Kiss Farkas Gábor:

 

Adalékok a mítoszok reneszánsz újjászületésének

történetéhez

 

 

Latin szakosként a legtöbb izgalmat talán első évben éli át az ember. A gyöt­rel­­mes nyelvi és nyelvtani iniciáció mellett számtalan ismeretlen névvel is gaz­da­gít­hat­­ja memóriáját. Én például azt hiszem, Ritoók professzor úr óráján hal­lottam először Eu­hé­meroszról, Angelo Mairól, Ponori Thewrewkről, Ábel Je­nő­ről, vagy Né­me­thy Gézáról. Így remélem, most az sem lesz ellenére, hogy ezt a öt nevet meg még néhány má­sikat egy kalapba tettem, jól megráztam, és ez a dol­go­zat született belőle.

Az ifjú Némethy Géza, hazatérve berlini és lipcsei tanulmányútjáról, alig 23 évesen felolvasást tartott latinul az Akadémián. A téma meglehetősen par­­ti­ku­lá­ris volt ahhoz, hogy nagyobb feltűnést keltsen, és talán maga se gondol­ta volna, hogy ez az ifjúkori műve lesz a legmaradandóbb alkotása. Euhé­me­rosz, a Kr. e. III. századi mítoszértelmező „maradványainak” kiadására Néme­thy óta nem akadt vál­lalkozó. Közismert, hogy Euhémerosz Historia sacrá-já­ban a törté­nelem nyelvére fordította le a görög mítoszokat: Uranosztól Zeuszig Pan­chaia ki­rályai vol­tak az istenek, az égiek egymás közti küzdelmei a belvil­lon­gásokra ve­zethetők vissza, egyes momentumokban pedig eltűnt szokások őrződ­tek meg, pl. az egykori kannibalizmus emlékét őrzi az, hogy Saturnus felfalta gyer­mekeit. Kérdés, hogy az ifjú Némethyt miért érdekelhette annyira Euhéme­rosz tanítása: egy német pro­fesszor kikapós témaajánlata volt (mert Némethy Vah­lent, En­ni­us­nak, Euhémeros latinra fordítójának kiadóját is hallgathatta), vagy személyes ké­te­lyei és von­zal­ma­i (Szekfű Gyula Némethyt nekrológjában Epi­kurosz, és ami ér­­dekesebb, az eu­hé­­merista Lucretius tanítványának írja le).[1] 

            Való igaz, nagy a gondolat csábítása, miszerint az istenek emberek voltak, és óriási karriert futott be. Euhémerosz után a sztoikusok váltak legnevesebb kép­vi­­selőivé, tőlük a keresztény apologéták örökölték meg Euhémerosz érvelé­sét, mely összhangba volt állítható az egyistenhittel. A középkori írók már csak ezen a gon­­dolati kereten belül emlékeztek meg az antik Róma pogány isteneiről, így azon­ban meglehetősen elterjedtté vált a gondolat, és az allegorikus magyarázat ré­vén a pogány költészet apológiájává nőtte ki magát. Emiatt a középkorból is jelen­tős számú mitológiai írás maradt fenn, de ezek szinte mindig a pogány köl­tők műve­inek magyarázatával állnak kapcsolatban, a költők (elsősorban Ovidius és Ver­­gi­­li­u­s­) glosszáiból, kommentárjaiból nőttek ki, és azokat is teszik tel­jes­sé.[2]

            Az ELTE Egyetemi Könyvtárában van egy mitográfiai tartalmú kódex (Cod. Lat. 21., chart., s. XV. 94 f., humanistica rotunda), amely  megkülönbözte­tett figyelmet érdemel. A kézirat címe szerint allegorizált „fabulák” találhatók ben­­ne, melyeket Gabriel da Concoregio fedezett fel (Fabule cum allegoriis no­vi­ter re­perte per magistrum Gabrielem de Concorezio, 1a-75a), és ezeket kü­lön­bö­ző fejezetcímek alatt hosszabb-rövidebb fejtegetések követik, költőkről, fi­lo­­­zó­fu­sok­­ról, va­rázslókról (De philosophis, 75a-77a, De poetis, 77a-79a, De ma­gis, 79a-81a), majd a kódex végén újabb fabulákat és allegóriákat találunk, me­lyek Isidorus Etymologiae-jának istenekről szóló fejezetéből (VIII, 11) származnak. A könyvtár kézirattárának Mezey László által készített katalógusa Gabriele da Con­co­regionak tulajdonítja ezt a gyűjteményt, a latin címben szereplő re­per­te szót „kitalálásnak” értelmezve.[3] Ha így lenne, egyedülálló gyűjteménnyel lenne dolgunk, de a szövegbe beleolvasva kiderül, hogy ez tulajdonképp az ún. Má­sodik Va­tikáni Mitográfus szö­vege, kiegészítve néhány kivonattal (ezek a De po­etis, De phi­losophis, De ma­gis fejezetek), melyeket Isidorusból vett át a kódex másolója.[4]

            Ki is ez a Második Vatikáni Mitográfus? E furcsán hangzó nevet, mely jól ad­ja vissza a mű személytelenségének hangulatát, Angelo Mainak, a tudós kar­di­­ná­lis­nak köszönheti. 1831-ben ő adta ki elsőként ezt az értekezést a vatikáni könyv­tár­ban ta­lálható példányból az első és a harmadik mitográfus­sal együtt.[5] 1834-ben Georg Bode újra kiadta ugyanezen kézirat alapján a szöveget, mint­hogy Mai híres volt ugyan fel­fedezéseiről (elég Cicero De republica-jára vagy Frontora gon­dolni), szövegki­a­dó­ként viszont nem volt túl megbízható.[6] A kri­tikai kiadás egé­szen 1987-ig váratott ma­gá­ra, amikor Kulcsár Péter készítette el,[7] figyelembe vé­ve a Mai óta fellelt kézirato­kat,[8] és azokat megtoldva eggyel, az Egyetemi Könyv­­tár fent említett kó­de­xével. A szer­ző, ha egyáltalán használhat­juk ennek a mi­tológiai kompilációnak az összeállítójára ezt a szót, a névtelen­ségbe burkolózik. Keletkezésének korát illetően két támpont áll ren­delkezésünk­re: a Második Mi­­­to­gráfus legkorábbi két kódexe a XII. századból szár­ma­zik, a szöveg által idézett utolsó szerző pedig Isidorus (meghalt 632). Több tényező utal arra, hogy a XII. század előtt keletkezhetett ez az értekezés: min­de­n­e­kelőtt a mí­to­szok allegori­zá­lása, mely a XII. századtól, a chartres-i iskola fény­korától kö­te­lező jel­lem­zője lesz minden mitográfiának, itt még csak kezdetleges, nem lépi túl Isidorus sze­rény etimologizálását. A kétszázegynéhány fejezet stílusa di­dak­ti­kus, klasszikusabb már, mint az első mitográfusé, de ugyanolyan száraz iskolai szö­veg. Ebben tulajdonképp forrásait követi: a hallgatólagosan egyik legtöbbet idé­zett szerző, Servius Vergili­us-kommentárja, Lactantius Placidus Ovi­dius-pa­ra­frázisa mind iskolai célú szövegek. Ezek alapján általában a Karoling-rene­szánsz idejére te­szik a mű kompilációjának ide­jét. Max Manitius vetette fel, hogy szerzője a IX. század nagy kommentárírója Re­mi­gi­us d’Auxerre (meghalt 908) lehet,[9] majd Pierre Courcelle próbálta ezt szöveg­pár­hu­za­­­mok felmutatásával bizonyítani,[10] amelyek jól meg­világították, hogy a második vatiká­ni mito­grá­fus használta Remigius kommentár­jait, de azt nem bizonyították, hogy maga Re­­mi­gius lett volna a szerző. Az, hogy csak két XII. századi kézirat maradt fenn, azt sej­teti, hogy nem tudott versenyre kelni Ful­gentius, Lactantius Placidus vagy Hy­ginus sok­kal összefogottabb, hasonló jellegű munkáival. Annál meglepőbb vi­szont, hogy — hosszú szünet után — a XV. században és ráadásul Itáliában ez a velejéig középkori kompiláció nagy népszerűségre tudott szert tenni: a két XII. szá­zadi kézirat mellett tizenkét XV. századi, nagyobbrészt bi­zonyíthatóan humani­sta környezetből szár­mazó kézirat maradt fenn.

             Így szó szerint kell értenünk a megtalálás tényét: ezt sugallja az is, hogy a XV. századi másolatok közül több is datált, és meglepő módon mind 1462 és 1466 között íródott, ráadásul Észak-Itáliához, Venetohoz közeli területen. A B jelű londoni kódex 1462-ben keletkezett, és erről másolták a A jelű velencei pél­dányt 1466-ban. A V jelű vatikáni kézirat szintén 1466-ból származik, és az F je­­lű firenzeivel azonos példányra mennek vissza, tehát azt is ebben a környezetben kell elhelyeznünk. Kulcsár Péter nem ismerte még a parmai és a bergamoi kó­­de­xe­ket, melyeket Kristeller Iter Italicumja alapján azonosítottunk be: ezek va­­­ló­szí­nűleg ugyanennek a másolási hullámnak a termékei. A másolatok számának gyors megszaporodása arra utal, hogy ténylegesen felfedezésként hatott a XV. szá­zad hatvanas éveiben ez a meglehetősen romlott állapotú középkori szöveg. Csa­tol­ha­tó-e ehhez a hullámhoz a budapesti kódex, mely szerint Gabriele da Con­co­regio „fedezte fel” ezt a művet, és ki is volt a felfedező?

            Gabriele da Concoregio a bresciai comune retorikai iskolájában tanított egész életén keresztül, jóllehet Concoregioban, egy Milánó melletti apró telepü­lé­sen született 1410 körül. Szülőfaluját hamarosan elhagyta, Vittorino da Feltre man­­­­tovai Ca­sa Giocosa-jában tanult, Milánóba ezután már sosem tért vissza, mi­vel szívből gyűlölte a „Visconti-diktatúrát” („per insofferenza di tirannia viscon­tea”), de a milánói humanista körökkel, mindenekelőtt Francesco Filelfo­val tovább­ra is fenntartotta kapcsolatát.[11] 1435 körül kezdett el tanítani Bresciá­ban, és ha­­maro­san befolyásos párt­fogót talált a híres humanista patrónus, Fran­ces­co Bar­ba­­ro sze­mélyében, aki 1437-től Brescia Velence által kinevezett rec­tor-aként irá­nyí­­tot­ta a várost. Bar­ba­ro­val valószínűleg humaniorákról is beszélgettek, de a fenn­­ma­radt levelek csak a fize­tés­emelésről és más városokban aján­lott tanári pozí­ciókról szól­nak. A bresciai kö­zös­ség — örök szűkmarkúság — nem fi­zette rendesen tanárát, sőt bérét a közmegelégedés elle­nére csökkentették is, így Barbaro távo­­zása után a város új rector-ához, Lodo­vi­co Foscarinihez fordult segítségért, aki szintén a ve­len­cei patrícius-humanizmus jeles képviselője volt.[12] Életéről 1456 után nem ta­lál­ha­tók adatok, így halála valamikor 1460 körül következhetett be.

            Az Egyetemi Könyvtár kódexének provenienciája további érdekes adalé­ko­kat szolgáltat a „felfedezés” történetének megismeréséhez. Ez a kézirat egyi­ke azoknak, melyeket a Török Birodalom 1877-ben adott vissza a Biblio­the­ca Cor­vi­niana ma­radványaiból, melyből jónéhány kötet 1526-ban, Buda első el­fog­la­lá­sa­kor került Konstantinápolyba. A kódexek kötése túl rossz állapotban volt ahhoz, hogy a Balkán-há­bo­rú miatti diplomáciai aktushoz szalonképesek le­gye­nek, így csinos piros bőrkötést kap­tak Mátyás-címerrel, ezzel együtt persze a ko­rábbi kötés szemétre került. Szerencsére azonban Dethier, a Topkapi szeráj könyv­tárának őre még 1862-ben leírta a kódexeket,[13] és állítása szerint azok közül négyen, beleértve a Második Mi­to­grá­fus kéz­iratát, Franceso Sforza mell­képe és egy rövid felirat (Franciscus Sfortius Dux Me­diolanensis pomppp.) volt látható. Ez a négy kódex (Cod. Lat. 21: Fabule no­vi­ter reperte = a Második Vatikáni Mitográfus; Cod. Lat. 22: Sextus Pompeius Festus: De ver­bo­rum significatione Paulus Diaconus kivonatolásában; Cod. Lat. 27: Scrip­to­res Hi­storiae Augustae; Cod. Lat. 32: Vitruvius: De ar­chi­tec­tu­ra és Pier Candido De­cemb­rio: Historia peregrina, Grammaticon) még ma is külön csoportot képez a vis­szaszolgáltatott Corvinák között: összehasonlítva a többi fényű­ző Corvin-kó­­dex­szel. Jel­legzetességük a romlott és emendálatlan szöveg, a hiányzó vagy be­­fe­je­zetlen illuminá­ció, a humanistica rotunda írás, és az, hogy a kódexek végén ál­ta­lá­ban egy Finivi, Fi­nitus vagy teloV  bejegyzés áll. További fényt vet a kó­­dexek pro­venienciájára Gian­ga­leazzo Sforza levele, melyet 1488. november 10-én írt Korvin Jánosnak. Itt ud­va­ri­a­san, elkerülve minden célzást korábbi kölcsönzésre, „doc­­tissimi vocabulorum inter­pre­tis Festi Pompei” kéziratát kéri a ki­rály­fitól, amely, mint hallotta Taddeo Ugolettitól, Kor­vin János egykori nevelő­jé­től, megvan teljes egészében Mátyás király könyvtárában.[14] Festus szótára mi­att érthető az izgatottság és az érdeklődés, hiszen Gian­galeazzo, illetve humanis­tái nyilván a teljes, ma is hiány­zó Festusra gondoltak, nem pedig Paulus Diaco­nus nyolcadik századi kivonatára, amit az Egyetemi Könyvtár kéz­irata is őriz. Töb­ben próbálták meg valahogy összhangba hozni ezt a levelet a négy Fran­ces­co Sforza portréját viselő kódexszel. Pulsz­ky Ferenc, jelentékeny rosszindulattal, úgy gondolta, hogy a Giangaleazzo kívánságára Korvin János elküldte a teljes Fes­tust Milánóba, mire az olaszok újrakötve küld­ték vissza három másik kézirattal együtt, a teljes Festust fel­cserélve egy kivonatosra.[15] A gondolat meglehetősen valószínűtlen; egyrészt Fran­cesco Sforza, akinek arc­ké­pe a kötésre ke­rült, 22 évvel korábban meghalt, miért díszítették volna vele a kézira­tokat; más­részt miért csak a csonka változatot kül­denék vissza, ha végre megvan a teljes, amit talán ki is adtak volna rögtön. Po­no­ri Thewrewk igazította ki Pulsz­kyt: he­lye­sen azt feltételezte, hogyha a kötése­ken Francesco Sforza szerepel, akkor ural­ma alatt keletkeztek a kéziratok, tehát 1466 előtt, emiatt semmi közük Gian­ga­le­azzo említett leveléhez, amelyik talán egy másik példányra vonatkozhat.[16] A Corvina könyvtár későbbi katalógusai is ös­szefüggést láttak a kéziratok és a levél közt: Csa­po­di Csaba és mások őt követve a négy kódex megjelenését az 1480-as évek második felében Mátyás és Milánó közt feléledő politikai és kul­tu­rá­lis kapcsolatoknak tu­laj­donították, amikor is házas­sági tervek szövődtek Bian­ca Ma­ria Sforza és Korvin Já­nos közt, 1486-88 körül.[17]

            De két ok is szól amellett, hogy a kéziratok már korábban érkeztek Magyar­­országra, feltételezve, hogy Francesco Sforza könyvtára volt megrendelőjük: egy­részt Csapodiné Gárdonyi Klára szerint az egyik kéziraton, Vitruvius De ar­chi­tec­tura-ján, Vitéz János tollnyomai vannak,[18] ami 1472 után elképzel­he­tet­len. Másrészt mind a négy kódex hiányzik a Sforza-könyvtár 1469-ben össze­ál­lí­tott katalógusából, de egyszersmind a katalógus 1459-es változatából is.[19] Mint­hogy az egyik kódex datálva van („Finitus 1463”), feltéve, hogy együtt ér­keztek meg, valószínűsíthető, hogy 1463 és 1469 között kerültek Magyarország­ra, és mind­egyik 1459, az első katalógus időpontja után készült, de 1466, Fran­­cesco Sfor­­za halála előtt. Minthogy ezekből a szövegekből nem maradt másod­­példány a Sfor­za-könyvtárban (se a Festus-szótárból, se a Második Vatikáni Mi­tográfusból, se Pier Candido Decembrio Historia peregriná-jából és Gram­ma­ticon-jából), min­­­den bizonnyal másolás végett hozták őket Budára, de, talán Fran­cesco Sforza ha­lá­la miatt, nem küldték vissza őket. Így egyrészt még Vitéz Já­nos is rajta hagyhat­ta ke­ze nyomát, másrészt megérthetjük Giangaleazzo Sfor­za alázatos kérését, aki 20 év­vel később megpróbálta visszakérni nagyapja könyv­tárának Fes­tu­sát.

            Hogy a kéziratok 1463 és 1466 között érkezhettek Budára, megerősíteni látszik a politikai kapcsolatok története is: míg Velence korábban beleegyezett, hogy Mátyást éves segéllyel támogassa a török elleni háborúiban, 1465-ben abbahagy­ta a hozzájárulás fizetését, féltve adriai birtokait, minthogy híre ment III. Frigyes né­met császár és Mátyás esetleges szövetségének. Velence és Mátyás el­hi­de­gü­lé­­se felkeltette a rivális itáliai városok érdeklődését: rögtön házassági aján­­la­tok­kal fordultak Mátyáshoz, és híradások szerint Milánó és Nápoly követei szinte egy­másnak adták a kilincset 1465 februárjában. Jóllehet Mátyás vissza­utasította őket, Velencének még 1465 végén is gondot okozott Mátyás és Milánó közeledé­se.[20] A történelmi háttérből ítélve talán ekkor, 1465-ben érkezett a Francesco Sforzát reprezentáló négy kézirat is Budára.

            Ez azt jelenti, hogy a Gabriele da Concoregio felfedezését hírül adó buda­pesti kódexet nyugodtan hozzákapcsolhatjuk a másik négy 1462–66 között író­dott Mitográfus-kódexhez, és ehhez a körhöz kapcsolhatjuk az M jelű datálat­lan velencei kódexet is, mely ugyanazokat az Isidorus-kivonatokat tartalmazza, mint a buda­­­pes­ti példány. A történeti háttér tehát szilárdnak látszik, egyedül a szö­veg­kri­ti­ká­­­val lehetnek problémák, hiszen majd mindegyik kódex más és más fe­jezeteket tar­­talmaz a műből. A stemma azt a benyomást kelti, mintha mindegyik kódex egy is­­meretlen előképre menne vissza, mivel egyik se pontosan azonos tartalmú a másikkal. Azonban figyelembe kell venni a szöveg jellegét és cél­za­tát: a klasszi­ku­sok és más koherens szövegek hagyománya teljesen különböző jellegű, mint az is­ko­lai célú, félig-meddig alapvető ismereteket rögzítő kéziköny­veké. Az előbbi­ek­nek minden sora, szava érték volt már jónéhány középkori filológus számára is, a korrektor újraolvasta őket, betoldotta a kimaradt részeket. Ezzel szemben e didak­ti­kus lexikonok másolását valószínűleg maguk a tanulók vagy a tanárok oldották meg; számtalan olyan XV. századi orációkból és enciklopédikus művekből kom­pi­lált kódexet találunk, ahol a diák és egyben scrip­tor bejegyezte saját és tanára ne­vét: ők nyilván türelmüknek és tudásuknak meg­felelően válogattak az eléjük tett kézi­könyvekből, így a Második Mitográfus kódexei közti jelentős eltérések, figye­lem­be véve, hogy mind néhány éven belül és földrajzilag egymáshoz közel kelet­kez­tek, a szelektálásnak és az egyéni össze­állításoknak tudhatók be.

A Második Mitográfus történetének részletei a velencei humanizmus és mi­tológiai érdeklődés tanulságos jellemvonásait fedik fel. Mindenekelőtt megle­pő, hogy egy viszonylag jelentéktelen szöveg felfedezése akkora visszhangot tu­dott kel­teni, hogy példányai nem csak Velencébe, hanem Milánó hercegi udva­rá­ba és azon ke­resztül Magyarországra is eljutottak.[21] Ez a lelkesedés azonban, úgy látszik, gyorsan lelohadt, hiszen ekkor már sokkal használhatóbb kézikönyvek forogtak közkézen: egyrészt a Har­madik Vatikáni Mitográfus, másrészt Boccaccio Genealogie deo­rum-ja is ren­del­ke­zésükre állt. Mindkettő nagyobb anyagot fogott át, a mítoszokhoz ala­posabb értel­me­zést nyújtottak, és mindenekelőtt rendszerezettebbek voltak; valószínűleg ennek kö­szön­hető, hogy 1466 után már jóval kevesebb másolat készült a Második Mito­grá­fus­ból (ha készült egyáltalán), és a mű sose került kiadásra. Korabeli fontosságát mégis mu­tatja az, hogy bekerült abba a csomagba, amelyet Budára küldtek és főleg encik­lo­pé­di­kus, antikvárius, iskolai célú műveket tartalmazott: Festus-Paulus szótára alap­ve­tően antikvárius célú, a Második Vatikáni Mitográfus egy mitológiai lexikon a tör­té­ne­tek leírásával, míg Decembrio művei közül az egyik egy nyelvtani összefoglaló, a má­sik egy történelmi kompiláció.

Észak-Itália, azon belül is a kulturális központ, Velence humanistái a XV. szá­zadban épp erről az érdeklődési területükről híresek. Ha meg lehet határoz­ni különbséget Firenze és Velence humanista reneszánsza között, akkor az egyik fő eltérés épp az, hogy Velence humanizmusa elsősorban iskolai kultúra, a stu­diokhoz kötődik, ta­nárai ortográfiával, lexikográfiával, nyelvi kommentárok írásával foglalkoznak (nem úgy, ahogy mondjuk a firenzei Landino teszi neo­pla­to­nista kommentárjaiban), és nem utolsósorban itt ébred fel az antikvárius ku­ta­tás.[22] Ezen a kereten belül érthe­tő, hogy miként érhetett el ekkora sikert Ve­ne­to­ban a Második Vatikáni Mitográfus felfedezése.

A kódexek új listája

Mythographi Vaticani I et II:

 

1.     R Vat. Reg. Lat. 1401 membr. s. XII. 113 foll. 1r-28v MV I, 29r-72v MV II. c. 2-14, 21-23, 26-40, 42-51, 53-60, 63-68, 73-92, 96, 98-130, 132-169, 177-183, 186-223, 226-227, 249, 251-269 et Suppl. R., Kulcsár VI

2.     S Monacensis Lat. 9682. membr. s. XII-XIII. 114. fol. 1r-70v MV II c. 2-14, 21-23, 26-33, 35-40, 42-51, 53-60, 63-67, 73-93, 96, 98-130, 132-283, 186-223, 225-229, 245-249, 251. 72r-114v: Matthaeus Vindocinensis. Poss. Iste li­ber est sancti Petri apos­toli in obernaltach (1r); Mandlius hunc iunior remit­tit grate libellum, dulcietr per­spexit, pulcra in se continet. Recipite, includite, dig­nus est custodia forti. Ad C. Su­perioris Altach (71r); Qui te furetur in cu­lum percucietur. (114v), Kulcsár VI.

3.     B Londinensis Burn. 311. chart. s. XV. 191. fol. (Carolus Burneiustól) 1r-59r: Lactantius Narrationes; 60r-75v: Deorum agenologia 75v: De Palicis 76r-191v: MV II, c. 1-14, 21-23, 26-30, 32-51, 53-60, 63-68, 73-93, 96-130, 132-204, 206-223, 225-229, 245-249, 251-269. 191v: Mithologiarum liber fe­li­citer finit anno Domini M.CCCCLXII. Kulcsár VII.

4.     A Venetus Marc. Lat. 14109=4623. chart. s. XV, 181 fol. 1r-1v: de ac­cen­ti­bus, 2r-10r: Ho­merus Batrarchomyomachia a Carolo Marsuppino in Latinum trans­lata 12r-21r: Io­an­nes Tortellius De accentibus 23 de virtutibus herbarum 24r-25r: Antonius Bec­caria: Ora­tio in Terentium 25v-26v: Omnibonus Leo­ni­cenus: Oratio in Valerium Ma­ximum 27r-29v: Antonio Beccaria: Oratio in Plau­tum 32r-101v: Grammatica lin­guae Latinae 101v: Finis. Die xiiii mensis Sep­tembris 1466. 103r-160r: MV II. (copied from 3.) 157v: Mitho­lo­gi­a­rum li­ber feliciter finit anno Domini M. CCCC. LXII. 161r-170v: Age­no­logia deo­rum 171r-180v: Benallius quidam: For­mu­larium epi­s­tulare. Kulcsár VII-VIII.

5.     F Florentinus Magl. Lat. 8,1445. chart. s. XV-XVI. 372. fol. 1r-210v and 257r-372v: opuscula varia C. Salutati, F. Petrarchae. I. Boccaccii, L. Aretini, Poggii, A. Lusci, Gua­rini, L. Bruni, Antonii Siciliensis, F. Philelphi, M. Vegii, C. Marsuppini, Andreae Alemanni, Chr. Landini aliorumque Macr. Somn. frg., Ovid frg.. 211r-256r: MV II. s. XV. 2-14, 21-23, 26-40, 42-51, 53-60, 63-68, 73-93, 96, 98-130, 132-183, 187-201, 203-223, 225-229, 245-249, 251-270. Poss.: Bibliotheca Strozziana. Kulcsár VIII.

6.     V Vat. Lat. 8743. chart. s.XV. 144 fol. 1r-76v MV II. (idem ac 5.) 77r-91r: Guil­lel­mus Becchius: De cometa, 91r:  MCCCCLXVI (prima manus). 92r-144r: Augus­ti­nus de quinque haeresibus, de quantitate animae (secunda ma­nus). Kulcsár VIII-IX.

7.     M Venetus Marc. Lat. 10,119 = 3762. chart. s. XV. 78 fol. 1r-65r: MV II. c. 2-95, 97-155, 166-167, 169-209, 211-266, 268, 270-275. 62v-65r: Suppl. ME 251-291. 65r-78r: Excerpta quaedam ex Isid. Orig. 78r-78v: Suppl. M 292-293. Kulcsár IX.

8.     E Budapestinensis Univ. Lat. 21. chart. s. XV. 1r-75r: MV II. c. 2-95, 97-155, 166-167, 169-204, 206-209, 211-266, 268, 270-275. 75r-91r: Excerpta quae­dam ex Isi­do­­ro, eadem ac M. Kulcsár IX.

9.     P Monacensis Lat. 14120. S. XV. 130 fol. 1r-12v: Declaratio arboris con­san­gui­nittais 13r-19v: Ioannes Gerson: Tractaus de visitatione praelatorum 20r-24v: Ulrici de Albeck episcopi Secouiensis sermo in concilio Salisburgensi anno 1418. habitus. 25r-104v: Directorium humanae vitae Ioanne de Capua in­terprete. 105r-127r: Incipiunt fabule ydulorum (MV II). 1-14, 21-23, 26-40, 42-51, 53-60, 63-68, 73-93, 96, 98-130, 132-175. 246r-249v: Capita ex Lact. Nar­rationes 2.1, 2.4, 1.8, 1.9, 1.10, 1.12, 1.14, 2.5, 2.7, 2.8, 2.9, 2.10, 2.11, 2.13, 3.1, 3.2, 3.3, 6.3, 6.7, 3.4, 3.6, 3.7, 4.4, 6.6, 6.4. 130r: Et hic est finis. Il­lu­xit Feöbus. Nicht anders. Kulcsár IX-X.

10.  W Vindobonensis Lat. 3120. chart. s. XV. 249 fol. 1r-180v: Lactantius Fir­mi­­anus: In­sti­tutiones 181r-214r: Tertullianus: Apologeticus 217r-245v MV II. capita eadem ac 9. 246r-249v capita ex Lact. Narr. eadem ac P. Kulcsár X.

11.  X Monacensis Lat. 23717.1r-206v: Ovid. Met. 207r-211r: Modus orandi 212r-216r: MV II. Scriptio continua sine capitulatione C. 2-14, 21-23, 26-40, 42-51, 53-58. 216r-229v: Particulae quaedam ex Serv.  selectae, Kulcsár X.

12.  frg. Monacensis lat. 11703. annis 1470-1473 exaratus fol 268r: Sequitur ali­ud notale de origine deorum, quod legitur in libro qui intitulatur Fabule de­o­rum in hunc modum sci­licet. Dii quos pagani deos... In fine: ... et quando vo­lunt, assumunt corpus etc. Hoc suf­ficiat de origine deorum. Kulcsár XI.

13.  Bergamo Delta VI 13 cart. XV. s. (D)ii quos pagani deos asserunt. „Névtelen mitoló­giai értekezés.” Paul O. Kristeller, Iter Italicum, (Leiden: Brill, 1963), 1. vol., 12a.

14.  Parma 12. cart. XV. Dii quos pagani deos asserendo. A végén névmutatóval. „Névtelen mitológiai értekezés.” Paul O. Kristeller, Iter Italicum, (Leiden: Brill, 1969), 2. vol., 43 b.