sikertelenségéről, és rámutatott, hogy jóllehet azóta kormányválto­zás történt, mégis az új kormányfőnek, mivel az előző kormánynak is tagja volt, bizonyos mértékben képviselnie kell a törvénytervezetet. A továbbiakban be­számolt arról, hogy a felsőházban egy gróf Károlyi Gyula körül létrejött csoportosulás olyan megoldást keresett a zsidótörvény-javaslatra, amelyet a felső­ház túlnyo­mó többsége magáévá tehet.[46] A kérdés lényegét a törvényjavaslat el­ső paragrafusa foglalja magában, mely meghatározza, hogy ki számít zsidónak. A katolikus ál­láspont — amelyet a felsőház túlnyomó része és a protestánsok egyházi képviselői is osztottak — szemben áll a törvény azon rendelkezésével, amely a megkeresz­tel­tek közül is sokakat a zsidók közé sorol. Mindenesetre a köz­vélemény hatása mi­att nem valószínű, hogy ez az álláspont érvényre juttatha­tó.[47] Ezért kell — mutatott rá a hercegprímás — egy olyan kompromisszumos megoldásra törekedni, a­mely legalább az alapelvek tekintetében megóvja a keresztség hatályának érvénye­sü­lését alkotmányjogi viszonylatban. Három alterna­tí­va jöhet szóba. Az első szerint zsidónak számítanak azok a 7 évnél idősebbek is, akik 1919. augusztus 1-je után tértek át valamely keresztény vallásfelekezetre, és ebben megmaradtak megke­resztelkedésük után számítandó 30 évig. A má­so­dik változatban nem szerepelne az 1919. augusztus 1-jei dátum, hanem minden­ki, aki 7. életéve után keresztelkedett meg, megkereszteltetése után 30 évig még zsidónak számítandó. A harmadik vál­tozat csak azokra tartaná érvényben a 30 év próbaidőt, akik 1938. december 31-ig keresztelkedtek meg és a később ke­resz­telteket személyükre nézve örökre zsi­dóknak tekintenék. Mivel ezen három al­­ternatíva egyike sem tagadja a keresztség hatályát, csupán a tapasztalatokon o­kul­va a szándékban kételkedik és azt teszi próbára 30 évi határidő kikötésével, a püs­pöki kar akármelyiket megszavazhatja. A hercegprímás mindazonáltal rámu­ta­tott, hogy fokozatok vannak az alternatívák kö­zött, hiszen a katolikus álláspont­hoz az első áll a legközelebb és az utolsó a leg­tá­volabb. Ennek megfelelően le­­het fokozatosan hátrálni és az első javaslat érvényesítésének kudarca esetén, mint minus malumot, a másodikat majd a harmadikat elfogadni. Serédi végezetül kifejtette, hogy mivel a felsőház támogatja a keresz­tség szentségének megvédését, van remény a javaslatok egyikének elfogadására, de ehhez a püspöki kar egyön­tetű állásfoglalására is szükség van és erről a kormányzót is tájékoztatni kel­lene, nehogy utólag merüljenek fel akadályok. A püspöki kar az elhangzott elő­­terjesztések értelmében hozott határozatot és felkérte a hercegprímást határoza­tának képviseletére, illetőleg a megfelelő eljárásra.[48]

A püspökkari értekezletet követően március 22-én a magyar egyházi vezetést, különösen Glattfelder püspököt támadó cikk jelent meg a Magyarországon is elterjedt nemzetiszocialista „Der Stürmer” hasábjain. A „Die Judentaufe” (A zsi­dókeresztség) című cikk beszámolt a magyar püspököknek az újabb zsidó­tör­vény ellenes harcáról, és elítélőleg nyilatkozott az egyházi vezetés azon álláspont­járól, amely a kormánytól azt követeli, hogy az állam ismerje el az egyház ál­lás­pont­ját a keresztség és a megkereszteltek joghatályosságára vonatkozóan, mert a lap szerint ezzel újra és újra lehetőséget adnak a zsidóknak, hogy látszatke­reszt­ség­gel álcázva védjék magukat a titkukat tudók támadásai ellen. A cikk Glatt­fel­der püs­pököt kikeresztelkedett zsidónak titulálta, miután ő a Nemzeti Új­ság című ka­to­likus lapban leszögezte, hogy az egyház nem engedi meg, hogy a meg­ke­resztelt zsidók továbbra is zsidónak számítsanak. A német lap szerint an­nak ellenére, hogy a püspöki kar tisztában van azzal, hogy a megkeresztelt zsidók is csak zsidók maradnak, mégis ragaszkodik képtelen álláspontjához. Jellem­ző a korabeli magyarországi viszonyokra, hogy csupán az egyház félhivatalos lapja, a Magyar Kurír közölte le március 23-án a Glattfelder püspökkel meg­tá­mad­ta­tá­sá­ról készített interjút, míg a többi lapnál a miniszterelnökség külpolitikai érdekekre hivatkozva letil­tot­ta.[49] A sajtóosztály ezen lépésére Glattfelder március 26-án írás­ban emelt óvást az eljárás ellen Teleki Pál miniszterelnöknél, aki válaszában meg­­í­gér­te, hogy legkö­zelebbi találkozásukkor a német illetékesek­nél személyesen fog­ja az ilyen támadások leállítását kérni, mivel ezek a német érdekekre is ártalmasak.[50]

Az alsóházban az egyházi vezetés megbízása alapján[51] vitéz Makray La­jos prépost képviselte a hivatalos katolikus álláspontot. A képviselőház közjogi, közgazdasági és közlekedésügyi, közoktatásügyi valamint igazságügyi bizottságá­nak 1939. évi január 23-i ülésén[52] leszögezte, hogy azt a szándékot, amely a zsi­dók szellemi és gazdasági téren való visszaszorítását célozza, teljesen elfogadhatónak tartja, hiszen ha a katolikus párt által több mint negyven éve szor­galmazott keresztény politikát elfogadták volna akkor a probléma nem lenne probléma. Kifejtette, hogy az új törvénytervezet jóllehet nem indít olyan frontális támadást a keresztény hitelv és dogma ellen, mint az 1894-es házassági törvény, mégis érinti a keresztség szentségét, mert diszkrimináció tárgyává teszi és „az ab­ból folyó kegyelemnek lelki és szellemi átalakító erejét teszi bírálat tárgyává és akarja lemérni emberi értékkel”[53] és ez bizonyos konfliktushoz vezet. Olyan mó­dosításokat szorgalmazott tehát, amelyek ezeket a lelkiismeretbeli aggályokat megszűntetik. A ter­ve­zet másik hiányossága, hogy a hadiözvegyekről és hadiárvákról nincsen benne szó. Őket pedig ki kellene venni a törvény hatálya alól, mert ahogy szó szerint mond­ta: „Ha arra az álláspontra helyezkedem, hogy tényleg min­denféle megtorlást megérdemel a zsidóság Magyarországon, akkor is kénytelen va­gyok azt mondani, hogy az a zsidó, aki életét adta a világháborúban, minden bű­né­ért és minden gonoszsá­gáért annyi engesztelést adott, amennyit egy ember ad­ni tud: az életét adta oda.”[54] A javaslat hatását és következményeit illetően vé­gül azon közjogi aggodal­má­nak adott hangot, „hogy a népcsoportokra való osz­tás nem áll meg ennél a törvénynél és a törvény által megállapított népcsoportnál, ha­­nem megy majd tovább a maga útján”[55] megsértve a szentistváni gondolatot. Aho­­gyan az első zsidótörvény idején is, az alsóházban ellenezték a javaslatot a szo­­ciáldemokraták, a liberáli­sok és például gróf Bethlen István, a képviselők kisebb módosításokkal 1939. már­cius 24-én mégis elfogadták a törvénytervezetet.

Glattfelder püspöknek az alsóházi vita alatt folytatott levelezése arról ta­nús­ko­dik, hogy bár a felsőházban komoly mozgalom indult a megkeresztelkedtek jogai ér­de­kében, az alsóházzal való megegyezés lehetősége igen kétséges volt. A vita előrehalad­tával már csupán kompromisszumos részeredmények el­é­ré­­sét tartotta keresztülvihe­tő­nek ezért erejét a felsőházi harcra összpontosította.[56] A törvényjavaslat körüli küzdel­mekről Angelo Rotta budapesti apostoli nun­­cius is tájékoztatta a Vatikánt 1939. már­cius 30-án kelt levelében. Bár számos kérvén­y érkezett Serédi hercegprímáshoz, ő mégsem tartotta megfelelőnek, hogy a Szentszék közvetlenül avatkozzék az ügybe. Az apostoli nuncius ugyan­ak­kor ki­fej­tette, hogy ez csupán a magyar bíboros véleménye. Rot­ta rámutatott ar­ra, hogy a magyar püspöki kar már régen foglalkozik a törvényjavas­lattal, és sze­mélyes közlése alapján a prímás is arra készül, hogy a felsőházban vi­lá­gosan ki­fejtse az igazság és a keresztény erkölcs értelmében szükségesnek látott mó­do­sí­tásokat. Rotta a továbbiakban rámutatott, hogy bár a törvényjavaslat rasszista ala­­pon áll, mégis bizonyos mértékig tekintetbe veszi a keresztséget. Mindazon­ál­tal látása sze­rint, a szövegezés meglehetősen zavaros. A fő kérdésnek az első pa­ra­gra­fust tartot­ta, amely meghatározza, hogy ki számít zsidónak. Végül bizonyos­ra vette, hogy bár az al­sóház már elfogadta a törvényjavaslatot a felsőház ké­­pes jó irányú módosításokat esz­közölni, de a kívánt eredmény száz százalékos elérését nem tartotta lehet­sé­ges­nek.[57]

A felsőház a képviselőház által március 24-én elfogadott törvényjavasla­tot március 31-én először a földmívelésügyi, igazságügyi, iparügyi, kereskedele­m­ü­gyi és közlekedésügyi, közjogi, közoktatásügyi valamint pénzügyi bizottságának együt­tes ülésén tárgyalta. Miután vitéz Görgey László ismertette a törvény­ja­vas­la­tot, elsőként Serédi Jusztinián esztergomi érsek kapott szót, aki a püs­pöki kar ne­vében is beszélt. Mindenekelőtt nehezményezte, hogy egy ilyen sú­lyos, az egész or­szágot és az egyhá­zat érintő törvényjavaslat esetében a kormány nem kérte ki ide­jekorán a véleményét. A továbbiakban nem tartotta megfelelőnek, hogy a javas­lat különbséget tesz keresztény és keresztény magyar állampolgárok között. Sze­rinte más alapokat kellett volna keresni és nem kellett volna kiterjeszteni a tör­vény­javaslatot azokra, akik keresztényekké lettek, vagy bár izraelita vallásúak, de bün­tetlen előéletűek, és a magyarsághoz való asszimilálódási szándékukat cseleke­deteikkel már bizonyították. Az érsek sze­rint a tör­vény hatályát elég lenne a bün­tetett előéletű izraelitákra, a megkeresztelke­dett de később felekezetnélkülivé vált személyekre és azokra kiterjeszteni, akik részt vettek azokban a „túlkapásokban” amelyek miatt a törvényjavaslat szükségesnek bizonyul. A zsidók beözönlése egy­szerűbben megakadályozható úgy, ha nem ad­nak nekik letelepedési engedélyt. Beszéde végén szükségesnek ítélte, hogy a gazdaság, társadalom és közélet azon jelenségeivel is szembe kell szállni, amelye­ket éppen a törvényjavaslatot kiváltó zsidószellem okoz.[58]

A hercegprímás után Glattfelder Gyula emelkedett szólásra, aki a bizottsági ü­lés­re kidolgozott módosító indítványokat is vitt magával.[59] Beszédét a kor­mány álláspont­­jával és indoklásával egyetértőleg azzal kezdte, hogy Magyarorszá­gon van zsidókér­­dés, ezért a törvényjavaslat alapvető célját, amely a társada­lom és gazdaság területén tűrhető arány elérésére törekszik, el kell fogadni. „Szükség törvényt bont, márpedig a keresztény társadalom általános helyzete sür­gős orvoslást igényel.”[60] Egy ilyen kivé­te­­les törvény meghozatalakor azonban jó­zan higgadtságra van szükség; nem lehet hi­va­­talától ítélet nélkül megfosztani bár­kit is, és kivételes elbánásban kell részesíteni az el­­ső világháborúban résztve­vő sze­mélyek és az olimpiai bajnokok mellett a szellemi ki­vá­­lóságokat is. Míg te­hát a püspök a törvényjavaslatot, mint szükséges rosszat elfogad­­hatónak tartotta, a­men­nyiben humánusan alkalmazzák, addig határozottan elítélte a javaslat azon ren­delkezését, amely a keresztséget negligálva és a hívő keresztény meg­győződést sú­lyosan sértve zsidóvá minősített volna vissza keresztényeket. Ez a vis­sza­zsi­dó­sí­tás ellentétben áll a keresztény és a szentistváni hagyományokkal és való­já­ban nem más, mint „behódolás egy idegen szellemnek, amely a keresztség kifejezett ta­gadásával őspogány gondolatot kíván becsempészni, s a kiskorúakat vérmesével á­mít­ja, amelyen a komoly tudomány mosolyog. Úgy tárgyalnak a telivér keresztényekről és zsidó félvérekről, mintha lóosztályozás volna, a bá­bol­nai állatorvosok döntenék el, jó magyarok vagyunk-e. Ötven év előtt egy má­sik divat nyomása alatt még dühösen le­szidták, aki nem akart majom lenni. Ma a vál­tozatosság kedvéért, úgy látszik, a ló­ge­ne­­ológia misztikumával muszáj üdvözülni. Hát aki mindenáron befogatni kíván csak áll­­jon a sorba, de a szellem és jö­­vő érdekében jobb lesz a független gondolatból is meg­ő­­rizni valamit.”[61] A visszazsidósítás elfogadása — folytatta — súlyos családi és társadal­­mi konfliktusokat eredményezne. Serédihez hasonlóan ő is hiányolta, hogy a javaslat nem tesz konkrét lépéseket a „destruktív zsidó szellem” ellen, csupán a keresztények és zsidók ellen irányulnak rendelkezései. Végső állásfoglalásában a püspök kifej­tet­­te, hogy amennyiben az első paragrafust meg nem változtatják akkor a tör­vény­ja­vas­­lat ellen adja le szavazatát, „egyszerűen azért, mert sem egyéni rokonszenv, sem — még kevésbé — tömegterror kedvéért nem hagyom cserben a keresztséget és a kereszténye­­ket, s mert a gyűlölet útjáról, mely szégyenbe és örvénybe vezet, visszatartani kívánom a nemzetet.”[62] Glattfelder hosszú beszéde élénk visszhangot váltott ki a sajtóban és a közvéleményben és ismét számos le­vél érkezett a szegedi püspökségre.[63] A felsőház egyesített bizottsága a március 31-i ülés végén egy albizottságot küldött ki a módo­­sító javaslatok kidolgozására, melynek a hercegprímás és Glattfelder püspök is tagja lett.[64]

Az ülés lefolyásáról a Pester Lloydból tájékozódott apostoli nuncius áp­ri­lis 2-i keltezésű levelében számolt be a Vatikánnak. Tájékoztatott arról, hogy a kor­­­­mány ragaszkodik ahhoz, hogy saját javaslata fogadtassék el és nem mutatko­zik késznek módosítások elfogadására. Gróf Teleki Pál miniszterelnök beszédé­ben min­­den­esetre tagadta, hogy a javaslat fajelméleti alapon állna. Angelo Rotta pilla­nat­­nyi álláspontja szerint a kormánnyal való összetűzést és egy esetleges krízist el­­ke­rülendő néhány nem igazán lényeges változtatással át fog menni a törvényjavas­­lat. A továbbiakban vázolta a törvényjavaslat további útját és be­számolt arról, hogy a felsőház plenáris ülésén Se­ré­di ismét fel kíván szólalni. Maglione bíboros ál­­­lamtitkár olyan fontosnak tartotta a le­velet, hogy rájegyezte, hogy az előző levél­lel együtt át kell adni a Szentatyának és az egész helyzetet be kell neki mutatni.[65]

Ahogyan arra már Rotta nuncius is utalt levelében, az albizottság április 1-i és 12-i ülésén — amelyeken Glattfelder püspök is felszólalt[66] — valóban nem szü­let­tek lényeges módosítások. A két lényegesebb módosító indítvány egyike némileg szűkítette a zsidó meghatározás tartalmát, a másik pedig legföljebb 150 arra ér­de­mes személynek kívánt mentességet biztosítani a törvény hatálya alól.[67]

A felsőház együttes bizottsága április 13-án tárgyalta részleteiben a képvi­selőház által elfogadott törvényjavaslatot és a kiküldött albizottság módosító ja­vaslatait. Az ülésen ismét felszólaló Glattfelder kifejtette, hogy a javasolt módo­sítás ugyan nem felel meg a teológiai álláspontnak, de mint politikusnak mér­le­gelnie kell, hogy a különböző indítványok közül melyik elfogadása célravezetőbb, és ezért a keresztény dogmáknak való meg nem felelés ellenére, mint kisebb rosszat a javasolt módosítással elfogadja a tervezetet. Az ülésen az egyesített bizottság az albizottság módosításait megszavazta.[68]

A törvényjavaslatot ellenzők mozgástere valóban jelentősen beszűkült. A katolikus párt vezetője, gróf Károlyi Gyula a törvényjavaslat elleni tiltakozásul be­je­lentette felsőházi tagságáról való lemondását.[69] A felsőház tehát ezek után kezdte meg 1939. április 15-én a törvényjavaslat általános vitáját. A katolikus egy­ház ne­vé­ben az első nap második hozzászólójaként Serédi hercegprímás szólalt fel. Beszé­dében lényegében a március 31-i együttes bizottsági ülésen kifejtett ál­lás­pontját ismételte meg. Aggályainak ismertetése után rámutatott: „Amikor azonban elvi fel­fogásunkat a kifejtett okok alapján híveinkre, az igaz­sá­gosságra és a kö­vetkezetességre, a jelenre és a jövőre való tekintettel hangsúlyozzuk, nem aka­runk nehézségeket okozni sem a m. kir. kormánynak, sem a nemzetnek, sőt a nemzet jogos önvédelme jogán magunk is kívánjuk a zsidók indokolt és jogos visszaszorítását. Amennyiben tehát a törvényjavaslat ezeknek az elveknek megfelelően közérdekből és jogos nemzeti önvédelemből arányosan visszaszorítja a zsidóságnak azt a részét, amely azt megérdemelte, a törvényjavaslatot általánosságban a részletes tárgyalás alapjául elfogadom, annak a módosításnak ellenére azonban, amellyel m. kir. kormány a törvényjavaslat szigorát enyhítette, de amely bennünket nem elégít ki, s amelybe csak mint kisebb rosszba törődünk bele, to­váb­bá azoknak a nehézségeknek ellenére is, amelyekkel nagy tömegek egyéni éle­tének elbírálása jár: kérem találtassék rá mód, hogy védelmet nyerjenek azok a keresztények, akik az ilyen visszaszorításra nem szol­gál­tak rá.”[70]

A felsőházi tárgyalások kezdetéről különböző friss politikai hírek mellett An­­gelo Rotta is beszámolt a Szentszéknek közvetlenül a felsőházi plenáris ülés u­tán, még aznap, 1939. április 15-én kelt levelében. Úgy vélte, hogy a kormány a „min­­­den valószínűség szerint” május végére várható választások miatt min­den­á­ron el akarja ér­ni a zsidótörvény elfogadását, mert nem csupán ígéretek­kel kíván be­­­mu­tatkozni a nép előtt. Beszámolt a hercegprímás beszédéről és hoz­zátette, hogy ha a törvényjavas­latot nem fogadják el „az adott körülmények kö­zött meg van egy igen veszélyes krízis, és egy új kormány esetén egy még ra­di­kálisabb i­rány­­zat le­he­tősége, ami nem vezethet máshoz, mint az eddiginél is ke­ményebb tör­vény­­hez.”[71] A nuncius szerint ez azért képzelhető el, mert a közhangulat nem utol­só sor­ban a szélsőjobboldali pártok propagandája miatt túlzottan zsidóellenes be­ál­­lítot­tságú. Tájékoztatta továbbá a Vatikánt a felmerült mó­dosító javaslatok lé­nye­géről.[72]

A felsőház 1939. április 17-én fogadta el általánosságban a javaslatot és a következő napon már meg is kezdte részletes vitáját.[73] Glattfelder püspök har­ma­dikként szólalt fel a vitában[74] és az együttes bizottság által elfogadott módosító ja­vas­lat elfogadását javasolta a felsőháznak. Beszédében ismételten kiállt az asszimi­láció lehetősége mellett rámutatva, hogy a keresztség átalakító hatása mel­lett a keresztény nevelés, keresztény baráti kör, keresztény környezet és a ke­resz­tény tár­sa­dalom befolyásának hatása tovább formálja a lelket. Kérte a felsőház tagjait, hogy „ne engedjék elejteni és elsikkadni azt, ami egész nemzeti múl­tunk­nak és ke­resz­tény civilizációnknak alapköve, ... hanem álljanak e mellé a gon­dolat mellé, ... hogy a keresztségnek igenis van asszimiláló ereje.”[75] Amikor az együttes bizottság által elfogadott módosító javaslat mellett érvel, akkor azért teszi ezt, mert nyilvánvalóvá vált számára, hogy a kereszténység teljes honorálását sem a kormánnyal, sem a két házzal nem lehet elfogadtatni. Ezért a püspökök és a katolikus politikusok egy olyan alternatívát dolgoztak ki, hogy ne a származás szerint, hanem megha­tározott időpont szerint döntsön a törvény az asszimilá­­ció megtörténtéről. Mivel az eredeti törvényjavaslat visszaható erejű rendelkezést tartalmaz és számára erkölcsi lehetetlenség, hogy most mégis zsidóknak te­kint­sék azokat akiket ő keresztelt, a javaslat változatlan szövegét nem tudná el­fo­gadni. Ha azonban a javasolt módosítások elfogadtatnak, akkor „az érdekeltek­nek legalább egy része és pedig — erre helyezem különösen a súlyt — értékesebb része, régóta itt gyökerezett része mentesül, és ha nem is sikerül nekünk, az egyházak képviselőinek a tel­jes egyenjogúságot minden egyes hívőnk számára biztosítani, legalább legyen meg az a vigasztalásunk, hogy a fájdalmat és áldoza­tot viselők számát lehetőség szerint csökkentettük.”[76] A részletes tárgyalás után — nem utolsó sorban Glatt­fel­der beszé­dé­nek és egyéb ténykedésének kö­szönhetően — a felsőház az együttes bi­zot­t­ság ál­tal módosított javaslatokkal együtt fogadta el április 18-án a javaslatot.[77]

A felsőház által elfogadott módosítások alkotmányos hozzájárulás céljából visszakerültek az alsóház elé. Az alsóház azonban mind 1939. április 19-i együttes bi­zottsági ülésén, mind április 21-i plenáris ülésén elvetette a leglényegesebb módo­sításokat.[78] A két ház közötti ellentétek kiegyenlítésére — az alkotmány értelmében — egyeztető bizottságot hoztak létre. A két ház 159-159 tagjából összeálló bi­zott­ság együtt tartotta ülését, melyen mindkét háznak külön elnö­ke és előadója volt.[79] A felsőházi módosítások képviselőház általi elutasítása után közvetlenül, már április 22-én ismét levélben tájékoztatta a nuncius a fejle­mé­nyekről a Vatikánt és vázolta a törvényjavaslat további sorsának alkotmányos lehetőségeit. Mindazon­által rámutatott, hogy rendszerint a felsőház engedékeny­nek mutatkozik, így nagy valószínűség szerint most is ez fog történni, anélkül hogy valódi konfliktusra kerülne sor.[80]

A két ház egyesített bizottsága a zsidótörvény-javaslattal kapcsolatos módosító tárgyalások ügyében április 26-án délelőtt ült össze. Míg az alsóház előadója és hozzászólói amellett érveltek, hogy a módosításokat nem lehet elfogadni, mert ellentétesek a törvényjavaslat alapelveivel, addig a felsőház előadója, gróf Bethlen Pál tagadta, hogy a módosítások ellentétben lennének a törvényjavaslat lényegével.[81]

A felsőház részéről Glattfelder püspök is felszólalt az ülésen. Beszédének ele­jén elutasította azt a vádat, miszerint a felsőház a zsidókérdés orvoslásának meg­a­ka­­dályozására törekszik és újra rámutatott, hogy a felsőház tagjai közül számosan — és ezek közé tartoznak a katolikus egyház vezetői is — már régóta a zsidókérdés megol­dása mellett állnak ki. Jelenlegi mérsékelt álláspontjuk is csupán annak a jele, hogy fe­lelősen, és nem a tömeghangulat hatására kívánnak cselekedni. Fontos­nak tartotta le­szögezni, „hogy a felsőház azt az alapelgondolást, amely a zsidótörvény-­ja­vas­lat­ban benne foglaltatik, nagy nyugtalanságok leküzdésével is magáévá tette és csaknem egyhangúlag elfogadta.”[82] A felsőház kom­p­romisszumkészségét hangsúlyozva ezt mondta: „A felsőház az egész kérdés tárgyalásánál egyebet sem tett, mint koncessziót, és lépésről lépésre visszakozott. Látva a nehézségeket, ame­lyek mindannyiunk tudomása szerint a kérdés­hez fűződnek, eltelve attól a vágytól, ... hogy a két Ház konszenzusát áldozatok árán is létre kell hozni, vezérelve attól a gon­dolattól, hogy ebben a nehéz, bizony­talan időben nem szabad az országot politikai krízis veszélyeinek kitenni, a felsőház egyik elgondolását ... a másik után ej­tet­te el.”[83] Elejtették a gaz­dasági kö­vetkezményekkel kapcsolatos aggodalmakat, le­mondtak az átmeneti idő­ről és ar­ról, — amit még a liberális Rassay is kifogásolt[84] — hogy szellemi teljesítmé­nye jutalmaként kivételt nyerhessen 150 személy. Rámu­tatott, hogy ennek a 150 fő­nek csupán szimbolikus jelentősége volna, hiszen tisztában van vele, hogy mi­lyen je­lentéktelen ez a szám az érintettekhez viszonyítva. „Olyan ez, mint a sötét­ben világí­tó mécsvilág, azt szimbolizálja, hogy ebben az or­szág­ban a testi és fi­zikai erők mel­lett más szempontok is érvényesülnek és ennek az országnak min­dig van ereje és el­ha­tározó képessége arra, hogy momentán tömegmozgalmak és tömegterror ellenére is rámutasson polgárai és a külföld előtt is ar­ra, hogy íme, itt a vihar idején is gondol­koz­tak és nyugodt megfontoltsággal kivételt állapítottak meg.”[85] Fontos kérdésnek tar­totta azonban a felsőház — amit vitéz Makray Lajos már a képviselőházban is el kí­vánt érni — a hadviselt zsidók mentesítését. „Meg vagyok győződve róla, hogy a fel­ső­ház még szigorúbb rendszabályo­kat is képes lett volna elfogadni, ha a hadviseltek csa­ládtagjai számára számottevő eredményeket sikerült volna elérni”[86] — érvelt a püspök. A megkeresz­teltek jogai mellett az alábbi szavakkal állt ki: „Egy kapitális kér­dés volt a felsőházban, és én minden kertelés és széptevés nélkül kijelentem: a fel­sőház minden szava, egész ak­ci­ója végsőeredményben azért folyt, hogy a megkeresz­telteknek a zsidótörvény ha­tá­lya alól való lehető mentesítését biztosítsa … ez az összes keresztény egyházak egye­ző állásfoglalása, hogy Szent István óta ennek az országnak alaptörvénye, jog­rendje, hogy ennek az országnak a lakója, aki keresztény hitre tért polgári egyenjo­gú­ságot élvez.”[87] Nem lehet azt követelni a keresztény egyházaktól, hogy a pillanatnyi tömeghangulat nyomása alatt ezt az alkotmányos jogot feladják. Amikor a későbbiek folyamán a keresztség újjáformáló hatásáról beszélt, is­mételten nyíltan felemelte szavát a fajelmélettel szemben: „Lelkes fajvédőinknek azonban, főleg azok­­nak, akik a gondolatot usque ad ab­sur­dum vezetik le, szeretném és talán szabad is emlékezetébe idéznem röviden azt, hogy a ke­resztség nem teszi ugyan egye­nes­sé az ember orrát, de kezdi egyenessé tenni a lelkét. A keresztségben gyö­kerező keresztény mentalitás, nevelés és lélekformálás alakít ki az­után egy olyan em­ber­tí­pust, aminő embertípusból lesz az európai germán, szláv vagy ma­gyar… Az egy­ház lemondana hivatásáról, ha ezzel a téves elmélettel nem szállna szem­be. Nekünk ez mondatott: elmenvén tanítsatok és kereszteljetek. Mi úgy tudjuk, hogy en­nek a rendelésnek kétezer éves teljesítése következményeképp lett a »civis ro­ma­nus« ép­pen­ugy új embertípus, mint a germán őserdő lakója, vagypedig az ősmagyar sátor­tá­bor nomád fia. Nekünk nem lehet lemondanunk arról a meggyőződésről, hogy a Szent Aszt­ri­kok és a Szent Gellértek ennek az ősi magyar fajtának meg­keresz­te­lé­sé­vel egy egészen új és értékesebb népet formáltak és az országnak, a nemzetnek nem sza­­bad büntetlenül megfelejtkeznie arról, hogy ebből a szent erőforrásból szünet nél­kül kell merítenie.”[88] A püspök kinyilvánította az egyház kom­p­ro­misszumkész­ségét, ami­kor felvetette, hogy a teljes asszimilálódás bizonyítékaként a család itt tartózkodá­­sának határidejét 1868-ról 1848-ra módosítsák. Az egyház még arra is hajlandó, hogy ilyen, lényegében három generáció óta itt lakó csa­lá­dok leszármazottai is csak keresztelésük után 20 év elteltével váljanak teljes jo­gú­­vá. Ez azonban már az a végső pont, amin túl az egyház már nem engedhet. „Itt ar­ról a tételről van szó, hogy a keresztséghez, annak bizonyító jellegéhez, annak ma­gyarságot igazoló erejéhez ragaszkodjunk.”[89] Beszéde végén még egyszer hangsú­lyozta a megegyezés szükségességét, mondván hogy a kérdés elakadása csak a zsi­dó­ság érdekeit szolgálná.[90]

Mivel a felszólalások során nem közeledett egymáshoz a két ház álláspontja Tasnádi Nagy András igazságügy-miniszter a nagy létszámú (318) egyez­te­tő bi­zot­t­ság helyett a két ház 10-10 tagjából álló albizottság kiküldését javasol­ta, egyúttal egy kompromisszumos indítványt is beterjesztve. Az albizottság tag­jai közé a katolikus egy­ház részéről bekerült a képviselőházból vitéz Makray La­jos prépost, a fel­ső­ház­ból pedig Serédi hercegprímás és Glattfelder püspök is.[91] Az albizottság még ugyan­az­nap, április 26. délután összeült. Az igazságügy-mi­nisz­ter kompromisszumos indít­vá­nyát csak a képviselőházi albizottsági tagok tá­mo­gatták, a felsőházi tagok, köztük az egyházi vezetők elutasították. A kialakult patt­helyzet megoldására az albizottság két házának tagjai külön tanácskoztak. Az ülésen Glattfelder továbbra is a megegyezés szükségességét hangsúlyozta. A felsőházi tagok által beterjesztett kompromisszu­mos javaslatokat végül a kormány jóváhagyása után április 27-én délelőtt az albizottság elfogadta és azok még délelőtt az egyeztető nagybizottság elé kerültek.[92]

Az ülésen elsőként Serédi bíboros szólalt fel: „A magam részéről csak utal­ni kí­vánok arra, hogy a felsőház plénumában hosszabb beszédben ismertettem a magam és a nagyméltóságú püspöki kar álláspontját … Fenntartom azokat az el­ve­ket, amelye­ket ezzel a törvényjavaslattal kapcsolatban a felsőház plénumában és a bizottsági ülésen is ismételten kifejtettem, mégis tekintve egyfelől azokat az oko­kat, amelyek a törvény­javaslattal kapcsolatosak, vagy nem kapcsolatosak, tekintve to­vábbá azt a kész­sé­get, amelyet az igazságügy-miniszter úr közvetítő javaslatán ke­resztül a képviselőház ré­széről tapasztaltunk … ezt a módosító javaslatot a magam részéről, nem szívesen ugyan de elfogadom.”[93] Miután a felsőházi tagokat is a módosítások elfogadására kérte, a képviselőházi tagokhoz fordulva leszögezte: „Szeretném erről a helyről is meg­mon­dani, hogy nemcsak én, hanem a felsőház minden tagja, vagy majdnem kivétel nél­kül minden tagja, amikor a törvény­ja­vas­lat­nak a képviselőháztól elfogadott formájával szemben módosító javaslatot tett, ak­kor a keresztény hittestvérek védelmében kí­vánt szót emelni.”[94] A keresztény hit­­testvéreket pedig arra kérte, vegyék tudomásul, hogy bár ők minden lépést megtettek jogos érdekeik védelmében, a cse­kély eredmény nem raj­tuk, hanem a körülményeken múlt. Beszédének végén kö­szönetet a kormánynak a meg­egyezést elő­segítő magatartásáért és kérte, hogy a végrehajtás minél kevesebb fájdalommal járjon.[95] Az ülés végén az egyeztető nagy­bizottság jelenlévő tagjai 4 érvénytelen szavazat mellett 149:59 arányban el­fogadták az albizottság mó­dosításait.[96] Az egyeztető bizottság által elfogadott mó­dosító javaslatot a felsőház április 28-án, a képviselőház május 3-án fogadta el. A törvény május 5-én lépett életbe.[97]

A budapesti apostoli nuncius a módosított törvényjavaslat felsőházi elfo­gadása után 1939. május 2-án levélben tájékoztatta a Vatikánt a fejleményekről.[98] Részletesen tájékoztatott a parlamenti vitákról és a különböző kompromisszumos javaslatokról és dicsérőleg szólt Glattfelder püspök „ragyogó” beszédéről és a hercegprímás nyugodt, de meggyőző felszólalásáról. Mintegy Tardi­ninek[99] a nuncius április 15-i levelére április 22-én feljegyzett kérdését — vajon mit mondott és hogyan szavazott Serédi[100] — megválaszolva összegezte a kardinális április 27-én elmondott beszédét, melyben adott körülmények között re­ális kompromisszumnak tartotta a törvényjavaslat végső szövegét. Beszámolt továbbá arról, hogy a hercegprímás későbbi személyes közlésében reális veszélynek tar­totta a kormányválságot, ami egy radikálisabban antiszemita kormány megalakulásához vezethetett volna. Serédi annak a véleménynek adott hangot, hogy a közelgő választások miatt nem volt lehetséges többet elérni.[101]

A zsidótörvények szociális kihatását mérsékelték a kárvallottak segítésére lé­tesült hazai és nemzetközi zsidó szervezetek.[102] A törvény értelmében zsidó­nak számító konvertiták azonban ezektől a szervezetektől nem kaptak támogatást, és így védelem nélkül maradtak. Az ő érdekükben báró Kornfeld Móric be­ad­vánnyal fordult a hercegprímáshoz, amit Serédi a püspökkar 1939. október 3-i ér­tekezletén is­mertetett a magyar főpásztorokkal. A beadvány szükségesnek látta egy egyházi és világi férfiakból álló bizottság megalakítását, amely a zsidótörvény által érintett katolikusokat elsősorban erkölcsi védelemben részesítené. A bizottság intézkedése­inek végrehajtását a konvertita zsidókat tömörítő Szent Kereszt Egyesület keretei között látta biztosíthatónak, melynek elnöke addig a hercegprímás megbízásából dr. Almássy József, a központi szeminárium vicerektora volt. A beadvány a bi­zott­ság tekintélyének és hatékonyságának növelésére javasolta, hogy megalakítását és vezetését a püspöki kar tagja vállalja magára. Ezt a feladatot végül a püspöki kar felkérésére gróf Zichy Gyula kalocsai érsek vállalta.[103]

A Szent Kereszt Egyesület püspök elnöke az egyesület munkájáról betegség miatt akadályoztatva írásban küldte meg jelentését a püspöki kar következő, 1940. március 13-i értekezletére. A megalakított bizottság tagjainak felsorolása után arról tudósított, hogy tömegesen — átlagosan heti 15-20 — érkeznek kér­vények a bizottsághoz, amely eljár a panaszok tárgyában, — a közületek ugyanis gyakran a törvényben előírtnál nagyobb arányban bocsátják el a zsidó szár­ma­zá­sú alkalmazottakat és tisztviselőket — segít az igazoláshoz szükséges bi­zo­nyít­­vá­nyok beszerzésében, valamint lelki, erkölcsi és anyagi támogatást nyújt. Míg a püs­pöki kar köszönetet mondott a kalocsai érseknek és a bizottság tagjainak sikeres, krisztusi szellemben kifejtett munkásságukért, határozatott ho­zott ar­ról is, hogy az egyházból való kilépéseket és a visszatéréseket a keresztelési anya­könyv­be be kell jegyezni. Több olyan visszaélésre került ugyanis sor, ami­kor kon­ver­tita zsi­dók az izraelita vallásra visszatérve keresztlevelüket tovább­­ra is keresztény vol­tuk bizonyítékaként használták.[104]

A zsidótörvények által sújtott katolikusok ügyére a következő, 1940. október 16-i püspökkari konferencia is kitért. A kalocsai érsek, a segítésükre létrehozott bizottság elnöke ismételten felhívta a figyelmet arra, hogy a hatóságok és a kö­­zületek a törvény végrehajtásakor gyakran túlmennek a törvény tételes intéz­ke­dé­sein, miközben ráadásul keresztény jelszavak leple alatt embertelen­ke­dést folytatnak. Rámutatott arra is, hogy még katolikus körök is az Egyház álláspontjával el­lentétes magatartást tanúsítanak a törvény által sújtott konvertiták­kal szemben. Védelmükre Zichy érsek szükségesnek tartotta, hogy az őket tö­mö­­rítő Szent Ke­reszt Egyesület kapjon a Credo Egyesülethez[105] hasonló szerepet az egyházközségek szervezetében. A kalocsai érsek olyan panaszokról is be­szá­molt, miszerint a zsidó munkatáborokban vasárnap is dolgoztatják a megkeresz­telteket és misére sem engedik őket. Ezek után Zichy érsek indítványozta, hogy a püspöki kar kérje fel a hercegprímást, hogy a miniszterelnök által már be­jelentett harmadik zsidótörvény tartalmáról tájékozódjék a miniszterelnöknél, vajon nem tartalmaz-e újabb olyan intézkedéseket, amelyek a természetjog alapvető tételeibe és az egyház tanításába ütköznek. Kérelmezte továbbá, hogy a püs­pöki kar, vagy az egyes főpásztorok külön pásztorlevélben szögezzék le az egy­háznak a faji kérdésben már számtalanszor kifejtett álláspontját, valamint hogy az Actio Catholica különböző üléseken világítsa meg a faji kérdést az egy­ház tanítása és a tudomány fel­fogása szempontjából és a papi koronákon[106] is be­széljenek róla. A hercegprímás a pásztorlevél kiadását elutasította. Bár az in­dok­lást a jegyzőkönyv nem adja vissza, mégis következtethetünk erre Glattfel­der püspök állásfoglalásának tartalmából.[107] A csanádi püspök örömét fejezte ki, hogy Zichy érsek ez ügyben a kormányzónál is eljárt, mert nem helyes, hogy meg­oldhatatlan helyzet felé engedje magát sodortatni a püspöki kar. A tessék-lássék állásfoglalást elutasítva a körlevélben való kiállást nem tartotta ésszerűnek, de fontosnak vélte, hogy a püspöki kar egyöntetű véleményét valamiképpen éreztessék. A kormányelnökkel tudatni kell szerinte, — még ha ennek nincs is kéz­zelfogható eredménye — hogy az újabb jogfosztás bántja a keresztény érzületet. Záró szavaiban Serédi is a püspöki kar egyöntetű ál­lás­pontjának lényegességét hangsúlyozta „mert nagy baj, ha a kormány vagy más va­laki azt hiheti, hogy a püspöki kar nem egységes.”[108]

A Vatikán is hírt kapott a készülő újabb zsidótörvényről; a budapesti apos­toli nunciustól kérte a beérkezett információk megerősítését és a törvény megvalósításának lehetőség szerinti megakadályozását.[109] 1940. november 2-án kelt válaszában Rotta Czapik Gyula veszprémi püspöktől származó információi és Csáky külügyminiszterrel folytatott megbeszélése alapján arról tudósított, hogy a törvény különösen a zsidók, és árják közötti házasságkötést kívánja megakadályozni, tekintet nélkül a konvertitákra. Amikor a magyar külügyminiszter külföldi példákra, köztük Olaszországéra hivatkozott, többek között azzal utasította el ezt a nuncius, hogy míg Olaszországban nem kötelező feltétele az egyházi házasságkötésnek a polgári, addig ez a kötelezettség Magyarországon súlyos ter­het jelent az olyan pap számára, aki ilyen házasságot mégis megáld. Csáky továb­bá azzal védekezett, hogy a belpolitikában az egyre erősebb antiszemita hul­lám komoly nyomást jelent. Rotta azzal fejezte be beszámolóját, hogy mindenesetre azt kérte a külügyminisztertől, hogy lehetőség szerint vegyék figyelem­be a Szentszék kívánságát.[110] Jelentését a budapesti nuncius 1940. december 5-én az­zal egészítette ki, hogy „ad informationem” beszámolt Teleki miniszterelnök de­cem­ber 3-án tartott, a zsidókérdést is tárgyaló programbeszédéről és mellékelve el­­­küldte a Pester Lloyd december 4-i számát.[111]

Az 1940. október 16-i püspökkari értekezleten nyert megbízása alapján a her­­­cegprímás hosszasan tárgyalt a miniszterelnökkel a készülő harmadik zsidótör­vény­­ről, kifejtve előtte a püspöki kar azon kívánságát, hogy a zsidó származású ke­­resz­tények helyzetét a készülő törvény semmi esetre se súlyosbítsa, hanem inkább eny­hítse. A következő, 1941. március 12-én tartott püspökkari kon­feren­cián e­lő­­adott beszámolójában a miniszterelnök tartózkodó válaszát azzal magyaráz­ta, hogy ta­lán még a kormányfő sem látta pontosan, milyen is legyen a készülő tör­vény, vagy pedig kitért a nyilatkozat elől. Mindössze annyit hangsúlyozott, hogy a tör­vény világos lesz. Erre a hercegprímás azt kérte, hogy a törvényt ne le­hes­sen bün­tetlenül kijátszani, de ne adjon lehetőséget keményebb értelmezés számára sem.[112]

A harmadik zsidótörvény létrejöttében nagy szerepet játszott a Magyar­or­szágra egyre súlyosabban nehezedő német nyomás. Észak-Erdély második bé­csi döntésben (1940. augusztus 30.) történt visszacsatolását követően Hitler ha­tározottan értésére adta Horthynak, hogy Magyarországnak a gazdaság és a kül­politika területén fokozottabban kell együttműködnie a birodalommal s egy­út­tal radikális lépéseket követelt a zsidókérdésben. Ezzel egy időben ráadásul Né­me­t­or­szág katonai sikerei nyomán a magyar hadseregben, kormányzatban és a parla­ment­ben látványosan növekedett a német orientáció híveinek száma.[113]

Ilyen előjelek és előzmények mellett nyújtotta be közvetlenül elődje, Teleki öngyilkossága után Bárdossy László miniszterelnök 1941. június 11-én a har­madik zsidótörvény tervezetét. A korábbi két törvényhez képest az új javaslat már a zsidók és a nem zsidók közti társadalmi és személyes érintkezés fölszámo­lá­sát célozta: a kormány a fertőző gümőkor, nemi betegség és zsidó származás cí­mén há­rom tiltó aka­dályt állított fel, s ezekkel az egyházi házasságkötés szabad­ságába is beleavatkozott.[114] Rotta már 1941. június 14-i levelében beszámolt a Szentszéknek arról, hogy az éppen Budapesten tartózkodó Serédit a napokban fel­kereste, hogy be­széljen vele az új törvényjavaslatról. A hercegprímás természe­tesen fájlalta az ügyet és elmondta, hogy három nappal előtte beszélt erről Bár­dossy miniszterelnökkel. Több vezető politikushoz hasonlóan a miniszterelnök is a németek és a ma­gyar nyilaskeresztes szélsőjobb nyomására hivatkozott. Serédi tehát a kormányfő előtt leszögezte, hogy kötelességének megfelelően a fel­sőházban, mind a plenáris ülésen, mind a bizottságokban nyíltan ellenezni fog­ja a javaslatot. Az esztergomi ér­sek továbbá arról tájékoztatta a nunciust, hogy máris levélben kérte püspöktársa­it, hogy engedjék az egész püspöki kar nevében egyedül őt felszólalni a törvényjavas­lattal szemben. Rotta úgy értékelte, hogy még ha nincs is a püspöki kar ellenállásá­nak kézzelfogható eredménye, — amelynek az erősen zsidóellenes közhangulat mi­att egyébként is kicsiny a valószínűsége — hanem ellenkezőleg kritikát, és rágal­mat eredményez, akkor is tiszteletre méltó tett. A levélre június 26-án a vatikáni iro­dában felvezetett megjegyzés helyesli Serédi álláspontját és szükségesnek tartja, hogy a nuncius tudas­sa a kormánnyal, hogy az új törvényjavaslat nem tetszik a Szentszéknek.[115] A Vatikán ilyen értelemben utasította Rottát június 26-án.[116]

A képviselőház a javaslatot a plenáris üléseken első ízben június 30. és jú­li­us 2. között tárgyalta. Katolikus részről először Varga Béla kisgazdapárti pap-kép­viselő szólalt fel július 1-én. Beszédét azzal kezdte, hogy nem sajátítja ki magá­nak az egyház nevében való szólás jogát, mert erre nincsen felkérve, majd rámu­ta­tott, hogy „a kisgazdapárt 1938-ban egy választmányi ülésen javasla­tot hozott, amelyben magáévá tette és elfogadta, hogy az Egyháznak minden hi­vatalos állásfog­lalását magáévá fogja tenni. Nekem, mint a párt vezérszónokának a jelen esetben tulajdonképpen nem is lenne más hivatásom, mint bejelenteni azt, hogy a kisgazdapárt magáévá teszi az Egyház állásfoglalását és megvárjuk a püspöki karnak, a püspököknek a hozzászólását.”[117] Mindenesetre vállalja a felelősséget a saját állásfoglalásért. A megtérés őszinteségének kérdésével kap­csolatban így válaszolt egy kép­viselőtársának: „Nekem ez a hitvallásom, — sohasem tagadtam, itt sem fogom megtagadni kereszténységemet — hogy a kereszténység hivatása mindenkit elvezet­ni Krisztushoz, még a zsidókat is. … Az embernek természetes joga, veleszületett emberi joga Istenhez való viszonyának szabad kiélése. Ezt az állam nem akadályozhatja meg.”[118] Szerinte a keresztény papság és a javaslat közötti konfliktus el­ke­rülhető lett volna, ha idejekorán hozzá­szólhattak volna az egyházak. A továbbiak­ban rámutatott, hogy ha kormány állásfoglalása szerint a zsidókérdés végleges megoldása egyedül a kitelepítéssel ér­hető el, akkor egyáltalán nincs szükség a há­zas­ság kérdésének tárgyalására, sok­kal többet érne a földkérdéssel foglalkozni. Az úgynevezett félvér zsidókkal kapcsolatban leszögezte: „Én nem tudom elismerni azt, hogy az ötven százalék ma­gyar vér, plusz a keresztség szentsége… plusz a ke­resz­tény nevelés… ne érne annyit és ne tudná ellensúlyozni az 50% zsidó vért.”[119] A német törvényekre hivatkozva hiányolta egy felmentés megadására jogosult fó­rum felállítását és kijelentette: „nem tudom megérteni azt, hogy egy nemzet, amely valamit elfogadott valamikor valakitől, amely nemzet kitüntetéseket adott, az a nem­zet utólag [ezt] ne vegye figyelembe. Ha nem fogadtunk volna el senkitől sem­mit, akkor sza­badok lennénk… Ha én valakitől elfogadok valamit, ez kötelez engem a keresztény törvények, a természeti törvények, az isteni törvények és a magyar becsület szerint is, hogy amit én elfogadtam, azért ne legyek hálátlan.”[120] A há­zasság szabályozására visszatérve rámutatott arra, hogy a javaslat milyen súlyos lelki terhet jelent a katolikus papok számára, hiszen a katolikus egyháznak nincs olyan törvénye, amely megakadályozhatná a javaslat törvényerőre emelkedése után a titkos házasságok keletkezését. Azért sem megoldás a javaslat, mert a há­zas­ságot kötni kívánó két fél két tanú jelenlétében érvényes házasságot köthet akkor is, ha a pap nem esketi őket össze. Varga Béla szerint nem az a megoldás, ha az 1895-ös há­zassági törvényt toldozzák, hanem az javasolta, hogy „legyen végre keresztény ez az ország a házasságjog tekintetében is, vagy legalább a fakultatív házasságkötést állítsuk vissza.”[121] Végezetül a természetjog-, egyházjog-, és keresztényellenes törvényjavaslatot mind általánosságban, mind részletiben elutasította.[122]

Ugyanezen a napon szólalt fel a képviselőház katolikus pap-képviselői ne­vében Közi-Horváth József, az Egyesült Keresztény Párt szónoka is. Közös dek­­­la­rációjuk felolvasásával kezdte beszédét: „A katolikus papság és a keresztény politika első zászlóbontói már évtizedekkel ezelőtt állást foglaltak a zsidóság szellemi és anyagi térhódításának megakadályozása mellett, nem különben a zsidó-keresztény házasságok megengedése és a válást elősegítő, a családot szétbomlasztó, a gyermekáldást csökkentő, a gyermeknevelést akadályozó liberális há­zasságjog bevezetése ellen. A katolikus papság és a keresztény politikusok serege egy pillanatig sem adta fel a harcot annak ellenére, hogy a zsidóság, szabad­kő­műves, liberális front a hatalmában lévő sajtónak és propagandának minden dühét reászabadította. Elődeink példájához híven mi is készséggel szolgálunk min­den olyan akciót, amelynek célja a zsidóság szellemi és anyagi hatalmá­nak megszüntetése, a keresztény magyarság megerősítése. Keresztény meggyő­ző­dé­sünk és fajtánk szeretete vezet bennünket kizárólag most is, amikor a há­zassági tör­vény kiegészítéséről és módosításáról benyújtott törvényjavaslatot nem fogadjuk el és azt kérjük, hogy a kormány ehelyett a kiegészítés és módosí­tás helyett nyújtson be minél előbb a liberális házasságjogi törvény teljes reform­ját magában foglaló, a keresztény házasság méltóságát és állandóságát vissza­állító és a gyermeknevelés szociális feltételeit megadó törvényjavaslatot.”[123] A beterjesztett házassági törvényjavaslatot általánosságban félrevivőnek nevezte, de öröm­mel üdvözölte a házassági kölcsön rendszeresítését, amely megfelel az egyház szo­ciális tanításának. Helytelen azonban a törvényjavaslat többi része, mert je­len­tősen megemeli a vadházasságok számát, még „az egészséges és tiszta ke­resz­tény származású kisemberek részéről is, akiknek pénzük és idejük nem lesz ar­ra, hogy a bizonyító okmányok tömegét szerezzék be.”[124] A javaslatban e­gye­nesen keresztényüldözést látott, mert ugyanakkor a zsidóknak a házasság en­ge­dé­lyezéséhez elég kijelenteni, hogy ők zsidók. A fajvédelem szempontjából vizs­­gálva kedvez továbbá a törvényjavaslat a törvénytelen gyermekeknek, hiszen a zsi­dó apa letagadásával tel­je­sen fajtisztának számítanak. Hibás az is, hogy a tör­­vényjavaslat keveri a faji gon­do­latot a vallási kérdéssel és végül teljes összevis­­szaságot teremt. A „félvérekről” szól­va Közi-Horváth is kifogásolta, hogy a ja­­vaslat ezrével veszi ki a magyarság so­rából azokat, akiknek a zsidósághoz sem­­mi közük sincsen. Varga Bélához hasonlóan rámutatott, hogy súlyos lelkiis­me­­re­ti konfliktus elé állítja a keresztény papságot, ami elkerülhető lett volna, ha i­de­je­ko­rán kikérik az egyház véleményét is. Az orvoslandó baj gyökerét ő is a li­be­­rá­lis házassági törvényben látta, amit az egy­ház mindig is ellenzett. Konklúzió­­já­ban kifejtette, hogy a valódi megoldást a li­berális házasságjog teljes és radiká­­lis re­form­ja jelentheti. Ezért arra kérte a kormányt, hogy ebben a szellemben nyújt­son be az adott javaslat helyett egy újat, amit örömmel meg fognak szavazni.[125]

Három vitanap után végül a képviselőház július 2-án általánosságban elfo­gadta a törvényjavaslatot. A részletes vitához az igazságügy-miniszter különbö­ző módosító indítványokat nyújtott be, melyek közül a legfontosabb, hogy ne es­sen a zsidókkal egy tekintet alá az, akinek két nagyszülője született az izraelita hitfelekezet tagjaként, ha ő maga keresztény hitfelekezet tagjaként született és az is maradt és emellett születése idején minkét szülője keresztény hitfelekezet tag­ja volt.[126] A képviselőház bizottságai másnap, július 3-án tartott ülésükön az igaz­ságügy-miniszter módosításaival részleteiben elfogadták a házassági javaslatot. A bizottság július 4-én terjesztette jelentését a plénum elé,[127] ahol a módosított javaslatot július 8-i ülésén hozzászólás nélkül fogadták el.[128]

Közben a nuncius ismételten levélben számolt be a törvényjavaslat körü­li fejleményekről: Maglione kérésének megfelelően július 2-án kihallgatáson vett részt Bárdossy miniszterelnöknél, mely nem vezetett eredményre. A törvény­ja­vas­lat a lényeget nem érintő változtatásokkal került július 4-én a képvise­lő­ház elé. A fel­sőházban Serédi hercegprímás készül egy utolsó tiltakozásra, ad­dig azonban a nun­cius a Budapestről távol levő bíborossal már nem fog találkoz­ni.[129]

A felsőház igazságügyi és közjogi bizottsága július 12-én kezdte meg a házassági törvény kiegészítéséről és módosításáról szóló törvényjavaslat általános vitáját. Miután vitéz Görgey László előadó ismertette a javaslatot Serédi szó­­lalt fel elsőként és kifogásolta, hogy az egész magyar katolicizmust képviselő esz­tergomi érsek nem nyert módot arra, hogy idejekorán, vagyis a javaslat nagy nyilvánosság elé tárása előtt megtehesse észrevételeit ebben a katolikus egyházat, il­let­ve a szentségi házasságot érintő ügyben. A törvényjavaslatra vonatkozóan kije­len­tette, hogy a javaslatot nem a zsidók kedvéért, hanem elvi okokból nem fogadja el: mert a javaslat a pozitív isteni törvénnyel szemben — legalábbis közvetve — a pol­gári házasságon keresztül a szentségi házasságoknak is akadályo­kat kíván fel­ál­lítani. Ellentétben áll továbbá az íratlan természeti törvénnyel, mert olyanoknak kor­látozza a házasság megkötésére vonatkozó szabadságát, akik­­­nek Isten sem köz­vetlenül, sem közvetve egyháza által meg nem tiltja a há­zas­ságot. A törvényja­vas­lat nem egyszerűen beleütközik az isteni és természettör­vénybe, valamint az egyéni szabadságba, hanem valóságos erőszakot gyakorol a hívek lelkiismeretén. A javaslat azért sem fogadható el, mert annak célja mind­ezen sérelmek nélkül is elérhető volna, ha a házasságot tervező egyik féllel a másik felet megvizsgáló orvos szigorú titoktartás alatt közölhetné ennek betegségét, vagy ha az állam — saját hatáskörében maradva — zsidó származású fél házasságának, sajnálatosan ugyan, de nem biztosítana ugyanolyan polgárjogi kö­vet­kezményeket, mint a többi házasságoknak. Ez azért jelentene jobb megoldást, mert ezekben az esetekben a tervezett házasság jórészt létre sem jönne.

A felsőház egyesített bizottsága végül 14 tagú albizottságot küldött ki, hogy a felmerült kérdéseket letárgyalja és az igazságügy-miniszterrel érintkezés­be lépjen. Mivel a bizottság feladata a törvényjavaslat lényegét nem érintő módo­sításokat eszközölni, a hercegprímás nem kívánt az albizottságnak tagja lenni, mert részvétele látszólag gyengítené elvi álláspontját. Serédi kijelentette, hogy ugyanez vonatkozik a püspöki karra és a papságra is, de annak nincsen akadálya, hogy katolikus részről is tagja legyen valaki a bizottságnak. A javaslat világosab­bá tételét és enyhítését mindenesetre helyeselte. A 14 tagú albizottság még az­nap este 7 órakor megkezdte munkáját.[130]

A felsőházi egyesített bizottság július 14-i ülésére már a 9. §-on[131] eszközölt fontos módosításokkal került a törvényjavaslat szövege, melyeket az albizott­ság szótöbbséggel fogadott el. A módosítás szövege szerint a szülők vallása figyel­men kívül marad a nemzsidónak tekintendő „félvérek” meghatározásánál és a há­zas­ságon kívül született gyermek atyai elismerés hiányában a zsidókkal egy tekintet alá esik, amennyiben maga nem kereszténynek született, vagy vette fel a kereszt­séget hét éves kora előtt és legalább egy nagyszülője született az iz­ra­elita hit­fe­lekezet tagjaként. Az egyesített bizottság a javaslatot részleteiben is le­tárgyalva el­fogadta az albizottság által módosított szöveget.[132] A felsőház 1941. július 18-i ple­náris ülésén tárgyalta a törvénytervezetet, és végül a 9. §-ban az al­bi­zott­ság módosításait megszavazva elfogadta a javaslatot.[133] Az ülésen Se­rédi bíboros ismét kifejtette a katolikus álláspontot a törvényjavaslattal szemben.[134]

Beszéde elején elismételte kifogását, hogy csak akkor kapott lehetőséget a törvénytervezet megtekintésére, mikor már a sajtó révén „időközben kialakított »közvélemény«-re lehetett hivatkozni, amely miatt a törvényjavaslat állítólag már nem volt módosítható.”[135] A hercegprímás — ahogyan azt a bizottsági ülésen is tette — röviden összefoglalta a katolikus egyház tanítását a házasságról és rá­mu­tatott, hogy egyedül a legfőbb egyházi hatóság jogosult hitelesen magyarázni, hogy az isteni jog mikor állít fel tiltó akadályt. Az egyház ugyanakkor kézséggel elismeri az ál­lam­nak azt a jogát, hogy a szentségi házasságoknak is ők állapíthat­ják meg polgárjogi következményeit. Az alsóházi katolikus felszólalókhoz ha­sonlóan magával a liberá­lis házassági törvénnyel helyezkedett szembe, azonban hangsúlyozta: a törvényjavas­latot „elvi okokból azért nem fogadhatom el, mert ez a katolikus szentségi házasságok elé is akadályokat akar felállítani. Nem fogadhatnám el akkor sem, ha a három aka­­­dály közül akár csak egyetlenegyet, bármelyiket tartalmazná is.”[136] Ezen elvi el­len­tét miatt csak a lényeget ér­intő módosító indítványt tudna beterjeszteni, de kijelen­tette, hogy amennyiben a törvényjavaslatot nem ejtenék el, maga is szívesen csat­la­koz­na „az annak egyes rendelkezéseit emberiesebb szellemben módosító felsőházi in­­dítványhoz.”[137] A plénum előtt is elismételte azon elképzelését, miképpen lehetett volna a törvényjavaslat célját az isteni és természettörvény sérelme nélkül elérni. A szár­ma­­zásbeli házassági akadály felállításá­val kapcsolatban kifejtette, hogy ha csupán az izraelita vallású zsidók házasságát til­ta­ná meg a keresztényekkel, maga is elfogadná a javaslatot, „mert akkor a javaslat egy­beesnék a cultus disparitasnak nevezett és az isteni jogban gyökerező egyházi házas­sági akadállyal. (1070. Kánon)”[138] Mivel azon­ban nem ez a helyzet, nem fogadja el a javaslatot, „mert az egyházban sohasem volt, most sincs és a jövőben sem lesz olyan tör­vény, amely a keresztelteknek, — ha egyéb házassági akadály nem forog fenn — pusztán származásuk miatt megtiltaná a szentségi házasságot.”[139] Szembeszállt az i­gaz­ságügy-miniszter képviselőházban el­hang­zott azon kijelentésével, mely a nemzet vé­delmére vonatkozó isteni jogot szembe­állította a házasságra vonatkozó isteni joggal. A 9. §-t a nemzet számára is veszedel­mesnek tartotta, mert a kormá­nyok által korábban szorgalmazott asszimilációval szem­ben a még azokat is dis­szimilálni akarja, akik pe­dig már nagyjából asszimilálódtak. Különösen veszé­lyes azonban a hercegprímás sze­rint, ha egyszer a közvéle­mény hatása alatt iktatnak törvénybe valamit, mert ez pre­ce­denst alkothat. A bíboros a hasonló kül­földi törvényekhez mérten is túl szigorúnak ta­lálta a tervezetet, de hozzá­tette, hogy a katolikus ember számára Krisztus törvényei az irányadók. Beszédének vé­gén a polgári házassággal szemben még egyszer a szentsé­gi házasság mellett tört lándzsát kifejtve, hogy „az általános bizonytalanságban le­ga­lább vallásunkat be­csül­jük meg, amely egészen a miénk, ha magunk is úgy akarjuk.”[140]

Maglione bíboros államtitkár 1941. július 19-án magához rendelte Magyarország vatikáni követét, báró Apor Gábort és kifejezte előtte a Szentszéknek az új magyar zsidótörvénnyel kapcsolatos tiltakozását. Az államtitkár feljegyzése szerint a követ — mivel nyilván a bíboros álláspontját osztotta — zavartan ígéretet tett, hogy azonnal tájékoztatja kormányát és ennek eredményéről újra beszámol.[141] Ugyanezen a napon írt jelentésében Rotta beszámolt arról, hogy némi enyhítéssel a felsőház is elfogadta a javaslatot, míg Serédi bíboros mind a bizottságban, mind a plenáris ülésen nemes módon szállt szembe a javaslattal. A felsőházban a püspöki kar és a többi egyházi személyek szinte teljes számban jelen voltak. A nuncius úgy vélte, hogy a magyarországi helyzet nem sok jót ígér. Nem lehet véletlen, hogy a kormány nem kérte ki előzetesen a hercegprímás véleményét a javaslattal kapcsolatban, ahogyan az sem, hogy Otto von Erdmannsdorf magyarországi német követet a nemzetiszocialista Dietrich von Jagow-val váltották fel.[142]

A felsőház által módosított törvénytervezet alkotmányos hozzájárulás cél­já­ból visszakerült a képviselőház elé. A képviselőház 1941. július 21-i ülését egy ó­rára felfüggesztették, mialatt az igazságügyi és közjogi bizottság letárgyalta a fel­sőház által eszközölt módosításokat, és a 9. § módosításait elutasító javaslatot ter­jesztet a képviselőház elé,[143] melyet az másnapi ülésén elfogadott. A két ház vé­gül 75-75 tagból álló egyeztető bizottságot küldött ki a vitatott 9. § megtárgya­lá­sá­ra. Az egyeztető bizottság ülésén való részvételt Serédi bíboros a püspöki kar ne­vében ezúttal is elhárította magától, mivel a katolikus egyháznak a szentségi há­zas­­ságról szóló dogmája az egyházi férfiak számára lehetetlenné tesz bármiféle kom­­pro­misz­szumot.[144] A 150 fős egyeztető bizottság július 23-i ülésén ennek ellené­­re részt vett Czapik Gyula veszprémi püspök. Felszólalásában leszögezte, hogy bár nincs jo­ga a hercegprímás nevében szólni, mint magyar püspök mégis kötelessé­­gének ér­zi Serédi beszédére utalva kijelenteni, hogy egyes képviselők állításával szem­ben a javaslat igenis ellentétben áll a katolikus egy­ház törvényeivel és felfogá­sával. Éppen ezért: „ez az elvi álláspont, amely a katolikus álláspont — a nélkül, hogy belemennék a törvényjavaslat további taglalásába és céljának elbírálásába — le­hetetlenné teszi, hogy a törvényjavaslatot elfogadjam. A felsőház módosító javas­latát mint püspök csakis úgy fogadhatom el és úgy ajánlhatom elfogadásra, hogy minus malum, tehát elveink fenntartása mellett.”[145] A felsőházi módosítások mel­lett érvelve mindenesetre ezt mondta: „Ez a törvényjavaslat a »cél szentesíti az esz­közt« elve szerint készült, mert amíg valamennyien szentnek tartjuk ezt a nagy faj­védelmi célt, nem vagyunk hajlandók arra, hogy az Isten és az egyház törvénye­inek letiprásával ennek a célnak az érdekében bármit is elfogadjunk, különösen ak­kor, amikor — amint a hercegprímás úr ő magassága kimutatta — ez a cél nemcsak e törvény által, hanem más utakon is szépen elérhető.”[146] Gróf Esterházy Mó­ricz javaslatára végül 24 tagú albizottságot küldtek ki, melynek Czapik püspök már nem volt tagja.[147] Az albizottság módosította a törvényjavaslat címét és vál­toz­ta­tá­so­kat eszközölt a 9. és 15. §-okban. A törvényjavaslat ezentúl „a házassá­gi jogról szóló 1894: XXXI törvénycikk kiegészítéséről és módosításáról, valamint az ezzel kapcsolatban szükséges fajvédelmi rendelkezésekről” címet viselte. A 9. §-t végül a kép­viselőház által megállapított változatban fogadták el, végére a­zonban egy új be­kezdést vettek fel amely az igazságügy-minisztert felhatalmazza a meghatározott esetben való kivételes felmentésre. Az eszközölt enyhítések ellensú­lyozására azon­ban új 15. §-sal egészítették ki a törvényjavaslat büntető rendelke­zéseit. Az albizott­ság javaslatát az egyeztető bizottság csaknem egyhangúan elfogadta.[148] Az így módosított törvényjavaslatot végül a felsőház július 24-én a képviselőház pedig július 25-én fogadta el és az augusztus nyolcadikán jelent meg.[149]

A Vatikán az eszközölt módosításokról és a törvény elfogadásáról Rotta július 26-án kelt leveléből értesült.[150] A törvény augusztus 8-i kihirdetését követően Maglio­ne bíboros államtitkár írásban nyújtotta át Apor vatikáni magyar kö­vetnek a Szentszék tiltakozó nyilatkozatát, melyben a törvénynek a katolikus tannal összeegyeztethetetlen voltát hangsúlyozta, de egyúttal annak a reménynek is hangot adott, hogy a magyar kormány meg fogja találni a törvény finomításának a módját.[151]

*

A zsidótörvények helyes értékelését nehezíti, hogy a jelen embere már tudja azt, amit a kortársak nem tudhattak: hogy mi következett be Magyarországon — és egész Európában — a rendelkezések meghozatalát követő években. A magyar katolikus egyház vezetői a törvényjavaslatok tárgyalásakor semmi esetre sem számítottak annak a tragédiának a bekövetkeztére, amire később sor került. A magyarországi zsidótörvények meghozatalakor a zsidók deportálása és tömeges, szerve­zett elpusztí­tá­sa még nem kezdődött meg, és a kortársak a meghozott kor­látozó ren­delkezésekben nem láttak mást, mint a polgárjogi kereteken belül maradó eljárást, amely éppen a tar­tósnak remélt rendezés és a radikális irányzatok megakadályozása végett elfogadható.[152] Az katolikus egyház vezetői az első, majd hosszas viták után a második zsidótörvényt, mint minus malumot fogadták el. Kompromisszumkész­ségüknek egyik oka az volt, hogy püspöki kar tagjai sze­mély szerint alapvetően egyetértettek a kormányzat azon törekvésével, amely a gazdasági, kulturális és szel­lemi élet különböző területein uralkodó liberális „zsidószellem” visszaszorítását célozta, bár ezt kevésbé radikálisan, kíméletesebb módon képzelték el. Meg vol­tak győződve arról, hogy a zsi­dók lehetőségeinek korlátozásával a kérdés megoldható és így helyre lehet állítani a magyar társadalom megbillent egyensúlyát. Mege­gyezésre késztette az egyházi ve­ze­tőket az a félelem is, hogy a javaslatok teljes elutasítása a kormány bukásához és — 1939-ben, közvetlenül a választások előtt — szélsőségesebb erők előre töréséhez vezethet. Az asszimilálódott, legtöbbször konvertita zsidókat és a hitelvi tételeket sér­tő tervezetekkel szemben előbb heves ellenállás alakult ki az egyház részéről, de a zsidó­ellenes agitáció által felszított közhangulat mellett végül még az elért, mérsékelt eredmények is elmentek. Abban a reményben fogadták tehát el a törvények kompro­mis­szumok révén létrejött szövegét, hogy azok a zsidókérdés megoldását, lezárását je­lentik. Amikor azonban a ha­rmadik zsidótörvény ellentétben állt az egyház tanításá­val, a magyar püspöki kar, élén Serédi hercegprímással, határozottan elutasította a kompromisszumot.

Mivel az egyházi vezetők elsősorban híveik érdekében emelték fel szavukat, fel szokás tenni azt a kérdést is, hogy az egyház miért csak a kikeresztelkedettekkel tö­rődött. Miért nem emelte fel szavát az embernek, mint embernek el­nyomása, üldözé­se ellen? Úgy gondolom érthető, ha az egyházi vezetés a rábízott emberek érdekéhez ragaszkodott a leginkább, amikor a kisebb rosszként bi­zo­nyos kompromisszumok­ba belement, annál is inkább, mert a kor embere egy pil­lanatig sem álmodott an­nak a tömeges és tudatosan szervezett brutalitásnak a le­hetőségéről, ami később meg­történt — és ennek nyomán ma is hasonlóképpen tör­ténik —, hiszen a megelőző századokban az embernek, mint olyannak ideológiai alapon folyó üldözése fel sem merült.

Ebben a tanulmányban nyomon követtük, hogyan jött létre három törvény, amelyek egy embercsoportot nemzetiségi-vallási hovatartozása alapján sú­lyo­san kor­lá­toztak, és láttuk hogyan foglalt állást a törvényekkel kapcsolatban a Magyar Katolikus Egyház. Egy ilyen vizsgálódás során azonban nem mutatkoznak meg mindazok a mélyben meghúzódó összetevők és emberi mozgatórugók, amelyek a társadalomban működnek. A hatalomért való küzdelem és a nemzetek közötti gyűlölködés a történelem folyamán mindig igyekezett eszközül használni a vallási ellentéteket; ezek a nemzeti és a velük gyakran egybeeső, máskor egybe­kevert vallási ellentétek ma is megvannak. Az Európa-szerte megfigyelhető nem­zeti autonómiatörekvések ma is jelentős feszültségeket szítanak, sőt például az oly közeli Balkánon embertelen brutalitással törtek felszínre. Ezekben az el­len­tétekben ismételten felmerül az igény, hogy a kisebbség igyekszik kiharcolni a maga számára a jogot, hogy saját kultúráját anyanyelven ápolhassa és örökíthesse tovább. A zsidóság esetében ez némileg másként történt: nem tartottak igényt nemzeti autonómiára és nyelvhasználatra, hanem az adott ország nyelvét és kultúráját elfogadva, beépítve kívántak élni. A második világ­há­ború előtt még viszonylag nagy számú zsidóságot azért érezte a maga számára veszélyesnek a társadalom, mert attól félt, hogy a kétségtelenül intelligens és tudásvágyó zsidóság a jövedelmező ipari, kereskedelmi és értelmiségi szabadfoglalkozású pályákat számarányát jelentősen felülmúló mértékben elfoglalva kiszorítja a hazai ke­resztény értelmiséget. Annak ellenére, hogy a zsidóság második világháború következtében Európában tizedére csökkent, ez a félelem szerepet játszik a ma is meglévő, sokszor mesterkélten előidézett antiszemitizmusban is, holott arányaiban sokkal nagyobb probléma megoldásával kell hamarosan Európának szembenéznie. Az egyenlőre elsősorban Nyugat-Európát elárasztó jelentős afrikai, ázsiai bevándorlási hullám magában hordja egy széleskörű rasszizmus kialakulásának lehetőségét és ve­szé­lyét. Úgy vélem, a történelemből megtanulhattuk már, vagy ha nem, meg kell vég­re tanulnunk, amit eddig oly sok figyelmeztető példa ellenére sem tanultunk meg: a gyűlölködés és ellenségeskedés útján keresett végső megoldás nem megoldás.

 

 

 

 

 

Felhasznált irodalom

Az általam közvetlenül fel nem használt munkákat csillaggal jelölöm.

Források, forráskiadványok

Beke M. [ed] (1992), A magyar katolikus püspökkari tanácskozások története és jegyzőkönyvei 1919-1944 között II, München – Budapest.

Beneschofsky I. – Karsai E. [eds] (1958), Vádirat a nácizmus ellen, Dokumentumok a magyarországi zsidóüldözés történetéhez 1, 1944 március 19–1944 május 15, A német megszállástól a deportálás megkezdéséig, Budapest.

Blet, P. et al. [eds] (1971), Actes et documents du Saint Siège relatifs à la seconde guerre mondiale 6, Le Saint Siège et les victimes de la guerre, mars 1939–décembre 1940, Città del Vaticano.

Blet, P. et al. [eds] (1974), Actes et documents du Saint Siège relatifs à la seconde guerre mondiale 8, Le Saint Siège et les victimes de la guerre, janvier 1941–décembre 1942, Città del Vaticano.

Felsőh. napló (1935) IV. — Az 1935. évi április hó 27-ére hirdetett országgyűlés felsőházának naplója IV, Budapest, 1939. (Hiteles kiadás)

Felsőh. irom. (1935) IX. — Az 1935. évi április hó 27-ére összehívott országgyűlés felsőházának irományai IX, Budapest, 1939. (Hiteles kiadás)

Képvis. irom. (1935) X. — Az 1935. évi április hó 27-ére összehívott országgyűlés képviselőházának irományai X, Budapest, 1938. (Hiteles kiadás)

Képvis. irom. (1935) XII. — Az 1935. évi április hó 27-ére összehívott országgyűlés képviselőházának irományai XII, Budapest, 1939. (Hiteles kiadás)

Felsőh. napló (1939) II. — Az 1939. évi június hó 10-ére hirdetett országgyűlés felsőházának naplója II, Budapest, 1942. (Hiteles kiadás)

Felsőh. irom. (1939) V. — Az 1939. évi június hó 10-ére összehívott országgyűlés felsőházának irományai V, Budapest, 1942. (Hiteles kiadás)

Képvis. irom. (1939) VI. — Az 1939. évi június hó 10-ére összehívott országgyűlés képviselőházának irományai, Budapest, 1941. (Hiteles kiadás)

Képvis. napló (1939) X. — Az 1939. évi június hó 10-ére hirdetett országgyűlés képviselőházának naplója X, Budapest, 1941. (Hiteles kiadás)

Magyar Törvénytár, 1938. évi törvénycikkek, Degré M. – Várady-Brenner A. [jegyzetekkel ellátta], Milleneumi Emlékkiadás, Budapest, 1939. (Corpus Iuris Hungarici)

Magyar Törvénytár, 1939. évi törvénycikkek, Degré M. – Várady-Brenner A. [jegyzetekkel ellátta], Milleneumi Emlékkiadás, Budapest, 1940. (Corpus Iuris Hugarici)

Magyar Törvénytár, 1941. évi törvénycikkek, Degré M. – Várady-Brenner A. [jegyzetekkel ellátta], Milleneumi Emlékkiadás, Budapest, é.n. (Corpus Iuris Hungarici)

MOL K 510 — Magyar Országos Levéltár, A képviselőház által kiküldött bizottságok jegyzőkönyvei, 17, 18, 23, 26 kötetek.

Napilapok, hetilapok

Magyar Nemzet 1941

Nemzeti Újság 1938–39, 1941

Das Schwarze Korps 1939

Könyvek, tanulmányok

Adriányi, G. (1974), Fünfzig Jahre ungarischer Kirchengeschichte 1895–1945, Mainz.

Adriányi, G. (1996), Die ungarischen „Judengesetze” der Jahre 1938, 1939 und 1941 und die katholische Kirche, in: Riße. G. – Sonnemans, H. – Theß B. [eds], Wege der Theologie: an der Schwelle zum dritten Jahrtausend, Festschrift für Hans Waldenfels zur Vollendung des 65. Lebensjahres, Paderborn.

Braham, R. L. (1988), A magyar holocaust I-II, Budapest.

Cavallier J. (1947), A püspöki kar és a magyar Szent Kereszt Egyesület embervédő munkája, in: Meszlényi A. [ed], A Magyar Katolikus Egyház és az emberi jogok védelme, Budapest.

Gonda L. (1992), A zsidóság Magyarországon 1526–1945, Budapest.

*Lévai J. (1948), Zsidósors Magyarországon, in: Magyar Téka 11, Budapest.

MKL I-II. — Diós I. [ed], Magyar Katolikus Lexikon, Budapest, 1993-

Pál J. (1995), Glattfelder Gyula és az 1938–39-i zsidótörvények, in: Zombori I. [ed], Igazságot — szeretettel, Glattfelder élete és munkássága, Budapest-Szeged .

Schmidt M. (1998), A Holocaust helye a magyar zsidóság modernkori történetében (1945–1956), in: Uő, Diktatúrák ördögszekerén, Budapest.

 

Időrendi áttekintés

1867. december 22.        Az „izraeliták egyenjogúsításáról polgári és politikai jogok tekin­tetében” címet viselő emancipációs 1867:XVII. tc.

1894. december 9.          A király szentesíti a házassági jogról szóló 1894: XXXI. tör­vény­cikket.

1895. január 28-29.         A Katolikus Néppárt alakuló értekezlete.

1895. október 16.           A király szentesíti az izraelita vallást törvényesen bevett val­­lás­­sá nyilvánító 1985:XLII. törvénycikket.

1918. október 31.           Az első világháború befejeződése után Károlyi Mihály gróf vezetésével új magyar kormány alakul.

1919. március 21.           Tanácsköztársaság Magyarországon

– augusztus 1.

1920 június 4.                 A trianoni békediktátum aláírása.

1920. szeptember 26.     A nemzetgyűlés elfogadja az 1920:XXV. törvénycikket a nu­me­rus claususról.

1928. március 1.             Elfogadják az 1928:XIV. törvénycikket a numerus clausus törvény módosításáról.

1936. október 10.           Darányi Kálmán miniszterelnöksége.

– 1938. május 14.

1938. május 5.                 Darányi Kálmán miniszterelnök győri programbeszédében kifejti az I. zsidótörvény alapkoncepcióját.

1938. március 12.           Ausztriát a Német Birodalomhoz csatolják (Anschluß).

1938. április 8.                A „társadalmi és a gazdasági élet egyensúlyának hatályosabb biz­tosításáról” címet viselő első zsidótörvény-javaslat be­nyúj­tá­sa.

1938. május 14                Imrédy Béla miniszterelnöksége.

– 1939. február 16.

1938. május 18.               A képviselőház elfogadja az első zsidótörvény-javaslatot.

1938. május 20.               A felsőház együttes bizottsága tárgyalja törvényjavaslatot. A katolikus egyház vezetői nyilvánosság előtt először fejtik ki álláspontjukat a törvényjavaslattal kapcsolatban.

1938. május 24.               A felsőház 67. plenáris ülésén tárgyalja a törvényjavaslatot. A ka­tolikus egyház vezetői az budapesti 34. Eucharisztikus Kon­g­resz­szus előkészületei miatt az ülésen nem vesznek részt.

1938. május 26-29.         A 34. Eucharisztikus Kongresszus.

1938. május 28.               Életbe lép az 1938:XV. törvénycikk.

1938. november 2.         Az első bécsi döntés Magyarországnak ítéli a Felvidéket.

1938. december 23.        Az igazságügy-miniszter a képviselőházban benyújtja a má­so­dik zsidótörvény-javaslatot.

1939. január 13.              Rendkívüli püspökkari értekezlet a második zsidótörvény-javaslat ügyében.

1939. január 15.              Glattfelder Gyula csanádi püspök A keresztség című cikke a Nemzeti Újságban.

1939. február 10.            A képviselőház bizottságainak jelentése a zsidótörvény-javaslat ügyében. XI. Piusz pápa (Achille Ratti) halála.

1939. február 16.            Teleki Pál gróf második miniszterelnöksége.

– 1941. április 3.

1939. március 2              XII. Piusz (Eugenio Pacelli) pápasága.

– 1958. október 9.

1939. március 15.           A honvédség alakulatai megkezdik Kárpátalja megszállását.

1939. március 17.           A püspöki kar rendes tavaszi értekezlete.

1939. március 22.           A Der Stürmer német lap Die Judentaufe című cikke a magyar egyházi vezetés, különösképpen Glattfelder Gyula ellen.

1939. március 24.           A képviselőház elfogadja a második zsidótörvény-tervezetet.

1939. március 31.           A felsőház bizottságai általánosságban tárgyalják a törvény­ja­vas­la­tot. Az ülésen felszólal Serédi hercegprímás és Glatt­fel­der csa­ná­di püspök.

1939. április 13.              A felsőház bizottságai a kiküldött albizottság módosító ja­vas­la­tait el­fogadják.

1939. április 15.              A felsőház plénuma megkezdi a törvényjavaslat vitáját. Káro­lyi Gyula gróf lemond felsőházi tagságáról.

1939. április 17.              A felsőház általánosságban elfogadja a törvényjavaslatot.

1939. április 18.              A felsőház az együttes bizottság által módosított javaslatokkal fo­gad­ja el a törvénytervezetet.

1939. április 19.              A képviselőház együttes bizottsági ülése elveti a felsőház által esz­közölt módosításokat.

1939. április 21.              A képviselőház plénuma elveti a felsőház leglényegesebb mó­do­sí­tá­sait.

1939. április 26.              A két ház egyeztető bizottsága összeül majd délután 10-10 tag­ból álló albizottságot küld ki.

1939. április 27.              Az albizottság kompromisszumos megoldást fogad el, melyet az egyez­tető nagybizottság is jóvá hagy.

1939. április 28.              A felsőház jóváhagyja a két ház egyeztető bizottságainak mó­do­sí­tá­sait.

1939. május 3.                 A képviselőház jóváhagyja a két ház egyeztető bizottságainak mó­do­sításait.

1939. május 5.                 Kihirdetik az 1939:IV. törvénycikket „a zsidók közéleti és gaz­da­sá­gi térfoglalásának korlátozásáról.”

1939. május 28–29.        Országgyűlési választások; a szélsőjobb előre törése.

1939. szeptember 1.       Németország megtámadja Lengyelországot: a második világháború kezdete.

1939. október 3.             A püspöki kar őszi értekezlete nyomán létre jön a Szent Ke­reszt Egye­sü­let különbizottsága Zichy Gyula kalocsai érsek ve­ze­tésével.

1940. március 13.           A püspöki kar rendes tavaszi értekezlete.

1940. augusztus 30.       A második bécsi döntés Magyarországnak ítéli Észak-Erdélyt.

1940. október 16.           A püspöki kar őszi értekezlete.

1941. március 12.           A püspöki kar tavaszi értekezlete.

1941. április 3.                Teleki Pál miniszterelnök halála.

1941. április 3.                Bárdossy László miniszterelnöksége.

– 1942. március 7.         

1941. június 11.              A harmadik zsidótörvény-javaslat benyújtása.

1941. június 22.              Németország hadüzenet nélkül megtámadja a Szovjetuniót.

1941. június 24.              Magyarország megszakítja a diplomáciai kapcsolatokat a Szov­jetu­nióval.

1941. június 26.              Kassát, Munkácsot és Rahót bombatámadás éri. Magyarország ha­­dat üzen a Szovjetuniónak.

1941. július 1.                 A képviselőházban Varga Béla és Közi-Horváth József pap-kép­vi­selők felszólalnak a törvényjavaslattal szemben.

1941. július 2.                 A képviselőház általánosságban elfogadja a törvényjavaslatot.

1941. július 8.                 A képviselőház részleteiben elfogadja a törvényjavaslatot.

1941. július 14.               A felsőház igazságügyi és közjogi bizottsága fontos mó­do­sí­tá­so­­kat eszközöl a javaslat 9. §-án.

1941. július 18.               A felsőház plenáris ülése a bizottságok által elfogadott mó­do­sí­tá­sok­kal fogadja el a törvényjavaslatot.

1941. július 19.               Maglione bíboros államtitkár Magyarország vatikáni kö­ve­té­nek ki­fe­je­zi a Szentszék tiltakozását az újabb zsidótörvény miatt.

1941. július 22.               A képviselőház elutasítja a felsőház módosításait.

1941. július 23.               A két ház egyeztető bizottsága kompromisszumos javaslatot fo­gad el.

1941. július 24.               A felsőház elfogadja a módosított törvényjavaslatot.

1941. július 25.               A képviselőház elfogadja a módosított törvényjavaslatot.

1941. augusztus 8.         Kihirdetik az 1941:XV. törvénycikket a házassági jog mó­do­sí­tá­sáról és a házassággal kapcsolatos fajvédelmi ren­del­ke­zé­sek­ről.