Kastélykápolna:

A pápai Esterházy kastély elso emeletén található a hajdani kastélykápolna. Ma a Városi Könyvtár asztalokkal és könyvespolccal berendezett olvasóterme. Ez az “átváltozás”, mely nem éppen zökkenomentesen zajlott le, a kápolna második világháború utáni történetének része, s benne a hazai kastélykápolnák sorsa is tükrözodik. A második világháború végén ugyanis a kastélyok berendezésével együtt a kastélykápolnáké is szétszóródott vagy megsemmisült. S mivel az új tulajdonosok a hajdani szakrális térnek csak igen ritkán találtak megfelelo új funkciót, a belso terek állapota még tovább romlott. Ez a folyamat Pápán is a szokásos módon indult. A félig kifosztott kastélyba a háború után szovjet laktanya került, s a kápolnában, úgy mondják, szabad tüzelésu katlanokkal rendezkedtek be. Ám a laktanya kiköltözése után a kastély keleti szárnya a városi könyvtáré lett, s a hajdani kápolnában a könyvtár olvasótermét alakították ki. A reprezentatív belso tér tehát közösségi funkciót kapott, s a muemlékeivel jól sáfárkodó város 1988-1990-ben restaurálására is sort kerített.

A helyreállítás kitunoen sikerült. A fo érdem ebben a festorestaurátoroké – Král Éva, Czweiber Ferenc, Felhosi István és Lehrbaum Gábor – akik érto gonddal tisztították meg a mennyezet és az oldalfalak festményeit, egészítették ki a hiányzó részeket, s természetesen a többi közremuködoé, így a kápolna aranyozott konzoljait helyreállító faszobrászoké s a berendezést tervezo és készíto muvészeké és mestereké is. Amikor 1991 nyarán a kápolna helyreállítását az Európai közösség "Europa Nostra" díjával tüntették ki (az errol szóló elismerés a kápolna falán látható), [fotója itt megtekintheto] akkor a helyreállítást végzo muvészek, s a megbízó, Pápa városa és a Jókai Mór Városi Könyvtár joggal részesült elismerésben.

Aki ma az olvasóterembe lép s az Esterházyak hajdani kápolnáját szeretné felidézni, annak segítségül kell hívnia egy 1926-ban készült fényképet is. Ugyanis arról, hogy itt valaha kápolna állt, ma már csak a festett falak szólnak. Az eredeti állapotot a barokk oltárral, térdeplokkel szobrokkal, faragott ornamentális dísszel csak ez a régi fotó orzi. Magáról a kápolnáról mind ez ideig elég keveset tudtunk. Arra is csak az újabb kutatások derítettek fényt, hogy a mai kastélykápolnát nem a plébániatemplomot is építteto Esterházy Károly püspök alakította ki – mint általában gondolták – hanem még az apja, Mária Terézia tárnokmestere, Esterházy Ferenc. Miként a magyar nemesség vezetoi közül sokan, a 18. század 40-es, 50-es éveiben o is átépíteni és modernizálni kívánta kastélyát. A feladatra a neves bécsi építészt, Franz Anton Pilgramot kérte fel, akit az 1730-as évektol a rokon Esterházy Imre esztergomi érsek Pozsonyban, Ferenc testvére, Esterházy József az országbíró pedig Tatán és Majkon már korábban is foglalkoztatott.

Ennek az átépítésnek a során készült el Pápán az új kastélykápolna. A várkastélynak már korábban is volt kápolnája, az egyik sarokbástyában. S tudni lehet, hogy a 17. század végén elotere mennyezetét és oldalfalait Ádám és Éva, illetve Szent László históriájával díszítették, bejárata elé a magyar királyok és Szuz Mária képét festették, s a belso térben pedig Szuz Máriát különbözo szentekkel együtt ábrázolták. Ám a kastély modernizálásakor ezt a kápolnát megszüntették és a magyarországi barokk muvészetben szokatlan módon, az emeleti lakószobák sorába illesztették: az egyik szobából kápolna, a mellette lévo két helyiségbol pedig sekrestye, illetve oratórium lett. A kápolna céljára rendelkezésre álló tér jóval kisebb, mint szokás szerint a földszint és az emelet magasságát is átfogó kastélykápolnáké. Úgy tunik, hogy ezt a körülményt a belso igényes kiképzésével kívánták ellensúlyozni. Pilgram a négyszögletu teret a sarkok levágásával reprezentatív hatású, nyolcszögletu centrális térré formálta, s a kápolna belso terét aranyozott konzoloktól hordott, eros párkányzattal kettéosztotta. Az oltár fölött a párkányt félkörívben meghajlította, a szemközti falon pedig ugyanezen építészeti ritmus visszafogottabb változatával a grófi családnak oratóriumnyílást alakított ki. A fopárkányon kívül csupán néhány falpillér, s egy-két jelzésszeru szemöldökpárkány volt az építész eszköztára, – mégis visszafogott használatukkal és a festészet segítségével – igen elegáns összhatást ért el.

A fénykép tanúsága szerint ebbe az összképbe harmonikusan simult bele az oltár együttese. Ez két hódoló angyal által közrefogott, egyszeru menzán álló, rokokó tabernákulumból, valamint a félköríves oltárfalon felmagasló Krisztus keresztjébol állt. A megfeszített Krisztus alakját faragott felhokoszorú vette körül, amely átnyúlva a párkányzat fölött az Istenszemet körülvevo angyalokig ért. A szinte plasztikaként kezelt fofalra nem egy oltárképlátomás került, hanem valódi szobrászati alkotás, a kereszthalált szenvedett Krisztusé. A szobrász a muvészi megoldás igényességével, s azzal a szukszavúsággal, ahogy – kerülve mindenfajta teatralitást – Krisztus korpusza a megváltás lényegére koncentrál, kiemelkedik a magyarországi barokk muvészet átlagából.

Amíg az oltárról csak a fényképet ismertük, az volt számunkra a fo kérdés, vajon a háború végén hova kerülhetett a kápolna szobrászati dísze? Elpusztult-e, mint annyi minden a kastély berendezésébol, vagy valahol – egészben vagy töredékesen – álvészelte az akkori idoket? Sem a kastély történetével foglalkozó szakemberek, sem a helytörténeti publikációk nem tudtak sorsáról. A pápai múzeumban a kápolna szobordíszébol ma egyetlen faragott angyalfejecskét oriznek csupán. Végül a pápai plébániatemplom sekrestyéjében leltük fel az egykor a kastélykápolna falát betölto nagy oltárkeresztet, amelyrol a templom öreg sekrestyése persze tudta, hogy a kastélykápolnából származik. Magáról az oltármenzáról, a gazdag ornamentikájú tabernákulumról s az Oltáriszentséget térdepelve imádó két angyalfiguráról ma sem tudjuk, megvannak-e még valahol.

A keresztrefeszített Krisztus szobrát alkotója fából faragta ki, s a keresztfát is, a ruhátlan testet és az ágyékot takaró drapériát is egyként bearanyozta. Ám mindegyiket különbözo módon; a fát suru rovátkolással, az emberi testet visszafogott fényu, matt felülettel, a drapériát pedig fölfényezve. Így, noha az arany fémes ragyogása átlényegíti a plasztikai formákat a különbözo anyagok másságát, eltéro textúráját a felületképzésben is meg tudta orizni. Ez a formai megoldás is a szobrász muvészi igényességérol vall.

Ám azt, hogy valójában ki is volt ez a szobrász, nem tudjuk. Személyérol levéltári adat mindmáig nem került elo. Csak szobrászi stílusa alapján különösen nehéz egy Krisztus-korpusz mesterét meghatározni, hiszen éppen a keresztrefeszített Jézus szoboralakja rendkívül sok hagyományos formai megoldás hordozója. A Krisztuskorpusz egyedüli középpontba állítása, a férfitest érzékeny felülmintázása, s az a szándék, hogy aranyozással érjen el egy nemesebbnek tartott, fémszeru hatást, a Pozsonyban tevékenykedo Ludwig Gode, a kituno osztrák barokk szobrász, G. R. Donner tanítványának környezetére vall. Gode a kápolna építészével, Anton Pilgrammal korábban már dolgozott együtt (a pozsonyi Erzsébet apácák templomán) sot az Esterházy-család is foglalkoztatta (Esterházy Ferenc bátyjának castrum dolorisánál). Ám a pápai kastélykápolna oltárának mégsem lehet o az alkotója, mert ugyanakkor stílusától kissé idegenek az olyan barokkos hatáselemek, mint a keresztet körülfogó felhogomolyag plasztikailag szervetlen alkalmazása, a Krisztus-test beállításának és mintázásának éles törései, vagy a fej stilizálástól mentes, kemény, vaskos formái. A pápai feszület közeli stíluspárhuzama a pozsonyi jezsuiták Kálvária oltárának Krisztus-korpusza, azonban így is a Gode-kör közelébe utalja az ismeretlen szobrászt. Az oltár mesterének kérdése tehát egyelore megoldatlan. Muve azonban, a Krisztusszobor, mindenképpen vissza kellene, hogy kerüljön eredeti helyére, mert általa lenne – megközelítoen – teljes a hajdani kastélykápolna muvészi programjának szellemi, vizuális és formai egysége. (Az olvasóteremben felavatása óta jelzés értéku, sajnos nem az eredeti Korpusz található, a szerzo.)

A kastélykápolna muvészi kiképzésében az építész és a szobrász mellett a foszerep a festonek jutott. O fejezte be a kápolnabelsoben az összkép kialakítását, egybehangolta az építész, a szobrász és a saját munkáját, azaz egységet, egységes látványt formált a különbözo mufajok társulásából. Személyét sokáig nem ismertük, mint ahogy azt sem tudtuk, kinek a megbízásából, mikor dolgozott Pápán. Magáról a kápolnáról ez ideig csupán egyetlen új levéltári adat került elo, ám ennek alapján meghatározható volt a megrendelo személye s a kápolna kialakításának idopontja is. Esterházy Ferenc 1754. július 9-én Bécsbol írta a pápai prefektúrának: “Örvendem. . . az várbeli épületnek is elomenetelit; a Kápolnának vakolása és tisztítása kívül egészen véghez mehet ugyan, de belöl léendo kép írása maragyon függoben, míglen iránta rendelést fogok tenni.” Levelébol kitunik, hogy 1754 nyarán már jól haladt a kastély átépítése; modernizálása. Ám amíg az építkezés részleteirol dönthetett a helyszíni munkákat irányító építomester vagy a tiszttartó, addig a kápolna kifestésében a megrendelo maga kívánt intézkedni.

A kápolna falképei e levélváltást követoen hamarosan elkészülhettek. Az oldalfalakra az architektúrával kitunoen harmonizáló ornamentális festés került, a mennyezetképen pedig a kereszthalált halt Krisztust angyalok emelik az égbe az Atyaisten és a Szentlélek mellé. E falfestményeket sokáig a pápai városi festo és aranyozó Polinger Ignác munkájának tartották, ám azok messze az o színvonala fölött állnak, s a bécsi akadémiai mesterek legjobbjait idézik. A festo személyét néhány éve Garas Klára határozta meg, amikor a mennyezetkép stílusa alapján a pápai falképeket a bécsi Képzomuvészeti Akadémia professzorának, Joseph Ignaz Mildorfernek (1719-1775) tulajdonította. Ugyano a falképek megfestésének idopontját jó érzékkel “nem sokkal 1753 után”-ra tette, amelyet az idézett, 1754 nyaráról keltezett levéltári forrás is valószínusít.

Mildorfer az osztrák barokk festészet nagy generációjához tartozott, s mint közülük többen, o is Tirolból származott. Kezdetben tiroli, majd Bécs környéki kolostorokban dolgozott, s miután 1751-tol a bécsi akadémia professzora lett, a legmagasabb helyrol, a bécsi császári udvartól is kapott megbízásokat. Bár Bécsben a legjelentosebb udvari feladatokhoz még az 1750-es években is külföldi festoket kerestek meg, mint például Gregorio Guglielmit, a schönbrunni kastély galériáinak mennyezetképeinél, de a kisebb megbízások már osztrák festoknek, köztük Mildorfernek is jutottak. Így o festette ki 1752-ben a schönbrunni kastély kertjében a ma is álló állatkerti pavilon (Menagerie) mennyezetét (építette a császári foépítész, a francia N. Jadot), majd 1753-ban a Habsburg uralkodók temetkezohelyének, a bécsi kapucinusok császári kriptájának, szintén Jadot által kiképzett reprezentatív belso terét is. Ez lett azután Mária Terézia végso nyughelye, s a fölötte emelkedo kupolában az aranyozott konzolos párkány fölött Mildorfer “Ezekiel próféta látomását” festette meg.

Mildorfer e bécsi munkája és a pápai kastélykápolna mennyezetképe, egész festett dekorációja igen közel állnak egymáshoz. Ugyanazok a fénnyel átjárt felhogomolyagok a kék, a rózsaszín s a sárga megannyi halvány és áttetszo tónusában, s ugyanaz a felfogás a figurális részek rendkívül takarékos alkalmazásában is. S túl ezen a rokonságon mindkét helyen olyannyira hasonló a tört koszínnel megfestett látszatarchitektúra is, hogy szinte bizonyos, Mildorfernek ugyanaz a segédje vagy architekturafesto specialistája dolgozott vele Bécsben is és Pápán is.

Mildorfernek, úgy tunik, ez; volt az elso magyarországi munkája. Esterházy Ferenc akár tárnokmesteri tisztében, akár rokonsága révén is kapcsolatba kerülhetett azokkal az udvari körökkel, amelyek a fiatal, 35 éves s már néhány kisebb udvari megbízást teljesíto festot neki ajánlották: Mildorfer pápai feladata az volt, hogy a kastélykápolna belso terét úgy fesse ki, hogy kompozíciói egy, a hely funkciójával összefüggo teológiai programot jelenítsenek meg. Nem egyedül, hanem a szobrász alkotóval együtt. Pápán a kápolna díszítésérol a program nem maradt fenn, de a már említett régi fénykép és a mennyezetképek alapján ez visszakövetkeztetheto. E program lényege, hogy aki a kápolnában a mise alatt szemét a misézo pap fölé emelte, a halott Krisztust látta a keresztfán. Azt, akinek inas teste élettelenül függ alá, oldala átszúrva, töviskoszorús feje jobb karjára hanyatlott. Ez a Jézus már kiszenvedett, halálával az írás beteljesedett. Szobra fölött faragott kis angyalok szállnak, s a tekintetet a mennyezet felé viszik, ahol Krisztus keresztje fölött megnyílik az égbolt. Mildorfer a festett architektúrát eroteljes, határozott ívekbol “építette föl”, virágdíszes falmezokkel és volutás keretu, áttört fülkékkel tagolta. E falfülkékben hatalmas konzolokon bravúrosan megfestett angyalok ülnek, akik – folytatva az oltárfalon elkezdett gondolatsort – Krisztus kínszenvedésének eszközeit és szimbólumait tartják. Az elso a kelyhet, amelyet Jézus fenékig ürített, a második a Jézus szívét átdöfo lándzsát s a rúdra kötött spongyát, amellyel a szomjúhozó szenvedot ecettel kínálták, a harmadik a töviskoszorút tartja és Veronika kendojét, a negyedik pedig (amelyet úgy kellett rekonstruálni, mert a háború után elpusztult), a kalapácsot és a keresztrefeszítés szögeit. Mind Krisztus kínszenvedésének tanúi ok, körbefogják a megnyíló égboltot, amelyen társaik a feltámadt Krisztust emelik az égbe a fénybe burkolózó Atyaisten és Szentlélek mellé. Nem a diadalmas, gyozelmi zászlót lobogtató Krisztust emelik itt az égbe, hanem a földön emberként meghalt Istenfiát, aki beteljesítvén földi küldetését, újra az égbe száll.

A kastélykápolna program-rekonstrukcióját és értelmezését megkönnyítette a falképek letisztítása és restaurálása, mivel láthatóvá váltak a szennyezodéstol eltakart részletek is. A restaurálás során ugyanakkor mód nyílt a festoi gyakorlatra vonatkozó megfigyelésekre is. Így például a restaurátor-team rögzíteni tudta a freskófestéshez az egy-egy napra felhordott nedves vakolatfelületek kiterjedését, az úgynevezett "giornátákat". A mennyezeten (a csegelyek nélkül) nyolc “giornátát” figyeltek meg, azaz a festo nyolc napig dolgozott nedves vakolaton. S ha ehhez hozzászámítjuk azt az idot, amelynek során a freskóval festett felületeket secco-technikával átdolgozták, továbbá a csegelyekben az angyalalakok megfestését, illetve az oldalfalakon és a mennyezeten az architektúrafesto munkáját, akkor kiszámíthatjuk, hogy a bécsi muvészek pápai tevékenységüket 1754 oszére mindenképpen befejezték.

Az 1754-es esztendo a magyarországi barokk muvészet történetének önmagában is különleges dátuma. Ugyanis három kituno, bécsi akadémiát végzett fiatal osztrák festo készíti ekkor elso muvét magyarországi megrendelok számára. Mind a hárman Paul Troger tanítványai voltak, olyan festok, akik késobb meghatározó személyiségei lettek a magyarországi barokk festészetnek. F. A. Maulbertsch az elso, aki ekkor festi meg a zirci ciszterciek fooltárképét, J. L. Kracker a második, aki ekkor kezdi el a varannói pálosok templomának mennyezetképeit, s harmadikként, pápai falképeivel, ekkor mutatkozik be Mildorfer is Magyarországon. “Belépojük” szerencsés idoszakra esik, mert az ezt követo évtized az osztrák barokk festészetnek talán legjelentosebb periódusa. Ugyanis ezt az idoszakot a festoi szabadságnak és a formák kötetlenségének, a kifejezés felfokozottságának és az invenció szabad áradásának egy olyan különleges állapota jellemzi, amelynek nincs párja a térség barokk muvészetében, s amely maga sem tartott tovább egy évtizednél. De ez az évtized hozta el – hogy csak magyarországi példákat említsünk – többek között Maulbertsch sümegi freskómuvét (1757-1758), Kracker jászói falképegyüttesét (1762-1764), s ebbe a csoportba tartozik Mildorfer azoknál kisebb léptéku pápai mennyezetképe is.

Mildorfer a festoi kifejezési formák igen gazdag példatárát vonultatta föl Pápán. A mennyezetkép központi csoportja különleges, merész rövidüléseivel tunik ki, színezése, festésmódja néhol egészen friss és virtuóz, s az akvarellszeruen áttetszo megoldásoktól a nehéz, pasztózus festés skálájáig terjed. S nem csak a figurális részeken, hanem az olyan örömmel festett, igazán jól csak közelrol élvezheto részleteken is, mint a németalföldi virágcsendéletek hagyományát integráló dekoratív vázák színes csokrai. Ezt az integráló szándékot érezzük a Krisztus kínszenvedésének eszközeit tartó angyalok figuráin is, amelyek a ruhátlan férfiaktok a reneszánsz ignudi-k formai hagyományát és a bécsi Akadémia akt-témájú rajzstúdiumainak tanulságait egyesítik egy monochrom festészet gazdag tónusú eloadásában. Vonzó ez a sokarcúság, ez a festoi könnyedség a kifejezésmódban és a színezésben egyaránt. S nem kevésbé az a készség is, ahogyan Mildorfer a pápai kastélykápolna terét az architektúrához simulva vizuálisan is egységgé, mai lecsupaszított állapotában is vonzó és hatásos belso térré formálja.

Muvészetét a barokk-kori Magyarországon bizonyos, hogy elismeréssel fogadták, s pápai munkáját további magyarországi megbízások követték. Több oltárképet szállított magyarországi megrendeloknek, s o festette ki a Forgách grófok gácsi (Halic) kastélyának dísztermét és ot hívták a legnagyobbszabású XVIII. századi hazai kastély, a fertodi Esterházy rezidencia dísztermének, kápolnájának és sala terrenájának kifestésére is. E falképei egy évtizeddel a pápai szereplése után készültek, s bár látványos és hatásos példái Mildorfer muvészetének, mestere nem érte el a festoi kifejezo eronek azt az intenzitását, amely a pápai kastélykápolna falképeinek sajátja.

Az itt közölt részlet szinte szószerinti közlése Galavics Géza: Pápa, Kastélykápolna címu 1992-ben megjelent TKM füzetek 428. számának.

(Felhasznált irodalom:

Gero László – Sedlmayr János: Pápa. Bp. 1959.

Garas Klára: Unbekannte Fresken von Josef Ignatz Mildorfer. In: Mitteilungen der Österreichischen Galerie,1980/81.

Voit Pál: Franz Anton Pilgram (1699–1761) Bp.1982.

Ilon Gábor – Mithay Sándor: Pápa, Várkastély. TKM Kiskönyvtár 339. sz. Bp. 1989.

Fsterházy Ferenc 1754-bol keltezett levele az Országos Levéltárban található [Az Esterházy család pápai levéltára, Vegyes iratok 18. cs. 193/194.])

<< vissza az előző oldalra