Németh András:

 

A Dado-levélben szereplő eredettörténet jelentősége a Hungri népnévvel kapcsolatban

 

 

A Hungri és az ezzel kapcsolatban álló elnevezések problémája a tudomány vi­­tatott kérdései közé tartozik. Az elmúlt néhány évtizedben több tanulmány jelent meg, ami ezzel a népnévvel foglalkozott. A vita akörül éle­ző­dött ki, hogy mikori a leg­­korábbi Hungrival rokonítható nép­elnevezés, ami biztosan a magya­rokat jelöli,[1] il­letve milyen népre, vagy népekre utalhat néhány ezzel az elnevezés­sel rokon névalak, ami honfoglalás előtti, és biztosan nem a magyarokra vonatkozik.[2] A kérdés ne­hézségét fokozza, hogy évkönyvek és krónikák ese­té­ben az inter­po­láció lehetőségét nehéz ki­zár­ni, továbbá más forrástípusok is kételyt ébresztenek a ku­tatóban, va­jon nem egy későbbi másoló cserélte-e fel egy a ma­gyarokkal már ko­ráb­ban azonosí­tott nép nevét a vizsgált névalakra.[3] Ez utóbbi esetben a névalak hasz­nálatának idő­pont­ját és a névalak által jelölt nép mibenlétét nehéz fel­tárni. A nyugat-európai szerze­tesek neveinek lejegyzési időpontja általában jól körülhatárolható: amennyiben con­fraternitast közöl a forrás, egy-egy adott apáthoz köthető; obi­tu­arium esetén a halálozás időpontja jelent biztos támpontot.[4] Ezek­nél a neveknél a datálás egyszerűsé­ge ellenére a bizonytalan etimológiai eredet nehezíti meg a kutató dolgát, mivel a ko­rabeli német nyelv német eredetet is meg­enged.[5] Nagyon kevés biztos nyom van, ami egy­szerre a névhasználat többé-kevésbé pontos időpontját és a pontos névalakot is megadja, továbbá az adott névvel jelölt népcsoport mibenlétéről is kö­zöl informáci­ókat, ami megkönnyíti a beazono­sí­tását. A probléma legképlékenyebb részét a Hungri és rokon elnevezések honfog­lalás előtti használata jelenti. Ezek az adatok ál­ta­lában a fentebb említettek miatt többnyire megbízhatatlanok. Mindössze egy biz­­tos adatunk van: egy eredetiben is fennmaradt 860. május 8-án Regens­burg­ban kelt ok­levél, amely Uuan­ga­ri­orum marcha alakot közöl, ez pedig feltehetőleg az avarokat jelöli.[6] E biztos adat több más bizonytalan adatot is megkérdőjelez és felveti, hogy ezt az elnevezést korában az avarokra is használták, amit több kutató is felve­tett,[7] bizonyítását azonban még nem kísérelték meg. Ha ezt bizonyítani tudnánk, a magyar nép más népekkel való azonosításáról és a rá alkalmazott népnevek használati köréről sok újat tudhatnánk meg. Ez pedig megkönnyíti a források használatát, végső soron segíti a különféle elnevezésekkel jelölt népcsoportok beazonosításának pontosítását. A problémával tehát érdemes behatóan foglalkozni.

A fentebb vázolt kérdésben — úgy vélem — több új adalékkal szolgálhat egy máig mellőzött és forrásértékét tekintve ki nem aknázott levél,[8] amelynek haszná­latát nehezítette az, hogy a vele kapcsolatban felmerült nyitott kérdéseket (címzett, keletkezési hely, szerző, datálás) nem sikerült kielégítő módon megoldani. Elkészítettem a levél eddigieknél teljesebb kritikai kiadását, és megpróbáltam tisztázni a fen­tebb körvonalazott kérdéseket, eredményeimet egy későbbi tanulmányban fogom publikálni. A levéllel kapcsolatos információk tisztázása lehetővé tette, hogy az ed­di­­gi kísérleteknél pontosabb forráskritikát alkalmazzunk. A vizsgált levél a magya­rokkal két szálon foglalkozik: egyfelől az eredetüket vizsgálja, több lehetőséget is összegyűjtve, másfelől az elnevezéseiket kutatja. Ez a két szál a Hungri név és az ófel­németben éhség jelentésű Hungar szó kapcsolatára alapozott eredettörténetben fonódik össze. Ha ezt a két szálat finoman kibontjuk, az eredettörténet rétegeit elkü­lö­­nítjük, és az így kapott eredményt mindkét szálon összevetjük a korabeli népelneve­­zésekkel és eredettörténetekkel, több új elemmel gazdagíthatjuk ismereteinket. Dol­gozatomban ezt a feladatot kísérlem meg elvégezni.

*

A vizsgálat elején tisztázni kell a levélről kideríthető ismereteket. A magyar szakirodalomban szinte elfogadottnak számít, hogy a levelet Auxerre-i Re­mi­gi­us (841 után–908) írta Saint Germain-des-Prés-ből Dado ver­­du­ni püspöknek (880–923).[9] A nyugati szakirodalom a levelet a 10. század második felére datálja, Wic­fridus verduni püspököt (959/960–984) tartja a címzettnek, a szerző kilétét nem tudja megállapítani.[10] A magyar és a nyugati szakirodalom álláspontjai közti ellentmondás azzal magyarázható, hogy a kutatók általában részkérdésekkel foglal­­koznak, és elfogadják az általuk hasz­­nált kritikai kiadás eredményeit.

A Hungri név használatával kapcsolatban ez akkor válik jelentőssé, ha felfigyelünk a levélíró két kijelentésére. Közli ugyanis magáról, hogy a levél írá­sa­kor már öreg: „…nunc longo senio putre corpus et succedentibus sibimet mor­bis mem­bra debilia hoc mihi exoptabile bonum invidet.”[11] Az éhínség történet bemutatásánál pedig a következőt írja: „Referam, quid audierim a maio­ri­bus, cum primum exe­cran­dae huius gentis nomen apud nos auditum est, sive illud historia sive sit fabula.”[12] A levél megírása és a történet egyik korábbi elhangzása között tehát hosszú időnek kel­lett eltelnie (pri­mum auditum est, a maio­ribus). A Hungri népnévnek, melynek alak­ját a vele kapcsolatban közölt etimológia és az erre alapozott történet is hitelesíti,[13] a történet hajdani levélíróval való közlésénél korábban legalább egyszer, de valószínű­leg többször is el kellett hangoznia a maiores[14] környezetében. Kérdés, hogy a levél mi­kor ke­letkezett. Ha a magyar szakirodalom álláspont­ja igaz, akkor ezt a feltételezett hosszú időt, talán több évtizedet levonva a levél keletkezési idejéből, azt az ered­­ményt kapjuk, hogy a Hungri névalak talán a történettel együtt a hon­fog­lalás környékén, vagy még korábban hangozhatott el. Ez a korai használat pedig fel­­ve­ti azt a kérdést, hogy milyen népcsoportot jelölt a kikövetkeztetett három el­hang­zás során külön-külön. A levél kritikai vizsgálata segít tisztázni ezt a kérdést. A bi­zony­talanságokat négy kérdéssel lehet körvonalazni.

1.       Kinek írták a levelet?

2.       Honnan írták a levelet?

3.       Ki az öreg levélíró?

4.       Mikor írták a levelet?

*

Ha a levél kéziratainak olvasatát összevetjük és megállapítjuk a kéziratok stemmáját, a kéziratokban szereplő olvasatok segítségével közelebb juthatunk a megoldáshoz. A levelet az alábbi kéziratok tartalmazzák:

A =   St. Ghislain kolostor elveszett kézirata. Achery (1676) 249-251. Teljes.

C  =   Chicago, Newberry Library, F 3 [Ry(erson) 15] 9 folio-12 folio. Teljes. 10-11. század.

F   =   Freiburg im Breisgau, Universitätsbiblothek, Hs 147. 75^r-79^r. Nem teljes. 10-11. század.

M =   A Floresse-ből származó elveszett kézirat. Martène–Durand (1724) 230B-235C. Teljes.

V  =   Wien, Nationalbibliothek, Cod. Lat. 956. 110^b-113^b. Nem teljes. 11. század.

V² =   Javítás V-ben más kéz által.

Z   =   Zürich, Zentralbibliothek, Rh 102. 187^v-190^r. Nem teljes. 10. század.

A levél első mondatának olvasataiból indulhatunk ki: „Domino bea­tis­­si­mo et vere apostolico, verae et aeternae sapientiae amatori, D, sanctae[15] Vir­du­nen­sis ecclesiae ierarcho, dignissime ab omnibus venerando, R,[16] eius fidele man­cipium…” A levél záró része pedig a levél származási helyére tartalmaz egy uta­lást: „Fratres et do­­mini mei vestri fidelissimi et devotissimi oratores, omnis scilicet beatissimi Ger­ma­ni congregatio…” Ha a fentebb vázolt négy kérdésre vá­laszt keresünk, ebből a két mondatból, a levél tartalmából és a benne szereplő idézetekből indulhatunk ki. Az el­té­rő olvasatok viszonyára az egymástól való eltérések csoportosítása deríthet fényt.

Az AM osztály nagy jelentőségű, ugyanis gyakran megegyeznek egy­más­sal CFVZ ellen,[17] és több ponton C-vel egyeznek V ellenében.[18] Több ponton AM kö­zös V-vel C ellenében.[19] Két stilárisan hasonló levelet AMV közvetlenül egymás után tartalmaz, ezért könnyen feltételezhetjük, hogy egy szerzőtől származnak. A levél záró része, amely a Sancti Germani con­gregatio utalást tartalmazza, csak ACM-ban maradt meg. ACM egyezést mutat V²-vel,[20] ezért valószínű, hogy a javító kéz egy ACM-mel rokon kéz­iratot is felhasznált, ami megnöveli jelentősé­gét. FZ pedig nyilvánvalóan rokon kéziratok, hiszen a bennük fennmaradt művek sorrendje is egyezik, továbbá több ponton egyezést mutatnak ACMV-vel szem­ben,[21] néhány helyen pedig FVZ egyezik ACM-mel szemben.[22] CV között is ki­mutathatók egye­zések a többi kézirat olvasatával szemben.[23]

A kéziratok nagy része három levelet tartalmaz, amelyek stiláris hasonlósá­got mutatnak.[24] Mivel tudjuk, hogy mindhárom levelet más helyen élő szemé­lyeknek címezték [(a)-t feltehetőleg Walónak vagy Gualó­nak, Autun püspöké­nek (893–913), (b)-t egy D vagy V betűvel kezdődő nevű verduni püspöknek, (c)-t pedig a beazonosíthatatlan Gunduinusnak], feltételezhetjük, hogy AFMVZ a levél ke­let­kezési helyéről indulnak ki, nem pedig Ver­dun­ből, és innen terjedtek tovább ezek a kéziratok. C eredete bizonytalan, mivel csak az általunk vizsgált levelet tar­tal­mazza: vagy a fen­tiekkel áll rokonságban, vagy Verdunből indul ki. Ugyanis Lauren­tius de Leo­dio a 12. század derekán verduni püspökökről írott művében a kö­­vetkezőket mondja a magyarok verduni pusztításával kapcsolatban: „De istis in­for­tunis extat epistola Virdunensis cleri.”[25] Ezt az utalást könnyen vonatkoztathat­juk az általunk vizsgált levélre. Ez azt je­len­tené, hogy a levél megérkezett Ver­dun­be, és ott is bemásolták egy kódex­be. Majd innen terjedhetett. C a levél végén AM el­lenében ezt a többletet tar­tal­mazza: „…quodque pro vobis super­im­pen­di…”, és más he­lyeken is eltér a többi kézirat olvasatától. Valószínű, hogy ezektől eltérő kó­dexre megy vissza. Az eddig elmondottak alapján a következő stemma adódik (az w az elkül­dött levél szövegét, az a a levél keletkezési helyén bemásolt szöveget, a b pedig a Verdunben bemásolt szöveget jelöli):

                                                w

                                                

 

b                      a

 

 

                 g              d

      

  ?     ?

                                             Z

 

C        A          M         V      F

 

 

                                                                      

                                                                          V²

1.       Kinek írták a levelet?

Tudjuk, hogy a címzett Verdun püspöke, továbbá a levél tartalmából ki­tű­nik, hogy akkor kellett keletkeznie, amikor a magyarok sűrün veszélye­z­tet­ték Nyu­gat-Európát. Ha figyelembe vesszük, hogy a levélnek több 10. szá­zadi kéz­i­ra­ta ma­radt fenn, és talán még több is létezhetett, tartalmilag pedig a világvége kö­ze­led­téről szól, akkor a címzett Verdun egyik 9. század végi, vagy 10. századi püs­pö­ke lehet. A korabeli verduni püspökök neveit jól ismerjük.[26] A felállított stem­ma és az első mon­dat olvasati variánsai alap­ján pedig megállapíthatjuk, hogy az (a) szövegében sze­repelt dati­vus­ban álló név D vagy V betűvel kez­dő­dik, és kö­rül­belül 5 betű hosz­szúságú. A kez­­dőbetűknek csak Dado és Wicfridus ne­ve felel meg.

Wicfridus 959/960-984 között volt Verdun püspöke. Személye több dolog miatt is valószínűtlen: A olvasatában még egy helyen szerepel v-d té­vesz­tés;[27] a Vvicfrido alak a V által ránkhagyományozott kb. 5 betűs lacu­ná­ba nem fér el; FZ-ben csak a magyarokat tárgyaló rész maradt meg, ahol a másolói szelekció a világvége várástól és a magyar támadásoktól való egyi­de­jű félelmet mutatja, ez pedig a Lech mezei magyar vereség után (955) már valószínűtlen. A 10. század vé­gén biztosan nem írta volna le a levél írója: „Gog et Magog esse Hungros, qui numquam antea auditi sint, sed modo in novissimo temporum apparuerint.”[28] Az egyetlen érv, ami mellette szólt az előbbi idézethez kapcsolódó szövegrészen alap­szik: „dicunt enim nunc esse novissimum saeculi tempus finemque im­mi­ne­re mundi.”[29] Huygens ezt ele­gen­dő érvnek találta. Nem vette figyelembe, hogy a vi­lágvége várása nem kötődik feltétlenül az ezredfordulóhoz.[30]

Dado[31] 880-tól 923-ig volt Verdun püspöke. Életének eseményei se­gí­tik eldönteni a kérdést. Verdunt több normann támadás érte püspöksége alatt, 917-ben tűzvész pusztított, a magyarok pedig 913-tól kezdve jelen­tet­tek folyamatos ve­szélyt. Dado halála után 925-ben Verdunt is feldúl­ták. Fenn­­maradt egy Da­dó­hoz írt verses levél, amelyben az „instant Italides spo­li­­a­tae civibus urbes” sor is sze­­re­pel,[32] amely a magyarok 899-es itáliai betö­ré­sé­re vonatkozhat. Innen tud­hat­juk, hogy már korán tudomást szerezhetett a magyarokról, ha nem kellett az utalást pontosítani. A levélben nem szerepel, hogy a magyarok feldúlták volna Ver­dunt, csak az, hogy fenyegetést jelen­te­nek: „nunc iusto dei iudicio in nostris gra­­ssantur cervicibus et ubique intole­ra­bilis eos formido praecurrit…”[33] Mivel a le­vél felkérésre íródott, ha Ver­dun feldúlása után keletkezett volna, ezt a tényt bi­­zonyára közölte volna a cím­zett a levélíróval, aki ezután hivatkozott volna er­re. A levélnek tehát Da­do halála előtt kellett keletkeznie. (Ld. alább a da­tá­lás­ról.) Ezek után elég biz­tosnak tűnik, hogy Dado a levél címzettje.

2.       Honnan írták a levelet

Fentebb már láthattuk, hogy a levél Szt. Germanus egyik kolostorából szár­ma­­zik. Graesse nyolc ilyen kolostort ad meg: 1. Alluyes; 2. Auxerre; 3. Guain­­ville; 4. St. Germain-des-Prés (ma Párizs); 5. La Mans; 6. St. Ger­main-l’Auxer­rois; 7. Freigne; 8. Montfaucon.[34] Ha ezeket a kolostorokat tér­kép­re visszük, a következő képet kapjuk: a kolostorok egy része (1., 2., 3., 4., 6.) a Szajna közelében fekszik, az 5. Normandiában, a 7. Pedig a Loire torkolatánál, Ver­duntől valamennyi több mint 200 km-rel nyugatra található a 8. kivételével. Mont­faucon Verdun egyházmegyéjéhez tartozott, kb. 60 km­-­re délre a Meuse mellett. A magyarok 2. és 7. kolostort kö­ze­lítették meg 926-ban, Montfaucon 913-tól veszélyeztetve volt.[35] A Verduntől nyu­gat­ra, francia nyelvterületen található kolostorok szerzetesei bizonyára nem írták vol­na le a Hungri-Hungar etimológiát, amely német nyelvterületről, mindenesetre egy németül jól tudó személytől származhat. Ennek a megszorításnak és a levél két ki­jelentésének[36] is leginkább Montfaucon felel meg, amely sokáig Dado fennhatósága alá tartozott.[37] Ez a kolostor a legkeletebbi, Graesse német nyelvterületen találha­tó Ger­ma­nus kolostort nem említ, ezért, ha ilyen nem volt, Montfaucont lehet legnagyobb valószínűséggel a levél keletkezési helyének tekinteni.

3.       Ki az öreg levélíró?

CMV megőrizte a szerző nevének kezdőbetűjét: R. Ennek kapcsán há­­rom sze­­mély neve merült fel, azonban egyik sem megalapozott kellőkép­pen. Rha­banus Ma­urus személyét 856-ban bekövetkezett halálának ko­ra­­i idő­­pontja cá­folja. Re­gi­no és Auxerre-i Remigius személye is bizony­ta­lan az alábbi okok miatt.

Auxerre-i Remigius (841 után–908. május 2.) személye mellett két érv szól­­na. Az egyik a Szt. Germanus kolostor, amely ez esetben St. Ger­main-des-Prés lenne, a másik pedig Sigebert von Gembloux utalása az általunk vizsgált le­vél­­­lel stiláris ha­son­­lóságot mutató egyik másik levélre.[38] A német etimológia, a ma­gyarok Párizs kör­nyéki kalandozásának a hiánya és Ver­duntől való nagy távol­­sága St. Germain-des-Prés-t valószínűtlen helyszínné teszi, ahogy ezt fentebb már láttuk. Sigebert von Gembloux utalása az általa felhasznált kézirat bizonyta­lan­sága miatt nem tekinthető elfogadható érvnek, tehát Remigius mellett nem szól biztos érv, a helyszín bizonytalansága viszont inkább ellene szól.

Regino személyét a Chroniconban 889. évnél található eredettörténet és az általunk vizsgált levélben szereplő történet egyes elemeinek hasonlósága miatt vetette fel Csóka.[39] A Szt. Germanus kolostorára való utalás rögtön megcáfol­ja személyét, mivel tudomásunk szerint ő ilyen kolostorral nem állt kapcsolatban. Regino nem említi az éhség etimológiát, a történet több elemét és a magyarok névváltozási elméletét sem közli. Ezek az eltérések is ellene szólnak, a két szö­­vegrész közti több párhuzam legfeljebb a történetek közös gyökerét mutatja. A kérdéssel az alábbiakban még foglalkozom.

Több személy nem merült fel a kutatásban. Ezért a szerző kiléte egyelőre ismeretlen előttünk.

4.       Mikor írták a levelet?

Két dolog segít a datálásban. Ha a levelet Dado verduni püspöknek írták, ak­kor 880 és 923 között kellett keletkeznie. A másik segítséget a magyarok betöré­seinek vizsgálata jelenti. A magyarok 913-ban tűntek fel először Lotaringiában, majd 917-ben és 919-ben.[40] A magyarok Dado halála után 925-ben jutottak Ver­du­nig, amit Vajay Szabolcs feltehetőleg tévesen tesz 921-re.[41] A datálás támpontját Da­do életrajzi adatai jelentik. Tudjuk, hogy Ber­nu­i­nus püspökségének első évé­ben dúlták fel a magyarok Verdunt,[42] Bernuinus pedig Hugo püspöksége után kö­vet­te Dadót.[43] Dado halá­láról két évet adnak meg a források 923-at és 920-at.[44] Az Annales S. Vitoni Virdunensis adja meg a 920-as halálozási dátumot, a tűzvészt pedig 915-re teszi. Más forrás ezt Da­do püspökségének 37. évére teszi.[45] Ez utóbbi adathoz Dado püspökségének kezdőévét saját kijelentéséből[46] és Bertarius­tól[47] tud­hatjuk meg, mely szerint 880-ban lett püspök, tehát a tűzvésznek 917-ben kellett történnie. A 920 és 923 közti eltérést a tűzvésznél látott 915-917 közti eltérés magyarázza, melyek közül 917 és 923 látszik megbízhatóbbnak, mivel részletesebb források tar­tal­­mazzák. A verduni kalandozás tehát 924 végén, vagy 925-ben tör­tént, erre a kalan­dozásra Hugo Flaviacen­sis krónikája[48] mellett Flodoard évköny­vében[49] találunk utalást. Bertarius Ver­dun püspökeiről írott művében — a le­vél­hez hasonlóan — a saját bűnökért kiérdemelt büntetésként értelmezi mindkét sze­rencsétlenséget: a tűzvészt és a magyar pusztítást.[50] Mivel Dado kortársa volt és nem sokkal halála után ír­ta művét, jól ismerte a Verdunben honos gondolatokat az ott megesett csapásokról. Ez a felfogás közös a levélben leírtakkal. A rokon elképzelés Dado esetében csak a tűz­vész után erősödhetett meg, ami egybeesett a magyarok fenyegetésével. A levél tehát mindenképpen 913 után, (méginkább 917 után) és 923 előtt keletkezett. (Esetleg 915 és 920 között, amennyiben a 920-as halálozási adat a helyes).

 

A négy részkérdés megvitatásával kellő alapot teremtettünk a Hungri név és a vele kapcsolatban előadott történet vizsgálatához. A levél megírásakor, kb. 917 és 923 között, Lotaringiában, feltehetőleg Montfauconban ez a névalak lejegyzésre került, és Verdunbe is eljutott. A levélben szerepelő két kijelentésből[51] és a keletkezési időből láthatjuk, hogy ekkor a Hungri név a kalandozó magyarokra értendő. A fentebb vázolt okok miatt még legkevesebb kétszer el kellett hangzania a Hungri népnévnek, és legalább egyszer a történetnek a levél keletkezése előtt hosszú idővel (akár több évtizeddel). A történet tartalma azt valószínűsíti, hogy ez a korábbi elhangzáskor még nem a magyarság eredettörténeteként hangzott el, hanem egy más népcsoportot jelölő Hungri népre vonatkozott. Ezt a levélben szereplő eredettörténetnek és a honfoglalás előtti nem magyarokat jelölő Hungri-val rokon elnevezések vizsgálatával fogom feltárni.

*

A vizsgálatnál a következő modellből indulok ki. Egy ismeretlen, keletről ér­kező népről alkotott elképzelések több forrásból táplálkoznak. Ezek az elképzelé­sek eltérnek az írásbeli kultúrával nem érintkező emberek és az írásbeli műveltség­gel rendelkező szerzetes réteg között. Mivel a levelet az utóbbi csoportba tartozó személy írta, ezzel foglalkozom, bár kapcsolódási pontok is elképzelhetők. A szer­zetesek által olvasott írásokban több helyen található utalás különféle keleti népekre különféle történetekkel. Mivel olvasmányaik során sztereotípiák alakulnak ki bennük, ezeket hajlamosak bármily nemű hasonlóság (pl. név, viselkedés) újabb ismeretlen népekre is átvinni. Az ilyen gondolati egységek átruházása során ezek mindig hozzáidomulnak az éppen aktualizált népre, és néhány csak az adott népre jellemző sajátsággal is gazdagodnak. Ha ezeket a sztereotípiákat több történet egy­be­­vetésével kiszűrjük, elkülöníthetjük a sajátságokat, amelyek idővel szintén sztereotípiává merevedhetnek. Ha minden párhuzamos elemet kivonunk egy adott történetből, akkor megkaphatjuk a csak az adott népre érvényes hozzá­té­telt, ami történeti forrásként is felhasználható. A történetek tehát részelemekre bontha­tók, és ezekből a részelemekből kis hozzáadással több új történet is összerakható. Új­kori példákon is láthatjuk, hogy egy adott személyről kialakult történet névhason­lóság alapján mindig az újabb, aktuálisabb személyhez kötődik. Az aktualizált személy egyes jellemzőjével is bővül a róla alkotott elképzelés, túlnyomó részben mégis az eredeti történet tartalma él tovább.[52] Ha ezt modellt figyelembe véve vizs­gáljuk az eredettörténeteket, több kérdésre is választ találhatunk. Megtudhatjuk, milyen lépcsőfokokon keresztül alakult ki egy adott eredettörténet, milyen né­pek sztereotípiái olvadnak össze benne, továbbá ezek elkülönítésével kinyerhetjük egyediségüket és így forrásként felhasználható részeiket.

A levélben a következő eredettörténet szerepel: „Elmesélem, mit hallottam az idősebbektől, amikor ennek az átkozott népnek a neve a mi környezetünkben először elhangzott, akár hiteles történet az, akár mese. Igen hatalmas éhínség tört be egykor egész Pannóniába, Isztriába és Illíriába és a szomszédos népekre. Amikor már a tömeg pusztulása csoportosan történt, azon te­rü­letek fejedelmei (prin­cipes) megfontolás alapján elhatározták, hogy számol­ják össze az egyes családokat, és az egyes családokból a családfők (a dominis) annyi embert tartsanak vissza, amennyien szemmel láthatólag meg tudnak menekülni az éhínség veszélyétől. A maradék megszámlálhatatlan sokaságot pedig — különböző neműeket és eltérő korúakat — kitagadták, majd elhagyatott és ismeretlen vidékre vetődtek, mi­vel vezetőik azzal fenyegetőztek, hogy meg fogják gyilkolni azokat, akik közülük visszafordulnának. Azok tehát övéik által kegyetlenül cserbenhagyva, miután hosszú időn keresztül a hatalmas pusz­taságokon át vándoroltak, végül a Meotis-mo­csár­hoz értek. Ott pedig, miután e tömeg nagyobb része az éhségtől elpusztult, néhányan, akik erősebbek voltak és jellemükben tettre készebbek, vadászatba kezd­tek, mivel az a te­rü­let vadakban, madarakban és halakban rendkívül termékeny volt, és a zsákmá­nyolt vadak húsával táplálkoztak, bőrével ruházkodtak. Ily mó­don ha­tal­mas sereg nőtt belőlük, és az éhség alapján, amit elviseltek, Hungri­nak ne­vez­ték el őket. A hatalmas tömegben bízván tehát a műveletlen és rémisztő he­lyeket otthagyva először a szomszédos népek földjeit rohanták le, a nyílvesszők hasz­nálatával túlerőt biztosítottak maguknak, amely ismeretet kényszerből tanultak meg, amikor nyomorult éle­tüket a pusztaságban tengették. Most (Nunc iusto…) Isten jogos ítélete miatt a mi nyakunkon erőszakoskodnak, és mindenütt növekszik a tőlük való elviselhetetlen félelem…”[53]

Ez a történet három másik szöveggel mutat közvetlen párhuzamot: Regino,[54] Iordanes[55] és Hariger munkájában szereplő történettel, amelyet Aegi­di­­us Aureaevallensis[56] hagyott ránk. Ezt a három eredettörténetet össze­vet­ve számos közös motívumot találtam:

(a)    Egy embercsoportot saját korábbi helyéről elűznek. Dado-levél, Regino, Ior­da­nes, Hariger.[57]

(b)    Ezt többször a közösségen belüli vezető teszi. Dado-levél, Iordanes, Ha­ri­ger.[58]

(c)    A terület nem tudja eltartani a rajta élőket. Dado-levél, Regino, Hariger.[59]

(d)    Sík, elhagyatott vidéken való vándorlás. Dado-levél, Regino, Iordanes, Ha­ri­ger.[60]

(e)    Az elűzött népcsoport új lakhelyet keres, illetve talál. Csak Reginónál.[61]

(f)     Átmeneti gyengülés. Dado-levél, Iordanes.[62]

(g)    Vadászat és halászat. Dado-levél, Regino, Iordanes.[63]

(h)    Megerősödés. Dado-levél, Iordanes, Hariger.[64]

(i)      Meotis-mocsár. Dado-levél, Iordanes, Reginónál csak mocsarakra való utalás.[65]

(j)      A szomszédos területek lerohanása. Dado-levél, Regino, Iordanes.[66]

(k)    Éhínség mint kiváltó ok. Dado-levél, Hariger.[67]

(l)      A Hungri nép fegyverzete. Dado-levél, Regino.[68]

A többi motívum egyedinek tűnik.

Ezeket a motívumokat elkülönítve, a rájuk rakódott adalékok segítségé­vel megmutathatjuk, hogy eredetileg melyik nép eredettörténetének ré­szét képezték. Ior­danes a hunok eredetét írja le, a történet végén azonban Szkí­tia is említésre ke­rül. Itt a fenti motívumokból a következőket találjuk: a, b, d, f, g, h, i, j. Iordanes gó­­tok eredetéről szóló műve elterjedt olvasmány volt a nyugati kolostorokban, a hunokról megalkotott eredettörténet így könnyen áttevődhetett a hozzájuk több te­kin­tetben is hasonló más keletről érkező népekre. A hasonlóság több oldalról is adó­dott: egy irányból érkeztek, egy területen telepedtek le, minden újonnan érkezett nép sok kellemetlen­séget okozott a nyugatiaknak, ezért a tőlük eltérő hunokéhoz hasonló élet­módjukat is a hunokhoz hasonló megvetéssel kezelték. A Kárpát-me­­dencébe érkező népek eredettörténete tehát Nyugat-Európában nem is alakulha­tott a hunokétól függetlenül. A feltehetőleg 906–908 között Regino által lejegyzett tör­ténet a hunokénál régebbi sztereotípiához, a szkítákhoz kötődik, még Ius­ti­nus Szkí­tia leírását is szinte szó szerint idézi. A két történet közös elemeit kigyűjtve megállapíthatjuk a történetek szkíta réteget. Közös elemek: a, d, g, j. Az elűzetés motívumnál (a) Regino a besenyőket (Peci­na­ci) említi, és nem helyi vezető ál­tal történik, ez tehát konkrét eseményre utal, így a hasonlóság csak látszólagos. A szomszéd területek lerohanása (j) a nomád népek közös jellemzője a történetekben, és a támadások élményét jelzi, amihez magyarázatként (c) motívum társul. Re­­gino megnevezi a megtámadott népeket, tehát ez sem tekinthető más­honnan to­vább­élő hagyománynak. Szkíta elemnek tekinthető a sík területen való vándorlás (d), amely mindegyik történetben szerepel — Reginónál ez is konkrét —, továbbá az ál­talánosságban szereplő vadászat-halászat, az állatokban való gazdagság (g), és a Meotis-mocsár (i). A Dadohoz írott levél a Harigernél szereplő minden motívumot tar­talmazza, ezen kívül azonban olyanokat is, amelyeket Hariger történetében nem találhatunk meg. A két történetet az éhínség motívum (k) köti össze. Mivel a levélen kívül nem tartalmaz plusz adalékot, a továbbiakban nem foglalkozom vele. Két feladat van még hátra, a Dado-levél Reginóval és Iordanésszel való összehason­lítása. A Regi­nó­val közös elemek (a, c, d, g, j, l) közül, ahogyan az imént láttuk, mindegyik elképzelhető egymástól függetlenül, ezért nem szükséges a két történet között közvetlen kapcsolatot feltételezni. A kizárólag Reginóval való hason­lóság csak a Hungri nép fegyverzetére (l) és a levél más részében a Hungri név ismeretlen voltára tett utalásban[69] fedezhető fel. A fegyverzetre a levél más ré­sze­iben is található utalás,[70] ebből látszik, hogy közkeletű szóbeszéden alapul. Egy név ismeretlenségének leírásához sem szükséges más írásbeli előz­ményt feltételez­ni. A Dado-levél minden Iordanesnál szereplő elemet tartalmaz, ezen kívül pedig (k) és (l) elemeket. Ezek közül (k) Harigerrel, (l) Re­gi­nóval mutat hasonlóságot, de azoktól független, ahogy az imént láttuk. A fegyverzetleírás korábbi párhuzama azt sejteti, hogy a levél írója utólag tol­dotta a történethez, amelynek a Nunc iusto… kez­detű mondat előtti része a levél többi részétől függetlenül is megáll, kerek egészet alkot, és csak az éhség motívumban különbözik a Iordanesnál szereplő hun eredet­tör­ténettől. Ez a levélről leválasztható történet hangozhatott el a levélíró kör­nye­ze­té­ben egykor régen. A Iordanesen felüli éhség motívum csak a Hungri–Hungar eti­mo­lógiával magyarázható. Ez a történet tehát olyan népre kellett hogy vo­natkozzon ekkor, amely a hunokhoz is kötődik, továbbá Hungri névvel jelölik. Mivel a történet ekkori változatában nincs olyan elem, ami csak a magyarokra vo­nat­kozna, az időbeli távol­ság gyengíti a magyarokkal való kapcsolatát. A történet gon­dolati bővüléséhez segítséget nyújt Widukind, aki szerint az avarokat olykor Ungarii-nak nevezik, az avarok pedig a hunok maradványának tekinthetők, velük kap­csolatban csaknem szó szerint közli Iordanes történetét.[71] Elképzelhető, hogy az itt el­hang­zott történet az avarokra vonatkozott. A történet eme változata ugyanis a te­rü­leti meg­je­löléssel (Pannónia, Illíria, Isztria) az avarok által lakott területre utal, ezen kívül az éhség motívumot Györffy György egy hajdani természeti csapás emlékének te­kin­ti.[72] A korábban elhangzott történet tehát a területi meg­jelöléssel avarokra érvé­nyes eleme(ke)t is tartalmaz. A másik sajátsága a hun történethez képest Hungri név és ennek etimológiája, amivel az alábbiakban foglalkozom. A Dado-le­vél­ben tehát több réteg is megfigyelhető (a levél többi részének elemeit is megemlítem):

1.       Szkíta réteg: A sík területen való vándorlás (d), Meotis-mocsár (i), vadászat, halá­szat, vadakban való gazdagság (g).

2.       Hun réteg: A saját vezető általi elűzés (a, b), átmeneti gyengülés (f), ismételt meg­erősödés (h).

3.       Avar réteg: A Pannónia, Illíria, Isztria terület-megjelölés, a Hungri név (ld. alább), esetleg az éhínség (k).

4.       Magyar réteg: A történetben: a fegyverzet leírása (l) és a Nunc… in nostris gras­san­tur cervicibus utalás. A levél más részeiben: Az íj és lándzsa használatára tett utalás (ld. fentebb). A Hungri név, és az a kijelentés, hogy ez írásbeli források­ban nem szerepel. Erre magyarázatként a névváltozási elmélet.[73] E két utóbbi a levélíró önálló megállapításai, amelyeket a magyarok megjelenése kapcsán írt le, ezért nem az avar rétegnél említem.

5.       Nem adott néphez kötődő elemek: A szomszédos népek lerohanása (j), amely mindig konkrétan jelenik meg. Erre magyarázatként: a terület nem tart­ja el a rajta élőket (c).

6.       Bibliai réteg: A levél más részében: a Hungri nép Góg-Magóg népével való azo­nosítása.[74]

Láthatjuk, hogy az éhínségtörténet a levél keletkezése előtt talán több évtizeddel olyan formában hangozhatott el, amelyben nem volt magyar, de volt avar sajátosság. Az ekkor elhangzott Hungri név használata is tekinthető avar elemnek. Ezt az elnevezést az avarokra is alkalmazhatták, amit több, ezzel rokon elnevezés is megerősít.

*

Az alábbiakban röviden bemutatom, milyen nyomokat találtam a Hun­gri és az ezzel rokon nevek Kárpát-medencében élő népekkel kapcsolatba hozható hon­fog­la­lás előtti használatáról. 760-ban via Ungarorum alakot találunk. Ez egy oklevélben sze­repelő földrajzi név. A „hegy mellett” jelentésű szláv u gora is fel­merült kiindulá­si alapként, ezt azonban az n hang megléte miatt (Ungarorum) Király Péter cáfolja.[75]

Ungarus alakot találunk Paulus Diaconus (kb. 720-799) művében Liut­­prand langobárd király (712-744) sírfeliratában (Historia Longoba­r­do­rum 6, 58.). A sírfelirat a kutatás szerint a király halála után később keletkezett, minden­­­esetre a 799-ben meghalt Paulus Diaconus leírta, bár a másolói névcserét sem lehet kizárni.[76]

Számos forrásban találkozhatunk a 793-as évnél a következő bejegyzéssel: Karolus rex Hungarorum regnum vastat.[77] Ez Nagy Károly 791-793-as avarok elleni hadjáratára vonatkozik.[78] Nehéz eldönteni, hogy vajon már a 8. század végén használták-e ezt az elnevezést, vagy csak a magyar-avar azo­nosítás miatt cse­rélték fel a 10. században, illetve később. Az eltérő néva­la­kok (pl. Vungorum) és az egy-egy évkönyvön belüli következetlen névhasználat megengedi azt a fel­té­telezést, hogy még a magyarok avarokkal való azonosítása előtt a forrásokba ke­­rült és terjedt. Ezt erősíti az előbbi Nagy Károly korabeli példa.

Minden kétséget kizáró alak: Uuangariorum marcha (két késői kéziratában Ungarorum alakra cserélve). Ezt az adatot egy eredetiben is fennmaradt 860. május 8-án Regensburgban kelt oklevél őrizte meg számunkra, amelyben Német Lajos húsz telket adományozott Mattsee kolostorának. Az ok­levélben szereplő föld­rajzi nevekből látszik, hogy ez a megjelölés a 805-ben Nagy Károly által lét­re­­hozott avar vazallus állam határvidékére vonatkozik.[79]

Az Annales Bertiniani 862-es évnél található bejegyzése tartalmazza: „Sed et hostes antea illis populis inexperti, qui Ungri vocantur, regnum eius po­pu­lan­tur.” Ez a népnév szervetlenül illeszkedik szövegkörnyezetébe, ezért Róna-Tas András felvetette, hogy későbbi másolás során ke­rült az évkönyv 10. század máso­dik felében keletkezett kéziratába. Az ér­tel­mezési nehézségeket mutatja, hogy Makk Ferenc a Hinkmar általi lejegyzés mellett (862-882) érvel, szerinte ez a magya­rokra vonatkozik. Legutóbb Ungváry Jenő filológiai elemzésével felvetette, hogy az Ungri nem az in­ex­per­ti, hanem az illis populisra vonatkozik, amely a ke­le­ti frank királyság fennhatósága alatt élő nép lehet. Az adat ezek szerint az avarok­ra is vonatkozhat. Az interpoláció lehetősége miatt azonban nem tekinthető biz­­tos a­dat­­nak sem az avarok sem a magyarok 862-es nevére vonatkozólag.[80]

Ezekhez az adatokhoz illeszkedik a Dadóhoz ír levélben előforduló Hun­g­ri alak. Ez az alak a történet korábbi elhangzásakor (9. század utolsó év­tizedei) va­lószínűleg az avarokra vonatkozott, amit a történet avar sajátsága(i) erősí­t(e­nek).

A nyugati kolostorok nevei is ebbe a körbe tartoznak, melyeket Király Péter gyűjtött össze. Ezek egy része kizárható, néhányuk azonban az onogur név­­vel is kapcsolatban állhat.[81]

A 760-as Ungarorum, a Paulus Diaconus művében szereplő Unga­rus alak, az évkönyvekben a 793-as évnél található Hungrorum, Hungaro­rum, Vun­go­rum ala­kok, a Német Lajos oklevelében (860) szereplő Uuanga­ri­orum alak és az általunk vizs­­­gált levélben szereplő Hungri alak a források keletkezési körülmé­nyei és tartalma alapján az avarokra is vonatkozhattak és már a magyarok meg­jelenésétől függet­le­nül lejegyzésre kerültek. A nevek eredetének vizsgálata is megerősíti ezt a megállapítását.

A 9. században a latin forrásokban a magyarokra használt Ungri (és származékai), a bizánci forrásokban 10. század második felétől előforduló Oâggroi, a Nyesz­tor-krónikában 12. században megtalálható ugri alakok kö­zös kiindulópont­ja a szláv nyelvben keresendő: *Ongri. Ez az alak az Onogur név szláv többes szá­ma. Ez a név a forrásokban a bolgárok mint onogur-bolgárok neveként és mint a bol­gár név szinonimájaként fordul elő. A török bolgárok az onogur törzsszövetség részét képezték. Az onogur név a tíz jelentésű on és az oguz rotacizált megfelelőjének, az ogurnak az összetétele. A Nyesztor-krónika ugri alakja a hangsúlytalan ma­gánhangzók 9. században végbement denaza­li­zá­ci­óját mutatja (*On> o> u). A nyu­gati szláv nyelvekben a nazális alak sokáig tovább élt. A 860-as feltehetőleg szlo­vén Wangar alak is ezt mutatja. A szlovénban, lengyelben, bulgárban egy w hang került a szó elejére, az orosz wengri egy késői lengyelből való átvétel eredmé­nyeként él tovább. Héber nyelvű forrásokban is fellelhető: még 950 előtt Szefer Josi­ppon művében is előfordul az ungr alak, 955 és 960 között pedig Haszdaj ibn Saprut József kazár kagánhoz írt levélben található Hungrin alak. A bizánci források Oâggroi  alakja csak a 10. század végétől kezdve fordul elő, és csak a magyarokra vonatkozik. A kutatások azt mutatják, hogy ez a szlávból került a görög nyelvű forrásokba. A nyugati forrásokban a szó eleji inetimológikus h a francia és német nyelvterület határán alakult ki, ahol a szó eleji h-t nem ejtették, csak helyesírási sajátosság volt. Ezért ír­hattak a német közvetítéssel átkerült szláv alak elé egy h-t, amely német nyelvterületre is visszakerült, és a kétféle változat párhuzamo­san élt egymás mellett. Ezt a nyugat-európai nyelvekben kialakult népneveink is mutatják (angol: Hungarian, spanyol: Hungaro, francia: *Ungre> Ongre> Ong­rois és Hung­re> Hongre> Hongrois, olasz: Ungheri, német: Ungri> Ungar> Un­gari> Un­gere> Unger, az Ungari>Ungarii bővülés latin forrásokban és francia hatásra h-s változatok is).[82] A Dado-levélben szereplő Hun­gri alak tehát valamely nyugati szláv nyelven keresztül német közvetítéssel átkerült Ungri-ból képző­dött francia-német nyelvterület határán és visszajutott német nyelvterületre, amit a szó­kez­dő h ejtése, és az így létrejövő alakra alapozott etimológia (Hungri ófelnémet egyes száma: Hungar = éhség) is bizonyít. Ennek a hosszabb folyamatnak a 9. szá­zad utolsó évtizedeire le kellett zajlania, ami azt is mutatja, hogy a szláv és né­met nyelvterületen a magyarok megjelenése előtt már régen létezett ez a népnév. A Kuvrat halálát (650 után nem sokkal) követően a kazárok támadása (670) véget vetett a Bolgár Birodalomnak, öt fia közül a negyedik az onogundur bolgárok egy részével az avar Pannóniába vándorolt.[83] Több kutató feltételezését, mely szerint az onogur név származékai az avar nép neveként is meghonosodhattak, a Da­dó­­hoz írt levél tör­ténete is megerősíti, ahogy az fentebb láthattuk. Ez a megállapítás a fentebb fel­so­rolt bizonytalan jelentésű népnevek újragondolására ösztönöz.

*

A levél eredettörténetének vizsgálata egy további tanulsággal is szolgál: az eddig tényként kezelt, de meg nem magyarázott avar-magyar (hun-avar-ma­gyar)[84] azonosítás létrejöttének egyik lehetséges módját világosan szemlélteti. A források gyakran használják a Huni[85] és az Avari, Ava­res nevet a magyarokra,[86] sőt egyszer a hunokra Ungarinorum[87] alakot találunk. A Hungri és Uuan­ga­ri­orum stb. alakok pedig a 9., más alakokat esetleg már a 8. században akár az a­va­rokra is vonatkozhattak (ld. fentebb). A levél írásakor a történet már a magyarok­ra vonatkozott és magyar sajátságokkal gazdagodott, a korábbi elhangzáskor vi­szont még az avarokra. Az átvitelt a levélíró tudatában a két népre használt azo­nos névalak (Hungri) okozta, a szerzetesek szorgos másolói tevékenysége így ezt a történetet az újonnan érkezett magyarok eredettörténetévé tette meg. A le­vélben tehát egy avarokra vonatkozó eredettörténet magyarokra való átvitelét érhetjük tetten.

Felhasznált irodalom

A közvetlenül fel nem használt munkákat csillaggal jelölöm.

*Achery, J. L. de [ed.] (1676), Spicilegium veterum aliquot scriptorum, qui in Gal­li­ae bib­li­o­the­cis, maxime Benedictinorum, latuerunt 12, Parisiis.

Baudrillart, A. [ed.] (1912–), Dictionnaire d’Histoire et de Geographie ecclesi­asti­ques, Paris.

Burke, P. (1991), Népi kultúra a kora újkori Európában, Budapest.

Csóka J. L. (1967), A latin nyelvű történeti irodalom kialakulása Magyarországon a XI–XIV. században, Budapest.

Duchesne, L. (1915), Fastes épiscopaux de l’ancienne Gaule III, Les provinces du nord et de l’est, Paris.

Dümmler, E. [ed.] (1898–1899), Ad epistolas variorum supplementum 11., in: MGH Epistolae Karoli Aevi 5, Berolini, 635-640.

Font M. (1996), Magyarok a Kijevi Évkönyvben, Szeged, (Szegedi Középkortörténeti Könyvtár 11)

Fried, J. (1989), Endzeitwartung um die Jahrtausendwende, DA 45, 381-473.

Gallia Christiana in provincias ecclesiasticas distributa XIII, Parisiis, 1874.

Gombos F. A. [ed.] (1937–1943), Catalogus Fontium Historiae Hungaricae I–IV, Budapest.

Göckenjan, H. (1996), A német évkönyvek híradásai a magyar honfoglalásról, in: Kovács L. – Veszp­ré­mi L. [eds], A honfoglaláskor írott forrásai, Budapest, (A honfoglalásról sok szemmel II) 131-141.

Graesse, J. G. Th. – Benedict, F. – Plech, H. [eds] (1971–1972), Orbis Latinus I–III, Braunschweig.

Györffy Gy. (1971), A besenyők honfoglalásának kérdéséhez, TSz 14, 281-288.

Györffy Gy. – Zólyomi B. (1994), A Kárpát-medence és Etelköz képe egy évezred előtt, in: Kovács L. [ed.], Honfoglalás és régészet, Budapest. 13-37.

Hajdú P. – Kristó Gy. – Róna-Tas A. [eds] (1976), Bevezetés a magyar őstörténet kutatásainak forrásaiba I/2, Budapest.

Heilig, K. J. (1933), Der Brief des Remigius von Auxerre um 900 über die Ungarn, A gróf Klé­bels­berg Kunó Bécsi Magyar Történetkutató Intézet Évkönyve 3, 7-30.

Hirsch, P. (1935), Widukindi monachi Corbeiensis rerum gestarum Saxonicarum libri tres, (MGH SRG in usum scholarum 60).

Hóman B. (1917), A magyar nép neve és a magyar király címe a középkori latinságban, TSz 6, 129-158, 240-258. Reprint in: Uő., Történetírás és forráskritika, Budapest, 1938, 191-250.

Huygens, R. B. C. (1956), Un témoin de la crainte de l’an 1000: la lettre sur les Hongrois, Latomus 15, 225-239.

Király P. (1987), A VIII–IX. századi Ungarus, Hungaer, Hunger, Hungarius, Onger, Wan­ger sze­mélynevek, MNy 83, 162-180, 314-331.

Koepke, R. [ed.] (1846), Herigeri et Anselmi gesta episcoporum Tungrensium et Leodi­en­si­um, in: Pertz, G. H. [ed.], MGH SS 7, Hannoverae, 134-234.

Kristó Gy. [ed.] (1994), Korai Magyar Történeti Lexikon (9-14. század), Budapest.

Kurze, F. [ed.] (1890), Reginonis abbatis Prumensis Chronicon cum continuatione Treve­ren­si (MGH SRG in usum scho­la­rum 50).

Makk F. (1998), Gondolatok a megjegyzésekhez, Aetas, 1998/2–3. 227-237.

Martène, M. E. – Durand, U. [eds] (1724), Veterum scriptorum et monu­men­torum historicorum, dogmaticorum et moralium amplissima collectio 1, Parisiis.

Migne, J. P. (1844–1905), Patrologae Cursus completus…series Latina I-CCXXI, Parisiis. XCIX (1864), CXXXII (1880), CLX (1880).

*Mommsen, Th. [ed.] (1882), Iordanis Romana et Getica, Berlini, (MGH AA 5).

Moravcsik, Gy. (1942-1943), Bizantinoturcica I–II, Budapest.

Németh Gy. (1991), A honfoglaló magyarság kialakulása, második, átdolgozott és bővített kiadás Budapest.

Olajos T. (1969), Adalék a (H)ung(a)ri(i) népnév és a késői avarkori etnikum történetéhez, Ant. Tan. 16, 87-90.

Pauler Gy. – Szilágyi S. [eds] (1900), A magyar honfoglalás kútfői, Budapest. Reprint 1995.

Pertz, G. H. [ed.] (1839), Flodoardi presbyteri Remensis Annales, in: Uő. [ed.] MGH SS 3, Hannoverae, 368-408.

Róna-Tas A. (1995), Ethnogenese und Staatsgründung, Die türkische Komponente in der Ethnogenese des Ungartums, in: Uő., A magyarság korai története, Szeged, (Magyar Őstörténeti Könyvtár 9) 275-310.

Róna-Tas A. (1996), A honfoglaló magyar nép, Budapest.

Róna-Tas A. (1998), Folytassuk a vitát, Megjegyzések Makk Ferenc könyvbírálatához, Aetas, 1998/2–3, 216-226.

Sackur, E. (1890), Handschriftliches aus Frankreich, NA 15, 105-139.

Szádeczky-Kardoss S. (1970), 'OnÒgouroi, in: Ziegler, K. [ed.], RE Supplementumband 12, Stuttgart, cols. 902-906.

Szádeczky-Kardoss S. (1994), Onog(und)urok, in: Kristó Gy. [ed.], Korai Magyar Történeti Lexikon (9-14. század), Budapest. 506.

Szádeczky-Kardoss S. (1998), Az avar történelem forrásai 557-től 806-ig, Die Quellen der Awa­rengeschichte von 557 bis 806, Budapest, (Magyar Őstörténeti Könyvtár 12)

Szűcs J. (1997), A magyar nemzeti tudat kialakulása, Budapest.

Ungváry J. (1997), „…qui Ungri vocantur”, MNy 93, 441-446.

Vajay, Sz. de (1968), Der Eintritt des Ungarischen Stämmebundes in die Europische Geschichte (862–933), Mainz-München.

Verhelst, D. (1977), Adso van Montier-en-Der en de angst voor het jaar Duizand, Tijdschrift voor Geschiedenis 90, 1-10.

Waitz, G. [ed.] (1841), Gesta episcoporum Virdunensium auctoribus Bertario et ano­ny­mo monachis s. Vitoni, in: Pertz, G. H. [ed.], MGH SS 4, Hannoverae, 36-51.

Waitz, G. (1852a), Laurentii de Leodii Gesta episcoporum Virdunensium et abbatum s. Vitoni, in: Pertz, G. H. [ed.], MGH SS 10, Hanno­ve­rae, 486-525.

Waitz, G. (1852b), Annales Sancti Vitoni Virdunensis, in: Pertz, G. H. [ed.], MGH SS 10, Hannoverae, 525-530.

Wattenbach, W. (1848), Chronicon Hugonis monachi Virdunensis et Divionensis, abbatis Flaviacensis, in: Pertz, G. H. [ed.], MGH SS 8, Hannoverae, 288-502.

Wattenbach, W. – Levison, W. – Löwe, H. (1990), Deutschlands Geschichts­quellen im Mittelalter, Weimar.