Kopeczky Rita

Kopeczky Rita

Mezentius alakja az Aeneisben

Mezentiusnak, az Aeneas ellen háborút viselő etruszk királynak az alakja a trójai honfoglalás mondájának legkorábbi ismert változatától kezdve központi szerepet tölt be a honalapító háborúról szóló elbeszélésben. Jóllehet Vergilius Aeneisében a történetnek ez az eleme látszólag kevésbé hangsúlyos helyet foglal el, jelentéktelennek mégsem mondható — különösen Vergilius költői szándékainak szempontjából nem. Először is azért, mert a pius Aeneasnak Turnuson, a végzet beteljesítését akadályozó “praktikus” ellenfélen kívül még egy “eszmei” ellenfelet is le kell küzdenie Mezentiusnak, “az istenek megvetőjének” személyében. Másodszor, mert a Mezentius körül, illetve benne lejátszódó dráma sok tekintetben előrevetíti Turnus külső és belső sorsát. Harmadszor pedig, mert Mezentius alakjának újfajta beállítása révén Vergilius eszközt teremt magának arra, hogy az etruszk népet is más megvilágításba helyezze. Ez utóbbi folyamattal foglalkozom dolgozatomban, vizsgálat alá véve először is a probléma hátterét, majd a vergiliusi Mezentius-alak gyökereit a görög és római irodalomban, azután természetesen magát a vergiliusi szöveget is.

I. Bevezetés

Az i. e. I. század végére a Római Birodalomban adottak voltak a feltételek ahhoz, hogy a meghódított népek egységes egésszé kezdjenek integrálódni. Itáliában ez a folyamat már a szövetséges háború (i. e. 91–89) után megindult: a Pótól délre fekvő területek szabad lakossága megkapta a teljes római polgárjogot, s önálló népi öntudatukat is egyre inkább felváltotta az egységes római öntudat. Caesar kiterjesztette a polgárjogot Gallia Cisalpinára; ez azt jelentette, hogy az i. e. IV. századtól ellenségnek tekintett és gyanakvással szemlélt népcsoportok váltak a rómaiak egyenjogú polgártársaivá — amit az utóbbiak kellő ellenszenvvel fogadtak.[1] Ugyancsak ő alapította újjá a feldúlt Korinthost.[2] Megkezdődött Karthagónak, az afrikai ősellenség lerombolt városának újjáépítése is. Ezt már Augustus avatta fel i. e. 14-ben Iulia Concordia Carthago néven, amely maga is új programot hirdetett. Hasonló sorsban részesült a IV. században legyőzött Veii (új nevén Municipium Augustum Veiens), a királykortól egészen Camillusig többé-kevésbé ellenséges etruszk város. Ráadásul Augustus új senatusában is nagy szerepet töltöttek be az itáliai városok előkelő rétegei, miután a polgárháborúkban és proscriptiókban megfogyott római arisztokrácia már nem volt képes elegendő számban kiállítani megfelelő tagokat.

Az integrációs gondolat már az i. e. IV. század óta jelen van a görög-római gondolatkörben. Első lépésként Alexandros,[3] amikor Kis-Ázsiával együtt az egykori Tróját is meghódította, fölépíttette ott Athéna Iliaka templomát, hogy ezáltal pontot tegyen Kelet és Nyugat, a barbarikum és a görögség Hérodotos óta közmondásos ellenségeskedésének végére, és létrehozza Európa és Ázsia békés találkozásának helyét. Említhetnénk akár uralkodását, amely egyaránt viselt makedón és perzsa jegyeket, vagy épp a susai menyegzőt is, amely az előbbihez hasonló célt volt hivatott szolgálni, hiszen — ugyancsak Hérodotos óta — a perzsa-görög ellentétet a trójai háború kiteljesedett megismétlődésének tekintették, így e két nép megbékülése globális jelentőséggel bírt.

Ebbe az összefüggésbe illeszkedik a római Aeneas-monda, amely már Catótól ismert legősibb változatában is tartalmazza azt az elemet, hogy a latin nép, melyből Róma is származott, kezdetben egymással szembenálló trójai jövevények és itáliai őslakosok (Aborigines) összeolvadásából származik. A gondolat tovább folytatódik az eredetmondában: Róma alapítása után a vegyes, főleg albai latin eredetű férfilakosság, akiket az asylum-jog vonzott a fiatal városba, a szabin nők elrablása révén biztosítja nevének továbbélését. A kirobbant háborút közös letelepedés, Romulus és Titus Tatius közös uralma követi; sőt a monda egyes változatai szerint az új lakossághoz hozzászámíthatjuk Romulus etruszk segédcsapatait is. A továbbiakról csak annyit, hogy Róma bevallottan nem zárkózott el attól, hogy egyéb népektől, amelyekkel háborús vagy békés úton kapcsolatba került, eltanuljon bármit, amit hasznosnak vél.

A fizikai és szellemi összeolvadás (syngeneia) eszméje hangsúlyozottan jelentkezik a köztársaság végi, főleg pedig az Augustus-kori irodalomban: Sallustiusnál,[4] Liviusnál,[5] Vergiliusnál.[6] Nyomon követhető az egykor ellenséges, majd alávetett népek fokozatos átminősülése a birodalom értékes tagjaivá. E folyamat egy részletét, az etruszkokkal szembeni alapállás megváltozását vizsgálom ebben a dolgozatban.

1. Az etruszkokról alkotott kép a köztársaság végén

Róma és az etruszkok katonai szembenállásának kora az i. e. III. században lezárult, az etruszk nép teljes alávetettségéről azonban nem volt szó. A gyanakvás a második pun háború alatt is megmaradt: két legio állomásozott Etruriában, hogy a Hannibalhoz való esetleges átállást megakadályozza,[7] és Róma egyéb módokon is igyekezett az etruszk nemességet sakkban tartani[8] — s erre volt is okuk. Az etruszk városállamok jó része a szövetséges háborúig független volt, a romanizáció lassan haladt. I. e. 90-ben az etruszk közösségek megkapták a polgárjogot; ám ettől kezdve a terület a populares (Marius, Lepidus, majd Catilina) bázisává, s így az optimaták megtorló intézkedéseinek színhelyévé vált. Az utolsó ellenállási kísérlet később a perusiai háború volt, Sextus Pompeius legyőzetése után pedig már nem adódott több alkalom.[9] Csak ekkor vált lehetővé, hogy a rómaiak elismerjék az etruszkokhoz való történelmi kötődésüket.

A köztársaságkori római történetírásban az etruszkok értékelése szempontjából két irányzat követhető nyomon.[10] Az egyik alapállása maradéktalanul elítélő, a másik igyekszik megtalálni az “enyhítő körülményeket”. Ezt szemlélteti pl. a veiibeli követgyilkosság kétféle feldolgozása. A konzervatívabb felfogás ragaszkodik ahhoz, hogy Veii királya szándékosan adott parancsot a római követek megölésére a fidenaeieknek.[11] A másik szemlélet azonban félreértésnek akarja feltüntetni a dolgot.[12]

Egyes köztársaság végi, felvilágosult görög filozófián nevelkedett rómaiaknak az etruszkokhoz való viszonyulását jól példázza Cicero magatartása. A műveiből D. Briquel által összegyűjtött utalások[13] a következő hozzáállást vázolják fel: Az egyetlen pozitívum, amit Róma az etruszkoknak köszönhet, a disciplina Etrusca; ám ez is csak annyiban tekinthető értékes örökségnek, hogy szerves része az állam régi és jól bevált rendjének[14] — egyébként csupán kártékony babonaság.[15] A királykori etruszk befolyásnövekedés első vezéralakja, Tarquinius Priscus a maga városfejlesztő tevékenységével tulajdonképpen nem is etruszk volt, hanem görög, és éppen a görög kultúra előtt nyitotta meg az utat.[16] Maga a nép a Rómával szembeni ellenségesség és a gyűlölt királyi hatalom szimbóluma. Az etruszk kultúra és örökség úgy, ahogy van, nem érdekli Cicerót. Még arra sem méltatja, hogy személyes tapasztalatból ismerje meg, hanem az ellenséges római, sőt görög tradíciók közhelyeire[17] támaszkodik. (Ellenszenve részben táplálkozhatott az etruszkok popularis-szimpátiáiból is.) Jóllehet Cicerónak Rómán kívüli származásánál fogva érdeklődnie kellett volna az itáliai népek helyzete iránt, ezt vagy nagyjában és egészében figyelmen kívül hagyta, vagy csak az etruszkokat “tüntette ki” ezzel — ami pedig azt jelenti, hogy az etruszkok az itáliai integrációban hátrányos helyzetből indultak a rómaiakkal kapcsolatos többszörösen rovott múltjuk miatt.

Ugyanakkor a köztársaságkor végén figyelemmel kísérhető egyfajta etruszk újjáéledés (utóvirágzás a X. saeculum végén), egyrészt az anyagi kultúrában, másrészt az irodalomban. Röviddel az Augustus-kor előtt élt és alkotott Tarquitius Priscus, aki latinra fordította az etruszk szent könyveket, Nigidius Figulus félig-meddig etruszk asztrológus, A. Caecina, a disciplina Etrusca egy neves volaterraei szakértője és Cicero barátja, ekkor kerültek közkézre a Vegoia-jóslatok. Ez bizonyára előkészítette Augustus vallásreformjait, amelyekben döntő szerepük volt az etruszk rítusoknak is. Amennyire tudjuk, Varro ugyancsak foglalkozott az etruszk témával mind olvasás, mind írás szintjén. Az átalakulás tehát nem volt előzmények nélküli.

2. Mi változott ehhez képest az Augustus-korban?

Horatius I. 1. ódájának kezdősora már azt bizonyítja, hogy a római arisztokrácia etruszk eleme elismerést, sőt megbecsülést nyert. Bizonyára nagyban köszönhető ez a versben megszólított, etruszk származására büszke Maecenas személyének és munkásságának, aki nemcsak a politikában volt Octavianus-Augustus nélkülözhetetlen jobbkeze, hanem a kor szellemi élete is nagyrészt körülötte összpontosult. Irodalmi körében Itália legkülönfélébb részeiről származó költők csoportosultak, akik — talán egyedül Horatius kivételével — szinte mind rendelkeztek valamilyen fokú etruszk öntudattal (is). Elég, ha csak az egykori Etruria Padana területén született, etruszk cognoment viselő Vergiliust említjük, vagy az etruszk-umber határvidékről származó Propertiust, aki IV. könyvének 2. elégiájában egyes szám első személyben szólaltat meg egy etruszk istenséget, sőt a Romulus-mondának is mindig a háromnépes (latin-szabin-etruszk) változatát használja. Az általuk képviselt népelem tehát elnyerte a fontosságához mért elismertséget.

Még fontosabb ebből a szempontból Horatius Carmen saecularéjának egy szakasza (37-40):

Roma si vestrum est opus, Iliaeque

litus Etruscum tenuere turmae,

iussa pars mutare Lares et urbem

sospite cursu…

ami magát az aeneasi honfoglalást kapcsolja egyenesen az etruszkokhoz. Lehet ez ugyanannak a lykophróni hagyománynak követése (ld. később), amelynek nyomai Vergilius Aeneisében is föllelhetők.

3. Hogyan illeszkedik ebbe a keretbe Mezentius?

Valamilyen szinten talán annak a ténynek a tudatosítását jelenti a fenti Horatius-idézet, hogy az Aeneas-monda az etruszkok révén jutott el Rómába, ahol fontos módosításon, mondhatni, gyökeres változáson ment keresztül. A több etruszk városban megtalált fogadalmi Aeneas-ábrázolások egyértelműen azt jelzik, hogy etruszk körökben Aeneast pozitívan értékelték, magukénak érezték — tehát semmiképpen nem tartották magukat az ellenségeinek. Valószínű, hogy az Aeneas-mondának volt egy önálló etruszk változata, amelyben a trójai héróst kapcsolatba hozhatták saját eredetükkel (először is Corythus egyaránt központi városa Dél-Etruriának és szülővárosa Dardanosnak, a trójai dinasztia ősének;[18] másodszor az etruszkok állítólagos lydiai és Aeneas trójai származása újabb kapcsolódási pontot ad: Kis-Ázsiát), sőt esetleg önmagukat a trójaiaktól vezették le — bár ez már nehezebben bizonyítható. Ez a változat tükröződhetett vissza Lykophrón Alexandrájában (1239-1249), amelyben a frissen Itáliába érkezett etruszkok Tarchón és Tyrsénos vezetésével Aeneas mellé állnak.[19] — A római változat, amelyben az etruszkok (egészen Vergiliusig) következetesen negatív szerepet játszanak, és szemben állnak Aeneasszal, talán a regifugium idejében kezdett megformálódni, a VI. század végén vagy az V. század elején, abban a korban, amelyben Róma anyagi kultúrájának visszaesése is árulkodik az etruszkokkal való szakításról. A másik lehetőség (mivel az etruszk fogadalmi ábrázolások is inkább az V-IV. századra datálódnak), hogy a római Aeneas-monda későbbi átvétel, és ellenséges szemléletével már az etruszkok későbbi latiumi terjeszkedésére reflektál.

Vergilius Aeneisének ebből a szempontból az az érdekessége, hogy mindkét oldal felfogása megtalálja benne a helyét. A római változatot képviseli a Turnus oldalán álló Mezentius, Caere exkirálya, aki kegyetlen zsarnoki uralma miatt elveszítette hazáját és hatalmát (a római mondából, ha nem is pontosan ilyen formában, jól ismert), a fiával és ezer emberével, az etruszkot pedig az Aeneas mellett álló összes többi etruszk, Tarchon vezetésével (a név ismerős egyebek közt Lykophróntól). Számbeli és erkölcsi fölényben láthatólag az utóbbiak vannak, mivel elhatárolták magukat attól az embertől, akiben a rómaiak szemében hagyományos etruszk “erények” öltenek testet, és beállnak a végzet sodrába. Ezzel igazolják az olvasó előtt is, hogy népük képes arra, hogy a Birodalom értékes része legyen. Ugyanakkor a másik félről is bebizonyosodik, hogy nem lehet egyoldalúan negatív beállításban szemlélni.

II. Mezentius az Aeneis előtti hagyományban

Vergilius, mint eposza során legtöbbször, Mezentius megformálásakor is meglévő hagyományból merít, ám nem ragaszkodik ahhoz betű szerint, hanem szabadon kezelve állítja saját költői céljainak szolgálatába. Ebben az esetben a gyökereket a római antiquarius szerzőknél kereshetjük, illetve az őket forrásként felhasználó történetíróknál (Cato, Livius, Halikarnassosi Dionysios) követhetjük nyomon.

Az alaphagyomány ezúttal némi történelmi maggal is rendelkezik[20] — ahogy azt tárgyi emlékek látszanak bizonyítani —, és a római vallástörténeten is rajta hagyta a nyomát. Maga a római Mezentius-monda két nagyobb részből áll: egyik a caerei királynak a honalapító háborúkban való részvétele Turnus pártján, másik a Vinalia Priora ünnep alapítása. A kettő közül az utóbbi lehet az ősibb; mindenesetre az alábbiakban a két részt külön-külön kezelem.

1. Tárgyi emlékek és történelem

1989-ben egy, a Louvre-ban őrzött, valószínűleg cerveteri (azaz caerei) eredetű, az i. e. VII. század első feléből való etruszk váza újravizsgálása révén talán sikerült megtalálni a Mezentius-monda történelmi alapját. Az említett vázán F. Gaultier egy etruszk nyelvű feliratot fedezett föl, ami így szólt: mi Laucies Mezenties (“L. Mezentiusé vagyok”). Ez legalábbis azt igazolja, hogy a VII. századi Caerében valóban létezett egy ilyen nevet viselő család, amely kapcsolatba hozható a mondabeli királlyal.[21]

Kb. ugyanerre a korra, a VII. század második negyedére datálják a F. Castagnoli és P. Sommella által Pratica di Maréban (az ókori Lavinium helyén) feltárt, domb alakú sírtemplomot, azaz a Dionysios által is említett Pater Indiges-szentélyt, amelyet a rómaiak a IV. század óta Aeneas héróonjaként tiszteltek. Ezt valószínűleg egy korabeli jelentős személyiségnek emelték, akit később azonosítottak a trójai hérósszal. D. Briquel feltételezi,[22] hogy ő volt az Aeneas és Mezentius összecsapásáról szóló monda Aeneasának prototípusa a latin legendában (eredetileg Latinus?), aki megállította a caereiek terjeszkedését dél felé, a Tiberisen túlra, Lavinium, Latium parti területeinek központja irányába. A sírkultusz jelei a VI. századtól kezdve kimutathatók. Az Aeneas-kultusz egyidős Lavinium római uralom alá kerülésével, amikor Róma Penateseit is Laviniumba költöztették.

A két kb. egyidős tárgyi emlék megengedi a következtetést, hogy a Mezentius-mondának konkrét, személyhez köthető történelmi alapja is lehet, mégpedig a VII. századi eseménytörténetben. (Ebben a korban az etruszk városok államformája még monarchia volt, tehát nem tyrannis és nem köztársaság, ami ugyancsak beleillik a képbe.) A mondán rajta hagyhatták még a nyomukat az etruszk-latin, illetve etruszk-római ellentétek és kapcsolatok a VI. és IV. században.

2. Antiquarius és egyéb források

a) A háború hagyományai a fontosabb forrásokban

A Cato Originesében közölt őstörténetet csak töredékekből, idézetekből ismerjük; a trójai honfoglalás eseményeire vonatkozó részleteket (frgg. 9-12 Peter) főleg Servius őrizte meg Aeneis-kommentárjában, valamint az Origo gentis Romanae és Macrobius Saturnaliája. Az idézetek közötti összefüggést többféleképpen rekonstruálják. Itt a legelfogadottabb változatot közlöm.

A háború a letelepedő trójaiak túlkapásai miatt tör ki Aeneas és Latinus, illetve a trójaiak és az Aborigines között. Turnus és a rutulusok Latinus oldalán lépnek fel (Aeneam … propter invasos agros contra Latinum Turnumque pugnasse[23]). Az első támadásban Latinus elesik, a rutulusok vereséget szenvednek. Aeneas Latini név alatt egyesíti az Aboriginest a trójaiakkal. Turnus Mezentius caerei királyhoz menekül, és bevonja őt a maga oldalán a háborúba. A második csatában Turnus és Aeneas egyaránt odavész (secundo proelio Turnus occisus est, et nihilo minus Aeneas postea non conparuit[24]). Ascanius az apja helyébe lép: ő öli meg párbajban Mezentiust, s ezután az Iulus nevet nyeri (migrasse postea in Ascanium et Mezentium bella, sed eos singulari certamine dimicasse; et occiso Mezentio Ascanium Iulum coeptum vocari[25]).

Halikarnassosi Dionysios (I. 57-65) elbeszélése sokban különbözik Catóétól. Forrása vagy az újabb annalisztikában,[26] vagy Kastór görög chronographusnál keresendő. Az ő változata így szól: Aeneas és emberei engedély nélkül megtelepszenek a későbbi Lavinium helyén, majd békésen egyesülnek Latinus népével; Aeneas feleségül veszi Laviniát. Az első háborúban a rutulusok állnak szemben Latinusszal és Aeneasszal, az Aborigines és a trójaiak egyesített erőivel. A háborút Aeneas és Latinus nyerik, majd fölépítik Laviniumot. Két év múlva jön a második háború; amelyben a Lavinia házasságkötése miatt sértett s ezért a latinoktól dezertált Turnus/Tyrrhénos áll a rutulusok élére. — I. 64. 2: ¢pšsthsan g¦r aâqij ¢pÕ toà Lat…nou `RÒtoloi labÒntej ¹gemÒna tîn aÙtomÒlwn tin¦ tÁj Lat…nou gunaikÕj 'Am…taj ¢neyiÕn Ônoma TurrhnÒn. Ð d? ¢n¾r oátoj ™pˆ tù g£mJ tÁj LaÚnaj tÕn khdest¾n memfÒmenoj, Óti parelqën tÕ suggen?j Ñqne…oij ™k»deuse, tÁj te 'Am…taj paroxunoÚshj kaˆ ¥llwn tinîn sullambanÒntwn ¥gwn t¾n dÚnamin, Âj aÙtÕj Ãrce, prost…qetai to‹j `RotÒloij. — Ennek folyamán Latinus és Turnus meghal; Aeneas egyeduralomra jut. A harmadik hullám három év múlva következik: a Turnus nélkül maradt rutulusok bevonják a háborúba Mezentiust és etruszkjait. (Egyedül itt és Plutarchosnál nem kötődik Mezentius konkrétan Caeréhez.) Az utóbbi maga is érdekelt a háborúban: félti az országát az új hatalomtól. — I. 64. 4: `RÒtolo… te g¦r ™k tîn pÒlewn strateÚousin ¤pantej ™p' aÙtÒn, kaˆ sÝn aÙto‹j basileÝj Turrhnîn Mesšntioj de…saj perˆ tÁj aØtoà cèraj, ½dh g¦r ™pˆ mšga cwroàsan t¾n `Ellhnik¾n Ðrîn dÚnamin ½cqeto. — Aeneas a csatában meghal, Ascanius követi a trónon, ő folytatja a háborút. Mezentius ostrom alá veszi Laviniumot, de Ascanius kitör, és megfordítja az erőviszonyokat, aminek során az etruszk király fia, Lausus is elesik. Mezentius erre békét kér, és a továbbiakban is barátja marad Ascaniusnak.

Kb. a Dionysios-féle elbeszélést követik egy, az Esquilinuson feltárt Augustus-kori columbarium falfestményei is, Lavinium felépítésétől egészen Alba Longa megalapításáig.[27]

Liviusnak (I. 1-3) valószínűleg ugyancsak az újabb annalisztikára visszamenő elbeszélése szerint Aeneas és a trójaiak partra szállnak Itáliában, és mivel nincs semmijük, zsákmányolni próbálnak (vö. Cato). Latinus és az Aborigines el akarják űzni őket, de vagy még az összecsapás előtt, vagy miután csatát vesztettek, békét és szövetséget kötnek. Aeneas nőül veszi Laviniát, megalapítják Laviniumot, megszületik Ascanius. Ezután indít ellenük háborút Turnus, Lavinia korábbi kérője. A szemben álló felek tehát: Turnus és a rutulusok Aeneas és Latinus ellen. Az első csatában Turnust legyőzik, de Latinus meghal. Ezután vonja be Turnus Mezentiust mint Caere királyát és az összetruszk szövetség fejét. Mezentius beavatkozásának oka itt is az, hogy félelemmel tölti el őt a trójai ék növekedése Itáliában. — I. 2. 3: Inde Turnus Rutulique diffisi rebus ad florentes opes Etruscorum Mezentiumque regem eorum confugiunt, qui Caere opulento tum oppido imperitans iam inde ab initio minime laetus novae origine urbis et tum nimio plus quam satis tutum esset accolis rem Troianam crescere ratus haud gravatim socia arma Rutulis iunxit. — Aeneas egyesíti a trójaiakat és az Aboriginest, majd csatába bocsátkozik. A latinok győznek, de Aeneasszal valami történik. — I. 2. 6: Secundum inde proelium Latinis, Aeneae etiam ultimum operum mortalium fuit. — Egy idő után Ascanius kerül a trónra. Turnus és Mezentius további sorsa ismeretlen, a háborút nem folytatják (I. 3. 4: tantum tamen opes creverant, maxime fusis Etruscis, ut ne morte quidem Aeneae nec deinde inter muliebrem tutelam rudimentumque primum puerilis regni movere arma aut Mezentius Etruscique aut ulli alii accolae ausi sint), az etruszk-latin határ a Tiberis lesz.

Lykophrón (Alex. 1238-1249), mint említettük, szinte az egyetlen szerző, aki az etruszkokat pozitív színben feltüntető hagyományt dolgoz fel, bizonyára Timaios történeti művére támaszkodva. Eszerint az Itáliában partra szálló Aeneas szövetségesekre talál a frissen bevándorolt etruszkok és vezetőik, Tarchón és Tyrsénos, Télephos fiai, valamint az ugyancsak odatelepült Odysseus személyében; a szövetségkötés pedig éppen Caerében/Agyllában történik (1241-1246, 1248-1249: ... kaˆ P‹s' 'AgÚllhj q' aƒ polÚrrhnoi n£pai. / sÝn dš sfi m…xei f…lion ™cqrÕj ín stratÒn, / Órkoij krat»saj kaˆ lita‹j gounasm£twn / n£noj, pl£naisi p£nt' ™reun»saj mucÕn / ¡lÒj te kaˆ gÁj. sÝn d? d…ptucoi tÒkoi / Musîn ¥naktoj,... / T£rcwn te kaˆ TurshnÒj, a‡qwnej lÚkoi, / tîn `Hrakle…wn ™kgegîtej aƒm£twn. — Odysseus megjelenésére magyarázat lehet Hésiodos Theogoniája,[28] amely Latinust Odysseus és Kirké fiának teszi meg (bizonyára itáliai görög hagyomány alapján) — ő tehát a latin etnikumot képviselné a szövetségben. Itt szó sem esik etruszkok elleni háborúról, sőt más háborúról sem, ami ugyancsak amellett szól, hogy az Aeneas-monda eredeti formájában ez nem szerepelt.

b) A Vinalia Priora alapítása

A Venushoz és Iuppiterhez kapcsolódó tavaszi borünnep (ápr. 23.) eredetmondája, amely valószínűleg már az i. e. IV. század előtt is megvolt, Cato Originesében már a Mezentius-történethez tartozik. Ez lehet a monda legrégibb magja. A további hagyományban a legváltozatosabb formákban tér vissza, de ebből az összefüggésből már nem kerül ki, sőt integráns része lesz a honfoglalási harcok mondakörének.

Plutarchos (Quaest. Rom. 18) tudósít egy hagyományról, miszerint a rómaiak valamiféle javak tizedét az Ara Maximán Herculesnek ajánlották,[29] mert az megszabadította őket attól a tizedtől, amit az etruszkok róttak volna ki rájuk.[30] Ez a legáltalánosabb hagyomány (kapcsolatban a Cacus-történettel?), ami talán a legrégebbi gyökerekkel bír, és valószínűleg ugyanide tartozik.

Festus a Vinalia Rustica ünnephez (aug. 19.) kapcsolja azt az eseményt, hogy a latinok a Mezentius elleni háború idején az egész bortermés zsengéjét Iuppiternek szentelték. Az okról és következményről nem tudunk meg semmit.[31]

Cato (frg. 12 Peter) egy Macrobius (Sat. III. 5. 10) által idézett töredéke szerint Mezentius a rutulusoktól (bizonyára a hozzájuk való csatlakozás fejében) azt a terményzsengét követelte, ami az isteneknek járt volna.[32] A latinok, attól félve, hogy vereség esetén rájuk is ezt fogják kiróni, így imádkoztak: “Iuppiter, ha úgy látod jobbnak, hogy ezeket inkább neked adjuk, mint Mezentiusnak, tégy minket győztesekké!”[33] — Ugyanezt a hagyományt képviseli Varro is azzal a különbséggel, hogy nála nem a rutulus, hanem a latiumi bortermésről, tehát hadizsákmányról van szó.[34] Az Augustus-korabeli, Verrius Flaccus által idézett Fasti Praenestini a Vinalia Priora ünnep alatt hozza a mondát, és minden év borterméséről beszél.[35]

A Dionysios (I. 65. 2) által közölt változat szerint, miután Mezentius ostrom alá vette Laviniumot, azt a békefeltételt szabja, hogy a latinok minden évben szolgáltassák be az etruszkoknak az egész bortermésüket. Ascanius javaslatára azok inkább Iuppiternek szentelik azt, és közvetlenül ezután végrehajtják a sikeres kitörést.

Plutarchos (Quaest. Rom. 45) változata is mentes már a követelés vallási jellegétől: Mezentius szerződést ajánl Aeneasnak, melyben igényt támaszt az az évi bortermésre. Az elutasítja, mire az etruszk király ígéretet tesz, hogy háborús úton szerzi meg ezt a bort a népének. Aeneas ezt megtudja, és az isteneknek szenteli a bort, majd győzelme után kiönti Aphrodité temploma előtt. — A mondavariáns különlegessége, hogy itt a háború fő céljának a bor tűnik, de még inkább az, hogy Aeneas az etruszk ellenféllel való összecsapást győztesen túléli (vergiliusi hatásra?).[36]

Ovidius (Fasti IV. 878-900) feldolgozása természetesen nem tekinthető külön hagyományváltozatnak, sokkal inkább a vergiliusi változat utóéletének része, mégis (jobb híján) itt közlöm. Eszerint Turnus megpróbálja a maga ügyének megnyerni Mezentiust, aki azonban nem háborúzik ingyen: az ár a rutulusok jövő évi bortermésének egy része. — 885-888: Stat mihi non parvo virtus mea: volnera testor / armaque quae sparsi sanguine saepe meo. / Qui petis auxilium, non grandia divide mecum / praemia de lacubus proxima musta tuis. — Erre Aeneas hasonlóképp felajánlást tesz a latin borból, de Iuppiternek (893-894: Hostica Tyrrheno vota est vindemia regi: / Iuppiter, e Latio palmite musta feres!). Győz a jobb fogadalom: Aeneas megöli Mezentiust, majd teljesíti a felajánlást. A catói és vergiliusi változat kontaminációjáról van szó[37] — egyesek szerint A. Postumius és L. Caesar felhasználásával.[38]

3. Hogyan használja fel mindezt az Aeneis?

Vergilius elsősorban a Cato-féle változatra épít, s a monda megszokott etnikai viszonyait már ezzel is fenekestül felforgatja: Latinus népe, amelyet a hagyomány általában Aeneas szövetségeseként tart számon, itt (Cato nyomán) Aeneas ellen fordul — igaz, maga Latinus nem avatkozik bele az eseményekbe.[39] Néhány alapvető változtatással veszi át a történetet — méghozzá többnyire olyan pontokon, ahol az egyébként eltérő hagyományváltozatok egyezést mutatnak (kapcsolat Turnus és Mezentius, valamint Mezentius és Aeneas, illetve Ascanius között, Latinus halála a háború első szakaszában). Az egyik fő változtatás szerkesztési természetű. A korábbi mondában több hadjáraton át húzódó cselekményt Vergilius egyetlen, néhány napos háborúba sűríti. Emiatt, és mivel a főellentét Aeneas és Turnus között feszül, az eposz cselekménybeli egysége azt követelte, hogy a háború Turnus legyőzetésével végleg záruljon le. A Mezentius-féle háború azért sem követhette a Turnus-féle háborút, mert Ascanius, akinek feladata ennek megvívása lett volna, Vergilius szándéka szerint már tisztán a béke uralkodója kellett hogy legyen.[40] Így az etruszk királyt, akinek az eposzban való felléptetése fontos volt Vergilius számára, át kellett helyezni az első és egyetlen háborúba Laususszal együtt (ennek is eszköze a Turnus és Mezentius közti szerepcsere), és a kompozíció kerekségének az volt a feltétele, hogy az ő története még Aeneasnak a főellenséggel, Turnusszal való leszámolása előtt véget érjen. Így aztán a hagyomány még tovább módosul: Aeneas nem tűnik el az eposz folyamán, nem is marad alul, és Ascaniusra sem hagy olyan feladatot, amit maga is elvégezhetett volna, és ami meghaladhatja annak amúgy is nehezen fölbecsülhető erejét.

A másik nagy változás az, hogy az Aeneisben Mezentius nem az összes etruszkot képviseli, mivel azok zöme Aeneas mellett áll — éppen őmiatta. A zsarnokűzés motívuma egyetlen, általunk ismert korábbi mondaváltozatban sem szerepel,[41] azonban a rómaiak jól ismerték saját történelmükből. Ebből a változtatásból több dolog következik. Az Aeneas mellé pártoló többi etruszk, mint már említettük, képviseli az elhatárolódást a római képzeletben élő etruszkképtől. Másrészt az új helyzet implikálja azt, hogy Vergilius nem használhatja fel eredeti formájában a Vinalia-mondát — mivel nem Turnus, hanem Mezentius van a szövetségesének kiszolgáltatott helyzetben, aligha szabhat ilyen feltételeket, az ellenféllel szemben pedig sohasem kerül olyan domináns helyzetbe, hogy ráerőltethesse az akaratát. Ezért a Vinalia-monda által megjelenített istentelenség más síkra tevődik át.

III. Mezentius ábrázolása az Aeneisben

1. Irodalmi prototípusai

Vergilius, mint szinte minden jelentősebb alakjának megformálásában, itt is felhasználja a görög irodalmi (nemcsak epikus) hagyományokat: utal rájuk, követi őket, változtat rajtuk, s az átvett részleteknek az új összefüggésben új értelmet ad. A legfontosabb forrásán, az Iliason (ld. a) pont) kívül, amelyből rendszerint teljes sorokat, hasonlatokat vagy -típusokat, jelenetsablonokat vesz át, használja

– az Odysseia IX. énekét (Kyklópeia), ami különös és erőteljes árnyalatokat ad hozzá Mezentius jelleméhez, ld. b) pont;

– az Aithiopist, ill. egy abban is feldolgozott mondát, amely Pindarosnál is előkerül a 6. pythói ódában (23-42): Antilochos élete árán védi meg apját, Nestórt Memnón támadásától — erre épül Lausus önfeláldozása;

– Apollónios Rhodios Argonautikáját egy jelenet erejéig, amelyben pietas és impietas ütközik össze, és amelynek gyökerei Aischylosra nyúlnak vissza, ld. c) pont;

– Sophoklés Aiasát, amely az istenektől elrugaszkodott magányos hős ábrázolásának alapműve, ld. c) pont;

– egyes kutatók szerint a Tarquinius Superbusszal kapcsolatos római irodalmi-történeti hagyományt, ld. d) pont.

a) Ilias

Az Ilias hősei közül nem lehet egyetlenegy alakot találni, aki alapul szolgálhatott volna Mezentius megformálásához. Személye, ahogyan a X. énekben elénk állítja a költő, több homérosi figura jellemvonásait magán viseli. Ezen persze nem a homérosi hősökre általánosan jellemző tulajdonságokat és megnyilatkozásokat kell érteni, hanem a jellemzésnek azt a módját, amikor a költő átvesz egy-egy sort, jelenetet, hasonlatot, és azt a saját művében megjelenített emberre, helyzetre stb. alkalmazza; ilyenkor a két szöveghely kapcsolatba hozásával összefüggésbe állítja, mintegy valamilyen szempontból rokonítja egymással az általuk jellemzett szereplőket vagy helyzeteket. A változtatások is árulkodóak ebből a szempontból: miben rokon a két dolog, de miben különbözik?

F. A. Sullivan a homérosi hősök közül Telamónios Aiasszal állítja párhuzamba Mezentiust.[42] Fizikai adottságaik hasonlósága mellett sok minden rokonítja őket egymással. Mindketten a második legelőkelőbb helyet foglalják el a seregben (Achilleus, illetve Turnus után, akik ideiglenesen eltűnnek a csatából). Képesek arra, hogy amikor a seregük defenzívába szorult, megfordítsák a csata menetét. Aias az Ilias többi főszereplőjéhez képest relatíve kevés isteni segítséget kap — Mezentius viszonya az istenekhez pedig már-már közmondásos. Ugyanakkor közös hasonlatanyaguk is van: az Ilias XVII. énekében egy oroszlán (133-136), egy vadkan (281-283) és egy megáradt folyó (747-751) képe követi egymást Aiasra vonatkoztatva. Hasonló képek jellemzik Mezentiust az Aen. X.-ben, épp fordított sorrendben: vihar verte szikla (693-696), vadkan (707-718) és oroszlán (723-728). A hasonlatok nem feleltethetők meg egymásnak szó szerint, a szinte megegyező alapképek egymásra következése azonban figyelemre méltó. Ugyanígy az is, hogy Aiasnak van egy Arés-hasonlata az Íl. VII. 208-210-ben, ami felületesen hasonlít Mezentius Órión-hasonlatára (Aen. X. 763-767), valamint az embereinek egy jégesőhasonlata az Íl. IV. 275-279-ben, ami Mezentius embereinek jégesőhasonlata mellé állítható (Aen. X. 803-808). Bizonyára nem véletlen, hogy a Mezentiusra vonatkozó hasonlatok mindegyikének megvan a — bármily felszínes — párhuzama Aias alakjánál, és nemcsak amiatt, hogy a homérosi éa vergiliusi hasonlatok alapképeinek száma véges.

A másik, párhuzamokkal különösen kitüntetett homérosi hős — érdekes módon — Menelaos. Mezentius két hasonlata is az övére van alapozva: az Aen. X. 707-718 az Íl. XVII. 61-67-beli, az Aen. X. 723-728 pedig az Íl. III. 23-26-beli oroszlánhasonlatról modelleződik. A két figura között nem könnyű párhuzamot vonni. Mindössze egy fontos közös vonásuk fedezhető föl: az, hogy a háború — legalábbis részben — miattuk robbant ki. Az akhájok azért vonulnak hadba, hogy Menelaos sérelméért elégtételt vegyenek a trójaiakon, az etruszkok azért, hogy saját sérelmeikért álljanak jogos bosszút Mezentiuson.

b) Odysseia

J. Glenn a legjellemzőbb párhuzamot Mezentius alakjára nem az Iliasban, hanem az Odysseiában véli megtalálni, mégpedig Polyphémos kyklóps személyében.[43] Rokon vonásaik a következők: Mindketten szemben állnak az istenekkel, többé-kevésbé agresszíven, kontrasztba állítva az istenekkel jó viszonyban lévő, az ő segítségükre apelláló ellenfelükkel (Odysseus, Aeneas). Vö. Od. IX. 275-276: oÙ g¦r KÚklwpej DiÕj a“giÒcou ¢lšgousin / oÙd? qeîn mak£rwn, ™peˆ Ã polÝ fšrtero… e“men. Mindketten visszataszító dolgokat követnek el olyanokkal szemben, akikért felelősséggel tartoznának (vendégek, alattvalók). Bukásuk után egy állattal osztják meg kétségbeesésüket (vezérkos, ló), attól várnak együttérzést: ez jelenti az utolsó “emberi” kapcsolatot számukra. Az állatot megszólító monológok szerkezete is hasonló. Szókincsbeli egyezések is vannak egyrészt a homérosi és vergiliusi részletek, másrészt az Aen. IX-X.-beli Mezentius- és az Aen. III.-beli Polyphémos-ábrázolás között (sőt ezek alapján felállítható egy Polyphémos–Cacus–Mezentius utalásháromszög is[44]). Ugyanígy az Órión-hasonlatra is az Aen. III. 659, 664-665. sorok adják meg a párhuzamot.

Természetesen nem minden részlet egyezik, nem is egyezhet, hiszen két, egyszerre hasonló és különböző jellemről és helyzetről van szó. A meglepő egymás mellé állítás inkább a X. ének végén Mezentiusban lejátszódó jellemfordulat erejét emeli ki, semmint hogy Aeneas számára biztosítsa az embertelennel való megküzdés lehetőségét, amit a III. énekben elszalasztott — ahogy Glenn gondolja.[45]

c) Contemptores divum a görög irodalomban

Az istentelen — és istentelenségéért többnyire meg is bűnhődő — hős (qeÒmacoj) típusa a drámairodalomban is több helyen jelentkezik. A legalaposabban kifejtve Sophoklés Aiasában található meg. Itt az “istentelen” jelző szó szerint értendő: valaki, aki istenek nélkül akar boldogulni, aki számára az emberség mércéje magában foglalja a függetlenséget a felsőbb hatalmaktól, ez azonban bukását okozza. Magatartását legjobban két jelenet jellemzi: apjával váltott búcsúszavai (764-765: Tšknon, dorˆ / boÚlou krate‹n mšn, sÝn qeù d' ¢eˆ krate‹n — mire Aias, 767-769: P£ter, qeo‹j m?n k¨n Ð mhd?n ín Ðmoà / kr£toj katakt»sait'· ™gë d? kaˆ d…ca / ke…nwn pšpoiqa toàt' ™pisp£sein klšoj.) és Athéné segítségének visszautasítása a harcban. (774-775: ”Anassa, to‹j ¥lloisin 'Arge…wn pšlaj / †stw, kaq' ¹m©j d' oÜpot' ™kr»xei m£ch.) Igazából ez nem negatív tulajdonság. Mezentius esetében ennél többről van szó: nem csupán elutasítja az istenek segítségét, hanem semmibe veszi őket és fontos értékeket, amelyeket képviselnek, ahogy azt a VIII. énekben látni fogjuk. Bukásában sem lehet közvetlen isteni beavatkozást észrevenni. Így aztán a tragikus Aias csak nagy általánosságban hozható fel párhuzamnak. Mégis, ahogy az a) pont alatt láttuk, az epikus Aiasszal, a tragikus Aias elődjével való megfelelések meggyőzőnek mondhatók. Márpedig az egyik a másikra épül: a tragikus Aias mint lehetőség benne van az epikus Aias alakjában, az abban csírákban meglevő tulajdonságokat tartalmazza magasabb fokon (pl. az istenektől való relatív elhanyagoltság), és az egyik óhatatlanul felidézi a másikat az olvasó tudatában.

Ugyanehhez a jellemvonáshoz kapcsolódva említek meg néhány további párhuzamos helyet. Mezentius istentelenségét (első kézből) az Aeneis folyamán a X. 773-775. sorok mutatják meg: rendhagyó fohász saját jobbjához és dárdájához, majd tropaeum-felajánlás Laususnak, a fiának. A dárda isteni tiszteletben részesítésének motívuma dárdára esküvés formájában már Aischylosnál megjelenik a “Heten Théba ellen”-ben (529-532, Parthenopaiosról: Ômnusi d' a“cm¾n ¿n œcei, m©llon qeoà / sšbein pepoiqëj Ñmm£twn q' Øpšrteron, / Ã m¾n lap£xein ¥stu Kadme…wn b…v / DiÒj·), abban a drámában, amely Dantéig ható mintapéldát teremtett az istenekkel való dacolásra Kapaneus személyében (427-431). Ez utóbbi azonban megint másfajta, kifejezetten kihívó jellegű istentelenség, s nem véletlen, hogy Vergilius nem ezt használja fel.

A motívum Apollónios Rhodios Argonautikájában folytatódik, ahol nagyobb hangsúlyhoz jut. Idas, hogy bátorságot öntsön az elcsüggedt Iasónba, hosszasan fejtegeti, hogy az ő dárdája többet segített neki a harcokban, mint maga Zeus, és ha ő ezt a kezébe ragadja, még egy isten sem állíthatja meg (I. 466-471: ‡stw nàn dÒru qoàron, ÓtJ perièsion ¥llwn / kàdoj ™nˆ ptolšmoisin ¢e…romai, oÙdš m' Ñfšllei / ZeÝj tÒson Ðss£tiÒn per ™mÕn dÒru, m» nÚ ti pÁma / lo…gion œssesqai mhd' ¢kr£anton ¥eqlon / ”Idew g' ˜spomšnoio, kaˆ e“ qeÕj ¢ntiÒJto· / to‹Òn m' 'Ar»nhqen ¢osshtÁra kom…zeij.) — ez azonban a fegyvernek nem istenítése, hiszen az csak eszköze az istenekkel való szembehelyezkedésnek. A jóstehetséggel megáldott Idmón válaszul óva inti Idast az effajta megjegyzésektől, mielőtt még visszaütne rá a dolog (476-484). A sors, illetve a költő iróniája, hogy a gőgös Idas túléli az eposz végét, míg a jámbor Idmón nem. Jellemző a költő nem-konvencionális mítoszkezelésére, hogy az eposzon belül Idas hybrisének sem okát, sem következményét nem tudjuk meg, bár Orpheus éneke, amely mintegy válasz az ő istentelen szavaira, burkoltan előreutal arra, milyen véget fog érni: a dal ugyanis Zeus villámának képével zárul. A mítosz más feldolgozói szerint pedig utóbb egy Polydeukésszal és Kastórral vívott párbaj során agyoncsapja Idast a villám, tehát hozzáállásának méltó büntetését veszi. Az Íl. IX. 558-560 szerint Idas valaha megvédte a feleségét a hódító kedvű Apollónnal szemben, tehát megvan az alapja annak, hogy az istenekkel szemben is magabiztosan lép föl. Ez módosítja a Mezentiusszal vonható párhuzamot is: nem tudunk arról, hogy neki hasonló sikerei lettek volna az istenekkel szemben (de vö. Aen. X. 880: nec divum parcimus ulli). Azaz: az ő istentelensége valamivel veszélyesebb önmagára nézve.[46]

d) Tarquinius Superbus

A rossz emlékű római királlyal már az megteremti a kapcsolatot, hogy Mezentiussal kapcsolatban az Aeneis folyamán többször felmerül a superbus³ jelző. Egyéb közös vonásaik: Tarquinius trónralépése kegyetlen bűntettek közt megy végbe — akárcsak Mezentiusé.[47] Mindkettejük esetében — mint minden valamirevaló és életét féltő zsarnoknál — megtörténik a testőrség felállítása.[48] Kegyetlenkedéseik során elkövetik a halottakkal szembeni kegyeletlenség valamely formáját.[49] Belpolitikájukról jobb nem is beszélni, ám katonai téren annál kiválóbb teljesítményt nyújtanak.[50] Mindkettőjüket detronizálják, és száműzik abból a városból, ahol uralkodtak,[51] ám mindketten túlélik az eseményeket, és családostul elmenekülnek egy baráti városba — Tarquinius ráadásul éppen Caerébe.[52] Egy szövetséges király[53] katonai oltalma alá helyezik magukat. Egy vagy több háború tör ki a visszatérni szándékozó (már öreg) király, szövetségesei és alattvalói között,[54] amelyek valamelyikében a király megsebesül,[55] fia(i) elesik/ elesnek,[56] serege pedig vereséget szenved. Miután mindenét és mindenkijét elveszítette, maga a király is hamarosan meghal (Tarquinius természetes, Mezentius erőszakos halállal).[57] G. Thome feltételezése szerint ezek az összefüggések annak köszönhetők, hogy Vergilius kapcsolatban állt Liviusszal és Dionysiosszal, így az ő (akár félkész) műveikből, illetve forráskivonataikból is meríthetett ötleteket Mezentius-történetének alapsémájához.[58]

2. Alakjának fokozatos kibontása

a) VII. ének

Az összegyülekező itáliai csapatok seregszemléjében az első hely (VII. 647-654) Mezentiusé:

Primus init bellum Tyrrhenis asper ab oris

contemptor divum Mezentius agminaque armat.

Filius huic iuxta Lausus, quo pulchrior alter

non fuit excepto Laurentis corpore Turni;

Lausus, equum domitor debellatorque ferarum,

ducit Agyllina nequiquam ex urbe secutos

mille viros, dignus, patriis qui laetior esset

imperiis, et cui pater haud Mezentius esset.

Legfontosabb jellemzőit már ekkor megtudjuk róla: kemény harcos (asper), az etruriai Agyllából (azaz Caeréből) való, az istenek megvetője, és nem utolsósorban vele van a fia, Lausus.[59] Lausus Mezentius szöges ellentétét képezi: ő a második legszebb az itáliai seregben,[60] és mint tudjuk, a külső szépség belső szépséget is jelent. Kettőjük szembeállítását a 653-654. sor különösen kiemeli: Lausus méltó lenne arra, hogy apjáénál jobb parancsnokság alatt legyen (vagy Servius nyomán: hogy apja helyett ő uralkodjon, szerencsésebben), sőt: hogy jobb apja legyen, mint Mezentius. Mindazonáltal éppúgy apja mellett áll, mint a VIII. 104-ben a jámbor Euander mellett Pallas (filius huic iuxta Lausus — Pallas huic filius una). A 652. sor nequiquam-ja már történetük végkifejletére utal előre.[61] — Kettejük párba állítása hasonló a Turnus–Camilla párhoz a seregszemle végén: egy világosabb és egy sötétebb színekkel megrajzolt alak áll egymás mellett. Ez az összekapcsolás az első jele annak, hogy Turnus és Mezentius sorsa a későbbiekben össze fog fonódni.

Mezentius és Lausus egymás mellé állításának kifejezései megismétlődnek a IX. énekben, Nisus és Euryalus bemutatásában. Az utóbbit jellemző két sor (179-180: et iuxta comes Euryalus, quo pulchrior alter / non fuit Aeneadum Troiana neque induit arma) szinte szó szerint ismétli a Laususról mondottakat (VII. 649-650: filius huic iuxta Lausus, quo pulchrior alter / non fuit excepto Laurentis corpore Turni). Ezzel nemcsak Lausus és Euryalus, hanem a két-két ember kapcsolata is párhuzamba kerül egymással. A másik történet (ha nem számítjuk az előzményeit az V. énekben) később kezdődik és előbb ér véget, s miután hasonlóképpen indul, mint a Mezentius-elbeszélés, előrevetíti, hogy annak vége is hasonló lesz.

Mezentius kiemelt helyzeténél fogva úgy is tekinthető, mint aki képviseli az egész itáliai sereget (sőt: rossz előjelként szolgál számára). Így magával Aeneasszal is szembe van állítva: nemcsak mint impius a piusszal,[62] hanem mint a végzet ellen küzdő a végzet beteljesítőjével is. További párhuzam-ellentét figyelhető meg közte és a felsorolást záró Camilla között. Az utóbbi egyszerre hordozza a háborúba nem illő szépséget és a nagyon is odaillő harci furort, mondhatni, egy személyben Lausus és Mezentius,[63] és mindamellett nő. Ez a párhuzam inkább Camilla jellemzését gazdagítja, mint Mezentiusét.

b) VIII. ének

Mielőtt az elbeszélés Aeneasszal együtt elhagyná a hadszínteret, még egyszer futólag látjuk Mezentiust, amint segédcsapatokat terel össze a környékbeli földekről más főrangú vezetőkkel, Messapusszal és Ufensszel együtt. Tehát egyrészt fontos szervezési feladatot tölt be, másrészt viszont részt vesz a Vergilius által oly nagyra értékelt békés paraszti élet szétrombolásában és háborúvá változtatásában. (Donatus a lázas készülődésben a félelem jelét látja: végre a contemptor divum is emberére akadt Aeneasban.) Jellemzéséhez ennél jóval többet adnak azok az értékes információk, amelyeket Aeneas Euandertől, legfrissebb szövetségesétől tud meg az ének során[64] — miközben megindul a VII. ének propositiójában[65] már előre jelzett másik cselekményvonal: az etruszk téma.

Euander megígéri Aeneasnak a tőle telhető csekély segítséget közös ellenségük, Turnus ellen, de nagyobb szolgálatot is tesz neki: fölhívja a figyelmét egy magánál sokkal hatalmasabb potenciális szövetségesre. Ez nem más, mint az egyesült etruszk hadsereg, amely készültségben táborozik valahol Caere közelében, és csak arra vár, hogy megérkezzen a végzet által kijelölt idegen vezér, aki hadba viszi majd őket. Euander elejétől fogva elmeséli a történetet (VIII. 478-513), ami akár a VI. század végi Rómában is játszódhatna.[66]

A virágzó Caerét egy zsarnok keríti hatalmába (superbo imperio — a jelzőválasztás nem véletlen): Mezentius, aki istentelen gaztetteket visz végbe. A polgárok végül föllázadnak, és erőszakkal válaszolnak az erőszakra.[67] Mezentius a vendégbarátjához, Turnushoz menekül. Etruria egy emberként áll talpra,[68] és követeli a zsarnok kiadatását. A katonai fellépéstől csak az idegen vezér hiánya tartja őket vissza: Euander nem vállalhatta el a feladatot, hiszen már öreg, Pallas sem, mert félig itáliai. Aeneas azonban az élükre állhat.

Kiderül tehát, hogy Aeneast az új Trója megalapítása (a “római feladat”) mellett egy másik, “etruszk feladatra” is kijelölte a felsőbb akarat, és egyszerre két, egymástól független bellum iustumot kell megvívnia. Az egyiket, hogy leküzdje az ellenállást, amibe elsődleges küldetése ütközött — nem a végzet, inkább ellenséges istenek akaratából (X. 6-10) —, a másikat, hogy bosszút álljon a gyűlölt Mezentiuson. Az egyikkel jövendő hazájának tartozik, a másikkal egy olyan népnek, amelynek szegről-végről maga is rokona. Két külön szál, amely Aeneas személyében fut össze egyszer s mindenkorra — hála a források ügyes és önálló variálásának.

Egyszersmind a caerei etruszkok ugyanazt a sémát ismétlik, amit a hagyomány szerint a rómaiak is átéltek Tarquinius Superbus alatt:[69] nem hajlandóak eltűrni az önkényuralom túlkapásait,[70] és ha valaki vissza akarja ültetni a nyakukra az elűzött zsarnokot, a háborúra is készek. Ezzel elhatárolják magukat a Mezentiushoz, sőt, mondhatnánk, Tarquiniushoz hasonlóktól (ellentétben a várakozással, miszerint amilyen a király, olyan a népe), bebizonyítják, hogy ebben a helyzetben ők is éppen úgy gondolkodnak, ahogy a rómaiak. Ez közösséget teremt a zsarnokság gondolatát is gyűlölő rómaiak és a sokszor e gyűlölet célpontjaként szereplő etruszkok között. Fontos az is, hogy mindez éppen Caerében játszódik le: Liviustól (I. 60. 2) tudhatjuk, hogy Tarquinius Superbus, miután Rómából mennie kellett, Caerében keresett menedéket; sőt a Cerveteriben talált feliratanyagból (i. e. V–III. század)[71] az is kiderült, hogy a Tarquiniusok caerei eredetű család — bár ez Vergilius korában kevéssé lehetett benne a köztudatban.[72]

Megérdemel néhány szót Mezentius kegyetlenkedésének módja is: a halottak és élők egymáshoz kötözése. Ez a vád elsődlegesen az etruszk kalózok ellen[73] irányult: metaforaként szerepelt már Aristotelés Protreptikosában, ahonnan átkerült Cicero Hortensiusába.[74] Eredetileg az etruszkellenes görög kereskedelmi propaganda része lehetett;[75] igazságtartalma ismeretlen. Vergiliusnál az általában vett etruszkok helyett egyedül Mezentiust éri ez a vád, ami annyit tesz, hogy egyre inkább erre az egy emberre nehezedik rá mindaz, amit az etruszkok ellen a hagyomány szeret felhozni, s így a többiek mentesülnek ezek alól. A jelenet leírása a VIII. énekben valami perverz szexuális jelleget kap (486-488: manibusque manus atque oribus ora… complexu in misero — az erotikus költészet szókincse). Ez fölidézi Platón Lakomájának egy részletét (189d-193c), amely azzal magyarázza a szerelem eredetét, hogy az eredetileg kettesével összetartozó, majd hybrisük miatt kettévágott emberek egymást keresik. Az összekötözés mintha visszataszító módon az eredeti állapotot próbálná reprodukálni — ami nemcsak hogy perverz és az élet rendjével ellenkező, de a hybris jele is.[76]

Az 569-571. sorokból azt is megtudjuk, hogy Euander nem pusztán életelveit tekintve áll ellentétben Mezentiusszal, de “államközi” kapcsolataik is ellenségesek. Annál váratlanabb fordulat, hogy kettőjüket hamarosan közös sors fogja összekötni, még ha ezt nem veszik is észre.[77]

c) IX. ének

Mezentius mindössze kétszer kerül elő a IX. ének hadi eseményei során. Itt látjuk először tevékenység közben mint harcost. Az 521-522. sorban egy fa nagyságú fenyőfáklyával jelenik meg. A fáklyamotívum a VII. énekben került bevezetésre (456-457); azóta a furor állandó szimbólumaként kíséri végig a háborút[78] — itt sem jelent egyebet, s emellett gazdagítja a Polyphémos-párhuzamot.[79]

Másodjára az 581-589. sorokban tűnik fel. Első ellenfeleként egy ékes öltözetű harcost terít le a parittyájával, akinek a neve nem ismert, csak mint “Arcentis filius” van megjelölve.

Stabat in egregiis Arcentis filius armis

pictus acu chlamydem et ferrugine clarus Hibera,

insignis facie, genitor quem miserat Arcens

eductum Martis luco Symaethia circum

flumina, pinguis ubi et placabilis ara Palici;

stridentem fundam positis Mezentius hastis

ipse ter adducta circum caput egit habena,

et media adversi liquefacto tempora plumbo

diffidit ac multa porrectum extendit harena.

Arcens fiának leírásában a bukolikus béke és szülői gondoskodás képei tűnnek át a háborún — ez azonban Mezentius beavatkozása nyomán hamarosan brutális módon elpusztul. Itt tapasztalhatjuk először, hogy Mezentius mintha egyenesen vadászna a harctéren fel-feltünedező szépségre (ugyanerre lesz példa a X. énekben Acron halála). S nem valószínű, hogy ezt pusztán a zsákmány kedvéért tenné; sokkal inkább van okunk az előzmények ismeretében arra gondolni, hogy ez a természetéből fakad. Magatartását a szépséggel épp ellentétben álló kegyetlen hidegség jellemzi. A másik szempont itt az, hogy Arcens fiának a szépség mellett a legfontosabb tulajdonsága, hogy valakinek a fia (ezért a saját neve nem is érdekes, sokkal inkább apja beszélő neve). Mezentius tehát egy apa-fiú kapcsolatot rombol szét — ami megint csak fontos lesz történetének befejezése szempontjából.[80]

d) X. ének — az aristeia

A X. ének cselekménye annyira koherens, hogy az egész átlátásához az elején kell elkezdeni az áttekintést. Az alapot az éneket kezdő istengyűlésben Iuppiter szavai adják meg (111-113): …sua cuique exorsa laborem / fortunamque ferent. Rex Iuppiter omnibus idem; / fata viam invenient. — Ez az ének többi részére nézve nagyjából kizárja Iuppiter beavatkozását az eseményekbe, és annál nagyobb szerepet juttat az emberi felelősségnek.[81] A cselekmény Aeneasnak és segédcsapatainak érkezésével tér vissza a földre. Itt következik egy újabb seregszemle,[82] Itália etruszklakta részeinek szinte teljes felvonultatásával — beleértve Mantuát is, Vergilius szülőföldjét. A partraszállás harcaiban a figyelem hamarosan Pallasra összpontosul, akinek aristeiáját Lausus készül megállítani — ám a két egyenlő ellenfél felsőbb akaratból nem találkozhat.[83] Az erőegyensúlyt durván szétrombolva Turnus vív meg Pallasszal. Pallas halálhírére az addig meglehetősen passzív Aeneason eluralkodik a harci furor, és semmibe véve az emberiesség alapszabályait, válogatás nélkül áll bosszút az útjába kerülőkön — ezáltal kimozdítja a csatát a holtpontról. Az igazi felelős, Turnus azonban Iuno beavatkozása nyomán eltűnik a harcmezőről.

Ezen a ponton lép a színre Mezentius teljes súlyával mint az itáliai sereg második legfontosabb embere és Turnus helyettesítője, és ellentámadást indít a Turnus kilépése után egyre magabiztosabb trójaiak ellen. Állapothatározója (ardens — tűzszimbolika) ugyancsak összeköti a helyettesített személlyel. Fonák helyzete azonnal nyilvánvalóvá válik: aristeiája azzal kezdődik, hogy ismét saját alattvalóival kerül szembe. Itt van az első hasonlat is: egy szikla, amelyet hasztalan ostromol szél és víz ereje (693-696).

Ille, velut rupes, vastum quae prodit in aequor,

obvia ventorum furiis expostaque ponto

vim cunctam atque minas perfert caelique marisque

ipsa immota manens…

A kép az Ilias XV. énekének egy hasonlatáról modelleződik[84] — azzal a jelentős különbséggel, hogy a szikla, ami az Iliasban egy egész csapattest (görögök), itt egyetlen ember (Mezentius), a természet erői pedig, amelyek ott egyetlen embert jelölnek (Hektór), itt egy egész csapattestet (etruszkok — ventorum furiae vö. VIII. 494: furiis… iustis).[85] Az erőviszonyok csapat és egyén között tehát a fejük tetejére álltak. A már önmagában sem tiszta alaphelyzet még zavarosabbá teszi mindezt. A hasonlatnak van még egy párhuzama, ami segíthet az értelmezésben: az Aen. VII. 586-590,[86] ahol ez a kép Latinus (pillanatnyi) ellenállását jellemzi háborút követelő alattvalóival szemben. Itt, bár a helyzet jóval kevésbé kiélezett, ugyancsak egy király áll szemben a saját alattvalóival, de míg Latinus a békét védelmezné és ezáltal (önmagukkal szemben) azokat, akikért felelős, Mezentius épp az ellenkezőjét teszi: semmi jele, hogy zavartatná magát attól, hogy a honfitársai ellen harcol. Ez is hozzátartozik a “szikla” természetéhez, amit az is jelez, hogy furcsa közvetlenséggel kapcsolódik a hasonlat végéhez az aristeia első néhány tette (Hebrus, Latagus és Palmus megölése).

A 696-706. sorok öt győzelmet foglalnak magukba. A Latagus–Palmus részlet szerkesztési formája (egy menekülő, egy ellenálló) valamivel bonyolultabban az Acron–Orodes részletben fog megismétlődni. Itt történik az első explicit utalás Mezentius és Lausus kapcsolatára az apa szempontjából.

Aeneas korábbi aristeiájában láttunk már egy tropaeumállítást (X. 537-542). Ezt nem maga Aeneas végezte, hanem Serestus, az ő nevében, bár külön megbízása nélkül. Apollo és Diana papjának fegyvereiről van szó — az illetőt Aeneas előbb végigüldözi a csatamezőn, majd miután összeesik és harcképtelenné válik, mintegy feláldozza (541: immolat).[87] Ez a tropaeumállítás, úgy tűnik, nem mentes bizonyos kiegyensúlyozó szándéktól (egy isteneket sértő cselekedet után egy isteneket megtisztelő cselekedet), méghozzá nem is Aeneas, hanem Serestus részéről — Aeneas jelen lelkiállapotában már erre sem érzékeny. A jelenet előremutat a XI. ének elejére, ahol Aeneas egy szabályszerű és hátsó gondolatoktól mentes tropaeumállítást végez az etruszk király fegyvereiből. — Itt, a X. 700-701-ben Mezentiustól látunk egy hasonló, de a szabályostól alaposan elütő kvázi-vallásos cselekményt: a legyőzött Palmus felszerelését a contemptor divum nem az isteneknek szenteli, hanem a fiának adja,[88] aki tehát az istenek helyét tölti be az életében. A spoliatiót még furcsább színben tünteti fel, hogy a legyőzött ellenfél még életben van. (A tropaeumként való értelmezést a 774-776-beli hasonló felajánlás teszi itt lehetővé.) Ez is előreutaló jelentőségű: Mezentius szavai az Aeneasszal való párbaj előtt ezt fogják felidézni.

A következő áldozatok egyikének, Mimasnak személyéhez kapcsolódó kitérő a számkivetettség motívumára irányítja rá a figyelmet. Egy önhibájából hazáját vesztett ember (Mezentius) öl meg egy más (Paris) hibájából hazáját vesztett embert (Mimas). A háború hasonló sorsúakat kényszerít egymás ellen.

A Trójára visszautaló sorok után ismét az etruszk bosszúvágy kerül előtérbe, mégpedig megint egy hosszú hasonlat formájában (707-718). [89]

Ac velut ille canum morsu de montibus altis

actus aper, multos Vesulus quem pinifer annos

defendit multosque palus Laurentia, silva

pastus harundinea, postquam inter retia ventum est,

substitit infremuitque ferox et inhorruit armos,

nec cuiquam irasci propiusve accedere virtus,

sed iaculis tutisque procul clamoribus instant:

haud aliter, quibus est iustae Mezentius irae,

non ulli est animus stricto concurrere ferro,

missilibus longe et vasto clamore lacessunt;

ille autem impavidus partes cunctatur in omnes

dentibus infrendens et tergo decutit hastas.

Alapmodellje egy oroszlánhasonlat az Ilias XVII. énekéből,[90] ami az állat leírásában az Íl. XII. 41-48 és XIII. 471-475 képeivel gazdagodik. Az igazi többlet a homérosi modellhez képest a hasonlat életrajzi jellege. Az egyes elemeknek meg lehet feleltetni Mezentius életútjának egyes állomásait.[91] A hegyvidék, a Vesulus megfelel Caerének, ahonnan indult, a kutyák a fellázadt alattvalóknak, akik elűzték, a laurentumi mocsár esetleg a rutulusoknak, akiknél menedéket talált, a hálók a jelenlegi helyzetnek (ez utóbbi a kilátástalanságra is utal). Az összefonódás annyira teljes, hogy a filológusok máig is azon vitatkoznak, hogy a 717-718. sorok Mezentiusra vagy az őt szimbolizáló vadkanra vonatkoznak-e. Ha őrá (ami valószínűbb), az paradox módon kettős kapcsolatba állítja a személyiségét: a dentibus infrendens kifejezés révén, amelynek ez a harmadik előfordulása az Aeneisben, egyszerre kerül párhuzamba Polyphémosszal, az embertelenség megtestesítőjével és a sztoikus szemléletben kultúrhősként felfogott Herculesszel (III. 664 és VIII. 230) — ami megint csak inkább Hercules, mint Mezentius jellemzését gazdagítja szokatlan vonással.

Mezentius végül eldönti, merre támadjon először, így ismét egy fontos epizód következik az aristeiában: Acron, akinek személyében az Arcens fiával kapcsolatban elmondottak ismétlődnek (719-722, 729-731).

Venerat antiquis Corythi de finibus Acron,

Graius homo, infectos linquens profugus hymenaeos.

Hunc ubi miscentem longe media agmina vidit

purpureum pinnis et pactae coniugis ostro…

…sic ruit in densos alacer Mezentius hostis;

sternitur infelix Acron et calcibus atram

tundit humum exspirans infractaque tela cruentat.

Újra valami szépség bukkan fel a csatamezőn, és újra egy emberi kapcsolatot képvisel: ezúttal a jegyességet. Acron valamivel aktívabb a háborúban, mint az előképe volt, de ennek nem nagyobb a szerepe a bukásában, mint a szépségének, amelynek következtében Mezentius messziről kiszemeli áldozatául, nem törődve azzal sem, hogy a fél hadsereg közöttük áll.[92] Annak még a fegyvereit sincs ideje használni, és a szépség ismét a véres pusztulás képeibe fordul át.

Az Acron-epizód keretébe van illesztve a harmadik hasonlat: egy oroszlánhasonlat, amely a vadállatképek közül a tiszteletet ébresztőbbek közé tartozik (723-729).

Impastus stabula alta leo ceu saepe peragrans

(suadet enim vesana fames) si forte fugacem

conspexit capream aut surgentem in cornua cervum,

gaudet hians immane comasque arrexit et haeret

visceribus super incumbens, lavit improba taeter

ora cruor…

Mintája az Ilias III. énekének kezdetén található.[93] A két hasonlat kerete némiképp hasonlít. Az Iliasban a Paris–Menelaos párviadal előtt foglal helyet, azaz itt is egy szerelmi kapcsolatról van szó, amelyet a hasonlított (tudatosan vagy nem) fel akar számolni. A fontos különbség az, hogy ez Menelaosnál indokolt, neki személyes oka van erre, míg az etruszk királyról ugyanez nem mondható el. Ő a rombolás kedvéért rombol, és ezt az improba jelző is alátámasztja: ez a homérosi hasonlathoz képest többletet jelentő értékítélet. Ráadásul, ahogy az magukból a hasonlatokból kiszűrhető, Paris azért kívánatos zsákmány Menelaos számára, mert “hatalmas test”, olyannyira, hogy elejtése az egész trójai háborúnak egy csapásra véget vethet, Acron viszont azért csábítja Mezentiust, mert könnyű zsákmány (nem úgy, mint a stabula alta háziállatai).[94]

A következő, előremutató jelentőségű epizód Orodes esete. Különös a benne leírt harcmód: Mezentius nem tartja magához méltónak, hogy hátulról terítse le a menekülő ellenfelet, ezért elébe kerülve párbajra kényszeríti.[95] Ez az ellenfélre nézve van olyan megalázó, mint egy hátulról kapott seb, ráadásul a végkimenetelen sem sokat változtat az eljárás. A jelenet folytatása (736-746) egyes részleteiben az Achilleus és Hektór közt lejátszódóra hasonlít[96] (Íl. XXII. 136-138: Hektór menekülése, 331-336: a győztes gúnyolja a legyőzöttet, 358-360: a haldokló jóslata a győztes későbbi sorsáról, 365-366: a győztes válasza — szó szerinti egyezések, 391: győzelmi ének):

Tum super abiectum posito pede nixus et hasta:

“Pars belli haud temnenda, viri, iacet altus Orodes.”

Conclamant socii laetum paeana secuti.

Ille autem exspirans: “Non me, quicumque es, inulto,

victor, nec longum laetabere: te quoque fata

prospectant paria, atque eadem mox arva tenebis.”

Ad quem subridens mixta Mezentius ira:

“Nunc morere; ast de me divum pater atque hominum rex

viderit.” Hoc dicens eduxit corpore telum;

olli dura quies oculos et ferreus urget

somnus, in aeternam clauduntur lumina noctem.

— jóllehet fontosságában nem hasonlítható ahhoz. A párhuzam Mezentiust csatatéri pályafutása csúcsán mutatja, ugyanakkor jellemzi a legyőzöttekkel szembeni bánásmódját is (rálép, rátámaszkodik a beleállt dárdára, gúnyolódik rajta, miközben az még él) — ez pedig nincs összhangban Heinze ama véleményével, hogy a contemptor divum harc közben a várhatónál kevésbé brutális.[97] A 743-744. sorok inkább az élethez, mint az istenekhez való hozzáállásáról árulnak el sokat[98] — a subridens szóval való felvezetés már elárulja, hogy nem jámbor beletörődésről van szó, de maguk a szavak nem feltétlenül jelentenek túl kemény contemptiót.

A 755-761. sorok adják az átvezetést az aristeia betetőződéséhez. A harc állópontra jutott, a két oldal erőviszonyai egyelőre kiegyenlítődtek. Az istenek néma szemlélői az eseményeknek, leszámítva azokat, akik egy háborúból nem hiányozhatnak (Mars, Tisiphoné). Most egyedül a halandóké a terep és a felelősség.

e) X. ének — a fordulat

Az általános csataleírás után a költő visszatér Mezentiusra egy utolsó hasonlattal (763-768):

…quam magnus Orion,

cum pedes incedit medii per maxima Nerei

stagna viam scindens, umero supereminet undas,

aut summis referens annosam montibus ornum

ingrediturque solo et caput inter nubila condit,

talis se vastis infert Mezentius armis.

A kép párhuzama a III. 664-665-ben található (Polyphémos[99]), alapja azonban egy Lucretius-hely.[100] A 767. sor pedig az Iliasból való,[101] és megegyezik az Aen. IV. 177. sorával is (Fama). Az összes párhuzam valami félelmetesen emberfölöttit ír le, amely nem nézi, mi kerül az útjába. Pontosan, mint Mezentius — és pontosan, mint amilyenné Aeneas vált Pallas halálhírének hatására. A két, alapjában gyökeresen eltérő, de pillanatnyilag hasonló természetű ellenfélnek most már szembe kell kerülnie, és ez mindkettejüket meg kell hogy állítsa.

Aeneas messziről kiszemeli Mezentiust, hogy megküzdjön vele, az pedig jéghideg nyugalommal bevárja. Az első dárdavetés előtt fogadalmat tesz győzelem esetére — rendhagyó fogadalmat a maga módján,[102] jókora önbizalommal, istenként saját fegyverét[103] és jobbját[104] híva segítségül, az ellenfél fegyvereiből készítendő tropaeumnak pedig a fiát szánva (773-776):

Dextra mihi deus et telum, quod missile libro,

nunc adsint: voveo praedonis corpore raptis

indutum spoliis ipsum te, Lause, tropaeum

Aeneae.

Ez a tropaeum-felajánlás kifejezettebb, mint az előző; címzettje nincs megnevezve: vagy a fentebb említett “istenségekre” lehet gondolni, vagy a címzett egyáltalán nem is lényeges, mert a zsákmányt bármilyen minőségben, de mindenképpen Lausus kapná meg. (A szembeállítást Aeneas pius jelzője teszi teljessé a 783. sorban.) A végzet és az isteni fegyverek által védelmezett Aeneasszal szemben azonban Mezentiusnak sincs esélye. Az istenként számon tartott dárda lepattan az isten által készített, Róma jövőjét hordozó pajzsról, és a címzett helyett valaki mást öl meg — ismét egy hazájavesztett embert, akárcsak az aristeia elején. A pius Aeneas dárdája ellen azonban nincs védelem, és a kegyelemdöfés sem váratna sokáig magára. Azt gondolnánk, hogy elkövetkezett a gonosztevő problémamentes és megérdemelt vége — holott tragédiája épp most kezdődik meg.

Ekkor lép ugyanis színre Lausus, és áll be a helyettesítők sorába következő láncszemnek (Mezentius Turnust helyettesíti, Lausus pedig őt). Az ő önfeláldozó beavatkozása teszi lehetővé, hogy apja (a 789-ben Mezentius már carus genitor-ként van jellemezve!) elkerülje a halálos csapást, és visszavonuljon a harcmezőről (800: dum genitor nati parma protectus abiret),[105] mialatt a többiek feltartják Aeneast.[106] Azt még jobban felbosszantja a kudarc — olyannyira, hogy miközben igyekszik visszarettenteni Lausust, épp azt a tulajdonságot veti a szemére, amit egyébiránt ő is büszkén vall magáénak: a szülővel szembeni pietast (810-812).

…et Lausum increpitat Lausoque minatur:

“Quo moriture ruis maioraque viribus audes?

Fallit te incautum pietas tua.”

Miután nem sikerül elriasztania a váratlan sikertől tűzbe jött támadóját, egy döféssel végez vele.[107] A következő pillanatban szembesül azzal, hogy egyrészt mi játszódott le a szeme előtt, másrészt hogyan viszonyult ehhez ő maga, megáll és elgondolkodik (821-824):

At vero ut vultum vidit morientis et ora,

ora modis Anchisiades pallentia miris,

ingemuit miserans graviter dextramque tetendit,

et mentem patriae strinxit pietatis imago.

Az Anchisiades patronymikon használata teremt közösséget a pietas két képviselője között; ez jelzi, hogy Aeneas végre saját jobbik énjére ismer Lausus tettében, szánalommal eltelve megérti és elismeri azt.[108] Majd megteszi a halottért, amit még megtehet: nem fosztja meg sem a fegyvereitől, sem a végtisztességtől. De a 830. sorbeli, már-már cinikus vigasztalás (Aeneae magni dextra cadis[109]) sejteni engedi, hogy ez a katarzisélmény nem lesz hosszú életű.[110]

Lausus halála nemcsak Aeneas aristeiájában hoz fordulatot, de Mezentius életében is — a figyelem most rá irányul, aki személyiségének egyéb aspektusaitól (ezt szimbolizálják a levetett fegyverek) ideiglenesen szinte megfosztva, most már csak sebesült ember és aggódó szülő. Először saját testi sebezhetőségével kellett szembesülnie, amit súlyosbított annak tudata, hogy az ő megmenekülése miatt a fia került veszélybe. Most aggodalma beigazolódik. A csapás az egyetlen sebezhető pontján éri. Eddigi achilleusi helyzetéből priamosi helyzetbe került. Kétségbeesése egy pillanatra annyira kifordítja önmagából, hogy még contemptor divum természetéről is megfeledkezik egy reflexszerű gesztus erejéig,[111] amely szinte mindig vallási kontextusban jelentkezik (844-845: ambas / ad caelum tendit palmas) — ami persze nem jelent “megtérést”, sokkal inkább kifejez valamit, ami másképpen kifejezhetetlen, függetlenül a vallástól.[112] Az első, ösztönös gesztusokat először az áldozat elfogadása miatti önvád követi (846-850):

Tantane me tenuit vivendi, nate, voluptas,

ut pro me hostili paterer succedere dextrae,

quem genui? Tuane haec genitor per vulnera servor,

morte tua vivens? Heu, nunc misero mihi demum

exitium infelix, nunc alte vulnus adactum!

Igaz, a panaszszavakban[113] valamivel nagyobb súlyt kap az egyes szám első személy, mint a második (különösen a vége felé), de ez nem önzésből fakad, hanem egyszerűen a gyásznak és magának a helyzetnek a sajátsága — hiszen a halál általában annak fájdalmasabb, aki itt marad. Mezentius a fia elvesztésével tökéletesen magára maradt, és megfosztatott ama kevés emberi kapcsolattól is, ami megmaradt számára. Ez kényszeríti rá, hogy szembesüljön eddig is fennálló helyzetével,[114] amelynek kialakulásáért egyedül magát okolhatja, és ez fordítja szembe múltbeli bűneivel immár tudatosan (851-856).

Idem ego, nate, tuum maculavi crimine nomen

pulsus ob invidiam solio sceptrisque paternis.

Debueram patriae poenas odiisque meorum:

omnes per mortes animam sontem ipse dedissem!

Az önvád első szempontja még Lausus halálának közvetlen okához kapcsolódott: Mezentius apa létére eltűrte, hogy a fia áldozza fel magát érte (paradox módon, hisz a természet rendje az, hogy a gyermek túlélje a szülőt). A második szempont ennél tágabb körű, már magában foglalja Lausus addigi életét is, amelyben ugyancsak kárt tett az apa múltja. Nem egészen világos az utolsó két sor alapján, hogy Mezentius a fia halálát zsarnoki uralma alatt elkövetett rémtetteinek büntetéseként vagy pusztán logikus következményeként fogja fel (az utóbbi a valószínűbb), de nem is ez a lényeg. Az ezek által katalizált bűnbánat már nem egyszerűen arról szól, hogy fia neve is beszennyeződött, amikor őt elűzték a trónról, de arról is, hogy tetteit valóban bűnnek (crimine), az ellene tervezett büntetést megérdemeltnek (debueram patriae poenas odiisque meorum), magát pedig egész valójában bűnösnek (animam sontem[115] — nem pusztán animum!) látja. Megtisztulása ezért teljesnek mondható. Ez a megtisztulás azonban, jóllehet Mezentius jellemzésében szinte teljes pálfordulatot jelent, személyiségében nem az: később látható, hogy nem vetkőzi le sem contemptióját az istenek iránt, sem harcosi természetét, jellemének először megismert két alapvonását.[116] Vergilius nem tagadja meg azt a képet, amit róla eddig kialakított, hanem “csak” egy elsőrendű fontosságú vonással gazdagítja — ami természetesen nem hagyja változatlanul az eddig leginkább Euander elbeszélése által meghatározott összképet.

Mezentius és Euander gyásza között több érintkező motívum van. Hasonló az első reakciójuk gyermekük holtteste láttán (X. 845: ad caelum tendit palmas et corpore inhaeret vö. XI. 150: procubuit super atque haeret lacrimansque gemensque — jellemző módon azonban Mezentiusnak nincsenek könnyei). A gyászmonológban mindketten felpanaszolják az abszurd helyzetet, hogy a szülő túléli a gyerekét (X. 849: morte tua vivens és 855: nunc vivo neque adhuc homines lucemque relinquo vö. XI. 160-161: contra ego vivendo vici mea fata, superstes / restarem ut genitor), és úgy vélik, nekik kellett volna a fiuk helyett meghalniuk (X. 854: omnes per mortes animam sontem ipse dedissem vö. XI. 162-163: animam ipse dedissem / atque haec pompa domum me, non Pallanta, referret). Jelentős különbség azonban, hogy míg Euander vigaszt talál Pallas hősiességében — teheti, hisz nem igazán felelős a fia haláláért —, Mezentiusnál (ismeretes okból) éppen Lausus hősiessége az önvád egyik fő forrása, ami teljesen háttérbe szorítja azt az aspektust, hogy az apa méltatná a fia viselkedését. Mindkettőjüknél megtalálhatók a bosszú eszközéhez címzett szavak is: Mezentius a lovát (X. 861-867), Euander pedig a távollevő Aeneast (XI. 176-181) szólítja meg. A párhuzam annál feltűnőbb, mivel nincs közös homérosi alap. Két egykori ellenség sorsa válik közössé, anélkül hogy ez tudatosulna bennük.

A fordulatot a végső küzdelemre való elszánás követi — nem annyira a győzelem vagy a bosszú, mint inkább a gyors, de méltóságteljes halál reményében (855-856: nunc vivo neque adhuc homines lucemque relinquo — / sed linquam!). Lausus halála volt az ára annak, hogy apja távozhasson a csatából, s ugyanez az oka annak, hogy most visszatér oda. Mezentius elővezetteti a lovát.[117] Fia elvesztése után ez az utolsó kapcsolat, ami megmaradt számára — egy régi és viszonzott barátság[118] (s egyúttal még egy árnyalat a jellemzésben). Őt szólítja fel, hogy legyen a társa most, az utolsó csatájában is, bosszúállóként[119] vagy áldozatként, és biztos benne, hogy akárcsak ő, a ló is túl büszke ahhoz, hogy elviselje a trójaiak uralmát. Visszatér a csatába, és mintegy rituális módon háromszor szólítja fel Aeneast az elszámolásra.[120]

Aeneas ekkorra már visszabillent a Lausus megölése előtti lelkiállapotába, és nem látszik rajta, hogy sejtené, vagy egyáltalán érdekelné, mi játszódott le ellenfelében.[121] Sőt, nem is igen tudhat arról, hogy Mezentiusnak egyáltalán lehetnek érzései, hiszen csak annak alapján ítélheti meg őt, amit Euandertől hallott, illetve amit ő maga tapasztalt. Továbbra is csak az istenek és emberek ellenségét és az etruszk háború megoldandó feladatát látja maga előtt, s ez nem is lehet másképp. Ugyanígy Mezentius sem tudja, mit élt át Aeneas Lausus halálakor, és ha tudná, az sem változtatna semmin — így nem érthetnek szót egymással. Aeneas az istenekhez fohászkodik örömében, hogy végre folytathatja a párbajt. Mezentiusra azonban nem hat semmi, mióta elvesztette azt, aki értelmet adott az életének: sem a halál fenyegetése, sem az a tudat, hogy ellenfelét istenek védelmezik (880: nec mortem horremus nec divum parcimus ulli). Az összecsapás megkezdődik, és nehéz eldönteni, melyik fél van hátrányosabb helyzetben. Végül Aeneas kevéssé sportszerű módon (ha egy ilyen, már-már gladiátorküzdelemre emlékeztető párbajban helye van a sportszerűségnek) a lovat veszi célba és öli meg, aminek következtében Mezentius harcképtelenné válik és a ló alá kerül.

Orodes jóslata (740-741: te quoque fata / prospectant paria) pontról pontra beteljesedik: visszavonulás, újra szembekényszerülés, párbaj “haud furto melior, sed fortibus armis”, tehetetlenség és a győztes időhúzó gúnyolódása a legyőzött fölött. A kör bezárult: Aeneas ismét ott áll harcképtelen ellenfele fölött, karddal a kezében. Mezentius következetes ember módjára elfogadja a sorsát, hiszen ő sem cselekedett volna másképp ellenfelével (901-902: nullum in caede nefas: nec sic ad proelia veni, / nec tecum meus haec pepigit mihi foedera Lausus[122]). Csak annyit kér — és ismerve őt, bizonyos, hogy nem könnyen szánja rá magát bármiféle kérésre —, hogy Aeneas védje meg a holttestét a gyűlölőitől,[123] és engedje meg, hogy a fiával együvé temessék.[124] Aeneas nem utasítja el a kérését, de nem is ígér semmit:[125] megöli anélkül, hogy nyilatkozna.

f) XI. ének

A X. énekbeli harcnak véget vetett a nagy ellenfél halála. A XI. énekben már fegyverszünet van, a halottak eltemetésének és a fogadalmak beváltásának ideje. Ez utóbbit teszi Aeneas is, amikor Mezentius fegyvereiből egy korábban nem említett fogadalom értelmében tropaeumot állít Marsnak. Ezzel a háborút már-már befejezettnek is tekinti, mostantól biztos a győzelemben — mintha ezután Turnusszal sem kellene számolnia. Valóban, az etruszkok háborúját sikerrel bevégezte. “Haec sunt spolia et de rege superbo / primitiae” (XI. 15-16) — mondja némi iróniával. E szavak visszautalnak a fel nem használt catói hagyományra (a természsengét istenkáromló módon magának követelő király ezúttal maga vált a háború természsengéjévé), de a superbus³ jelző révén a Mezentiusszal párhuzamba állított Tarquinius Superbusra is emlékeztethetnek. Aeneas dicsőségét csak egy aprónak tűnő mellékkörülmény csökkenti: az, hogy Mezentius mellvértjén időközben 12 szúrásnyom keletkezett (9-10: bis sex thoraca petitum / perfossumque locis) — vélhetőleg az etruszk szövetség[126] minden városának nevében egy-egy.[127] Aeneas tehát nem védte meg ellenfele testét a gyalázattól — ami annál súlyosabb mulasztás, mivel a hullagyalázás, illetve csonkítás az alvilági életre is kihat.[128]

Excursus: Turnus és Mezentius

Az itáliai hadsereg két legkiemelkedőbb harcosának sorsa a VII. ének seregszemléje óta összefonódik, illetve párhuzamosan fut az eposzban. Jellemük is több vonásra nézve hasonló. Mindkettőjük magatartását a saevitia és superbia jellemzi. Ez Mezentiusnál inkább az előéletében meghatározó, és természetének integráns részét alkotja; Turnus esetében azonban sokkal inkább a csatamezőn nyilvánul meg, és felfokozottságában szerepe van a furia működésének is. Mindkettejük önbizalma túlfokozott, ami megnyilvánul az istenihez való viszonyukban is: Mezentiusnál az istenek megvetése formájában, Turnusnál a fatummal és saját szerepével kapcsolatos hosszú távú önbecsapásként. Ismeretlen előttük az a fajta “sztoikus háború”, amit Aeneasnak hivatása vívni, és aminek végcélja egy rendezett béke — bizonyára azért, mert az a “kinyilatkoztatás”, amiben Aeneas a VI. ének folyamán részesült, előttük nem lehet ismert, így szükségszerűen alacsonyabb szinten állnak, mint Aeneas. Turnus célja a háborúban mindazonáltal differenciáltabb, mint Mezentiusé (akinek eleinte nincs is érdekeltsége benne): ő nemcsak a saját, hanem Itália ügyét is képviseli. Épp ezért Turnusnak mint vezérnek az ábrázolása is fontos (jóllehet ennek a funkciónak sokszor nem képes megfelelni, vö. pl. IX. 757-761), míg a magányos Mezentius esetében a socii csak háttér.

Jellemfejlődésükben is hasonló utat járnak végig, Turnus, a közösségi ember eggyel magasabb fokon, mint Mezentius. Mindketten a fentebb vázolt alapról indulnak ki egy-egy nagy aristeiával. Turnus aristeiája a IX. énekben megfelel Mezentiusénak a X-ben egyrészt költői képek szempontjából (állathasonlatok, tűzszimbolika, közös attributumok), másrészt azért, mert mindketten ekkor érnek pályafutásuk csúcsára. Sorsuk újra érintkezik a X. énekben egy hasonló költői megoldás keretében, amely azt szolgálja, hogy legyen idejük az önmagukkal való szembenézésre — ez nem volna lehetséges, ha az előzmények alapján várható haláluk nem halasztódna el. Ez alatt a haladék alatt nyer alakjuk tragikus mélységet. A haladék ára azonban Turnus számára Mezentius, majd Camilla, Mezentius számára pedig Lausus élete. (Az ideiglenes “helyettesítőember” halála mintegy előjele a helyettesített halálának.) Mezentius “felébredésének” folyamatát Lausus halála katalizálja. Turnus esetében a folyamat bonyolultabb: kezdődik Drances támadásától, amikor megérti, mit várnak tőle; folytatódik a fegyverszünet megkötésekor (ekkor számol először a vereség lehetőségével), ezután egy időre megint visszaesik. A végleges tudatosodás akkor történik meg, amikor Turnus megtudja, hogy Aeneas már a várost fenyegeti. Ekkor szinte ugyanaz játszódik le benne, mint Mezentiusban (vö. X. 870-871 és XII. 666-668) a bűntudattól az élet ellehetetlenülésének gondolatáig (XII. 646: usque adeone mori miserum est?) — ezúttal a közösségért való felelősség szintjén. A 669. sortól válik teljessé Turnus megvilágosodása — míg Mezentius felkavart érzelmekkel, ő józanul vállalja az összecsapást Aeneasszal. Teljes jellemfordulat egyiküknél sem játszódik le.

A két párbaj végeredménye hasonló: a minden emberi támogatástól megfosztott Mezentius, illetve Turnus harcképtelenül marad a csatatéren, úgy, hogy még van ideje egy szóváltásra a győztessel. Haláluk (és viszonyuk a halálhoz) azonban különböző. Mezentius nem akar életben maradni, és semmi kifogása a halál ellen. Turnus azonban még élhetne, és bár vigyáz, hogy ne mondja ki, mégis érezhető, hogy szeretne élni (már csak idős apja miatt is). Mezentiusnál szó sincs semmiféle belli commerciáról, sem ő nem igényli, sem Aeneas nem fontolgatja. Turnus esetében, éppen mivel egy közösséget is képvisel, volna értelme a megbékülésnek, hiszen a szerződés érvénybe lépésének az ő halála nem feltétele — és Aeneas is elgondolkozik, amíg még egyáltalán tud gondolkozni, és nem látja meg az infelix balteust ellenfele vállán. Míg Mezentius megadóan fogadja a véget, Turnus talán fel sem fogja, miért kell meghalnia, így esélye sincs rá, hogy belenyugodjon (XII. 952).

Turnus azáltal, hogy a népét képviseli és hisz ügyének jogosságában, jellemzésében bizonyos szempontból Aeneas alakjának közelébe kerül — míg Mezentius, aki éppen saját népével szemben követte el legnagyobb gonosztetteit, van attól a legnagyobb távolságban, tehát Aeneasnak ő a valódi jellembeli ellenpontja. Másfelől, ha a VI. 853-ban leszögezett alapelv szempontjából tekintjük őket (parcere subiectis et debellare superbos), Mezentius tagadhatatlanul és mindvégig a második kategóriába tartozik, így Aeneas csak egy dolgot tehet vele: megöli. Turnus azonban végül superbus múltja ellenére subiectus helyzetbe kerül, amit (bizonyára nem kis belső küzdelem árán) képes is vállalni, de ennek ellenére ugyanabban a sorsban részesül, mint Mezentius.[129]

IV. Etruszkok az Aeneisben

1. Csapatok

Mint láttuk, az etruszkok a honfoglaló háború mindkét oldalán képviseltetik magukat, és nem is akárhogyan. Az egyik oldalt eleve pozitív megvilágításba állítja az, hogy Aeneas, azaz a római végzet beteljesítője mellett állnak, s így a felsőbb hatalmak által eltervezett irányba hatnak. Tovább emeli az értéküket annak elbeszélése, hogy miért kerültek Aeneasszal szövetségbe: azért, mert Caere polgárai (szinte előképszerűen) ugyanolyan, sőt súlyosabb helyzetbe jutottak, mint a rómaiak Tarquinius Superbus uralma alatt. Ez a Vergilius által feltalált-felfedezett motívum sorsközösséget teremt etruszkok és rómaiak között, és bizonyságát adja az etruszkok közt uralkodó összetartásnak: az egyik város polgárain esett sérelem miatt az egész nép megmozdul (VIII. 494: ergo omnis furiis surrexit Etruria iustis). Ugyanakkor rávilágít arra is, hogy ha az etruszk nép képes kivetni a testéből az egészségtelen részt, akkor ő maga egészséges, életképes és értékes. Sőt: az, hogy ott látjuk őket a XI. énekbeli lovascsatában, bizonyítja, hogy saját céljuk elérése (azaz Mezentius megbüntetése) után is példás hűséggel tartják magukat az Aeneasszal kötött szövetséghez.

Az etruszk seregszemlében (X. 161-214) a költő szinte az egész etruszk világot felvonultatja Aeneas mellett, a magterületen kívül Etruria Padana képviselőit is. Ugyanígy tartalmazza a felsorolás azokat a dolgokat, amire az etruszkok büszkék lehetnek, az Ilva-szigeti vaskitermeléstől a háromrétű disciplina Etruscáig. Beleilleszkedik egy átváltozásmonda is (a hattyúvá változott Cycnus), ami arra készít elő, hogy a dolognak Vergiliusszal mint költővel kapcsolatos vonatkozása is lesz.[130] Lesz is: Etruria Padanát ugyanis Mantua, Vergilius szülővárosa képviseli a csapatok között[131] — ez részint tanúsítja Vergilius rokonszenvét e nép iránt, részint pedig okát adja annak. Azt is meg kell jegyezni, hogy a költő kínosan kerül mindenféle utalást a rómaiak és etruszkok közti későbbi ellentétekre (legalábbis a jelentősebbekre):[132] a seregszemlében sem Tarquinii/Corythus, sem Veii, sem Perusia nem szerepel.[133]

A másik oldalon álló etruszkokra — ami a többi itáliai szövetségesről is elmondható — ráveti az árnyékát az, hogy a végzet ellen harcolnak, bár ennek nincsenek tudatában. (De a tragikus bukás lehetősége senki értékét nem csökkenti.) Még jobban beárnyékolná őket a súlyos múlttal megterhelt Mezentius alakja, ha nem lenne ott mellette Lausus ellensúlyként. Itt egy ezer fős csapattestről van szó, akik — miért, miért nem — kitartottak elűzött királyuk mellett, s nem kevésbé hűségesek és összetartók, mint a másik oldalon álló társaik.

2. Fontosabb személyek

Ahogy az előzők alapján láthattuk, Mezentiust tette Vergilius azzá az emberré, aki az etruszkok összes vélt vagy valós bűnét a vállán hordozza. Rá vetül ki mind a rómaiak több évszázados gyűlölete az etruszkok ellen, mind az etruszkok ugyancsak több évszázados ellenséges alapállása Rómával szemben.[134] Egyedül őrá ruházta a költő Tarquinius Superbus kegyetlen zsarnoki uralmát, a kalózok visszataszító, holtakat és élőket meggyalázó kínzási módszerét, Veii királyainak isteni és emberi jogot sértő tetteit.[135] Ugyanakkor ez az ember, miután megfosztották mindentől, ami valaha fontos volt neki, képes a megtisztulásra és a múltjával való szembefordulásra. Jóllehet ellentmondásos vonásai nem békülnek össze egymással, és nem alkotnak megnyugtató egységet (sem pozitív, sem negatív irányban), jelleme mégis konzisztensnek mondható. Halála a jellemzésében bekövetkezett váltás után már értékpusztulás — sőt, halálában tanúsított lelki nagysága mellett a győztes Aeneas egészen háttérbe szorul. El kell buknia, hiszen az etruszkok részéről az ő megbüntetése az Aeneasszal kötött szövetség értelme, és mert nincs helye az Aeneasszal kezdődő új világban. Ezzel azonban egy bűnbak áldoztatott föl, s ezáltal az etruszkok megtisztulást nyertek mint egész — különösen mivel legsötétebb képviselőjükről is bebizonyosodott, hogy végső soron ő is ember, mint bárki más.

Lausus, jóllehet ritkán jelenik meg az eposz során, és csak elnagyolt vonásokkal van jellemezve, mégis ő a legnemesebb jellemek egyike az Aeneisben. Képes arra, hogy szeretettel kitartson apja mellett, s közben ne váljon hozzá hasonlóvá, hanem megőrizze saját tisztaságát. Sőt képes arra is, hogy őérte szembeszálljon a legveszedelmesebb ellenféllel, akivel szemben a könnyűfegyverzetével és tapasztalatlanságával még annyi esélye sincs, mint Pallasnak Turnus ellen, és az életét adja — nem a pietas elvont eszméjéért, de a leggyakorlatibb megvalósulásáért (s éppen Aeneas keze által).

Tarchonnak, a másik oldalon álló etruszkok vezetőjének neve az Aeneis előtti irodalomból is ismert: ő az etruszk áttelepülés vezetője Tyrrhénos[136] mellett, és ahogy az utóbbi az etruszk nép, úgy ő a Tarquinius nemzetség (!) és/vagy Tarquinii hérós epónymosa. Itt vakmerő embernek ismerjük meg, akit túltengő virtuskodása irracionális cselekedetekbe visz bele (X. 290-307: egy kisebbfajta hajótörés okozása, XI. 741-745: Venulus “elrablása”). A XI. énekben megrovó szavaival — amelyek nem katonáinak lejáratását, csak magukhoz térítését szolgálják[137] — és személyes példájával fordít a hadiszerencsén (méghozzá, akárcsak Mezentius, Iuppiter serkentésére — XI. 725-728), s ennek nyomán emberei is megmutatják, hogy nemcsak arra képesek, amire vezérük szerint azok (lakmározás és szerelem).[138] További sorsa ismeretlen.

Arruns, az Aeneas-párti etruszkok másik, egyéniségként megrajzolt képviselője a XI. énekben kap fontos szerepet: Tarchon beszéde és példája után nem sokkal ő öli meg Camillát. Végzetét rögtön megjelenésekor előrevetíti a fatis debitus kifejezés a 759. sorban. Minthogy a költő rokonszenve erőteljesen ott van Camilla mellett, Arruns nincs és nem is lehet túl kedvező színben feltüntetve.[139] A nagy tett előtti imájában[140] azonban egy olyan áldozatot hoz meg, ami a heroikus világban sokkal nagyobbnak számít, mint hinnénk — különösen a korábbi példák (Pallas, Turnus, Mezentius, Aeneas) fényében: ha likvidálhatja Camillát, s ezzel véget vethet övéi szégyenének, azért kész lemondani az ezzel járó zsákmányról és dicsőségről is.[141] S ezt az áldozatát még súlyosabbá és tragikusabbá teszi, hogy jobban beteljesedik, mint várná: még a holttestéről is megfeledkeznek.

V. Összefoglalás

Vergilius egy talán történelmi alappal is rendelkező, az antiquarius és történeti forrásokban több változatban közölt római mondára építi föl Mezentius történetét, saját eposza követelményeihez és szándékaihoz igazítva. A hős jellemének kialakítása kapcsolódik ezekhez a forrásokhoz éppúgy, mint a görög irodalmi hagyományokhoz: a római forrásokban már legnagyobbrészt megtalálhatók azok az elemek, amelyekből Vergilius megalkotta a történet vázát, és amelyekre az irodalmi előzmények felhasználásával építkezett. Mezentius alakja az eposz menete folyamán fokozatosan bontakozik ki és árnyalódik három, időben egymás után előtérbe kerülő főaspektus alapján: istentelen zsarnok — kiváló harcos — apa és ember. A költő azáltal, hogy szembeállítja őt népe többi részével, és folyamatosan az ő személyét terheli meg mindazokkal a negatívumokkal, amelyek a római (és görög) köztudatban hozzátapadtak az etruszk névhez, mentesíti ezek alól a többi etruszkot — különösen mivel túlnyomó részüket Aeneas ügyének pártjára állítja. A X. ének végére ez a folyamat odáig jut, hogy egy megrázó katarzis során maga Mezentius is mentesül attól, ami a lelkiismeretére súlyosodik.

Ebben egy olyan törekvés figyelhető meg, amely párhuzamosan fut egyrészt az etruszk kultúra i. e. I. század végi fokozatos újjáéledésével és előtérbe kerülésével, másrészt egy új birodalmi gondolat megerősödésével a római köztudatban és propagandában. Ez i. e. 31 után vált kiemelkedően fontossá, és tartalma, célja a megbékélés, az egykor ellenséges népek teljes jogú birodalmi polgárokká való integrálása volt. Ez utóbbi a szövetséges háború óta a gyakorlatban is megmutatkozott a római polgárjog fokozatos kiterjesztése révén. Ennek a szellemi folyamatnak képezi részét a trójai eredet és a syngeneia gondolatának térnyerése, s így ebbe a nagyobb összefüggésbe illik maga az Aeneis is. Mezentius és a többi etruszk együttes és külön-külön való jellemzése tehát az etruszk nép az eddig hagyományostól eltérő, pozitív megvilágításba helyezésének szolgálatában áll.

Felhasznált irodalom

Alföldi A. (1956), Die trojanischen Urahnen der Römer, Basel.

Alföldi A. (1965), Early Rome and the Latins, Ann Arbor.

Benario, H. W. (1967), The Tenth Book of the Aeneid, TAPhA 98, 23-36.

Bollók J. (1985), Die Figur des Mezentius in Virgils Aeneis, Klio 67, 234-237.

Briquel, D. (1995a), Cicero és az etruszkok, in: Cicero öröksége, szerk. Havas L., Debrecen, 151-163.

Briquel, D. (1995b), La fabrication d’un tyran: Mézence chez Virgile, BAGB, 173-185.

Burke, P. F., Jr. (1974), The Role of Mezentius in the Aeneid, ClJ 69, 202-209.

Conington, J.–Nettleship, H. (1875), The Works of Virgil, London. III². vol.

Eden, P. T. (1975), A Commentary on Virgil: Aeneid VIII., Leiden.

Enking, R. (1959), P. Vergilius Maro Vates Etruscus, Röm. Mitt. 66, 65-96.

Fordyce, C. J. (1977), P. Vergili Maronis Aeneidos libri VII-VIII, Oxford.

Glenn, J. (1971), Mezentius and Polyphemus, AJPh 92, 129-155.

Heinze, R. (1908), Virgils epische Technik², Leipzig–Berlin.

Henry, J. (1883), Aeneidea, or Critical, Exegetical, and Aesthetical Remarks on the Aeneis, h. n. (repr. 1972) III-IV. voll.

Horsfall, N. M. (1973), Corythus: The Return of Aeneas in Virgil and His Sources, JRS 63, 68-79.

Horsfall, N. M. (1990), Virgil and the Conquest of Chaos, in: Oxford Readings in Virgil’s Aeneid, szerk. S. J. Harrison, Oxford. 466-477.

Knauer, G. N. (1964), Die Aeneis und Homer, Göttingen.

Laird, A. (1997), Approaching Characterisation in Virgil, in: The Cambridge Companion to Virgil, szerk. C. Martindale, Cambridge. 282-293.

Lyne, R. O. A. M. (1987), Further Voices in Vergil’s Aeneid, Oxford.

Lyne, R. O. A. M. (1989), Words and the Poet – Characteristic Techniques of Style in Vergil’s Aeneid, Oxford.

Marbach, G., Mezentius, RE XV. Stuttgart, 1511-1514.coll.

Otis, B. (1963), Virgil. A Study in Civilized Poetry, Oxford.

Pallottino, M. (1980), Az etruszkok, Budapest.

Putnam, M. C. J. (1995), Virgil’s Aeneid. Interpretation and Influence, London.

Schröder, W. A. (1971), M. Porcius Cato. Das erste Buch der Origines, Meisenheim. 73-140.

Sordi, M. (1989), Il mito troiano e l’eredità etrusca di Roma, Milano. (Edizioni Universitarie Jaca 51)

Sullivan, F. A. (1969), S. J., Mezentius: A Virgilian Creation, CPh 64, 219-225.

Thome, G. (1978), Gestalt und Funktion des Mezentius bei Vergil – mit einem Ausblick auf die Schlußszene der Aeneis, Frankfurt.

Wörner, E. (1894–1897), Mezentius, in: Roscher, Lexikon der griechischen und römischen Mythologie, Leipzig. II/2. vol., 2943-2954. coll.

[1] Suet. Caes. 80. 2.

[2] Suet. Caes. 57. 3.

[3] Alexandros azzal, hogy anyai ágon Neoptolemostól és Andromachétól vezette le a származását, utalhatott rá, hogy önmagában is ott hordozza a két eltérő kultúrkör összekapcsolódását.

[4] Pl. Cat. 51. 33-34: maiores nostri, patres conscripti, neque consili neque audaciae umquam eguere; neque illis superbia obstabat, quominus aliena instituta, si modo proba erant, imitarentur… imitari quam invidere bonis malebant.

[5] Pl. IV. 3. 13: ergo dum nullum fastiditur genus, in quo eniteret virtus, crevit imperium Romanum.

[6] Pl. a mottónak is beillő Georg. II. 532-535, amely egybefogja a Rómát önmagából létrehozó három népet: hanc olim veteres vitam coluere Sabini, / hanc Remus et frater, sic fortis Etruria crevit / scilicet et rerum facta est pulcherrima Roma / septemque una sibi muro circumdedit arces.

[7] Vö. Liv. XXVII. 24 stb.

[8] Liv. XXVIII. 10. 4-5.

[9] Cass. Dio XLIX. 15. 1.

[10] Briquel (1995a)

[11] Liv. IV. 17 — főszöveg. Vö. még Cic. Phil. IX. passim.

[12] Liv. IV. 17. 3-4.

[13] Briquel (1995a)

[14] De div. I. 41 (92).

[15] De div. II. k.

[16] De re publ. II. 19-20.

[17] Pl. az etruszk kalóztevékenységről De re publ. II. 9. és egy töredék a Hortensiusból (ld. később).

[18] Meglehet, hogy ez a monda Vergilius egyéni találmánya (ő erre az első ismert forrásunk), de valószínűbb, hogy ő is merített valahonnan — etruszk forrásból? —, mivel számít arra, hogy a mondaváltozatot az olvasók is ismerik. Horsfall (1973) 68-77 szerint egyébként Corythus földrajzi elhelyezkedése és szerepe az eposzban inkább a Tarquiniivel, mint a Cortonával való azonosítás mellett szól. A későbbi irodalomban mindkettő mellett vannak érvek.

[19] Hasonló hagyományt tartalmaz Aeneas és az etruszkok kapcsolatáról egy i. e. IV. századbeli Alkimos-töredék (Fest. p. 326), amely Romulus szüleinek Aeneast és Tyrrhéniát teszi meg.

[20] Több kutató más-más történelmi esemény kivetülését látja a mondában; én itt főleg Briquel (1995b) 173-175 álláspontját ismertetem.

[21] A lelet jelentőségét megkérdőjelezi, hogy a váza anyaga és kidolgozása (nem túl jó minőségű agyagkerámia) nem éppen arra mutat, hogy egy királyé vagy királyi család tagjáé lett volna — hacsak nem egy deklasszált és elszegényedett családtagról van szó. Mindenesetre a nemzetség létezését és Caeréhez köthetőségét mégiscsak igazolja.

[22] Briquel (1995b) 174-175.

[23] Serv. ad Aen. I. 267; vö. még: IV. 620: iuxta Laurolavinium cum Aeneae socii praedas agerent, proelium commissum.

[24] Serv. ad Aen. IX. 745; vö. még I. 267: bella renovasse, quibus Aeneas Turnusque pariter rapti sunt; VI. 760: primo bello periit Latinus, secundo pariter Turnus et Aeneas. Kérdéses, hogy Catónak tulajdonítható-e a Serv. I. 259 kitétele, miszerint: Aeneas … secundum quosdam in Numicum cecidit fluvium.

[25] Serv. ad Aen. I. 267.

[26] Az Origo gentis Romanae 15. fejezete, amely a DH I. 65-tel egyező változatot hoz, L. Caesart és

A. Postumiust adja meg forrásaként (4).

[27] Wörner (1894–1897) 2947. col.

[28] 1011-1016: K…rkh d' 'Hel…ou qug£thr `Uperion…dao / ge…nat' 'OdussÁoj talas…fronoj ™n filÒthti / ”Agrion ºd? Lat‹non ¢mÚmon£ te kraterÒn te· / [Thlšgonon d? œtikte di¦ crusÁn 'Afrod…thn·] / o‰ d» toi m£la tÁle mucù n»swn ƒer£wn / p©sin Turshno‹sin ¢gakleito‹sin ¥nasson.

[29] Vö. Plaut. Bacch. 665-666, Most. 984.

[30] Plut. Quaest. Rom. 18: ÄéN ôr ô² FÇñáêëås ðïëëïr ô§í ðëïõóßùí däåêÜôåõïí ôNò ïšóßáò; Ðüôåñïí ”ôé...FÑùìáßïõò ›ð’ Ôõ»¼çí§í äåêáôåõïìÝíïõò PðÞëëáîåí;

[31] Fest. p. 322: Rustica Vinalia appellantur mense Augusto XIIII Kal. Sept. Iovis dies festus, quia Latini bellum gerentes adversus Mezentium omnis vini libationem ei deo dedicaverunt.

[32] Eden (1975) (ad Aen. VIII. 7) Frazer Fasti-kommentárját követve a hagyomány eredetét az etruszk istenkirályság intézményében véli felfedezni — ennek megléte azonban nem bizonyított.

[33] Macr. Sat. III. 5. 9-11: Neque enim… ideo contemptor divum dictus est, quod sine respectu deorum in homines impius fuerit… sed veram huius contumacissimi nominis causam in primo libro Originum Catonis diligens lector inveniet. Ait enim Mezentium Rutulis imperasse ut sibi offerrent quas dis primitias offerebant, et Latinos omnes similis imperii metu ita vovisse: “Iuppiter, si tibi magis cordi est nos ea tibi dare potius quam Mezentio, uti nos victores facias” Ergo quod divinos honores sibi exegerat, merito dictus a Vergilio contemptor deorum. Hinc pia illa insultatio sacerdotis: “…haec sunt spolia et de rege superbo / primitiae…”, ut nomine contumaciae cui poenas luit raptas de eo notaret exuvias — ld. még később.

[34] Plin. Nat. hist. XIV. 88: M. Varro auctor est Mezentium Etruriae regem auxilium Rutulis contra Latinos tulisse vini mercede quod tum in Latio agro fuisset.

[35] CIL I. 316: [vini omnis novi libamentum Iovi] consecratum [est cum Latini bello preme]rentur ab Rutulis quia Mezentius rex Etru[sco]rum paciscebatur si subsidio venissit omnium annorum vini fructum.

[36] Quaest. Rom. 45: ÄéN ôr ô§í Ïšéíáëßùí ô† eïñô† ðïë˜í ïqíïí dê÷Ýïõóéí dê ôï™ jåñï™ ôyò Eáöñïäßôçò; - Ðüôåñïí, ©ò ïj ðëåsóôïé ëÝãïõóé, ÌåæÝíôéïò ¿ Ôõññçí§í óôñáôçã’ò hðåìøå ðñ’ò Ákíåßáí óðåíäüìåíïò dðr ô² ëáâåsí ô’í dðÝôåéïí ïqíïí; EÁñíçóáìÝíïõ ä' dêåßíïõ, ôïsò Ôõññçíïsò ›ðÝó÷åôï êñáôÞóáò ìÜ÷w äþóåéí ô’í ïqíïí. Ákíåßáò äc ôxí ›ðüó÷åóéí ášôï™ ðõèüìåíïò ôïsò èåïsò ô’í ïqíïí êáèéÝñùóå, êár ìåôN ô’ íéêyóáé óõíáãáã¦í ô’ êáñðåõècí dîÝ÷åå ðñ’ ôï™ jåñï™ ôyò EÁöñïäßôçò.

[37] Ovidius részleteiben ugyan követi Vergiliust, de a lényegről egészen más fogalmai vannak. Átveszi azt az újítást, hogy Mezentiust Aeneas öli meg, utal a ló-motívumra, sőt mintha még annak is okát adná (885-886), hogyan került az etruszk király mellvértjére az Aen. XI. 9-10-ben említett 12 lyuk. A tragikus vergiliusi cselekményfeldolgozásra azonban már, úgy érzi, nincs szüksége. Nem veszi át az etruszkok és Mezentius egymástól való elkülönítését sem (nem meglepő, hiszen az ő “mondaváltozatába” ez nem is férne bele). Az etruszkok így visszakerülnek a régi, jól bevált “ellenség” szerepkörbe.

[38] Schröder (1971) 137.

[39] További változtatás az etnikai viszonyokban az, hogy Vergilius a háborút nem korlátozza a korábbi mondában szereplő három-négy népre, hanem Turnus oldalán szinte egész Itáliát felvonultatja. Ez is szükségessé teszi, hogy az etruszkokat Aeneas mellé állítsa a költő, hiszen a kevés trójai nem tudná egymagában (és Euander segítségével) fölvenni a harcot a nagyszámú ellenséggel. — Heinze (1908) 177.

[40] Vö. Aen. X. 46-47, 50: liceat dimittere ab armis / incolumem Ascanium, liceat superesse nepotem: /… / hunc tegere et dirae valeam subducere pugnae (Venus).

[41] M. Gras szerint a motívumnak megvolt az alapja Caere város történelmében (Briquel (1995b) 177., n. 8). Thome (1978) 195. szerint a VI-V. század fordulóján az egész mediterrán térséget átfogó jelenségről van szó: a monarchiáról az arisztokratikus államszervezetre való áttérésről, ami nemcsak Athént és Rómát, de az etruszk városokat sem hagyta érintetlenül.

[42] Sullivan (1969) 219-225.

[43] Glenn (1971) 129-155.

[44] Összekapcsoló utalások Cacus és Mezentius között (Thome (1978) 29. n. 52 és Glenn (1971) 138-140, 151):

saevis… periclis (VIII. 188) — saevis… armis (VIII. 482)

foribusque… superbis (VIII. 196) — superbo imperio (VIII. 481)

recenti caede (VIII. 195-196) — infandas caedes (VIII. 483)

Caci mens effera (VIII. 205) — facta tyranni effera (VIII. 483-484) és effera vis animi (X. 898)

magna se mole ferebat (VIII. 199) — mole sua stat (X. 771) — vö. még Polyphemusra: vasta se mole moventem (III. 656)

pallida tabo (VIII. 197) — sanie taboque fluentis (VIII. 487) — vö. még Polyphemusra: sanie… fluentia tabo (III. 625-626)

A Cacus-párhuzamhoz lásd még Otis (1963) 330: a VIII. ének egybefoglalja egy-egy qe‹oj ¢n»r és a furor impius összeütközéseit a múltban (Hercules–Cacus), az epikus jelenben (Aeneas–latin háború/Mezentius) és a költő saját jelenében (Augustus–Antonius).

[45] Glenn (1971) 154-155.

[46] Érdekes párhuzam még a Plut. Pelop. 29. 8, amely elbeszéli, hogy Pherai Mezentiushoz hasonló természetű zsarnoka, Alexandros szabályos kultuszban részesítette azt a szúrófegyvert, amellyel saját nagybátyját megölte.

[47] Liv. I. 47-48 és Aen. VIII. 481-482.

[48] Liv. I. 49. 2: armatis corpus circumsaepsit és Aen. VIII. 482: saevis armis.

[49] Liv. I. 49. 1: socerum gener sepultura prohibuit, Serv. ad Aen. XII. 603: Cassius Emina ait Tarquinium Superbum, cum cloacas populum facere coegisset, et ob hanc iniuriam multi se suspendio necarent, iussisse corpora eorum cruci affigi (vö. még Plin. Nat. hist. XXXVI. 15. 107) és Aen. VIII. 485: mortua quin etiam iungebat corpora vivis stb.

[50] Pl. Liv. I. 53. 1: nec ut iniustus in pace rex ita dux belli pravus fuit, quin ea arte aequasset superiores reges ni degeneratum in aliis huic quoque decori offecisset és Aen. passim.

[51] Liv. I. 59-60 és Aen. VIII. 489-491.

[52] Liv. I. 60. 2.

[53] Liv. II. 9. 1 (Clusium, Porsenna), majd II. 15 (Tusculum, Octavius Mamilius); Aen. VIII. 492-493 (Ardea, Turnus).

[54] Liv. II. 6, II. 9-13, II. 19.

[55] Liv. II. 19. 6 és Aen. X. 783-786.

[56] Liv. II. 6. 9, Dion. Hal. VI. 10-12 és Aen. X. 796-820.

[57] Liv. II. 41. 5 és Aen. X. 907-908.

[58] Thome (1978) 207-215.

[59] Eddig minden részlet egyezik a hagyománnyal, az olvasót a jellemzés egy eleme sem éri váratlanul — ha viszont elég figyelmes, feltűnhet neki egyrészt az, hogy Mezentius már az első háborúban jelen van, másrészt pedig az, hogy az általa vezetett ezer fős csapat nehezen lehet az egész Etruria delegációja.

[60] Lausus jellemzésének párhuzama: Íl. II. 671-675 (Nireus). Ennek a párhuzamnak alapján az olvasó nem támaszthatott nagy elvárásokat Lausus katonai teljesítményével szemben, különösen miután a X. énekben a vele egyenlő ellenfelet, Pallast is Turnus vállalja át tőle (X. 439-440). Így Lausus végső hőstette a X. ének végén szinte váratlanul következik. (Vö. ezzel szemben VII. 650 és X. 426-428: pars ingens belli.)

[61] Vö. Euryalus, IX. 364: haec rapit atque umeris nequiquam fortibus aptat; Camilla, XI. 536: et nostris nequiquam cingitur armis.

[62] Servius ad loc.: non mirum si sacrilegus et contemptor deorum contra piam gentem prior arma corripuit.

[63] Camillának mindkettőjükkel vannak közös vonásai, vö. pl. VII. 651 és XI. 570-580, valamint X. 732-735 és XI. 700-720. Sőt: az asper³ jelző emberre alkalmazva egyedül Mezentiusnak (VII. 647) és Camillának (XI. 664) jut osztályrészül az eposzban (hasonlóképpen megkapják mindketten az ugyancsak ritka horrendus³ jelzőt is: IX. 521 és XI. 507). Mindkettőjükre jellemző szerkesztési sajátosságok: előtörténetük az eposz egy-egy másik szereplőjétől hangzik el, ezután egy nagy aristeiájuk következik; haláluk pedig egy-egy ének vég- és tetőpontját képezi. Ezenkívül Lausust és Camillát közös sors is összeköti: mindketten egyetlen igazi társként követték a trónról elűzött apjukat a száműzetésbe (Mezentius és Metabus: vö. pl. X. 852: pulsus ob invidiam solio sceptrisque paternis és XI. 539: pulsus ob invidiam regno viresque superbas).

[64] Itt egy Vergiliusra különösen jellemző technikáról van szó: egy-egy szereplőt a tényleges színre-

lépése előtt egy másik szereplő szavaival jellemez, és így alapvetően beállítja a megítélését az olvasó szemében (Laird (1997) 283-284). A másik funkciója ennek a technikának az, hogy a viszszataszítóbb jeleneteket az olvasó csak másodkézből, tehát valamely szereplő szájából hallja — így itt Euander feladata hasonló Achaemenideséhez a III. énekben (Heinze (1908) 213).

[65] VII. 43: Tyrrhenamque manum.

[66] Az Euander elbeszélésében előkerülő részletek az olvasót váratlanul érinthették, hiszen bár az részleteiben ismerős lehetett, egészében nem tartozott az általa ismert mondához.

[67] Mezentius infanda furentem állapothatározójával többször szembe van állítva a népéből kiváltott “ellen-furor”, amely az egyedüli példa arra, hogy Vergilius az effajta indulatokat mint cselekvésre serkentő tényezőket pozitív jelzővel minősíti (Putnam (1995) 165, 183, Thome (1978) 32. n. 59). L. VIII. 494: ergo omnis furiis surrexit Etruria iustis, 500-501: quos iustus in hostem / fert dolor et merita accendit Mezentius ira és X. 714: iustae quibus est Mezentius irae.

[68] Ennek alapjául az a mondaváltozat szolgálhatott, amely szerint Mezentius az összetruszk szövetségnek is királya volt, vö. Livius és Dionysios feldolgozását.

[69] Vö. Gossrau ad Aen. VII. 647 (in Thome (1978) 206-207. n. 523): Habes alterum Tarquinium Superbum.

[70] Isid. Etym. V. 27 (23-24) közöl egy hagyományt, amely eredeti formájában Cassius Heminára megy vissza, és amely szerint Tarquinius Superbus nevéhez fűzték több, kevéssé emberséges büntetési forma meghonosítását Rómában.

[71] Ld. CIL XI. 3626-3636.

[72] Hasonló elhatárolódás figyelhető meg — nem személyek, hanem közösségek szintjén — Liviusnál (V. 1) a veii konfliktusban: Veiit nemcsak azért hagyja cserben az etruszk szövetség, mert annak királya nem megfelelő módon vezette le az összetruszk játékokat, hanem már egyáltalán azért is, mert míg a többi városban már köztársaság van, Veiiben visszaállítják a királyságot. Bizonyára ez is hozzájárult ahhoz, hogy M. Sordi (Thome (1978) 221-227) Mezentiusban Veii szimbólumát lássa, akinek/ amelynek kiiktatásával elhárul az akadály a trójai (római) - etruszk egyetértés elől.

[73] Vö. Pallottino (1980) 68-77.

[74] Aug. Contra Iul. IV. 15. 78: verumque sit illud, quod est apud Aristotelem, simili nos affectos esse supplicio atque eos, qui quondam cum in praedonum Etruscorum manus incidissent, crudelitate excogitata necabantur; quorum corpora viva cum mortuis, adversa adversis accommodata, quam aptissime colligabantur: sic nostros animos cum corporibus copulatos ut vivos cum mortuis esse coniunctos. Vö. még Serv. ad Aen. VIII. 379: hi [sc. Tusci] diu piraticam exercuerunt, ut etiam Cicero in Hortensio docet, cum captivos novis poenis adfligerent occisorum eos religantes cadaveribus; valamint Val. Max. IX. 2 ext. 10.

[75] Eden (1975) ad 485 skk. szerint az eljárásnak a halottak engesztelésére szolgáló emberáldozat jellege volt. Az elmélet mindenesetre érdekes, és alátámasztja az is, hogy pl. a temetési gladiátorjátékok hasonló felfogást tükröznek.

[76] Vö. Nethercut (in: Thome (1978) 29. n. 49.) egyedi magyarázatát az eljárásra: “What seems perverse appears in this light precisely because the hero’s mind, by virtue of its profound alienation, can only express its wish for integrity by crudely juxtaposition of the opposite poles of existence.”

[77] VIII. 484: Di capiti ipsius generique reservent! — így reagál Euander Mezentius gaztetteire. Szavai

tragikus módon be is teljesednek, és a tragikumot csak fokozza, hogy — legalábbis Turnus felfogása szerint — az utódokban való bűnhődés Euandert is utoléri (X. 492: qualem meruit, Pallanta remitto).

[78] Pl. Amata, VII. 797-798: ipsa inter medias flagrantem fervida pinum / sustinet; Turnus, IX. 72: atque manum pinu flagranti fervidus implet, 535-536: princeps ardentem coniecit lampada Turnus / et flammam affixit lateri.

[79] Vö. III. 659: trunca manum pinus regit et vestigia firmat.

[80] Mellesleg fölfigyelhetünk itt egy érdekes példájára annak, hogyan utal Vergilius olyan hagyományokra, amelyeket nem illeszt bele az eposzba. A Mezentius működését leíró sorok után Ascanius első haditette következik — ami Catónál nem más, mint éppen az etruszk király megölése. Az újabb epizód bevezetése ráadásul olyan, hogy egészen a 3. sora (592) végéig azt hihetné az olvasó, hogy az áldozat Mezentius lesz, és csak az utolsó pillanatban derül ki, hogy nem róla, hanem Numanusról lesz szó. Ezzel Vergilius céloz a catói elbeszélésre, de természetesen el is válik tőle.

[81] Más kérdés, hogy ezt a többi isten nem veszi magára, lásd Venust a 331-332., Thybris patert a 421-424., Iunót a 439-441. sorokban, majd a legfontosabbat, Iuno második beavatkozását a 606-688. sorokbeli epizódban. Mindazonáltal Iuppiter önmagával a megszokottnál is nagyobb ellentmondásba kerülne, ha a 689. sort az ő büntető beavatkozására magyaráznánk, és nem a 111-113. sorokban megadott alapállás fényében értelmeznénk (Lyne, 1987). — Vö. még Servius megoldási kísérletét (ad 689): Dicimus primo Iovem iustitiae favere, non partibus: quod si est, iure Mezentium in Turni locum facit venire, ut iustum proelium inveniatur, ne una pars penitus sit a ducibus destituta.

[82] Az itáliai seregszemle élén álló VII. 647 (primus init bellum Tyrrhenis asper ab oris) fontos párhuzamát adja az etruszk seregszemlét felvezető X. 164-165. soroknak: quae manus interea Tuscis comitetur ab oris / Aenean. Ez összekapcsolja a két katalógust, és egyben utal arra, mi okból is csatlakoztak az etruszkok Aeneashoz — így szembeállítja egymással az etruszkok két, egymástól elválasztott részét. Ugyanilyen célt szolgál Lausus (VII. 649-651) és az Aeneas mellett álló caerei csapatot vezető Astur (X. 180-181) hasonló bemutatása, valamint a VII. 648 (agminaque armat) és X. 204 (hinc quoque quingentos in se Mezentius armat) párhuzama.

[83] X. 436-438: ipsos concurrere passus / haud tamen inter se magni regnator Olympi; / mox illos sua fata manent maiore sub hoste. Ebből a néhány sorból szinte egyértelműen következik, hogy Turnusnak végzete, hogy megölje Pallast, illetve Aeneasnak, hogy megölje Lausust — egy ilyen elemnek azonban csak akkor van létjogosultsága az eposzban, ha Turnus és Aeneas számára ez további sorsukat meghatározó erővel bír. Vö. ehhez Otis (1963) 353: “The contrast of Turnus’ behaviour toward Pallas with Aeneas’ behaviour toward Lausus is what shows the moral superiority of Aeneas and justifies the fate of Turnus. In a broader sense, it is Aeneas’ attitude toward friends and foes in this book that wins him the victory and puts him on the side of both morality and fate.” — A kérdést egy másik aspektusból ld. később.

[84] Íl. XV. 618-621: ‡scon g¦r purghdÕn ¢rhrÒtej, ºäte pštrh / ºl…batoj meg£lh poliÁj ¡lÕj ™ggÝj ™oàsa, / ¼ te mšnei ligšwn ¢nšmwn laiyhr¦ kšleuqa / kÚmat£ te trofÒenta, t£ te prosereÚgetai aÙt»n.

[85] A természeti erőkhöz vö. még X. 602-604: talia per campos edebat funera ductor / Dardanius torrentis aquae vel turbinis atri / more furens. — A képek hasonlósága előreutal a két ellenfél majdani találkozására.

[86] Aen. VIII. 586-90: Ille velut pelagi rupes immota resistit, / ut pelagi rupes magno veniente fragore, / quae sese multis circum latrantibus undis / mole tenet; scopuli nequiquam et spumea circum / saxa fremunt, laterique illisa refunditur alga.

[87] Jóllehet háborús helyzetben nemigen van rá alkalom, hogy az ellenség soraiban felvonuló papokat kímélje az ember, mégis fonákul hat ez a jelenet egy olyan embertől, mint Aeneas — vagy mint amilyennek Aeneasnak lennie kellene.

[88] Több kutató szerint (pl. Eden (1975) ad VIII. 562, Thome (1978) 103-104) nem szokás a legyőzött ellenségről szedett spoliát viselni, sőt van, aki ebben valamiféle rossz óment (átöröklődő legyőzetés) vagy tabut lát. Ez esetben nagy felelőtlenség Mezentiustól, hogy Laususnak adja, illetve ígéri a spoliákat, méghozzá éppen viselésre (X. 701: habere umeris et vertice figere cristas, 775: indutum spoliis) — de ő nem olyan embernek tűnik, aki az ilyen íratlan szabályokra ad.

[89] A hasonlatot a kéziratokban szereplő formában idézem (J. Henry nyomán), nem Scaliger átrendezése szerint.

[90] Íl. XVII. 61-67: `Wj d' Óte t…j te lšwn Ñres…trofoj ¢lkˆ pepoiqëj / boskomšnhj ¢gšlhj boàn ¡rp£sV ¼ tij ¢r…sth· / tÁj d' ™x aÙcšn' œaxe labën kratero‹sin Ñdoàsi / prîton, œpeita dš q' aŒma kaˆ œgkata p£nta lafÚssei / dVîn· ¢mfˆ d? tÒn ge kÚnej t' ¥ndršj te nomÁej / poll¦ m£l' “Úzousin ¢pÒproqen oÙd' ™qšlousin / ¢nt…on ™lqšmenai· m£la g¦r clwrÕn dšoj aƒre‹· — vö. még: Íl. XI. 414-418.

[91] Vö. Serv. ad 709: Vesulus… mons Liguriae est iuxta Alpes. Liguria autem cohaeret Tusciae, de qua fuerat Mezentius. Unde satis est congrua comparatio.

[92] Hasonlóképpen viselkedik Turnus a Pallasszal vívandó párbaj előtt (X. 440-443): volucri curru medium secat agmen. /…/ “solus ego in Pallanta feror, soli mihi Pallas / debetur…” — neki azonban komolyabb motivációi vannak: elszámolás Euanderrel (vö. 492: qualem meruit, Pallanta remitto).

[93] Íl. III. 23-26: éj te lšwn ™c£rh meg£lJ ™pˆ sèmati kÚrsaj / eØrën À œlafon keraÕn À ¥grion a?ga / pein£wn· m£la g£r te katesq…ei, e‡ per ¨n aÙtÕn / seÚwntai tacšej te kÚnej qalero… t' a“zho…...

[94] A hasonlat megfelelője megtalálható a IX. 339-341-ben, a Nisus és Euryalus történet részeként: impastus ceu plena leo per ovilia turbans / (suadet enim vesana fames) manditque trahitque / molle pecus mutumque metu, fremit ore cruento. Ez a VII. énekkel kapcsolatban vázolt párhuzamot mélyíti el, ezúttal Nisus és Mezentius között. Ehhez tartozik az is, hogy a költő a Nisus-Euryalus epizód után (IX. 446-449) és a Lausus-epizód előtt (X. 791-793) hasonló módon szól ki a versből.

[95] Az eset megismétlődik a XI. 700-720-ban Camilla és Aunus fia között, sokkal bonyolultabb és csattanósabb formában: a menekülést cselvetés előzi meg, és a két ellenfél látszólagos egyenlőtlenségét az is növeli, hogy Aunus fia lovon próbál menekülni. A néhány sorba tömörített Orodes-eset ott egész epizóddá fejlődik.

[96] Kontaminálva a Hektór–Patroklos jelenettel, vö. pl. Íl. XVI. 852-853.

[97] Heinze (1908) 213.

[98] Vö. Íl. XXII. 365-366: tšqnaqi· kÁra d' ™gë tÒte dšxomai ÐppÒte ken d¾ / ZeÝj ™qšlV telšsai ºd' ¢q£natoi qeoˆ ¥lloi. A nunc morere fordulathoz vö. még: Aen. II. 550 (Pyrrhos).

[99] E. W. Leach (in Thome (1978) 87) ezt az összefüggést használja föl The Blindness of Mezentius c. tanulmányában (Arethusa 4 [1971] 83-89). Servius a szöveghelyhez idéz egy mondát, mely szerint Óriónt is hasonló sors érte, mint Polyphémost: nevelőapja, Oinopión megvakította, miután az meg akarta erőszakolni a lányát. Gyógyulást az hozhatott neki, ha keletre megy, állandóan keleti irányba nézve. Ennek volt része a tengeren való áthaladás. Ugyanígy Mezentius is egyfajta lelki vakságban él, míg végül el nem éri a megvilágosodás.

[100] Lucr. I. 199-204: denique cur homines tantos natura parare / non potuit, pedibus qui pontum per vada possent / transire et magnos manibus divellere montis / multaque vivendo vitalia vincere saecla, / si non, materies quia rebus reddita certast / gignundis, e qua constat, quid possit oriri?

[101] IV. 443, Eris: oÙranù ™st»rixe k£rh kaˆ ™pˆ cqonˆ ba…nei.

[102] Hogy ez a fogadalom mennyire elüt a megszokottól és szabályostól, azt leginkább Pallas egy

hasonlóan szerkesztett fogadalmával való összehasonlítás emeli ki (X. 421-423): da nunc, Thybri pater, ferro, quod missile libro, / fortunam atque viam duri per pectus Halaesi; / haec arma exuviasque viri tua quercus habebit.

[103] Vö. a contemptor divumnak egyébként nem nevezhető Turnus szavait a XII. 95-100-ban: nunc o numquam frustrata vocatus / hasta meos … da sternere corpus … semiviri Phrygis — amelyekből az is kiderül, hogy amit Mezentius egyszer tesz meg, az Turnusnak egyenesen szokása. Ismét egy rokon vonás Turnus és Mezentius között; tükröződik benne némiképp rendellenes viszonyuk az isteni szférához — jóllehet ez Turnus esetében nem tudatos ellenszegülésből fakad, inkább a rá jellemző furor egyik mellékterméke.

[104] Vö. Serv. ad loc.: Dextra mihi deus: sic dictum est, ut: “in manibus Mars ipse viris” [X. 280]; ut non alium sibi putet deum esse sacrilegus, quam dextram et fortitudinem.

[105] Serv. ad loc.: De historia est. Nam Scipio Africanus, cum esset vix annorum decem et septem, patrem suum defendit in bello, nec cessit viginti et septem confossus vulneribus. (Vö. Liv XXI. 46.)

[106] X. 799-802: socii magno clamore sequuntur / … / telaque coniciunt, proturbant eminus hostem / missilibus — párhuzamban a X. 715-716-tal: non ulli est animus stricto concurrere ferro, / missilibus longe et vasto clamore lacessunt. A két ellentétes oldalon álló etruszkok hasonló helyzetben ugyanúgy viselkednek, és ez újra egységet teremt az elválasztottak között — még ha nem a legbátrabb magatartás ábrázolása is ennek az eszköze.

[107] A 818. sor (tunicam, molli mater quem neverat auro) visszautal egyrészt Arcens fiának (IX. 582: pictus acu chlamydem et ferrugine clarus Hibera), másrészt Acronnak (X. 722: purpureum pinnis et pactae coniugis ostro) az öltözetleírására. Ezek a leírások minden esetben egy-egy szeretetkapcsolatot idéznek föl (szülő és gyermek, vőlegény és menyasszony között), és mindig a kapcsolat erőszakos, visszafordíthatatlan megszüntetése követi őket. Mezentius, aki eddig ezeknek a megfosztásoknak végrehajtója volt, most szenvedő alanya lesz, s éppen a családra oly nagy hangsúlyt fektető Aeneas révén.

[108] A 824. sorhoz: vö. IX. 294 (Ascanius reakciója Euryalusnak anyja iránt tanúsított pietasára). Vitatott, hogy a patria pietas a 824-ben pietas patris erga filium vagy pietas filii erga patrem jelentésben áll. Valószínűbb, hogy az utóbbiról van szó. Ez következik az Anchisiades megjelölésből (tehát Aeneasnak nem a fiához, hanem az apjához való viszonya jut eszébe), valamint abból, hogy a későbbiekben Aeneas nem sok jelét adja annak, hogy Mezentius apai érzéseivel törődne.

[109] Vö. XI. 688-689: nomen tamen haud leve patrum / manibus hoc referes, telo cecidisse Camillae; ezenkívül a megjegyzés utóéletére: Hist. Aug. XXX. 13. 3: Gloriare, Aper: Aeneae magni dextra cadis (Diocletianus).

[110] Kevéssé tartozik ide a következő megjegyzés, de talán érdemes tenni egy kis kitérőt a kedvéért. Itt szokták megtenni az összehasonlítást a Turnus–Pallas és az Aeneas–Lausus összecsapás között, amelyben ki szokás emelni a két győztes viselkedését a legyőzött, gyengébb ellenféllel szemben a párbaj előtt és után. Aeneas törekszik rá, hogy kikerülje az egyenlőtlen harcot Laususszal, míg Turnus (ne feledjük, Iuno biztatására) egy meglevő egyensúlyt (Pallas–Lausus) borít fel a beavatkozásával (Thome (1978) 114). Győzelme után Turnus a maga arrogáns módján nyilatkozik a párbaj kimeneteléről, majd mindenfajta viszolygás nélkül magáévá teszi Pallas balteusát, ezzel szemben Aeneas megrendülten méltatja Lausus hősiességét, meghagyja a fegyvereit, sőt odáig megy a tiszteletben, hogy saját kezűleg emeli föl a holttestet a földről. A kétfajta viselkedés elbírálásánál azonban nem pusztán a két győztes eladdig megismert jellemét kell mérlegre tenni, hanem a helyzet különbözőségét is, különösen a párbaj végére kialakult helyzetét. Aeneasnak van mit méltányolnia Laususban, az ugyanis azért az erényért áldozta életét, ami Aeneas személyétől is elválaszthatatlan a köztudatban, és amit Aeneas felismert ugyan, de elismerni túl későn ismert el. Ezzel szemben Turnusnak nincs miért jobban tisztelnie Pallast, mint bármely másik ellenfelét. Másfelől Aeneas esetében a spoliatio elmaradása a különös megbecsülés jele, amiből joggal lehet arra következtetni, hogy nem ez számított természetesnek, hanem az ellenkezője (vö. X. 541-542).

[111] Serv. ad 845: increpans deos, quasi sacrilegus. A szokásos értelmezés általában épp az ellenkező irányba mutat, pl. Henry (1883) ad X. 743-744: “Mezentius…, in the words of our text, acknowledges that superintending Providence, to which, in his agony of grief for the loss of his son… he appeals with outstretched hands.” A kettő között a legvalószínűbb változat Nethercuttól (in Thome (1978) 121. n. 303): “The lifting of the hands to the sky is not, perhaps, to the gods. …this impulse, while religious at heart, need not imply belief in or respect for the gods.”

[112] A gyász egyéb, toposszerű megnyilvánulásaira (844: canitiem multo deformat pulvere) iliasi előképeken kívül vö. Cat. 64. 224 (canitiem terra atque infuso pulvere foedans), ill. Aen. XII. 611 (canitiem immundo perfusam pulvere turpans).

[113] A siratási jelenetnek a görög tragikusok hasonló jeleneteivel való kapcsolatára vö. Thome (1978) 135-139, ahol a szerző részletesen elemzi a két görög alaptípust, amelyek az Aeneis-beli jelenetben összeötvöződnek.

[114] Különösen ha a 850. sorban az exitium helyett az exilium szövegváltozatot fogadjuk el.

[115] A sons, -tis a Vergilius előtti latin nyelvben “felelős” értelemben szerepelt, megfelelően a görög a‡tioj-nak, és csak Vergiliustól kezdve szerepel “bűnös” értelemben (vö. pl. Aen. VI. 570-571) — Thome (1978) 129. n. 323.

[116] Érdekes viszont, hogy azáltal, hogy fölismeri saját bűneit és így alattvalói gyűlöletének jogosságát, valamiképpen közelebb kerül a népéhez — erre mutat a mei megnevezés a 853. és 904. sorban.

[117] Hős és lova(i) a döntő ütközet előtt: vö. Turnus, XII. 81-86.

[118] A ló maerentem (X. 860) állapothatározójának megvannak a párhuzamai: egyrészt Homérosnál (Íl. 426-440: Achilleus lovai siratják Patroklost), másrészt az Aeneisen belül is (XI. 89-90: Pallas lova).

[119] 862-864: aut hodie victor spolia illa cruenta / et caput Aeneae referes Lausique dolorum / ultor eris mecum... vö. Íl. XVIII. 334-335: oÜ se prˆn kteriî pr…n g' “Ektoroj ™nq£d' ™ne‹kai / teÚcea kaˆ kefal¾n megaqÚmou so‹o fonÁoj. Mezentius szavaiban ismét visszatér a spolia-téma, amely végigvonul az Aeneis második felének minden fontosabb küzdelmén — különösen, mint láttuk, a X. énekben.

[120] Újabb párhuzamot teremt Nisus (IX. 438-445) és Mezentius között a bosszújelenet. A két esetben közös az a szubjektív érzés, illetve objektív tény, hogy a bosszúálló maga is felelős a szeretett lény haláláért, a józan megfontolást lehetetlenné tevő fájdalom és a mindenáron való, önpusztító bosszúvágy, majd a szeretett emberrel a halálban való újraegyesülés. Nagy különbség azonban, hogy Nisus bosszúja sikeres.

[121] Aeneas ugyanazt az érzéketlenséget mutatja itt, mint a XII. énekben (887-893), ahol Turnus számára éppen nyilvánvaló lett, hogy elhagyták az istenek, de Aeneas ezt puszta gyávaságnak veszi.

[122] Mezentius ugyanarra hivatkozva utasítja el azt a lehetőséget, hogy fordított helyzet esetén megkegyelmezett volna Aeneasnak (s egyúttal azt a fel sem merülő lehetőséget, hogy Aeneas megkegyelmezzen neki), amire Aeneas hivatkozik, mielőtt egy könyörgő ellenfelét leszúrja (X. 532-533: belli commercia Turnus / sustulit ista prior iam tum Pallante perempto). Különbség jóformán csak abban van, hogy Aeneas ellenfelének semmi köze nem volt Pallas halálához.

[123] A jelenet az Ilias-beli Hektór-Achilleus jelenet (XVI. 338-343) visszájára fordítása — annak eredeti formáján alapul Turnus hasonló kérése a XII. 935-936-ban.

[124] Vö. Íl. XXIII. 91-92.

[125] A költő hallgatását optimisztikusan értelmezi pl. Conington–Nettleship (1875), Sullivan (1969), Thome (1978), pesszimisztikusan pl. Burke (1974) és Lyne (1989).

[126] Igaz, hogy az etruszk seregszemlére sem a városok, sem a hajók, sem a vezérek számát tekintve nem lehet ráerőszakolni egy 12-es felosztást (ez egyedül Mantuával kapcsolatban jelenik meg a X. 202-ben: gens illi triplex, populi sub gente quaterni), de az etruszk városok 12-es szövetségét más szerzők többször említik, és benne lehetett annyira a korabeli köztudatban, hogy ez az utalás működjön. Vö. pl. Serv. ad Aen. VIII. 475: Ingentis populos non sine causa dicit: nam Tuscia duodecim Lucumones habuit, i. e. reges, quibus unus praeerat.

[127] Serv. ad loc. a lyukak keletkezését a mantuai 3x4 populusnak tulajdonítja az Iliasban Hektórral szemben lejátszódó hasonló jelenet (XXII. 371-375) alapján. Maga az ötlet jó, de Vergilius a saját szülővárosának képviselőit bizonyára nem tüntette volna ki a hullagyalázók szerepével. Más értelmezést ad Conington–Nettleship (1875) ad loc.: eszerint a lyukak még csata közben keletkeztek volna — ami azért kevésbé hihető, mert tizenkét mellkasi seb kedvezőtlenül befolyásolta volna Mezentius harctéri működését, erről pedig nem tudunk. Thome (1978) 183 azt feltételezi, hogy a meggyalázás csak a páncélt érintette, tulajdonosának holttestét nem. Ez ugyan fölmentené Aeneast; az elméletnek azonban ellene szól, hogy egyrészt nem bizonyítható (a szerző legalábbis semmiféle párhuzamot nem hoz rá — míg, mint láttuk, az ellenkezőjének van párhuzama), másrészt pedig eléggé valószínűtlen, hogy Aeneas egy, az isteneknek szánt fegyverzetdarabot felajánlás előtt még átenged az etruszkoknak, hogy kiadják rajta a dühüket. Lyne (1989) 113 a leginkább szó szerinti értelemben veszi.

[128] Vö. Hektór (Aen. II. 272-279) és Déiphobos (Aen. VI. 494-497).

[129] Thome (1978) 251-274.

[130] A hattyú mint Apollón és a költészet szimbóluma megjelenik pl. a Hor. Carm. II. 20-ban, illetve az eclogák több pontján is (IX. 29, 36), hogy csak ismertebb példákat említsünk.

[131] Plin. Nat. hist. III. 23 szerint a gall támadás okozta pusztítás után Augustus korára egyedül Mantua maradt meg az észak-itáliai etruszk városok közül. Azelőtt ezt a vezető szerepet Bononia töltötte be.

[132] Vö. Enking (1959) 89.

[133] Perusiára van egy utalás: Aulestes (X. 207) Serv. ad X. 198 szerint ennek a városnak az alapítóhérósa (nem véletlenül nincs tehát megnevezve a mellérendelt város). Az utalást különösen súlyossá teszi Aulestes halálának leírása a XII. 289-296-ban, amely áldozati jellegével felidézi Octavianus perusiai emberáldozatát.

[134] Thome (1978) 228 szerint ennek fényében Vergilius fent vázolt költői törekvésének nemcsak az a célja, hogy a rómaiakban csökkentse az etruszkok iránti ellenszenvet, hanem ez fordítva is áll: az etruszkokat is közelebb akarja hozni a birodalmi gondolathoz.

[135] Egyrészt a Lar Tolumnius által végrehajtatott követgyilkosságról (Liv. IV. 17), másrészt a névtelen veii király által félbeszakíttatott ünnepi játékokról (Liv. V. 1. 3-9) van szó. Az előbbire való utalást az is alátámasztja, hogy Tolumnius vált a római történelem második spolia opima-szedésének szenvedő alanyává (Liv. IV. 19).

[136] Tyrrhénos ilyen minőségben nem szerepel az Aeneisben; a név csak egy közetruszk neveként fordul elő a XI. 612-613-ban.

[137] Nem valószínű, hogy az a Vergilius, aki a Georg. II. 533-ban fortisnak titulálta Etruriát, itt épp ellenkezőleg a görög irodalomban hagyományos elpuhultság-váddal hozakodna elő.

[138] Thome (1978) többször felrója az Aeneis etruszkjainak, hogy hiányzik belőlük az egyéni kezdeményezőkészség. Szerinte ez a költő etruszk kortársainak szóló, felrázó szándékú szemrehányást rejt. Talán inkább az lehet ennek az oka, hogy a csapattestek jobbára csak költői háttérül szolgálnak a közülük való nagyobb egyéniségek kiemelésére — ami az epikára általában jellemző.

[139] Vö. XI. 767: certam quatit improbus hastam; 809-813: “farkát behúzó farkas” hasonlat (a vad-

állatképek közül a farkashasonlatok általában kevésbé pozitívak), 854: vana tumentem.

[140] Erről az imatípusról láthattuk, hogy többször tropaeum-felajánlással jár együtt, pl. X. 421-423, 773-776. Annál meglepőbb, hogy itt épp az ellenkezője szerepel.

[141] XI. 789-793: Da, pater, hoc nostris aboleri dedecus armis, / omnipotens! Non exuvias pulsaeve tropaeum / virginis aut spolia ulla peto (mihi cetera laudem / facta ferent); haec dira meo dum vulnere pestis / pulsa cadat, patrias remeabo inglorius urbes.

<< vissza az előző oldalra| Keresés a dokumentumban