Patay-Horváth András

 

Kőbe zárt történelem

A Parthenón nyugati oromcsoportjának értelmezése

 

*

 

Pausanias a Kr. u. II. században így emlékezett meg az Isthmiában látot­tak­ról: „A templom belsejében található szobrokat az athéni Héródés állíttatta a mi időnkben. ... A kocsin Amphitrité és Poseidón állnak, a delfinen lovagló szép szál fiú pedig Palaimón. ... A szentélykörzeten belül, balra ta­lálható Palaimón szen­­télye, benne pedig Poseidón, Leukothea és Palaimón szobrai. Máskülönben ady­­­tonnak nevezik, és az odavezető lejárat a föld alatt található. Azt mondják, hogy itt van elrejtve Palaimón.”[1]

Héródés Atticusnak Poseidónt, Leukotheát (Inót) és Palaimónt (Me­li­kertést) ábrázoló, itt említett arany-elefántcsont szobrai természetesen mára már elvesztek. De vajon elveszett minden egyéb szobrászati alkotás, amely ezeket az egymástól tel­jes­séggel szétválaszthatatlan tengeristeneket ábrázolta? A LIMC Me­likertés címszava alapján úgy tűnik, hogy a Kr. e. V. század emlékei között a kutatás mai állása szerint nem maradt ránk semmiféle ábrázolás Melikertésről. Talán nem meglepő ez, ha figyelembe vesszük, hogy a szá­­zad folyamán pusztult el Poseidón isthmiai temp­lo­­ma, és a tűzvész Palai­món esetleg ott található ábrázolásait is megsemmisítette. Ez a tűzvész azonban nem irthatta ki az emberek fejéből is az isthmiai héróst. Emlékeze­te a korabeli tragédiák tanúsága szerint elevenen élhetett a köztudatban egyrészt mint a hajósok egyik védelmezője, de úgy is mint Inó és Athamas gyer­me­ke, és emel­lett nincs semmiféle adat, amely a versenyjátékok ideiglenes be­szün­te­téséről tanúskodna. Még az V. század folyamán helyreállították Posei­dón szentélyét is, így nem kell feltételeznünk, hogy az istenség isthmiai kísé­rő­­hérósának alakja feledésbe me­rült volna. Sőt Palaimón isthmiai kultuszának első régészeti emlékei éppen ebből az időből származnak. Poseidón szen­télyétől délre, a leégett archaikus templom tö­re­dé­keit felhasználva építették Palaimón első isthmiai kultuszépületét.[2]

Ennek tükrében már sokkal feltűnőbb, hogy éppen ebből a korszakból nem maradt volna ránk egyetlen ábrázolás sem. Korábban ugyan felmerült annak a lehetősége, hogy a Parthenón nyugati oromcsoportjának P és Q alakjai[3] Leukotheát és Palaimónt ábrázolhatták,[4] de a kutatás ezt már nagyon korán egyértelműen elvetette. A mai közfelfogás szerint ezek (és ezekhez kapcsolódva) a Carrey rajzain látható R alak leginkább Óreithyiát és az ő két gyermekét, Kalaist és Zétést ábrázolja.[5] Mindez szerintem nem csupán kutatástörténeti érdekesség, hanem érdemes kissé alaposabban is szemügyre ven­ni a kérdést, annak ellenére, hogy az Óreithyia-azonosítás szin­te teljes mértékben elfogadott communis opinionak számít.[6]

Mindenekelőtt vegyük sorra az értelmezés alapjául szolgáló tényeket. Car­rey­nak a XVII. század végéről származó rajzain még szinte teljes egészében látha­tó a nézővel szemközt ülő ruhás nőalak (Q), tőle balra (P) és jobbra (R) pedig egy-egy álló, ruhátlan fiú körvonalai ismerhetők fel. P háttal áll Am­phit­ri­té­nek, és egé­szen szorosan hozzásimul Q-hoz, felemelt bal karjával pedig valószí­nűleg átkarol­ta a nőalakot. R szemközt áll, jobb lába Q mellett egy négyszögletes építményfélén nyugszik, bal lábával pedig alighanem a szomszédos, fekvő T alak combjára tá­maszkodott. Bal karja nem látható tisztán, de úgy tűnik, hogy a mellette ülő S ala­kot karolja át. Dalton XVIII. századi rajzain az R alak már egyáltalán nem látha­tó, P és Q feje szintén hiányzik. A Q alakból mára a fel­ső­test nagyobbik része le­tört, de a XIX. sz. végén sikerült a töredéket a P alak tor­zójával kiegészíteni. A Q töredék térdén máig is látható P ujjainak lenyomata, jobb oldalán pedig P láb­szá­rának töredéke őrződött meg. Ez a két alak tehát a lehető legszorosabban kapcso­lódik egymáshoz. Kevésbé biztosan állítható ez Q és R vonatkozásában. Q bal­kar­ja és R jobbja ugyan a legkorábbi rajzon sem lát­ha­­tó már, így ezek egymással va­ló kapcsolata sem tisztázható, de R mindenképpen szo­rosan kapcsolódik S-hez, az S-T pár viszont aligha kapcsolódott szorosan P-Q-hoz. A teljesen elveszett R alak hovatartozása tehát végső soron bizonytalan, de mégis valószínűbb, hogy az S-T alakokhoz kell kapcsolnunk, a P-Q csopor­tot pedig külön kell tárgyalni.[7]

A töredékek értelmezését célszerű az egymást alighanem átölelő P és Q alakok egymáshoz való viszonyának tisztázásával kezdeni. A nyilvánvalóan meghitt, bensőséges mozdulat a felnőtt nőalak és a fiúgyermek között szoros csa­ládi kapcsolatra utal, és legkézenfekvőbb arra gondolni, hogy itt egy anyát és gyer­mekét látjuk.[8] A klasszikus kori művészetben szokatlan gyer­mekáb­rá­zo­lás­nak mindenképpen nagy jelentőséget kell tulajdonítanunk. Alighanem azt kell fel­tételeznünk, hogy az ábrázolt fiú gyermekként, és nem felnőttként jutott szerep­hez a mitológiában.

Ezek után az imént bemutatott tényeknek, és lehetőleg a fenti feltevéseknek is megfelelő, lehetséges azonosítási kísérleteket kell megvizsgálni.

*

Igen sok problémát vet fel az a manapság hagyományosnak tekinthető in­dok­­lás,[9] melynek alapján Óreithyia és gyermekei bizonyulnak esélyesnek az orom­cso­­port­ban történő ábrázolásra, már csak azért is, mert ez az elmélet a P, Q és R a­la­kok bi­zonyíthatatlan, sőt talán inkább valószínűtlennek tekinthető szoros kap­cso­la­tá­ra épít.

Az első, és legfontosabb érv az, hogy Óreithyia attikai királylány. Ez igaz, de Attika mitikus történetében mindössze annyi a szerepe, hogy Bore­as, az észa­ki szél lánykorában elrabolja innen[10] és Thrákiába viszi. Nem is ezért volt ő fon­tos, hanem azért, mert férje, Boreas 492-ben az Athós-hegy­nél, 480-ban pedig az Artemision-foknál segítségére sietett a görögöknek és meg­tépázta a perzsa hajóhadat. 479-ben az Ilissos partján templomot is emeltek Boreasnak az athé­­niek.[11] Bár Hérodotos szövege Óreithyiát is Bore­as­szal együtt említi, mégis miért nem Boreast ábrázolták itt a két gyermek helyett, akiknek nyilvánvalóan sem­mi szerepük nem volt a perzsa flotta megsemmisítésében?

Óreithyiának két gyermeke van: Kalais és Zétés. Ez is igaz, csakhogy egyi­küknek sincs köze sem Athénhez, sem Athénához, legfőképpen pedig semmi kapcsolatuk Poseidónnal, és ráadásul szinte mindig szárnyas hérós­ok­ként, a Har­pyiák elleni küzdelemben ábrázolták őket. Egyetlen egy esetben sem láthatjuk őket anyjuk mellett álldogáló kisgyermekekként.[12]

A perzsa háborúk után érthető módon nagyon népszerű téma lett a vázafes­tészetben az a jelenet, amikor Boreas elrabolja Óreithyiát. Itt azonban Boreas meg sem jelenik, és ez igen jelentős problémát okoz, ugyanis Órei­thy­ia minden ókori áb­rá­­zolása kizárólag Boreas társaságában mutatja az attikai királylányt.[13] A legfrissebb szakirodalom amellett igyekszik érvelni, hogy itt, az oromcsoporton az egyedülálló ikonográfiai megoldás ellenére is a lányrablásra történik utalás, hiszen végső soron csak ez tenné lehetővé az azonosítást.[14] Szerintem azonban aligha kell magyarázni, hogy egyáltalán nem ezt a jelenetet látjuk.[15] Az elrablás idején igencsak meglepő lenne, ha már Óreithyia mellett látnánk két, Bo­re­astól született gyermekét is.

Mindent összevéve: Ha a Parthenónt megelőző időből (sőt mellesleg az e­gész ókorban) nem volt ismert az ülő Óreithyiának gyermekeivel együtt történő áb­rá­zolása, akkor honnan tudhatta volna a korabeli szemlélő, hogy itt azt az Óreithyiát lát­ja ülő helyzetben Boreas nélül, akit egyébként csak a viharzó Boreas társaságában szokott látni, és mellette azok a szárnyatlan gyermekei állnak, akik egyébként minden más ábrázoláson szárnysuhogások közepette küzdöttek a Harpyiákkal?

*

Az Óreithyiával és a Boreadákkal történő azonosítás mellett felmerültek egyéb elképzelések is. Jeppesen szerint az ülő nőalak Iphimedeia, a mellette álló gyermekek pedig Poseidóntól született ikerfiai Ótos és Ephialtés, más néven az Aló­adák. Az oromcsoporton történő szerepeltetésük oka ezen elmélet szerint az lett volna, hogy ezáltal lehetett Poseidón „földrázó” jellegét kifejezésre juttatni.[16] Amellett, hogy a magyarázat meglehetősen erőltetett, az azonosítás legfőbb hibája, hogy az Alóadák zsenge koruk ellenére is hatalmas óriások voltak, és hadat üzenve az isteneknek képesek voltak a Pélion és az Ossa hegyet az Olympos te­te­jére dobni.[17] Aligha lehet elképzelni, hogy ezeket a fiúkat ábrázolták volna bé­ké­sen anyjuk mellett álldogálva.

Spaeth szerint Keleos egyik lányát láthatjuk itt két, közelebbről nem ismert gyermekének a társaságában. A kérdés ilyen típusú „megoldása” meglehetősen problematikus, és maga a szerző is elismeri, hogy „további források híján a P és R mellékalakok azonosítása szükségképpen tisztázatlan marad.”[18]

Látható tehát, hogy már ez a néhány töredék is milyen komoly problémákat vet föl. Vegyük még ehhez hozzá mindazokat a megoldatlan kérdéseket, amelyek a Parthenón egész nyugati oromcsoportjának értelmezésében felmerülhetnek: honnan ered a téma, és miért ábrázolták ezen a helyen, mi töltötte ki a két istenség közt az oromcsoport középső területét, azaz a mítosz melyik részletét ábrázolja a kom­pozíció, és miért nagyobb a vesztes Poseidón alakja, mint Athénáé?[19]

Végül pedig mi az egész kompozíció mondanivalója? Az egész Par­the­nón ugyanis nem más, mint a perzsák felett aratott győzelem emlékére emelt fo­ga­dalmi ajándék,[20] és az egész szobrászati díszítés ennek jegyében készült. Töké­letesen érthe­tő a mitikus allegória az amazónharc, a kentaurharc, a trójai háború vagy a gigan­to­machia esetében: görögök vagy görög istenek aratnak győzelmet a vadállati, barbár erők felett, a trójai háborút pedig Hérodotos egyenesen a perzsa háborúk ős­oka­ként mutatta be. Board­man megfigyeléseinek köszönhetően ma már tudjuk, hogy a fríz is egyértelmű utalásokat tartalmaz a marathóni csatára vonatkozóan.[21] Maga a kul­tusz­szobor szintén egyértelműen a perzsák felett aratott győzelmet hirdeti, hiszen az istennő kezében Niké alakja volt látható, a gigantomachia és az ama­­zo­nomachia pedig nemcsak a metopékon, hanem Athéna pajzsán is meg­je­lent. Végül pedig a keleti oromcsoport hagyományos témaválasztása ellené­­re is a győzelemre utalt, amen­nyiben helytállónak bi­zo­nyul az a feltevés, hogy Zeus és Athéna alakja között — az oromcsoport kellős közepén! — Niké szárnyas alakja volt látható.[22]

            A nyugati oromcsoporton azonban görög istennő arat győzelmet egy má­sik olymposi isten (Zeus testvére!) felett, és ez így önmagában aligha illeszkedik a görög összefogással a barbárok felett aratott győzelem koncepciójába. Természetesen a központi jelenetnek már önmagában is nagy propaganda-szerepe van, hiszen Athén kiemelkedő fontosságát, vezető szerepét hangsúlyozza. Csak éppen — ezen értelmezés szerint legalábbis — nem fejezi ki, sőt még csak nem is utal az egész épületnek fent leírt fogadalmi ajándék voltára: arra, hogy az egész temp­lom a perzsák felett aratott győzelem emlékműve.

Ha tehát az eddig felvetett értelmezések bármelyikét fogadjuk is el, mindenképpen seregnyi kérdés marad megválaszolatlanul úgy a részletekre, mint az egészre vonatkozóan. De vajon érdemes újra megvizsgálni a kérdéskört egy mel­lék­alak azonosításának problémájából kiindulva? Természetesen nem lehet akár­me­lyik mellékalakból kiindulni, hiszen a legtöbb töredék szinte semmiféle támpon­tot nem nyújt az azonosításhoz és az értelmezéshez. Ahogy azonban Athéna mögött nyilvánvalóan fontos szerepe volt Kekrops alakjának, úgy feltételezhető, hogy a másik oldalon sem pusztán térkitöltő, „hézagpótló” alakokról van szó. At­tri­­bútumok hiányában persze nehéz mindegyiket teljes biztonsággal meghatározni, de jelen esetben a kisfiú mégis valamiféle támpontot jelenthet az azonosításhoz, és ugyanakkor különösen ki is emeli ezt a csoportot a többi mellékszerep­lő közül, hiszen a gyermekek ábrázolása az épületdíszítő plasztikában egyértel­műen megdöbbentő újdonságként hatott a korabeli szemlélőre.

A mellékalakok értelmezésére tett igen figyelemreméltó kísérletet B. S. Spaeth[23] is. Főként az írott források elemzésére támaszkodva teljesen új értelmezést vetett föl az oromcsoport mellékalakjaira vonatkozóan: szerinte ezek az alakok Athé­na mögött Kekrops, Poseidón mögött pedig az eleusisi Ke­leos családtagjait áb­rá­zolják, és az istenek vitájának következményére, ne­ve­zetesen Eumol­pos­nak Athén elleni hadjáratára utalnak. Az első olvasatra igen meggyőzőnek tűnő elmélet alapjai, a részletekbe menő azonosítások, és az ezekből levont következte­té­sek azonban sze­rin­tem nem egészen helytállóak, bár a szerző véleményével több ponton egyetértek.[24] A Poseidón és Eleusis valamint az eleusisi királyi család kapcsolatát nem látom annyira bizonyosnak, mint Spaeth. A tudományos kutatómunka eredményeinek köszönhetően kimutathatók persze bizonyos kapcsolódási pontok, de ezek aligha lehettek elegendőek ahhoz, hogy a korabeli szemlélő Po­sei­dón mögött eleu­si­si­a­kat sejtsen. Az ókori néző nem volt vallástörténész, és így nem feltétlenül tudta fejből mindezeket az elszórt adatokat. Eleusis elsősorban Dé­mé­tér nevével kapcsolódott egybe, Démétér pedig nem jelenik meg a kompozícióban. Poseidónnak Keleos családjával semmiféle mitikus kapcsolata nem volt. Ke­le­­os, Metaneira és lányaik szintén Démétérhez kapcsolódnak, és ráadásul egyáltalán nem vezettek semmiféle támadást Athén ellen. Poseidón Eumolposnak volt az apja, de Eumolpos egyrészt nem kapcsolódik egyértelműen Eleusishoz, másrészt Spaeth értelmezésében az orom­csoport sarkába szorul. Eumolpos és Erech­the­us har­cát és Poseidón Athénával folytatott vitáját valóban összekapcsolták az ókori szerzők, de mindig csak Eumol­pos kapcsán mondták el az olajfa történetét, hiszen előz­ményként ez szervesen hozzátartozott a mítoszhoz. Fordítva, az istenek vetélke­dése kapcsán senkinek sem jutott eszébe Eumolpos háborúját felemlegetni. Elkép­zelhető egyébként, hogy a két mítosz összekapcsolása csak Euripidés Erech­the­­us c. drámája (azaz Kr. e. 422) óta vált közkeletűvé, hiszen korábbi forrás nem utal erre.

Az egyes alakok azonosításának meglehetősen bonyolult gondolatmeneté­ben a kiindulási pont az, hogy az elveszett U* alak Metaneira lett volna. Ez a feltételezés szerintem meglehetősen bizonytalan alapot jelent a további azonosítások szá­má­ra. De még ha mindezt el is fogadjuk, még akkor sem jutunk nagyon meggyőző ma­gyarázathoz. Aligha lehetett az athéni propaganda célja a perzsák felett aratott győ­zelem, és a barbárokhoz viszonyított felsőbbrendűség helyett a többi göröggel szem­ben kivívott diadal hangoztatása. A kulturális felsőbbrendűség eszméje pedig, bár természetesen nem volt idegen a periklési Athéntől, de az ábrázolt jelenet ezt olyan áttételes formában fejezné csak ki, hogy szerintem a gondolati összefüggés az át­lagos szemlélő számára ebben a formában egyáltalán nem válhatott nyilvánvalóvá.

A gyermekekkel együtt megjelenő ülő nőalak még egy gondolattársításra adhatott alkalmat. Az athéni Akropolison Gé kurotrophost ősidők óta tisztelhet­ték, hiszen minden szertartás előtt prothysia illette meg, a klasszikus korban pedig a Propylaiától délre szentélye is állhatott. Az itt előkerült, kis terrakotta-szob­rocskák azonban egyértelműen mutatják, hogy ezt az istennőt Athénben egészen másként ábrázolták, mint az oromcsoporton található P és Q alakot: a gyermek mindig a szoptató anya bal térdén ül vagy inkább fekszik.[25] Mindamellett Gé kurotrophosnak semmiféle kapcsolata nincs Poseidónnal, és egyébként sem tűnik éppenséggel valószínűnek az athéni istennőt az Athénával ellentétes oldalon feltételezni.

*

            Az eddigi érvek cáfolata után tételezzük föl most munkahipotézisként, hogy talán mégiscsak Leukothea és Palaimón szerepel az oromcsoporton. Ezen azo­nosítás ellen felhozott és minduntalan ismételgetett érv csupán az, hogy Inónak (Leu­ko­the­á­nak) és Melikertésnek (Palaimónnak) nincs semmi­féle mitológiai kapcso­lata Athénnel vagy Attikával.[26] Ez az indoklás két szempontból is kifogásolható.

            Az első ellenvetés pusztán csak annyi, hogy igenis lehet kapcsolatot ta­lál­ni Melikertés alakja és Athén mitikus hagyománya között.[27] Igaz, mindkét for­rás meglehetősen későn keletkezett, de mindkettő egyértelműen Thé­seusszal hoz­za kapcsolatba az isthmosi játékokat. Théseus mindkét esetben a versenyek má­sodik megalapítójaként jelenik meg: a Sisyphos király által eredetileg Meli­ker­­tés halotti játékainak emlékére alapított versenyjátékokat apja, Poseidón tiszte­letére rendezett versenyként alapította újjá.

                Persze ezekben a forrásokban nem Melikertés vagy Inó alakja, hanem csak az Isth­miai versenyek és a korinthosi földszoros kapcsolódik össze valamilyen módon Thé­seus személyével. A későbbiekben azonban látni fogjuk, hogy itt éppen ez a lényeg.

            A másik sokkal fontosabb, és az előzőtől teljesen független, elvi problé­ma az, hogy számos kutató abból a feltételezésből indult ki, hogy jelen esetben at­tikai hérósoknak kell lenniük a kompozíció mindkét oldalán, és csak másodsor­ban jöhet számításba minden egyéb tényező, például az, hogy a szereplőknek van-e kapcsolatuk Poseidónnal.[28] Miért elsődleges szempont az azonosítás kérdé­­sének eldöntésében ez a teljes bizonyosságnak tekintett feltételezés?

            Egyetlen írott forrás sem állítja, hogy a főszereplők körül az athéni ősmon­dák szereplőit kellene keresnünk. Pausanias[29] csak annyit mond, hogy „a Par­the­nónnak nevezett templom bejárati oldalán a homlokzaton levő alakok Athé­na szü­letését ábrázolják, a hátsó falon Poseidónnak és Athéná­nak Attika föld­jéért foly­­tatott versengése látható.” Hérodotos (VIII. 55) szintén nem árul el semmit ebben a kérdésben, ami pedig Apollodórost illeti, ő a tizenkét olymposi istent tette meg döntőbírának, és az oromcsoporton nyilvánvalóan nem ezt ábrázolták.

A résztvevők közül az írott források alapján tehát csak a két főszereplő tekinthető biztosnak. Az oromcsoport bal oldalán, tehát Athéna háta mögött egyértelmű­en azonosítható még Kekrops, a kígyótestű, mitikus athéni őskirály. A mellette található alakokat természetesen nagy valószínűséggel tarthatjuk az ő lányainak és hoz­zátartozóinak. Mindebből azonban nem következik egyértelműen, hogy az orom­­csoport másik, tehát Poseidón háta mögött található részén is attikai hérósokat kel­lene sejtenünk. Egy par excellence Poseidónhoz kapcsolódó alak ilyen alapon nem zárható ki az értelmezésből.[30] Az oromcsoport másik oldalán az a döntő, hogy a mellékalakok Athénához kapcsolódjanak, ezen az Athénával szembenálló oldalon vi­szont az a legfontosabb, hogy Poseidónnal álljanak szoros kapcsolatban, nem pedig az, hogy Athénnel.[31] Ilyen szempontból Leukothea és gyermekei nyilvánvalóan sok­kal inkább valószínűsíthetők, mint Óreithyia. Palaimón és Leukothea tengeristennő alakja a lehető legszorosabban kötődik Poseidón isthmiai kultuszához,[32] Órei­thy­iának azonban csak a lánya, Chióné állt kapcsolatban a tengerek istenével.

Az oromcsoport felépítése egyértelműen két félre tagolódik: az olym­piai Ze­us-templom keleti tympanonjához hasonlóan kétoldalt itt is két, egymással szemben­álló tábor figyelhető meg. Athéna oldalán vannak végső soron a vitában győztesek, vele szemben pedig, Poseidón oldalán azok, akik végülis alulmaradtak a küzde­lem­ben. Miért kellene tehát a „vesztesek” olda­lán attikai személyiségeket keresnünk?

Nem zárható ki tehát, hogy nem attikai szereplőket ábrázoltak egykor az orom­csoportnak ezen a részén, és a Poseidónnal való szoros kapcsolatát tekintve Leu­kothea és Palaimón alakja komolyan számításba jöhet. Hogy a korabeli szemlélő is felismerhesse őket az oromcsoport figurái között, annak legfontosabb előfel­tétele az, hogy a legenda valamilyen formában ismert legyen az V. száza­di A­thén­ben. En­nek alátámasztására több bizonyítékot is fel lehet hozni.

Láttuk, hogy Théseus legendás hőstettei kapcsán, legalábbis említés eshetett az isthmiai játékok alapításának történetéről, másrészt a versenyjátékok a Kr. e. VI. századtól kezdve megrendezésre kerültek, és ezeken az össz­gö­rög ver­se­nyeken athéniak is részt vettek, versenyzőként és nézőként egyaránt.[33] Még Sók­­ratés is ellátogatott egy alkalommal az isthmosi játékokra, pedig köztudomású­an ritkán hagyta el Athént, és a nagy ünnepségek sem voltak nagyon ínyére.[34]

A tyrannis idején rendezett rhapsódos-versenyeknek köszönhetően Athénban elkészült Homéros eposzainak első egységes kiadása, az ún. Peisistratida redak­ció. Ezeket a költeményeket tehát rendszeresen előadták, sőt „iskolai tana­nyag­ként” is nagyon széles körben ismertekké válhattak A­thén­­ben. Ennek tükrében nem elhanyagolható, hogy Leukothea alakja már az Odysseiában is megjelenik,[35] rá­adásul igen fontos szerepe van a cselekményben: bolyongásai során Odysseus Leu­kotheának köszönheti megmenekülését, hiszen az istennő fátylának segítségével sikerül partot érnie a phai­á­k­ok földjén, amikor Poseidón vihart bocsát tutajára.

Legfontosabb bizonyíték azonban Leukothea és Palaimón ismertségére vonatkozóan az, hogy a hajósokat védelmező istenekként megjelennek az attikai drámában.[36] Ez egészen természetes is, hiszen Athénben nagy szerepe volt a ha­jó­zásnak, és Poseidón valamint a Dioskurosok mellett nemigen volt más istenség, akihez a hajósok fohászkodhattak.

Míg a Boreadák vagy az Alóadák esetében teljesen szokatlan lenne gyer­mek­­ként történő ábrázolásuk, Melikertés mítoszából elvileg teljesen természetesen a­dódhat, hogy gyermekként, édesanyja, Poseidón és Amphit­ri­té társaságában je­lenítsék meg.

Valóban van bizonyítékunk az ókor írott forrásaiban arra, hogy Inót Me­li­­kertéssel együtt Poseidón és Amphitrité társaságában ábrázolták,[37] és fennmaradt egy enkausztikus festmény leírása, amely Inó és Melikertés apo­theózisának jelentét ábrázolta.[38]

A Leukotheát és Palaimónt ábrázoló fennmaradt emlékek között is megtalálhatjuk az ülő Inó, és a jobbján álló Melikertés képét. A franciaországi Saint-Rustice-ben előkerült, Kr. u. III. századi mozaikon felirat teszi kétségtelenné a nő­alak és gyermekének azonosítását.[39] Az ülő nőalak és a gyermek tartása is meg­le­pő­en hasonlít a Parthenón oromcsoportján látható szobrokéra. Nem tűnik tehát le­he­tetlennek a feltételezés, hogy az előkép esetleg éppen ez a szoborcsoport lehe­tett. A mozaikkészítő mester bizonyára valamilyen mintakönyv alapján dolgozott, és mivel nagyjából biztosra vehetjük, hogy Leuko­the­ának és Palaimónnak a Kr. u. II. században Isthmiában ilyesfajta ábrázolása nem létezett, a mintának valahonnan máshonnan kellett származnia. Ilyen mintának nagyszerűen megfelelhetett a Par­­thenón egyik legismertebb részlete. Az időbeli és térbeli távolság egyáltalán nem olyan áthidalhatatlan, mint ahogy az első pillantásra tűnhetne. A Parthenón nyugati oromcsoportját ugyanis (legalábbis részben) a Kr. u. II. században biztosan másolták,[40] a keleti oromcsoport központi jelenetét pedig egy Madridban őrzött római kori díszkút domborműve alapján lehet leginkább elképzelni.

A Leukothea-Palaimón istenpárosnak Attikában a Parthenón előtt nem voltak ikonográfiai előképei,[41] tehát ez szabad kezet biztosított a kivitelező művésznek. Az a tény, hogy a korabeli képzőművészeti anyagban nem találjuk Leu­ko­­thea és Pa­lai­món ábrázolását, talán nem is olyan meglepő, ha meggondoljuk, hogy mennyire rit­kák azok az ábrázolások, amelyek kisgyermekeket vagy csecse­mőket ábrázolnak.[42] Joggal merülhet fel azonban az a kérdés, hogy vajon miért nem vette át a Ko­rin­thosban megszokott ikonográfiát, azaz a delfinen lovagló ifjú motívumát.[43] Erre ta­lán legkézenfekvőbb az a magyarázat, hogy a del­fi­nek nagyszobrászati ábrázolása ek­kor még egyáltalán nem volt szokásos, másrészt a delfinen lovagló alak többértel­mű volt: lehetett például Arión vagy Pha­lan­thos is,[44] tehát nagyban fokoz­ta volna a kép érthetetlenségét, a néző töprenghetett és bizonytalankodhatott volna arról, hogy mit is akar ez az alak tulajdonkép­pen jelenteni. A cél azonban bizonyára nem ez volt. Poseidón és Amphitrité társaságában található, karján gyermekét tartó nőalakról alighanem minden korabeli szemlélőnek eszébe juthatott, hogy itt valószínűleg Leu­kotheáról és gyermekéről, a hajósokat segítő Palaimónról lehet szó.

A következő azonban, ami eszébe juthatott, az maga Isthmia, és ennek kap­csán Korinthos lehetett, hiszen Poseidónt és Melikertést csak azon a vidéken tisztelték. Sőt Poseidón, Leukothea és Palaimón együttesen kizárólag Isthmiára vagy Korinthosra történő utalásként volt értelmezhető.[45] Miért akarták volna azonban Korinthost ilyen kiemelt helyen ábrázolni? Ennek megértéséhez az orom­csoport egészének újragondolása szükséges.

*

Az értelmezésnek az egyetlen, teljesen biztosnak tekinthető tényből, azaz az ábrázolt központi jelenet Pausanias által megadott témájából kell kiindulnia.[46] Ez pedig nem más, mint Poseidón és Athéna vitája. Athéna olajfájának történetét legkorábbi forrásunk, Hérodotos a salamisi csata előzményei közt beszéli el, és lehet hogy az egész történet a perzsa háborúk idején a 480-ban tapasztalt csoda ma­gyarázatára létrejött aitiológiai elbeszélés.[47] Mivel az oromcsoporttal kapcsolatban általában nem fordítottak kellő figyelmet e híradás szövegkörnyezetére, szük­­ségesnek tartom az egész részt (VIII, 54-55) szó szerint idézni.

(54) 'ApÕ d? tÁj pšmyioj toà k»­ru­koj deutšrV ¹mšrV sugkalšsaj 'A­qh­­­­­­na…wn toÝj fug£daj, ˜wutù d? ˜po­mšnouj, ™kšleue trÒpJ tù sfe­tš­rJ qàsai t¦ ƒr¦ ¢nab£ntaj ™j t¾n ¢krÒ­polin, e‡te d¾ ðn Ôyin tin¦ „dën ™nupn…ou ™netšlleto taàta e‡­te kaˆ ™nqÚmiÒn oƒ ™gšneto ™mpr»­san­ti tÕ ƒrÒn oƒ d? fug£dej tîn 'A­qh­na…wn ™po…hsan t¦ ™ntetalmšna.		A hírnököt elküldve (Xerxés) másnap összehívta az athéni menekülteket, akik a kíséretében voltak, s meghagyta nekik, hogy menjenek föl a várba és saját szokásaik szerint mutassanak be áldozatot. Vagy valamely álomlátása után adta ki ezt a parancsot, vagy a szentély felperzselése furdalta a lelkiismeretét. Az athéni menekültek pedig végrehajtották rendeletét.
(55) Toà d? e†neken toÚtwn ™pemn»s­qhn, fr£sw. ”Esti ™n tÍ ¢kropÒli taÚ­­­tV 'Erecqšoj toà ghgenšoj lego­mš­­nou e?nai nhÒj, ™n tù ™la…h te kaˆ q£lassa œni, t¦ lÒgoj par¦ 'Aqh­na…­wn Poseidšwn£ te kaˆ 'Aqhna…hn ™r…santaj perˆ tÁj cèrhj martÚria qšsqai. TaÚthn ðn t¾n ™la…hn ¤ma tù ¥llJ ƒrù katšlabe ™mprhsqÁnai ØpÕ tîn barb£rwn· deutšrV d? ¹mš­rV ¢pÕ tÁj ™mpr»sioj 'Aqhna…wn oƒ qÚein ØpÕ basilšoj keleuÒmenoi æj ¢nšbhsan ™j tÕ ƒrÒn, érwn blastÕn ™k toà stelšceoj Óson te phcua‹on ¢nadedramhkÒta. Oátoi mšn nun taà­­­­ta œfrasan.		Megmondom az okát, hogy miért em­lí­tem ezt meg. Van ezen a várhegyen az úgynevezett földszülött E­rech­­­­­theus­nak egy temploma; ebben van az olajfa és a tenger, amelyekről az az athéni szóbeszéd járja, hogy Po­sei­­dón és Athéné bizonyságul hozták ezeket létre, amikor az (attikai) föld bir­­to­ká­ért civódtak. Mármost ezt az olaj­­fát a barbárok az egész templommal együtt felégették. Azonban a tűz­vészt követő napon, amikor az a­thé­­­­niak a király pa­ran­csára fölmentek a szen­­­­­­télybe, hogy áldozatot mutassanak be, akkor egy új hajtást láttak, amely kö­rülbelül egy rőf­nyire nőtt ki a törzsből. Legalábbis ők így beszélték el a dolgot.

Az Akropolis és a Parthenón újjáépítésének már a gondolata is elválaszthatatlan kellett legyen a perzsák által véghezvitt elpusztításának körülményeitől.[48] Sőt a későbbi hagyományban a Parthenón egyenesen a sala­misi győztesek által a barbárok­tól nyert hadizsákmányból emelt épületként jelenik meg.[49] Teljesen nyilvánvaló tehát, hogy az oromcsoport témájául választott legenda egyértelműen a Kr. e. 480. évre, azon belül is a salamisi csatára utal.[50] A két főszereplő szintén erre mutat: a perzsák ugyanis nemcsak Athéné szentélyét perzselték fel, hanem Poseidónt is megalázták azáltal, hogy a Hellés­pon­tost bilincsbe verték.[51] Az, hogy a porig égett Akro­po­­lison új olajfa sarjadt, később a győzelem egyértelmű előjelévé, szimbólumává vált. Tehát a két isten vitájáról szóló korábbi mítosz[52] 480 után új jelentéstartalommal töltődött föl, és a korábbinál mindenképpen nagyobb jelentőségre tett szert.

A mítosz cselekményére vonatkozóan azonban Hérodotos és Pausanias is meg­lehetősen szűkszavúan nyilatkozik, ezért figyelembe kell venni más szerzők híra­dásait is. Az egyik legrészletesebb leírást Apollodórosnak (III.14) köszönhetjük, aki következőképpen foglalja össze a történetet:[53]

œdoxe to‹j qeo‹j pÒleij kata­la­bš­s­­qai, ™n aŒj œmellon œcein tim¦j „d…­­aj ›kastoj. Âken oân prîtoj Po­­­seidîn ™pˆ t¾n 'Attik»n, kaˆ pl»­­­xaj tÍ tria…nV kat¦ mšshn t¾n ¢krÒpolin ¢pšfhne q£lassan, ¿n nàn 'Erecqh…da kaloàsi. met¦ d? toà­­ton Âken 'Aqhn©, kaˆ poih­sa­mš­nh tÁj katal»yewj Kškropa m£r­tu­­ra ™fÚteusen ™la…an, ¿ nàn ™n tù Pandrose…J de…knutai. Geno­mš­nhj d? œridoj ¢mfo‹n perˆ tÁj cè­raj, 'Aqhn´ kaˆ Poseidîni dialÚ­saj ZeÝj krit¦j œdwken, oÙc æj e?­pÒn tinej, Kškropa kaˆ KranaÒn, oÙd? 'Erus…cqona, qeoÝj d? toÝj dè­deka. kaˆ toÚtwn dikazÒntwn ¹ cèra tÁj 'Aqhn©j ™kr…qh, Kškropoj martur»santoj Óti prèth t¾n ™­la…­an ™fÚteusen. 'Aqhn© m?n oân ¢f' ˜autÁj t¾n pÒlin ™k£lesen 'A­q»­naj, Poseidîn d? qumù Ñrgisqeˆj tÕ Qri£sion ped…on ™pškluse kaˆ t¾n 'Attik¾n Ûfalon ™po…hse.

Ez idő tájt — így mesélik — elhatározták az istenek, hogy városokat szereznek ma­guk­nak, amelyekben majd min­d­­e­gyiküket külön-külön fogják tisz­­­­­­tel­ni. Elsőnek Po­szei­dón jött el At­ti­­kába, és szigonyának egyetlen csapásával az akro­polisz közepén tengert va­­rá­zsolt elő. A tengert ma E­rekhtheisz­­nek ne­ve­zik. Másodiknak jött A­thé­na, aki a bir­tokbavételhez Kekro­pszot hívta meg tanúnak. Elültetett egy olajfát, amelyet most is mutogatnak a Pan­­dro­szei­onban. A két isten ve­sze­kedni kez­dett, hogy melyiküket illeti a föld. Vé­gül is Zeusz választotta szét őket úgy, hogy döntőbírákat állított, mégpedig nem Kekro­pszot és Kra­naoszt, amint e­gyesek tudni vélik, nem is Erü­szi­khthónt, hanem a tizenkét istent. Ezek úgy döntöttek, hogy Athénáé lesz a föld, mivel Kekropsz tanúsította, hogy A­thé­­né ültetett elsőnek olajfát. Athéné a várost a saját nevéről A­thé­­nainak ne­vez­te el, Poszeidón pedig ha­rag­jában víz­zel áraszotta el a Thriaszion-sík­sá­got, és Attikát is víz alá temette. (ford. Horváth Judit)

A kérdés most már az, hogy az oromcsoporton a mítosz egészének melyik rész­letét, melyik pillanatot ábrázolták. A megmaradt töredékek és az írott források egybevetésével a következő elképzelés tűnik számomra a legmeggyőzőbbnek:[54] Azt a pillanatot látjuk, amikor Athéna már kisarjasztotta az olajfát, Poseidón azon­ban még csak most igyekszik, minden erejét megfeszítve kihúzni szigonyát a szik­lá­­ból, amelyből majd a „tenger” fakad. Mivel a versenyt az nyeri, aki gyorsabb volt, Athéna Kekrops felé szalad, hogy elsőségét vele elismertesse.

Ismerve a görög mitológiának azt a sajátságát, hogy az egyes történetek min­­den alkalommal az adott körülményeknek megfelelően voltak alakíthatók, és ez­által a mítosz minden szavakban vagy műalkotásban kifejeződő változata aktuális jelentéstartalommal bírhatott, fel kell tennünk a kérdést, hogy vajon ebben az e­set­ben mit akarhattak az építtetők ezzel a mítosszal kifejezni. Egy ilyen prominens he­lyen található mű esetében, mint a Par­the­nón nyugati oromcsoportja, azt hiszem el sem képzelhető, hogy az egész történetet csak önmagáért ábrázolták volna.

Érdekes módon ebben a kérdésben szinte minden kutató egy közös vonást hangsúlyoz: nem a két isten vitáján, hanem az ezt követő megegyezésen van a hangsúly. Van, aki a megegyezést politikai szempontból a Kallias-békére törté­nő utalásként értelmezte,[55] általában azonban Poseidónnak az Akropolison Kr.e. 480 után bevezetett kultuszára vonatkoztatják.[56] Mindkét elképzelés gyenge pont­­­ját szerintem Poseidón alakja jelenti. A Kallias-béké­re gondolva, óhatatlanul is Perzsiát kellene Athénnel szembenálló félként el­kép­zelnünk, ez pedig Po­sei­dón esetében egyszerűen lehetetlen. Ha pedig Po­­sei­­dón kultuszának bevezetését ünnepli az oromcsoport, akkor miért szenved vereséget az az istenség, akit kultikus tiszteletben kívántak részesíteni? Ez aligha fejezheti ki azt a hálát, amelyet az athéniak Poseidón iránt éreztek a Salamisnál és a Mykalé-foknál aratott tenge­ri győzelmekért. Valami más ma­gyarázatot kell tehát keresni.

Ehhez először is szeretném azt leszögezni, hogy ha a két istenség megállapo­­dását, a megegyezést akarták volna hangsúlyozni, akkor nem kellett volna a tel­je­sen új ikonográfiai megoldást választani, hanem tökéletesen megfelelt vol­na erre a cél­­ra a hagyományos kép: Athéna és Poseidón egymással szemben nyu­god­tan beszél­­getve.[57] Bármennyire hangsúlyos volt tehát az ábrázolt mítoszban a két is­tenség ki­­egyezése, az oromcsoporton mégis tagadhatatlanul a vita (œrij) van áb­rá­zolva.[58] A kér­­dés most már csak az, hogy mit fejezett ki a két gö­rög isten megegyezéssel végző­­dő vitája.

A mítosz nyelvén megörökített eseményt biztosan a perzsa háborúk korá­ban kell keresnünk, hiszen ez következik az egész épület funkciójából. Az o­laj­fa története, és Poseidón kiemelkedő alakja ezen belül a salamisi ütközetre lát­szik utalni. Elképzelhető persze, hogy a kapcsolat megmaradt csupán az áttételes uta­lás szintjén, valahogy olyan formában, ahogy azt J. Binder feltételezte. De nem zárható ki az sem, hogy ennél jóval konkrétabb volt a kapcsolat a salamisi csata és a Parthenón nyugati oromcsoportja között. Miért ábrázolták volna azonban ezt a csatát két görög istenség vitájaként? Tovább olvasva Hérodotos beszá­mo­lóját azt hiszem, erre is megtalálhatjuk a választ. A salamisi ütközet leírását ugyanis többek között még egy érdekes, és nem is éppen jelentéktelen[59] epizód előzi meg. (VIII, 59-63) Közvetlenül a csata előtt heves szópárbaj zajlott le The­mis­toklés és a korinthosi hajóhad parancsnoka, Adeimantos között.

A vita tárgya éppen az volt, hogy hol kellene megütközni az ellenséggel: a ko­rinthosi földszorosnál vagy Salamisnál. Természetesen az utóbbi változat győ­zött, és a korinthosi álláspont maradt alul. Mindez azonban még nem jelenti a törté­net végét, akárcsak Poseidón és Athéné történetében sem. A csata leírásában Hé­ro­dotos (VIII, 94) még egyszer megemlíti Adeimantost és a korin­tho­si­a­kat: az a­thé­niak elbeszélése szerint, bár ennek a többi görög szövetséges sem adott hitelt, szé­gyenletes mó­­don megfutamodtak, és így nem vettek részt a győzelem kivívásában.

Az idézett forráshelyekkel kapcsolatban felmerül egy fontos filológiai kérdés. Teljes joggal vetették fel, hogy Adeimantos negatív beállítása Héro­do­tos­nál csu­pán annak a következménye, hogy Adeimantos fia, Ariste­as a Pelo­pon­né­so­si há­bo­rú elején Athén egyik legádázabb ellensége volt, és családja éppen ezért az athéni pro­paganda céltáblája lett.[60] Hérodotos éppen ebben az időben írta a perzsa háborúk történetét, sőt Aristeas elfogatását és kivégzését meg is említi (VII. 137). Mindez azonban nem jelenti, hogy az egész történet puszta fikció. A rágalmaknak is van általában valami igazság­mag­vuk, hiszen éppen ez teszi hihetőbbé az alapta­lan vádat. Biztos, hogy az ütközet megvívásának helyét hevesen vitatták a Pelo­pon­­­­né­sos­ról ér­ke­zett szövetségesek, még akkor is, ha a vita nem éppen úgy zajlott le, mint ahogyan azt Hérodotos elbeszéli.[61] Ezt az alapvető nézetkülönbséget Hé­ro­­dotos is több helyen emlegeti, Adeimantos szerepétől teljesen függetlenül is, és az adott ka­to­nai szituációban nagyon érthető a peloponné­sosi­ak­nak Adeimantos sza­vaival vázolt ál­lás­pontja. A vita lényegi kérdése tehát történelmileg hiteles, csak Adeimantos egy­ér­tel­műen negatív, rosszindulatú beállítása írható a 430-as években dolgozó Hé­ro­­do­tos számlájára. Komolyan felmerült annak a lehetősége, hogy az isthmosi földszo­roson emelt fal segítségével állítsák meg a perzsák előrenyo­mulását.[62] Alighanem ez volt az a fából épült fal, amelyre a Pythia jóslatai (Hérodotos VII. 140-141) is utaltak.[63] Ezen felismerés alapján válik érthetővé az oromcsoport egy eddig nagyon kevés fi­gye­lemre méltatott részlete. A Q alak mel­lett látható építmény, amelyen az R figura támaszkodik, az eddigi leírásokban vagy említés nélkül maradt, vagy az Óreithyia-értelmezés alátámasztása céljából ol­tárként jelent meg.[64] Carrey rajza alapján a kérdéses tárgy nem feltétlenül oltár, ha­nem lehetne éppen a Q alak jobb oldalán húzódó alacsony fal is. Szerintem aligha lehet ez más, mint az isthmosi fal. A Kr. e. 279-ben emelt fal nyomvonala ugyanis minden bizonnyal egészen pon­to­san az ötödik századi erődítmény vonalát követi, tehát Kenchreaitól a mai Ko­rin­thos városáig húzódott nagy­jából DK-ÉNy irányban.[65] Poseidón isthmiai szentélykör­zete ezáltal a faltól észak­ra helyezkedett el,[66] akárcsak az oromcsoporton. Ha pedig az oromcsoporton ennyire gondosan ügyeltek a földrajzi realitásokra, akkor az itt ábrázolt fal mögött is a Peloponnésost kell sejtenünk. A félszigetet magát persze igencsak nehéz lett volna ábrázolni, de la­kosait talán valamiképpen meg lehetett jeleníteni. Hérodotos épp az isthmosi fal leírása kapcsán mondja el (VIII. 73), hogy a félszigeten hét nép lakott, így nem elképzelhetetlen, hogy az itt látható hét, ikonográfiailag alig azonosítható alak (R-W) épp ezt a hét népet testesítette meg.

A salamisi csatára vonatkozó részlet talán még kevesebb nehézséget okoz. Nem véletlen, hogy ezt a rágalmat valószínűleg maga Hérodotos sem hitte el, a görögök pedig az athéniekkel szemben épp az ellenkezőjét állították.[67] A csata kapcsán leírt dicstelen szereplés vádja ugyanis nemcsak Adeimantos személye ellen, hanem a ko­rinthosiak ellen is irányult, és így eme rágalom létrejöttét nem szükséges a 430-as évekre tenni, hiszen ez már korábban, az első peloponnésosi háború idején is elterjedhetett Athénben. Hátterében ugyanis a következő esemény állhatott: a korinthosi flottát talán nyugat felé küldték, hogy megakadályozzák az egyiptomi hajók bekerítő hadműveletét, és így valóban úgy tűnhetett, hogy a korinthosiak hazafelé igyekeznek, de valójában ők is fontos hadműveletet hajtottak végre. Visszaverték a támadókat, de mire a csata helyszínére visszaértek, ott már szintén eldőlt a küzdelem.[68] Ösz­szegzésként elmondható tehát, hogy a Hérodotos leírásában Adeimantos nevével egy­befonódó történet alapvetően hiteles, történelmi eseményeken alapszik, csak ép­pen Hérodo­tos korának sallangjaitól és torzításaitól kell megtisztítani.

Athénnek és Korinthosnak a salamisi ütközetben játszott szerepe tehát a törté­net athéni verziója szerint meglepően hasonlít Athéna és Poseidón történetére. Az első vi­tában Korinthos marad alul, a döntő szót a két vezér szóváltásában a fővezér mondja ki. A vesztes fél nem hajlandó elfogadni a döntést, és pusztulásba akarja taszítani a má­­sikat, ezt már éppen meg is tenné, amikor valamiféle isteni jel megakadályozza ebben.

Ezt a párhuzamot szem előtt tartva most már kijelenthetjük, hogy az oromcsoport épp a salamisi csatát ábrázolja a görög mitológia nyelvén, és ezáltal a barbárok felett aratott egyik legnagyobb győzelemnek állít emléket. Amennyiben hitelesek a Hérodotos által közölt delphoi jóslatok, és igaz az, hogy az ezekben említett fá­ból épített falak az isthmosi védővonalra vonatkoznak, akkor Themistoklés és Adei­­man­tos szócsatája a Kr.e. 481 óta húzódó stratégiai vita csúcspontját jelenti, és nem csupán az ütközetet megelőző epizód, amely Hérodotos elbeszélésébe csak iz­gal­mat fokozó késleltetésként került bele. A salamisi győzelem tulajdonképpen a helyszín megválasztásának volt köszönhető, tehát a mítosz nyelvén Korinthos és Athén vitájaként lehetett ábrázolni. Figyelembe véve az athéni szerződés-stélék dom­bor­mű­ve­i­nek gyakorlatát,[69] egyáltalán nem meglepő, hogy a két főszereplő po­list egy képzőmű­vészeti alkotáson éppen két istenség testesíti meg.

Ugyanakkor azt is figyelembe kell venni, hogy Poseidón ill. Korin­thos ez­ál­tal csak látszólag szenved vereséget, valójában a győzelem részese lesz. Az oromcso­port képe és a mítosz is azt fejezi ki, hogy Poseidón végül elfogadja Zeus akaratát, és a két vetélkedő istenség között kiegyezés jön létre. A korabeli néző számára ez teljesen nyilvánvaló lehetett, hiszen az Akro­polison Athéna mellett Poseidónt is tisztelték, sőt a két istenség papjai egy és ugyanazon családból kerültek ki. De bármennyire megszokott jelenség volt Hellas más tájain is, hogy Athénát és Poseidónt egymás mellett tisztelték, az Akropoliszon ennek Kr. e. 480 előtt nincs bizonyítéka. Po­sei­dón kultuszát nagy valószínűséggel épp a salamisi győzelem után vezették be ezen a helyen, és ez indokolja kiemelkedő szerepét az oromcsoporton is.[70]

Felmerülhet persze a kérdés, hogy vajon szabad-e ilyen konkrét politikai magyarázatát adni egy görög templom homlokzatát díszítő szoborcsoportnak. Bi­zonyára nem lehetséges ez minden egyes templom esetében, még akkor sem, ha már a legkorábbi ránk maradt oromcsoport, a korfui Artemisz-templom eseté­ben is megfigyelhető valami ilyesmi.[71] Az athéni Akropolison azonban ennek már az archaikus kor óta megvoltak a maga hagyományai,[72] tehát  aligha tekinthetjük belemagyarázásnak, túlinterpretálásnak a kompozíció ilyesfajta magyaráza­tát, főként akkor nem, ha további érvek is felhozhatók ennek alátámasztására.

Korinthos nem volt ugyan a délosi szövetség tagállama, de a perzsa háborúk elején nagyon jó viszonyban volt Athénnel,[73] 480-ban pedig Korin­thos ad­ta Athén után a második legnagyobb hajó-kontingenst a salamisi csa­tá­ban. Athén ugyanis 127, Korinthos 40, Megara 20, a többi résztvevő pedig ennél is kevesebb hajót küldött a közös vállalkozáshoz.[74]

A Parthenón díszeinek készítésekor érdekes módon szintén viszonylag jó volt a két polis kapcsolata.[75] Állítólag Korinthos akadályozta meg a pelopon­né­­sosi szövetség Athén elleni háborúját a samosi hadjárat idején, 440-ben. (Thuk. I. 40, 5) Ekkor tervezték, és az ezt követő években készítették el az orom­csoportot. Mire a kor­kyrai konfliktus felhői már beárnyékolták, sőt elmérge­sítették a két állam viszonyát, addigra már készen állt a nagy mű.

Végül amellett, hogy Periklésnek személy szerint is jó oka volt szívélyes kapcsolatokat ápolni Korinthosszal[76] az athéni propaganda számára is nagyszerűen fel lehetett használni a témát.[77] A történet azt példázta, hogy a barbárok feletti győ­zelem abból sarjadt, hogy Athén véleményét fogadták el. Abból, hogy Po­sei­dón alakja nagyobb volt, mint Athénáé, azt is láthatták, a panathénaia felvonuláson résztvevő szövetségesek, hogy Athén(a) tiszteletben tartja görög vitapartnereit, meg­beszéléssel, és nem erőszakos úton juttatja érvényre akaratát.

*

A fentebb elmondottak aligha lehetnek véletlen egybeesés eredményei. A nyugati oromcsoport így már tökéletesen illeszkedik az egész épület rendeltetéséhez: emléket állít a perzsák felett aratott nagy görög győzelemnek. Ugyan­ak­kor azt is hangsúlyozza, hogy ez a győzelem csak Athén vezetésével jöhetett lét­re, ezáltal pedig a délosi szövetség athéni vezetésének létjogosultságát is kifejezi. Csakhogy ezt az Athén által még jóval később is hangoztatott, hivatalos ide­o­ló­giának megfelelő formában hirdeti. A művészet finom eszközeivel ugyan­azt fe­jezi ki, amit Lysias (Epitaph. 56) a század végén teljesen egyértelműen ki is mert már mondani: „Mindenkit egyenlőségre köteleztek, nem gyengítették meg szövetségeseiket, hanem őket is erősekké tették.”

Nincsen tehát győztes és legyőzött a két versengő görög isten között, és ugyanígy nincs szó Athén hegemóniájáról sem. Szövetségről van szó, nem pedig athéni birodalomról. Athén nem uralkodik a többi görög felett, hanem csak vezeti őket. Versenyre kel velük, tisztességes eszközökkel küzd, és vetélytársainál jobb­nak bizonyul. Mindenkinek érdeke tehát, hogy őt kövesse, mert ennek ugyan­úgy meglesz a gyümölcse, mint ahogyan a salamisi ütközet esetében ez napnál világosabban megmutatkozott. A hatalmat nem az erősebb jogán (erősebbnek Poseidón látszik), hanem Zeus akaratából szerezte meg, és nem is saját maga érdekében, hanem az egész görögség érdekében használja azt. Ez utóbbi természetesen nem volt igaz, és a samosi háború után ez még nyilvánvalóbbá vált, mint azelőtt, de a hivatalos propagandának annál inkább ezt kellett hangsúlyoznia, ha a délosi szövetség athéni vezetésének létjogosultságát akarta hirdetni.

Rövidítések jegyzéke

Binder, J. (1984), The West Pediment of the Parthenon: Poseidon, in: Studies Presented to Sterling Dow, Durham (North Carolina), 15-22.

Boardman, J. (1977), The Parthenon Frieze -  Another View, Festschrift für Frank Brommer, Mainz, 39-49.

Boardman, J. (1991), Greek Sculpture. The Classical Period, London – New York.

Brommer, F. (1963), Die Skulpturen der Parthenon-Giebel, Mainz.

Jeppesen, K. (1963), Bild und Mythus an dem Parthenon, ActaArch 34, 1-96.

Palagia, O. (1993), The Pediments of the Parthenon, Leiden – New York – Köln.

Schefold, K. (1986), Boreadai, LIMC III/1. 126-133.

Simon, E. (1980), Die Mittelgruppe im Westgiebel des Parthenon, in: Tainia. Festschrift R. Hampe, Mainz.

Simon, Erika (1994), Oreithyia, LIMC VII/1. 64-68.

Spaeth, B. S. (1991), Athenians and Eleusinians in the West Pediment of the Parthenon, Hesperia 60, 331-362.

Vikela, E. (1992), Melikertes, LIMC VI/1. 437-444.